Nem az az igaz, ami igaz, hanem az, amit a világ annak tart. Ezért olyan makacsok a hazugságok.
Minden igazság után szomjazó, jézushívő embert, kivált ha magyar, rákényszerít a múltból biztosan kiolvasható történelmi valóság, hogy Jézus Urunk nemzeti hovatartozását, származását górcső alá vegye. Számos égetően aktuális kérdést taglalva sok tekintetben e téma központi jelentőséggel bír.
Jézusnak egy néphez, egy tradícióhoz valamint egy bizonyos kultúrkörhöz való tartozásának témája rendkívüli fontosságú. Nem csupán hitbéli kérdésről szól az e körben történő kutakodás, hanem politikai (és egyházpolitikai) döntések indítékaihoz szolgáltatja a motivációs hátteret, olyan döntésekhez, melyeket a múltban és ma is bizonyos érdekcsoportok (egyházak, különböző hatalmi csoportosulások, titkos társaságok, szabadkőműves páholyok stb.) világi és lelki hatalmuk megőrzésének érdekében hoztak-hoznak. Jézus földi származásának kérdésfölvetése tehát sok tekintetben a kizárólag evilági politikum és hatalomgyakorlás vonzáskörét érinti.
A már sokak által föltett, a latban sokat nyomó kérdés: Zsidó volt-e Jézus? Ha válaszunk helyeslő, úgy az Ószövetség és a belőle kikövetkeztetett teológiai okoskodások következtetéseinek tükrében a zsidóság Isten választott népe. Ebből mi következik? Ha e nép valóban Isten által kiválasztott, bizonyos értelemben a többi nemzettel szemben fölénnyel rendelkezik, manapság főleg gazdasági és politikai téren, mely médiafölényük teljes tudatában és ennek eléggé el nem ítélhető napi gyakorlatában kulminál. Így magukat isteni jóváhagyással felsőbbrendű fajként definiálhatják, melyet évezredek óta mint a proto-rasszizmus népe nem győznek egy alkalmat sem kihagyva hangoztatni.
Ez esetben az általuk korunkban különös gyakorisággal elkövetett kísérleteket, hogy a Talmud szelleme és tanítása szerint más, őket befogadó népeket manipulálva anyagi tekintetben kizsákmányoljanak és demoralizáljanak, mintegy Istentől legitimizált törekvésnek tekinthetjük. Az persze más kérdés, hogyha netán valóban így lenne, mit kellene gondolnunk erről az „istenről“. Lásd az SZDSZ-nek, a deviancia terjedése legfőbb hazai támogatójának „áldásos“ tevékenységét, akiknek a Szent Jobb „tetemcafat“, a Szent Korona „svájci sapka“, a Szent Turul pedig csupán egy antiszemita madár. A legutóbbi idők fejleményeként nagybecsű nemzeti jelképeink közül az Árpádsávos Zászló áll az országfoglalók ez elővédcsapata támadásainak kereszttüzében, nemzetünknek az a zászlaja, mely – korabeli kínai írott források tanúbizonysága szerint is – már az ókori, belső-ázsia-i hunfajú népek fontos hadi jelvénye volt. A piros-fehér csíkos zászlót elöl hordozták a harcban. Bizonyára azok a komisz nyilas banditák már akkoriban bujtogatták őket ennek a „kirekesztő és önkényuralmi” jelképnek a használatára, akár az Amerikai Egyesült Államok nemzeti zászlajának megalkotóit, mely csak úgy hemzseg azoktól a fránya „árpádsávoktól”.
Az szintén megérne egy misét, hogy elgondolkozzunk afölött, hogy a földi értelemben vett „választott nép“-fogalom nem sokkal inkább az isteni univerzalitás megcsúfolása-e és inkább az ókori faji téboly bizarr megnyilatkozásának tekintendő-e, mint isteni eredetű intézménynek. Ez az a kérdéshalmaz, mely arra késztetett, hogy olvasmányaim e vonatkozású tanulságait és a körülöttem világunkban zajló események hátterének elemzése során nézeteimet írásban is rögzítsem, hogy -, mint rajtam kívül már jópáran – a megfélemlített és/vagy hamis befolyás alá került emberek megalkuvó és opportunista hallgatását és sunyi lapulását megtörjem. Ebben korántsem vezetett egyfajta egyházellenes indulat avagy szándék. Törekvésem, miszerint meg kell tisztítani keresztény tanainkat az átkos júdai örökség minden nyomától és befolyásától az „ámen“ és a „Hallelujah“ szócskákig menően, inkább az egyházunkat féltő érzület jegyében született, mint annak ellenében. Az egyházi tanítás nem zsidó vonatkozású igazságainak Szentlélektől eredő mivoltát én is hitelesnek ismerem el, s a szentségek jelentőségét és igazát a bűnbocsánat elnyerése lehetőségének fülbegyónás általi kizárólagosságát kivéve vallom és gyakorlom.
I. Galilea
Galilea Szamáriával együtt Palesztína északi tartományai közé tartozott Jézus megtestesülésének idején is. E tartomány Jézus szülőföldje, fő tartózkodási helye, s főleg az itt élő nem zsidó vérségű, egyszerű vidéki nép körében hirdette tanításának örömhírét. E tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni, elementáris fontossággal bír, hiszen e ponton érhető tetten az emberré lett Istenfiú valós népi hovatartozása.
A Galilea elnevezés latinizált változata e terület eredeti zsidó elnevezésének, mely korábban „galil hag gojim“ szóalakkal bírt. E kifejezés annyit jelent mint „a nemzsidók országa vagy tartománya“ Palesztínán belül. A zsidóság gójnak nevez minden rajta kívül létező népet. A többi szemita származású nemzetet sem kíméli ez összefüggésben, akikhez pedig szoros szálak fűzik őket nyelvi, kultúrális valamint vallási-vérségi téren egyaránt. A gój kifejezés Jákob utódai részéről (szándékosan nem Ábrahámot írtam, aki nem volt mai értelemben véve zsidó, csak szemita, és akit az arabok, tehát izmaeliták is ősatyjuknak tartanak) szándékos elkülönülés a népek „maradékától“, és egyértelműen pejoratív és megvető gondolattartalmat hordozó fogalom, akárcsak a cigányok „gádzsó“ kifejezése.
Térkép a Jézus-korabeli Palesztínáról A 2. térképen, melyen rózsaszín betűkkel vannak a hellenizált, vegyes lakosságú Dekapolis (Tíz Város) városai, melyek egyike az említett Skythopolis (szkíta város)
E provincia történetével kapcsolatban föltétlenül tudni kell, hogy a rövid ideig fennálló, egységes zsidó királyság virágkorát követően, melyet Dávid és az anyai ágon (Bethsabé vagy Bathseba) hettita származású Salamon királyok neve fémjelez, a zsidók országa két egymástól független királyságra hullott szét. Az északi területet Izraelnek, míg a délit Júdának, Júdeának nevezték. A zsidó törzseknek az Ószövetségből ismert, különleges kegyetlenséggel és vérszomjjal véghezvitt honfoglalásának köszönhetően a két királyság lakossága túlnyomórészt héber etnikumú volt ebben az időszakban, eltekintve a szkíta-kánaánita őslakosság túlélő maradékaitól, akik főleg a palesztínai hegyvidékek menedéket nyújtó rejtekein életben maradtak. Manasse törzsének például az északi területeken, mint Galileában sem sikerült az őslakosságot teljesen kipusztítania, sőt igen elkeveredtek az ott élő hettitákkal és szkítákkal.
Ilyen régió volt az erődváros Bethseán, a későbbi Skythopolis, Jeruzsálem és környéke, eredeti nevén Uru-Solyma, mely szkíta alapítású szent hely volt. Minden bizonnyal a szemita és nem zsidó Ábrahámot megáldó Melkizedek, a szentéletű sálemi papkirály székhelye, melyet csak Dávid királysága idején sikerült zsidó iga alá hajtani. Melkizedekről írja a zsidó Saul rabbi a zsidókhoz írott levelében (7./1-3.), hogy ő „Sálem királya és a fölséges Isten“ (tehát nem Jahve!) „papja volt, aki a királyok legyőzéséből visszatérő Ábrahám elé ment és megáldotta. … A neve azt jelenti: Az igazság királya.“ A továbbiakban Jézusnak mint az Isten Fiának előképévé teszi, kinek papsága fölülmúlja a levitákét. Melkizedek még egy másik összefüggésben is Jézus eszmei és szellemiségbeli elődje, amikor a gój „Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt …“. (Teremtés 15./18-20.) Az Eucharisztia ősképével találkozunk ebben az ószövetségi idézetben, mely egyértelműen elhatárolódik egy véres áldozatokat követelő, alacsonyrendű „istenség” barbár kultuszától, és előrevetíti a Jézus által alapított szentség szűzien forrásvíztisztaságú jelképvilágát, valamint határozottan és félreérthetetlenül kijelöli a jézusi tanítás radikálisan nem zsidó gondolatvilágú eszmeiségének ősfonalát. Ezt semmiképpen sem tarthatjuk a véletlenek esetlegességei megtévesztő játékának. E kijelentés elementáris jelentőséggel bír és mentes az ószövisek rafinált és álságosan magyarázkodó csűrés-csavarásaitól.
Itt közbe kell szúrjak egy érdekes történetet, melyet Íjjas Antalnak, egy rég elhunyt magyar püspöknek egy könyvében olvastam. Egy Jeruzsálemben végzett régészeti ásátás során 1968-ban a városfal mélyebb rétegeinek föltárásakor kőbe vésett szkíta írásjelekre bukkantak az archeológusok. Írásjelekre, melyek a magyarok és a közép-ázsia-i szkíta népek által használt rovásírásra kísértetiesen hasonlítottak. E felfedezést követően pánikszerűen visszahányták a földet a „veszélyes“ nyomokra. Így működik manapság a történelem meghamisítása: Amit nem verünk nagy dobra, azaz amit nem publikálunk, az nem is létezik. A Szentföldön autochton őslakosság létezését az ókori Közel-Kelet-et bemutató, ma is hozzáférhető térképeken látható város, Skythopolis neve (szkíta város) maga is bizonyítja.
A hébereket megelőző idők Palesztínájában uralkodó civilizáció a Mezopotámiát ősidők óta benépesítő, kultúrateremtő, urál-altáji agglutináló, tehát ragozó nyelvet beszélő, turáni nép, a sumérok (kangarok-hungarok-mahgarok, ahogy magukat nevezték) géniuszának kisugárzási övezetébe tartozott. Csak mellékesen említem, hogy ebből a kultúrából ered az írás (ékírás) vívmánya, a kerék, az eke és a fazekaskorong föltalálása, a torony- és piramisépítés technológiájának megvalósítása, az öntözőrendszerrel ellátott mezőgazdaság, az istenkirályság intézménye, a városfalépítés ( ld. A Gilgamesh-Galgamács-eposzt) szokása és az első általunk ismert törvényes rend által féken tartott, magasan szervezett és jól működő társadalom létrehozatala. Ugyanez a nép tudhatja magáénak a Káspi-Aral-Mediterráneum-ban élő testvérnépeivel egyetemben a hátasló háziasításának korszakalkotó érdemét, mely a maga korában legalább akkora vívmánynak számított és legalább annyira forradalmasította a közlekedést, a távolságok legyőzésének művészetét, mint a XIX. században a gőzgép föltalálása, stb., stb.
Kr. e. 720. táján, amikor a Folyóköz már a hajdani szemita megszállók leszármazottai által (akkádok, babilóniaiak, amoriták, asszírok stb.) is lakott terület volt, Izraelben, az északi királyságban történt egy témánk szempontjából nagy fontosságú esemény, melyről tendenciózusan csak ritkán, ha egyáltalán szó esik, szemben a híres ún. babiloni fogsággal.
II. Szárgon, asszír király uralkodása alatt az északi királyság zsidó lakosságát az egyiptomiakkal való konspirálás megtorlásaként Asszíriába hurcolták. Az így Galileát is magában foglaló Izraelben keletkezett etnikai vákuumot a szintén lázadozó sumér városállamok lakosságának és kisebb szkíta lovasnépek odatelepítésével oldották föl. Egy szinte teljesnek mondható népcsere történt. Ez az esemény véletlenül sem tévesztendő össze az ún. babiloni fogsággal.
E népességcsere óta, amikor a később galileainak nevezett nemzsidó etnikum Észak-Palesztínába került, nyelvi és kultúrális szempontból valamint a vallás terén is nagy változások mentek végbe. A galileaiak ősei, akárcsak a szamáriaiak, egy ősi mágusvallást képviseltek, melynek gyökerei a sumér-mahgar hitvilágig, az isteni őskinyilatkoztatásig nyúltak vissza. Ennek a népcsoportnak a jézuskorabeli meglétére utal az a zsidó körökben általánosan elterjedt vélemény, mely a János evangéliumban három helyen is előfordul. Először Nátánáél szájából hangzik el: “Jöhet valami jó Názáretből? ” (Jn. 1./46.), majd később, amikor Jézus júdeai tanításakor szakadás történt a hallgatóság sorai között, sokan így vélekedtek: “Hát Galileából jön a Messiás? Nem azt mondja az Írás: A Messiás Dávid családjából és Betlehem városából jön?” (Jn. 7./41-43.). Ez az utóbbi idézet egyértelműen fölfedi azt a tényt, hogy még a jézuskorabeli zsidóság számára is evidencia volt, hogy egyrészt Galileát, Jézus szülőföldjét nemzsidók, de számukra legjobb esetben is csak prozeliták lakják, akiket a makkabeusi háborúk zűrzavarában zsidó hitre kényszerítettek erőszakkal, másrészt pedig azzal is tisztában voltak, hogy Jézus nem Dávid király egyenesági leszármazottja, mint ahogy az is köztudott volt júdeai hallgatósága számára, hogy nem a júdeai, hanem a galileai Betlehemben született. Ezeknek a tényeknek ismerete eleve kizárta a zsidók számára Jézus zsidó messiásként történő elismerését.
A harmadik idevágó szakasz (Jn. 7./51-52.) a főpapok Nikodémussal folytatott vitájáról szól, ahol is a következőket vágják a szemébe: “Talán csak nem vagy te is galileai? Vizsgáld át az Írást és meglátod, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezzel zsidó szemszögből az Ószövetség Jézusra vonatkoztatott próféciái részben érvényüket vesztik. Ebben az egyben én is egyet értek a főpapokkal. Jézus a Mindenható Isten Fia, az egész emberiség Megváltója és Tanítómestere, s nem egy félrevezetett, soviniszta közel-kelet-i törpe nép politikai fölkentje. A fent idézett főpapi vélemény olyan emberek véleménye, akik besúgóhálózatukon keresztül mindenről, így Jézus kibenlétének legkisebb részleteiről is informálva voltak, és saját szentnek tartott irataiknak megszállott ismerői voltak. Ők nagyon is jól tudták, miről beszélnek.
Miután az iraki sivatag homokjából kiásott sumér-mahgar és szemita városállamok ékírásos irodalmukkal, följegyzéseikkel együtt a XIX. sz. második felétől újra ismertté váltak, tudjuk, hogy az ószövetségi iratok szerkesztői saját vérgőzös és csalásokkal teli történelmük leírását kivéve, az ősmitológiai elbeszéléseket javarészt e kultúkör hagyományvilágából kölcsönözték (teremtéstörténet, paradicsomi történet, az özönvíz leírása, a bábeli toronyépítés, a nyelvek összezavarásának mondája, a zsoltárköltés műfaja, bölcsességi irodalom, papi hierarchia, angelológia stb.), amidőn a zsidó nép a babiloni fogság állapotában volt, és ott lassanként nagy gazdagságra és befolyásra tett szert. Nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy a ma ismert zsidó vallás Babilonban született, ti. azt egy zsidókeresztény teológus sem tagadja, hogy az ún. ószövetségi könyvek szerkesztési munkája a fogságból való visszatérést követően fejeződött be, s ekkor nyerték el e szövegek ma is ismert, végleges formájukat. Több, mint valószínű, hogy a Jézusra, a Szabadítóra és Megváltóra vonatkozó, a próféták szájába adott jövendölések is a sumér-babiloni és zendavesztai hagyomány szövegeiből kerültek át szellemi eltulajdonítás útján a zsidó szövegekbe.
A zsidók között sokan (a 12 törzs közül 9), amikor már módjukban lett volna visszatérni hajdani hazájukba, inkább a babiloni tartózkodást választották s ezzel a biztos exisztenciát. Az első zsidó bankárdinasztia, Murasi és fiai, az “ókori Rotschildek” megszületése is ez időre datálható.
Az Ószövetségben fölhalmozott tudást végül is nem első kézből merítették, mivel a babiloniak azoknak a primitív nomádoknak a leszármazottjai voltak, akik a Kr. e. III. évezred elején Dél-Arábiá-ból és a mai Etiópia és Eritrea területéről föltételezhetően egy túlnépesedési hullám következtében sumér földre vándoroltak, ott az őslakos és lovagias sumérektől humánus fogadtatásban, munkában és a kultúrálódás lehetőségében részesültek. Később a szemita bevándorlók, hogy “hálájukat” kifejezzék, vendéglátóikat hátba támadva átvették a sumér kultúrjavakat, az írást, a mítoszokat, az egész pantheont (átkeresztelve persze). A liturgia szent nyelve azonban továbbra is a sumér maradt, akárcsak a keresztény középkor idején a vele azonos szerepet betöltő latin. A Babilonba hurcolt zsidók papjai a Teremtés könyvébe fölvett elbeszéléseket a tagadhatatlan egyezések és párhuzamok tükrében minden bizonnyal e forrásból ismerték meg és ágyazták be szentnek tartott szövegeikbe. Egy külön tanulmányt érdemelne a Zendaveszta és a később keletkezett zsidó iratok közötti föltűnő egyezések témája. A zarathusztraizmus egyébként nem egyéb, mint a szkíta ősvallás reformja.
Az embert szomorúsággal tölti el, hogy a több, mint egymillió eddig megtalált sumér és akkád agyagtáblácskáknak csupán egy töredékrészét fejtették meg ill. publikálták eddig. Sokat nem kell törnünk afölött fejünket, hogy mely érdekcsoport bújik meg e kultúrtörténeti botrány mögött. Ugyanaz a hatalom akarta ezt így, amely a második iraki háború során szándékos nemtörődömséggel karbatett kezekkel tűrte, sőt lehetővé tette a sumér kultúra fölbecsülhetetlen és visszahozhatatlan kincseinek a bagdadi múzeum kifosztása során történt megsemmisítését és elrablását. Ez is bizonyítékul szolgál az általam leírtak igazságtartalmát illetően. A Qumránban, a Holt-tengernél lelt esszénus írástekercsek java része ugyanerre a szomorú sorsra kárhoztatott. Túl sok bennük is a történelemhamisítókra nézve kényelmetlen adat.
Egyet azonban a hiányos nyilvánosságrahozatal ellenére is biztosan megállapíthatunk: Évezredekkel az ún. ószövetségi iratok kompilálása előtt léteztek már a sumér kultúrkörben a ma a Bibliából ismert történetek sok esetben tartalmilag ellenkező előjellel. A sumér paradicsomtörténet szerint a Tudás ember által történő megszerzése és birtoklása az Isten szándéka szerint való volt. A szemiták által átvett vallást tanulmányozva tetten érhetjük az erkölcsi hanyatlás jeleit. Egy példán hadd szemléltessem e folyamatot: Míg a sumér Szentháromság két istenalakja, Anu és Enki mellett álló istenanya, Innana a szűzi tisztaság és egyben az eszményített anyaság jelképe volt, addig szemita megfelelője, Istár azt hirdeti magáról nagy fennen: “Én vagyok a nagy prostituált.”. Ehhez nem szükséges kommentár. (E témában ajánlom az olvasó figyelmébe dr. Zakar Andrásnak, Mindszenty személyi titkárának, aki maga is római katolikus pap volt, “A Sumér Hitvilág és a Biblia” c. könyvét.)
Jellemző volt Galilea és Szamária lakóira, akik eredetüket tekintve szintén a Folyóközből áttelepített szkíta (méd, guti) néptörzsűek és mágusvallásúak voltak, hogy szentélyeiket, templomaikat magaslatokon és hegytetőkön emelték, mint pl. az Olajfák hegyén lévő szentélyt, Jézus kedves imádkozóhelyét, ahol tanítványaival is gyakran időzött. A zsidók e számukra pogánynak számító szentélyeket a korrupció helyeinek bélyegezték.
“Felűnő, hogy az evangéliumok egyetlen olyan helyzetet sem örökítenek meg, amelyben Jézus “templomban”, azaz zsinagógában imádkozna Atyjához, annál jobban vonzódik a hegytető, mint imahelyszín iránt. Amikor mennyből alászállott kenyérnek mondja magát egy prédikációban, a zsidók zúgolódását váltja ki, különösen, mert azt is megjövendöli, hogy testét mint kenyeret fogja adni a világ életéért (Jn. 6./51.). Ez a mezopotámiai papkirály hangja. ... A “Melkizedek rendje szerinti főpap” hangja tehát merőben szokatlan a farizeusi törvénymagyarázatokhoz szokott füleknek. Ezért sok tanítványa elhagyja őt, Júdeában pedig ezentúl veszélyes járnia, mert ott már meg is akarják ölni. ... Mintha Jézus “atyjafiainak” különös okuk lett volna félni a jeruzsálemiektől. Csak mert galileaiak? Vagy mert prozeliták is, azaz kényszerből zsidó vallásra tért nemzetiségi kisebbségiek vagy azok fiai?
Mikor pedig Jézus mégis elmegy tanítani a templomba, és hitük formalizmusa miatt ostorozza hallgatóságát, némelyek elámulnak, hogy a galileai próféta még prédikálhat nekik. Mint mondják: “Jól tudjuk, honnan való ez, mikor pedig eljő a Krisztus, senki sem tudja, honnan való.” (Jn. 7./27.) Ezek szerint a jeruzsálemiek már ismerték Jézus családi hátterét, és föl sem merült bennük – ahogy később a főpapokban sem -, hogy a próféta Dávid fia volna. Ám vannak a sokaságból, akik hisznek őbenne: talán vidékről az ünnepre feljött prozeliták, akiknek a Dávidfia-leszármazás követelménye lényegtelen?” ... “Érdekes a főpapok és farizeusok reakciója is Jézus beszédeire. Úgy tűnik, testületileg nem hisznek neki, és nemcsak a galileai prófétát átkozzák meg, hanem annak hallgatóit is: “De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” (Jn. 7./48., 49.) Ami annyit tesz, hogy maga a sokaság sem a törvény fiaiból, azaz vérségileg is zsidókból, hanem csak törvény alatt lévőkből, vagyis más nemzetiségű, de a zsidó vallást fölvett prozelitákból áll.” ... “Jézus – a főpapok benyomását és értesüléseit megerősítendő – megment egy házasságtörő asszonyt. A farizeusokat és szadduceusokat pedig, akik nem hisznek benne, így minősíti: “Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátoknak kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn. 8./44.) ... “Istenképe gyökeresen különbözik az ószövetségi Jahvétól. Az ő Istene bizonyára a fiát sem azért küldte le a földre, hogy idelent áldozati bárányként elveszejtse. Amikor a feldühödött Jézus azt mondja a főpapoknak: “Nem vagytok az Istentől valók.” (Jn. 8./47.), akkor bizonyára Atyja és Jahve szembenállására utal, teológiai síkon pedig egy véresáldozatokat követelő és egy irgalmas Isten szembenállására.
A főpapok – akiket János következetesen “zsidóknak” titulál, pedig vallása szerint Jézus és ő maga is az volt – válaszképpen ráolvassák a prófétára legfőbb vádjukat: “Nem jól mondjuk-é mi, hogy te szamaritánus vagy és az ördög van benned?” (Jn. 8./48.) A vád megerősíti azt a benyomásunkat, hogy az összecsapás idejére a főpapok már meglehetősen tájékozottak voltak Jézus családfáját és kultúrális gyökereit illetően.” ... Figyelemre méltó Jézus válasza is: “Nincs énbennem ördög: hanem tisztelem az én Atyámat, és ti gyaláztok engem.” Válaszában tehát nem cáfolja “szamaritánusságát”, holott módja volna rá. Ezért most már a főpapok is csak a második vádpontra összpontosítanak: “Most értettük meg, hogy ördög van benned.” (Jn. 8./52.) A próféta replikája: “Az én Atyám az, aki dicsőit engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti istenetek. És nem ismeritek őt.”(Jn. 8./54-55.), megerősíti benyomásunkat, hogy a vitában voltaképpen a törzsi Jahve és az egyetemes Isten harcol egymással. Erre a válasz: megkövezési kísérlet – közel már a Golgota!” ... “A Szentlélek pünkösdi alászállása idején a – János által következetesen galileusoknak mondott – apostolok háza előtt már megint az a “törvény nélküli sokaság” gyülekezik, amely korábban olyan lelkesen hallgatta a galileai próféta beszédeit. Az Apostolok Cselekedetei elsősorban párthusokat, médeket és elamitákat említ (2./9.), nyilván, mert ők várakoztak ott a legnagyobb számban, ám azt is megtudjuk a várakozókról, hogy “mind zsidók, mind prozelitusok” (2./10.) (Kiss Irén: A negyedik evangélium; Demokrata folyóirat; Budapest; 1998./14.)
A fent idézett szövegben kizárólag János evangéliumából olvashattunk részleteket, melynek írója maga is galileai volt. Ennek elolvasása után egyáltalán nem csodálkozhatunk, hogy a szemita és filoszemita táborban egyre számosabb és számosabb azoknak a követelődző sikoltozása, akik a negyedik evangélium egyházi kánonból történő kihajítása mellett szállnak síkra, hogy az egyetlen, még megközelítőleg authentikus evangéliumot apokriffá nyilváníttattassák, azt a szent szöveget, amelyet Luther Márton is a “leggyengédebb evangéliumnak” nevezett. Egy dolog minden kétséget kizáróan világos: Jézus csak addig kifizetődő és csak addig jelent egyfajta értéket a jelen zsidósága számára, amíg alakja a félrevezetett zsidókeresztény tömegeknek zsidóként eladható a saját amúgy nem létező felsőbbrendűségüket elhitetendő. Feladták régi stratégiájukat e kérdést illetően, miután a keresztény tanok az egész földkerekségen elterjedtek. Jézus zsidó kortársai ellenben teljes mértékben tisztában voltak Jézus identitásával és népi hovatartozásával, és – ahogyan Josephus Flavius, a zsidó történetíró megjegyzi – “gyűlölték a galileaiakat”.
Sok évszázadon keresztül a talmudista rabbik fanatikusan ellenezték Jézus zsidóként való elismerését, hiszen ők időben közelebb álltak az evangéliumi eseményekhez. Nem győzték kihangsúlyozni iránta érzett gyűlöletüket, s még a gyomrot felkavaró kifejezésektől sem tartózkodtak Jézus gyalázásában. Pártus mágusnak, Izrael félrevezetőjének, menstruációban fogant fattyúnak (sic!), az istentelen Nimrud fiának, egy prostituált fiának, akit a pokolban “forró ondóban főznek” stb. nevezték Urunkat. Ez utóbbi kitételnek valamelyest ellentmond a tény, hogy a Szanhedrin 106a fejezetében Máriát hercegek és törvényhozók családjából származónak írják le, aki gyakran egy templomban szakrális táncot lejtett. Vajon melyik vallás és hagyomány temploma lehetett ez? Semmi sem állt távolabb a zsidók mindenkori vezetőitől, mint Jézust Izrael megmentőjeként avagy a Jahvétól küldött Fölkentként (Messiásként) elismerni. Hieronymus (szent Jeromos), a Vulgata bibliafordítás szerzője a Talmud keresztényellenes irányultságáról ezt vetette papírra (Comm. Isaias c. 49.): “Diebus ac noctibus blasphamant Salvatorem.”. (“Éjjel-nappal káromolják a Megváltót.”)
Köztudott, hogy időszámításunk kezdete idején a messiásfogalom a korabeli zsidó körökben egy kizárólag politikai értelemben vett megszabadító alakjára redukálódott, aki a mindenkori megszálló hatalom zsarnoksága (akkor éppen a római iga) alól lett volna köteles népét fölszabadítani és egyben a zsidóságot lehetőleg az egész világ elnyomó urává tenni. A hithű zsidók még napjainkban is erre az isteni küldöttre várnak, a múltban már sokakat kineveztek messiássá, de kivétel nélkül mindegyikük előbb vagy utóbb olcsó szélhámosként lelepleződött. Helyükben nem várnék tovább az égi küldöttre, hiszen mára már őnélküle is szinte teljes mértékben sikerült bolygónkat egy ügyes, ám erkölcsi kategóriákat figyelmen kívül hagyó pénzpolitika révén hatalmuk alá hajtaniuk, és befolyásukat a világpolitikát háttérből irányító szabadkőműves páholyokra abszolút módon kiterjeszteniük.
A Talmudnak és más egyéb gyalázkodó iratoknak (pl. Toledoth Jeschu; Sulhan aruch stb,) Jézus Urunkat pocskondiázó, ordenáré és ízléstelen kifejezéseitől (pl.: “Jézust forró ondóban főzik a pokolban.”) eltekintve egyben igazat mondanak: Galileából valóban nem származott zsidó fölkent, “csupán” az igaz és mindenható Isten Szent Fia, a Megváltó, kinek jövetelére már évezredekkel korábban a zsidó nép megjelenése előtt Mezopotámia és az egész Közel-Kelet népei vágyakozva vártak, mint ahogyan tk. a Mariban és Sippárban a sivatagi homokból kiásott ékírásos agyagtáblácskák hirdetik.
“A napkeleti bölcsek” -, akikről később bővebben is szó lesz - “ama mágus papi testületnek voltak tagjai, akik hosszú századokon át, Zarathustra idejétől számítva immár kerek ezer esztendeje vártak arra, hogy beteljesüljön a próféciája Kelet nagy szkíta apostolának, Zarathustrának – aki a Messiás eljövetelének szükségét és valóra váló tényét jövendölte meg olyanképpen, ahogy az Jézus megszületésével be is következett. Az idevonatkozó ősi iratok azt is tényként tudják, hogy ez a Messiás Zarathustra kései magvából” (tehát nem Dávidéból!) “fog megszületni.” (Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Jézus?, 285. o.; első megjelenése a XX. sz. 1. felében) Nem árt, ha tudjuk, hogy a világ erkölcsi rendjét elementárisan befolyásoló, legnagyobb és legtisztább tanokat hirdető vallások alapítói mind szkíta eredetűek voltak. Tudjuk ezt Zarathustráról, Siddhartha Gautama hercegről, a későbbi Buddháról, aki a szaka szkíták népéből származott és Jézussal kapcsolatban szintén bizonyítható a pártus-szkíta származás. A szkítákat egyébként Hérodotosz a földkerekség legősibb népének, az egyiptomiaknál is ősibbnek nevezi híres munkájában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése