II. A NAPKELETI KIRÁLYOK
Nem tudok kellőképpen hálás lenni a szinoptikus evangéliumok hivatalosan megállapított sorrendje szerint első, Máté szerinti evangéliumnak a napkeletről érkezett látogatók és a velük kapcsolatos események megemlítéséért. Ez az első benyomásra jámbornak tűnő legenda kezdettől fogva bizonyítja tézisünket, mely kultúrkörben dobogtatta meg az emberszíveket az igazi ádvent várakozással teli vágyakozása az Égből küldött Szabadítót várva.
A három látogató, akikről az evangélista beszámol, máguspapok, csillagászok voltak a pártus birodalomból, a biblikus tudományok mai állása szerint Sippárból, az ott lévő csillagfigyelő központ és mágusképző iskola városából, mely már Kr. e. 3000-ben létezett a sumér-mahgarok országában. Hogy tisztában legyünk a mágusok kibenlétével, feltétlenül idéznünk kell Dio Chrysostomust, aki szerint “a mágusok olyan emberek, akik legméltóbbak az igazsághoz, az Istennel való érintkezésre képesek és az istenség lényének szolgálatához értenek, míg a nép, nem tudván a név jelentését, a varázslókat nevezi így.”
Ez a “Három Király”-ábrázolás a ravennai San Apollinare Nuovo templomban látható. A három emberalakot a pártus mágusok jellegzetes előrehajló süvegében ábrázolják.
Egy német sumerológus, Prof. Schnabel 1925-ben a sippári ásatások során egy agyagtáblát talált, melyen ugyanaz a csillagkonjunkció látható, mint a prágai császári udvarban kutató Johannes Kepler adatai szerinti, azzal a minimális eltéréssel, hogy a sippári tábla Kr. e. 7-re, míg Kepler Kr. e. 6-ra datálja e kozmikus eseményt. A betlehemi csillagot Kepler a következőképpen írja le: “Hat évvel időszámításunk előtt megjelent az égen az a csodálatos fénysugár, melyet `betlehemi csillag`-ként ismerünk. Ez nem volt egyéb, mint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása (konjunkciója), melyben egy ideig a Merkur is részt vett, és a Halak csillagképében ment végbe.”
Jézus születésének idején egész Szíria valamint Galilea és Szamária is a Pártus Birodalom (Kr. e. 256 – cca. 226. Kr. u.) befolyása alá tartozott, annak a birodalomnak befolyásövezetébe, mely a római birodalom hódító kedvének keleti irányban egyetlen egyenrangú félként – és nem csak katonai téren - csaknem 500 éven át gátat tudott szabni. E birodalom központi törzse az Eufrátesz folyótól Indiáig, a Kaukázustól a Perzsa-öbölig terült el. A pártusok ugyanazon etnikummal rokonok, amelyből egykor a sumér-mahgarok is kinőttek, a turáni népek ősi törzsével. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy a mezopotámiai pártus uralom alatt az ősi vallás újra erőre kap és kivirágzik. Több romokban heverő sumér várost a pártusok újraépítenek vagy új épületekkel bővítenek, díszítenek.
Justinus írásaiból tudjuk, hogy a pártus királyokat, akik magukat Mithra(Mithrász) napisten inkarnációjának és a nap és hold testvérének nevezték, koronázásuk előtt egy barlangba vonultak vissza, ahol szent életű pártus és méd mágusok közreműködésével a szkíta misztériumokba történő beavatásnak vetették magukat alá. E megrázó és tisztító szertartást követően három mágus járult az újonnan beavatott trónvárományos elé, hogy értékes, királynak kijáró ajándékokkal, mint egy (lélekben) újszülött gyermeknek hódoljanak. A karácsonyi történettel összefüggő párhuzamok nem csak feltűnőek, hanem valósággal megdöbbentőek.
A barlangban történő beavatási szertartás egyértelmű egyezéseket mutat a magyar alapítású pálos rend azonos rítusaival, akik az alapítás helyén, a szent övezetnek számító Pilis-hegységben tartották fönn központjukat, melynek csúcsán, Dobogókőn helyezkedik el a világ szívcsakrája, melyet a Dalai Láma is elmélkedés szándékával fölkeresett. A tibeti és egyiptomi beavatási szertartással is kimutathatóak egyezések. Hogy az egyiptomi beavatási gyakorlat említése mennyire nem légből kapott, alátámasztja a tény, hogy a Boldog Özséb által alapított magyar pálos rend magát az egyiptomi Királyok Völgyében élő Remete Szent Pál szellemi örökösének tartotta. A mai pálos rendnek az azonos elnevezésen kívül vajmi kevés köze van a hajdani, középkori magyar szerzetesrendhez. Kapisztrán Szent János jegyezte meg egyszer, hogy ha valaki élő szentekkel óhajt találkozni, jöjjön el és látogassa meg a magyar pálosokat. Mely népnek, mely hagyománynak, mely kultúrkörnek volt tehát királya Jézus? Föl kellene már végre hagyni a notórius, szűnni nem akaró, szemérmetlen hazudozással! Csak érdekességként emlitem meg, amit Gyöngyösy Gergely, a pálos rend akkori generálisa a XVI. század harmincas éveiben írt rendjéről: “Ezek az atyák azt próbálták megvalósítani a földön, amit az angyalok szférájában láttak.” Majd másutt: A pálosok “romlatlan testben várják a föltámadást.” E föltámadás alatt nem a végső ítéletre való feltámadás értendő, hanem nemzetünk föltámadása, mely már nem sokat várat magára, hiszen a pápa által is elismert szerzetesrend legalitása védelmében e magyar alapítású rend a Nemzet és ősi hagyományaink fennmaradását volt hivatott elsősorban szolgálni. Szántai Lajos, e témakör alapos ismerője, beszámol arról, hogy a feltárt középkori pálos kolostorromok közelében sehol sem találhatóak szerzetesi temetők.
Hol is született Jézus valójában? Az evangéliumok tanúsága szerint: “Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes Király napjaiban ...” (Mt. 2./1.) meséli Máté evangélista. Ez a helység a Betlehem nevet csak a Jézus halálát és föltámadását követő években kapta, éspedig a zsidókeresztény egyház részéről, melyet a zsidó származású Saul-Paulus és követői alapítottak. Ez a parányi település Dávid idején még a Beth-Lomon nevet viselte. Itt született Dávid király. Mindazok, akik Jézusban a zsidók messiását, “Dávid fiát” fölismerni vélték, keresztelték át e helység nevét Betlehemmé, hogy Mikeás próféta kívánalmainak megfeleltessék Őt, aki így írt e helyről: “De te, Betlehem-Efrata ... belőled támad majd az, aki Izrael fölött uralkodni fog.” (Mikeás 5./1.)
“Jézus szülőhelye valóban Betlehem, de ez a Betlehem Galileában fekszik, a gójok országában, 6 km-re Názárettől, egy igen régi városka, mely a Kr. e. XIV. sz.-ból származó ún. El Amarna-szövegekben Bith-Lahmi szóalakban fordul elő. Közelében fekszik a Tábor hegy, melynek tetején a galileai vallás temploma állt, melyet III. Antiochus fallal vetetett körül. A legenda szerint Jézus erről a helyről emelkedett az égbe.” (Badinyi Jós Ferenc: Jézus Király; Demokrata, Budapest 1998.)
Ezen a ponton szükségesnek tartok néhány szót ejteni a zsidókeresztény egyházak számára életfontosságú titulusról, a Dávid fia-elnevezésről. A zsidó befolyás alatt álló evangélisták, Máté (Mt. 1./1-16.) és Lukács (Lk. 3./23-38.) művük elején egy igen kérdéses és kétségbeesett kísérletet tesznek, hogy Mária férjének, Józsefnek családfája segítségével kikényszerítsék Jézusnak Dávidtól való származását. Ez a genealógia teljesen használhatatlan, hiszen hisszük és tudjuk, hogy Szűz Mária férfitől érintetlenül a Magasságbeli Szent Lelkétől foganta Szent Fiát. Ennek következtében József családfája, mely ráadásul a két evangéliumban szereplő névfelsorolás tanúsága szerint még csak nem is egyezik teljes mértékben, teljesen irreleváns, mivel neki Jézus csodálatos és szeplőtelen fogantatásához vajmi kevés köze lehetett. A Máté evangéliumában szereplő genealógia Ábrahámig, míg a lukácsi iratok az első emberig, Ádámig vezetik vissza a nevelőapa családfáján keresztül Jézus származását, ami eleve egy bődületes csacsiság.
Másrészt pedig mind Jézus saját nevében, mind minden jóérzésű keresztény ember nevében visszautasítom Jézusnak bármilyen összefüggésben történő együttemlítését Dáviddal. A bűnnélküli Jézus “Dávid fiaként” való elképzelése kimeríti a szentségtörés fogalmát, mert Dávid bűnöző alkatának Isten Szentjével való bármilyen összemosása istenkáromlással ér föl. A legtöbb keresztény szeme előtt annak az ifjú “hősnek” az alakja lebeg, aki az óriástermetű filiszteus (palesztín) Góliátot, aki a zsidókat párviadalra hívta ki, alattomos módon egy parittya segítségével homlokon találva megölte, mert inába szállt a bátorsága a közvetlen párharctól. Azt a történetet már ritkábban halljuk, amikor a fia, Absalom által kirobbantott felkelés zajlott, Dávid gyáván megfut a túlerő elől és palotája őrzését ágyasaira bízza. A csatában személyesen nem vesz részt, zsoldosait bízza meg a piszkos munkával. Amikor azonban Rabba városa elesik, azon nyomban megjelenik, és a város lakosságát válogatott kegyetlenséggel gyilkoltatja le.
Az állítólagos zsoltárszerző, amikor szemet vet a hettita Bethsabéra (Sám.2 11./3-27.), a hettita Urijás (óriás) feleségére, megparancsolja fővezérének, Joábnak, hogy Urijást küldje a csatában az első sorba, hogy életét veszítse. Így is történt, s ettől kezdve Bethsabé Dávid ágyasa lett. Dávid másik fiáról, Amnonról azt jegyezték föl, hogy nem tudván úrrá lenni beteges ösztönein, megerőszakolta saját lánytestvérét, Támárt, amiért őt testvére, Absalom bosszúból megölte. Végtelenül sorolhatnánk Dávidnak, családjának és utódainak szörnyű és visszataszító tetteit. A kérdés mégis az marad: Hogy lehetséges Jézust, aki bűn nélkül való, a Világ Világosságát egy ilyen bűnöző családjától származtatni?!
A zsidókeresztény egyházak által apokrifnak minősített irodalomban (, mert ezek az írások nem illeszkedtek a zsidózó koncepcióba) létezik egy a Nikodémus evangéliuma vagy Pilátus akta cím alatt ismert irat, mely a hivatalos kánonba fölvett négy evangélium idevágó tudósítását megerősíti és még közelebbről, részletesebben, hitelesebben és sokkal lebilincselőbb előadásmódban ecseteli, mint azok. Ez a keresztény irat görög, szír, kopt és örmény kéziratokban maradt fenn. Epiphanius egyházatya (375. Kr. u.) Nikodémust, Jézus magasrangú, titkos tanítványát jelöli meg e szöveg szerzőjeként. E szövegben ecsetelt események hitelességét egy Tiberius császár által írott, Pilátusnak címzett levél is megerősíti, melynek teljes szövegét a Vindobon Codex tartalmazza, mely ismét a modern időkben először 1804-ben A. Birch által Koppenhágában “Auctarium codicis apocryphi N. T. Fabriciani” cím alatt jelent meg. Egy másik, szintén az apokrif irodalomhoz tartozó mű, a szír kereszténység szent könyve, a Kincsesbarlang, melyet Szent Ephrémnek tulajdonítanak, arról ír, hogy a Jézust látogató mágusok, mielőtt útra keltek, utánanéztek Nimród kinyilatkoztatásában, tehát véletlenül sem az Ószövetségben, hogy mely jelek előzik meg a Megváltó születését. Mely kultúrkörben is alakult ki az igazi ádvent? A korabeli zsidók még csak nem is sejtettek semmit!
A Pilátus és a zsidó Főtanács (Szanhedrin) közötti hosszú és elkeseredett vita vége felé, mikor a zsidók egyetlen józan és használható érvet sem tudtak már előhozni, elkezdtek üvöltözni: “Csak a császárt ismerjük el királyunknak, nem Jézust. Különben is keletről jött mágusok hoztak neki sok ajándékot mint saját királyuknak.” Ez volt az utolsó és egyben legveszélyesebb érv, melyet a zsidók Pilátus szemébe vághattak. Pilátus számára túlontúl jól ismert volt az elkeseredett szembenállás és ellenségeskedés a két nagyhatalom, Róma és a pártus birodalom között, melynek akkor még legyőzhetetlen hadserege a Crassus és Antonius vezette légiókat néhány évtizeddel azelőtt megsemmisítette. E vád szerint tehát pártus mágusok Jézust saját királyukként üdvözölték. Ez azonnal fölébresztette éberségét. Amikor a napot tanúul híva az ártatlan vér ontásának felelősségét teátrális eszközökkel magától hárítva kezeit mosta, politikai megfontolásból tette ezt. Ha ugyanis Jézus kivégzése miatt Róma és a pártusok között politikai feszültség keletkezne, hivatkozási alapot teremtett ezzel magának, hiszen ő Jézust ártatlannak nyilvánította s csak a zsidók fenyegető föllépésének nyomására hozta meg a halálos ítéletet. Ha a pártusok ezt netán rossz néven veszik, vonják a zsidókat felelősségre. Pilátusról nem tételezhetjük fel, hogy Jézusban fölismerte volna Isten Fiát. Róma lojális és hű szolgájaként töltötte be Palesztínában a prokurátori tisztet a legérzékenyebb ütköző övezetben a két ellenséges birodalom: Róma és Párthia között.
A zsidóság vezetői tisztában voltak Jézus édesanyja, Mária származásával is, aki az arszakida pártus királyi család Adiabene-Charax ágának leszármazottja volt. A család magáénak mondhatott egy Jeruzsálemben álló palotát. Ez az épület az ún. Zwingli-Biblia 1755-ös kiadásában szereplő, Jeruzsálemet bemutató térképen világosan kivehetően látható. A 68-as szám alatt a következő szöveg áll: “Helénának, az Adiabene királynőnek palotája”, aki a legújabb kutatások fényében Mária édesanyjaként ismert. Egyre több az azt bizonyító, komolyan veendő adat, melyek szerint egy József nevű zsidó asztalossal kötött házasság nem egyéb kegyes mesénél. A nagy leleplezések és lelepleződések korát éljük. Ismerjük az Igét: “Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék és nyilvánvalóvá ne lenne.” (Lk. 8./ 17-18.) – mondja a Megváltó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése