A TUDOMÁNYBA BUJTATOTT HAZAÁRULÁS

Lássuk Győrffy hogyan rombol, amikor Kézai krónikájáról így nyilatkozik: "Árpád-népének honfoglalását a magyarok második bejövetelének mondani csak a mesék világába lehet utalni." Győrffy Árpád megjelenésétől számolja a magyar történelmet. E kitétel mindent megmagyaráz "tudósunk" és rajta keresztül a MTA beállítottságáról, mert tudtommal még nem jelent meg, egy ezt kiigazító MTA-i nyilatkozat. A túlhaladott, elavult, megdöntött egyházi nézeteket nem javították ki, s nem is írták át az effajta iskolai oktatás tankönyveit.


A TUDOMÁNYBA BUJTATOTT HAZAÁRULÁS

Győrffy György: Kronikáink és a magyar őstörténet címmel adta ki, 1948-ban a magyar őstörténetet felölelő hatalmas munkáját.[1] Azóta is vajúdunk, egymást támadjuk, ellenkezünk, vitatkozunk saját meglátásaink és krónikásaink igazáért, vagy azok hiteltelenítéseiért. Nagyon nehéz e nagy tudással és felkészültséggel készült hatalmas nyilvántartási rendszere ellen ágálni, ami kiterjed az ország minden eldugott területére. Győrffy említett munkája sok kutatóban az elégtelen tudás érzetét váltja ki.

Ezért nagyon nehéz újabb cáfoló tanulmányokat írni, mert az általa írt kutatás "befejeztetett, minden próbálkozást, kísérletet pótlólag újból és újból, kiértékel a 'vonalhű' próbálkozók nevének megemlítésével, a többieknek pedig elhallgatásával," írja Fehér Mátyás Jenő. A nagyon tüzetes és a legrészletesebb időbeni név és helynevek előfordulásainak jegyzetei végett, talán a legnagyobb magyar történésznek kell elismernünk őt, Fehér Mátyás szerint. De ez a kiváló tulajdonság csak akkor érték, ha munkájában párosul, ha munkájában érvényesül az összhang. De itt hiányosság észlelhető a szerző munkájában, mert nem alkalmazkodik a történelem segédtudományainak legújabb eredményeihez.

A régészet pedig napról-napra gyarapítja hitelt érdemlő adattárát, amelyek gyakran ellentétes meglátásokat tükröznek vissza, és ellenérveket keltenek "az íróasztalnál gyártott" tételekkel szemben. Egy ilyen hatalmas erejű ellentétel a László Gyula által írt: Kettős honfoglalás c. tanulmány, amelyet ma már minden következetes történész elfogadott, az egyedüli kivétel csak Győrffy. László Gyula adta meg a választ az Archeológiai Értesítőben,[2] Győrffy íróasztalnál előrekészített tanulmányára. Győrffy az egyik legnagyobb hibát, vagy szándékos károsítást akkor okozta, amikor nagy tekintélyével, felkészültségével krónikásaink hitelességét rontotta le, ami pedig minden nép vagy nemzet számára a nemzeti öntudat, nemzetté válás, vagy nemzet vállalás alap pillére és ezt tette akkor, amikor a nemzetnek erre a legnagyobb szüksége lett volna, akkor amikor az utódállamok a nemzeti érzéstől hajtva a bebizonyítatlan leszármazásnak különböző változatait eszelték ki, az új államuk megvalósítása és fenntartása érdekében, amikor a magyar nép a trianoni döntés következtében - ország csonkítás, mindenki ellenség - elvesztette önbizalmát a jövőre nézve. Ez időben Győrffy megkérdőjelezi, még inkább hitelteleníti ősi krónikáink és krónikásaink szívet-lelket melegítő tudósításait, amely egykor elfogadott és minden nemzet által tudott valóság volt. Miért kellett e lelki rombolást, bizonyítottnak beállított ferdítést megírnia? E munka még annyiban is nehezíti a helyzetet, hogy az idegenek, az új származás gyártók épp erre való hivatkozásokkal hirdethetik és követelhetik azt, ami soha nem volt az övék: lásd a tótok által címerünkből kilopott hármas halmunkat.

Lássuk Győrffy hogyan rombol, amikor Kézai krónikájáról így nyilatkozik: "Árpád-népének honfoglalását a magyarok második bejövetelének mondani csak a mesék világába lehet utalni." Győrffy Árpád megjelenésétől számolja a magyar történelmet. E kitétel mindent megmagyaráz "tudósunk" és rajta keresztül a MTA beállítottságáról, mert tudtommal még nem jelent meg, egy ezt kiigazító MTA-i nyilatkozat. A túlhaladott, elavult, megdöntött egyházi nézeteket nem javították ki, s nem is írták át az effajta iskolai oktatás tankönyveit. Egy egész könyvtárat kitevő őskutatás legújabb kutatási eredményeit pedig elhallgatják, annak dacára, hogy némelyek már évtizedek óta porosodnak az Akadémia polcain, vagy annak pincéjében. Más népek ilyen bizonyítékok tulajdonában már elárasztották volna a tudományos hivatalok íróasztalait.

Győrffy szerint Anonymus "fabrikálta" az adatait. Ugyanakkor még azt a nézetet is vallja, hogy a krónikák az "avar népről" meg sem emlékeznek. Ez a meglátása is helytelen, mert még ha nem is a jelzett kifejezést használják, akkor is róluk van szó: war-chun-t írnak.[3] Ellentmondásos az a kijelentése is, amikor kiemeli, hogy Anonymus a krónikájában több történelmi személyt kun-nak nevez.[4] Mint Ed, Edumen, az Aba nemzetség származékaiként, valamint Őrsur és Taksony feleségét. Mind e(z) mellett kiemeli Anonymus azon értesitését, mely szerint a hét "kun" vezér Kievnél Álmos elé vonult és azt, hogy Aba Sámuel utódai "Isten kegyelméből" még most is érdemesek e földek birtoklására.[5]

Mindezeket a felsorolt adatokat "anakronizmus"-nak nevezi, mert mint írja: "A kipcsák kunok csak 1055-ben jöttek Európába és a kun névvel eleink kezdetben mindenféle nomádot jelöltek."[6] E kitétel helytálló a kipcsákok-ra vonatkozóan. Az 500-as években Pannoniát elfoglaló avarok nevének egy másik neve kun formában maradt fenn "Várkony" törzs és helynévben. E helyen számottevő temetőket tártak fel és e temetőkről László Gyula így nyilatkozik: "A feltárt sírok az élet vetületei és a lelet anyag alapján Várkony neve 'avar'-nak tekintendő."[7] Ez írott tények alapján, már a krónikáink korától fogva bizonyított a "kettős honfoglalás" ténye. Györffy az Ed és Edumen neveket biblikus hatású fabrikálásnak nevezi. Elhallgatva a Bécsi Tudomány Egyetem harcát, amely Primus Lessiak néven lett ismert: E munkában egy ismeretlen szerző nagy zavart okozott a Bécsi Tudomány Egyetem berkeiben az alábbi ismertetés végett: "Beitrag Zur Artesnamen kunde und Siedlungsgeschichte der ősterreichischen Alpenländer."[8] Mert itt az avarok továbbélését és nevüket a híres "Ed-ling" vagy mások szerint "Ed-linger" formában jelölte meg. Itt megemlítendő Fehér Mátyás után, hogy az osztrák és karintiai helynevek kutatását Akadémiánk át engedte a szlávistáknak.

Győrffy azt vallja az avarokról, amit a kievi őskrónikából eltanult: " Eltüntek mint az avarok". A zavarodás csak akkor ötlött fel neki, amikor Anonymus állítását olvasta, hogy Taksony felesége "kun" volt. A valót könnyen kikövetkeztethette volna, mivel a krónikás így ír: "A felix gens Arpadorum nube. . ." Árpád hónalapítók igyekeztek az itt talált kun lányokkal összeházasodni. E házasságokat minden bizonnyal megelőzte az Anonymus által is említett és felmagasztalt vérszerződés, amiről így ír: "Isten kegyelméből még most is érdemes". "Aba nemzetség tehát nem az Árpád fiak és királyok közvetített birtoklási joggal élvezte földjeinek hasznát, hanem ősi jogon már a 'második' honfoglalás előtt saját tulajdona volt." Ez arra mutat - bár Anonymus nem mondta ki - hogy a Vérszerződést az újonnan jöttek kötötték a régi őslakossággal. E szokás abban az időben ismert és elfogadott gyakorlat volt, mert hisz Habsburg Rudolf és Kun László is 1772-ben ilyen "vérszerződéssel" szentesítették egyességüket. (Fehér Mátyás) Az megint más, hogy a Habsburgok mennyiben tartották be vérszerződési fogadalmaikat.

Győrffy Anonymus "kettős honfoglalás" említésekor elszólta magát, amikor így írt: "Anonymus nem az 'új rend' szószólója volt, hanem az ősi 'de genere' jogon birtokló rétegé, amely az új rend haszon lesőitől, a nyugatról a királynék kíséretében bejött 'zabáló' udvaroncoktól féltette befolyását és birtokait. Ennek a rétegnek az érdekében foglalta a pusztaszeri pontok közé azt, hogy a vezérek utódai a tanácsból ki ne hagyhatók, ugyanakkor maga állította össze a hét magyar és hét kun vezér listáját." Ide nem kell magyarázat, ha ezt a kitételt a "kettős honfoglalás" megtörténtébe illesztjük be, amire meg van minden alapunk, mert annak dacára, hogy a krónikás nem nevezhette meg nyíltan, hogy kiktől félti az országot, nem beszél nyugatról jött jövevényekről, csak egyszerűen "jövevényeket" ír. Ebbe pedig minden további nélkül értelmezhető a "második" honfoglalás is. Ezt a tényt bizonyítva látjuk, amikor ezekkel kapcsolatban felsorolja a pusztaszeri pontokat és megnevezi a hét "kun" vezért. Anonymus értesít az apa-fiú ágon történő királyi hatalom továbbadás állás foglalásáról. Ez megtörtént a még Árpád életében vezérré avatott Zolta öröklésében. Azt nem tudjuk, hogy az avaroknál milyen volt az öröklődési sorrend. Azt viszont minden bizonnyal tudjuk, hogy a második honfoglalást végrehajtók a legidősebb testvért, tehát az oldalág lett a hatalom örököse. Győrffy által a további, "anakronizmus"-nak bélyegzett krónikai adatok is a valóságot tükrözik. A "blachi" kifejezés nem a mai románokra, valójában oláhokra vonatkozik, mert azok akkor még nem érték el a Kárpát-medencét, hanem a frankokra értendő.

Győrffy mindenáron való Anonymus hitelének megrontására felhozza az Eunedubelianus általa elképzelhetetlennek tartott eredetmondánkban szereplő névnek lehetetlenségét. Azzal vádolja a krónikást, "hogy a magyarok ősanyjai Enech, továbbá Dula és Belas voltak. E nevek kezdő szótagjaiból összevonás útján fabrikálta Álmos anyja őse: Eunedubelianus nevét.[9] Itt mentő körülmény, írja Fehér M. Jenő, "hogy a megfogalmazás lényeges igei feltételes módban szerepelnek ('olvashatta', 'fabrikálhatta') de a konklúzió, a végső következtetés már kategorikusan állító módú! Eltekintve ettől az eléggé nem kárhoztatható történeti módszertől, amely feltételezésből indul és kijelentéssel végződik - megfelelő alapozás nélkül - méltatlannak tartom nemzeti krónikásunk ilyetén szavakkal való illetését, mint aminőket egy magyar történész akadémikus nívón vele szemben használ." (Fehér M. Jenő)

Győrffy, krónikásaink hitelrontásának ellen-bizonyítékait Novotny Elemér: Sumir nyelv, Magyar nyelv és Endrey Antal: A Nimród monda háttere címü munkából emelem ki.

"Anonymus/ P. magister / "Gesta Hungarorum" című 1200 körül írt krónikája, amely kétségtelenül korábbi krónikák alapján készült - nemcsak becses nyelvemlékünk, hanem homályba vesző őstörténetünknek is - egyik legértékesebb forrása!

"Anonymus - e latin nyelven írt - krónikájában a régebbi krónikákat felhasználva - Álmusnak / Primus dux Hungariae / származását, valamint születésének legendáját - a következőképpen adja elő:

"Anno dominice incarnationis DCCCXVIIII »Ügek« sikut supra diximus - longo post tempore de genere »Magog« regis - erat quidam nobilissimus dux Scitiae. Qui duxit sebe uxorem »in Dentumoger« filiam Eune du beli anni ducis - nomine »Emesu«. De qua genuit filium, qui agnominatus est: »Almus«. - Sed ab eventu divino est nominatus: Almus, quia matris eius - pregnanti per sompnium apparuit divina visio, in forma asturis que quasi veninens eam gravidavit."

"Ennek szabad fordítása - magyar nyelven a következő:

"Az Úr születésének 819. évében, mint fentebb mondottuk, hosszú idő után a Magóg király nemzetségéből származó Ügek volt ekkor Skithia legelőkelőbb fejedelme. Ki Dentumoger-ben feleségül vette Eunedubéliani fejdelelem leányát, névszerint Emesét. Ettől fiúgyermeke született, akit Almus-nak neveztek. Az Almus elnevezés csodás (divino) esemény következtében történt. Anyja elé ugyanis - az álomtól elnyomva (mely álmában) egy csodálatos (divino) látomás tárult, éspedig egy "sas" alakjában, amely őt mintegy menet közben (veniens) teherbe ejtette."

"Teljesen világos tehát, hogy az elől ismertetett sumir mitológiai hagyományok és Álmos fejedelmünknek - Anonymus krónikájában leirt - születési legendája között, -- igen szoros összefüggés van! Ezek az ősi sumir hagyományok - a krónikai adatok szerint még 819. évben tehát évezredek multán is - tovább éltek és eleven hatottak, mert:

1. "Emese neve azonos -- a sumír főpapnő EMES nevével - vagyis Álmos anyja főpapnő volt s neve Emes ily egyházi / vallási / funkciót töltött be.

2. "Emese főpapnő, épúgy, mint az ókori sumiroknál, -- uralkodó - közelebbről Eunedubéliani fejedelem -- leánya volt."[10]

Emese álma
"Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek ..."
Arany János, Rege a csodaszarvasról. László Gyula rajzaival.
Móra, Budapest, 1991, 7. old.

Ezután bemutatjuk a kettős honfoglalást szemléltető bizonyítékait. Tomka Szászky János avar térképe 1751-ből.[11]

Klikk a képekre!

A Nimród-monda háttere: "Középkori krónikáink a magyarság első őseként a legendás Nimródot jelölik meg. Nimród először Kézai Simon, Kun László udvari papja, 1282 körül írt Gesta Hungarorum-ában lép fel a magyar történetírásban. Kézai elmondja, hogy a vízözön után 201 évvel az óriás Nimród (ki a kéziratok egy részében Ménrót néven szerepel) egész nemzetségével hozzáfogott a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar után Evilát földjére költözött, mely Perzsia egyik tartománya és ott felesége, Enéh két ikerfiút szült neki, Hunort és Magyart. Ettől a két fiútól és a szolgálatukban álló vitézektől származtak a hunok és a magyarok. Ezt a történetet több mint húsz középkori magyar krónika megismétli, sőt még egy német krónika is átvette.

"Ki volt Nimród? Neve a Bibliában is szerepel, mint Noé legrosszabb fiának, Kámnak egyik leszármazottja. A Biblia első könyve, a Genezis, ezt írja róla: 'Nimród volt az első uralkodó a földön. Hatalmas vadász volt az Úr előtt, innen a mondás, akárcsak Nimród, hatalmas vadász az Úr előtt. Birodalmához tartozott Bábel, Erek és Akkád, valamennyi Sinár földjén.' A Genezist kb. Kr.e. 950-ben írták. Az idézett szöveg arra utal, hogy Nimród már akkor is legendás hírű személy volt, ki már kissé elmosódott a történelem homályában.

"A modern történettudomány minden különösebb vizsgálat nélkül 'szép mesének' nyilvánította a magyar Nimród mondát, Kézait pedig azzal vádolta meg, hogy Nimródot egyszerűen csak 'kölcsönvette' az Ószövetségből, hogy a magyarságnak elfogadható bibliai őst szerezzen.

"A feltett kölcsönzésnek azonban sok akadálya van. Nimród ugyanis, mint Kám leszármazottja szerepel a Bibliában, viszont a keresztény egyházatyák, kiket Kézai jól ismert, a magyarokat és a hunokat egyöntetűen Noé másik fiától Jáfettól származtatták. Ha tehát Kézai egyszerűen a Bibliából szedte volna Nimródot, az Egyház tanítása ellen járt volna el, Kám nemzetségében keresve őst nemzetének. Ezt pedig, mint katolikus pap, főként mint a király saját lelkésze, nem tehette meg.

"A Biblia arról sem tud, hogy a bábeli tornyot Nimród építette volna. Viszont az araboknak van egy ősrégi mondájuk, hogy a bábeli tornyot Nimród építette, mert akarta látni Ábrahám Istenét. Hasonló mondák más népek közt is maradtak fenn Mezopotámiában és a Közel-keleten. Ezekről azonban Kézai nem tudhatott. Honnan került tehát ez a motívum krónikájába?

"A modern Biblia tudomány azt is megállapította, hogy a Genezisben Noé leszármazottaiként szereplő személyek nem egyéneket képviselnek, hanem népeket és országokat, s hogy az ószövetségi zsidók Kám nemzetségébe azokat a népeket sorozták, melyek legveszedelmesebb ellenségeik voltak. Ezzel kapcsolatban érdekes megjegyeznünk, hogy Nimród a régi arab legendákban következetesen, mint Ábrahám ellensége szerepel. Mint hogy Ábrahámot az arabok éppúgy ősüknek tekintették, mint a zsidók, ez a szembeállítás arra utal, hogy Nimród népe a szemita népeknek igen veszedelmes ellensége lehetett és felettük uralkodott is.

"Nimródnak ez az ellenszenves beállítása a későbbi zsidó irodalomban is megmaradt és a korai keresztény egyházatyák is átvették. Így pl. a 'Naftali Testamentuma' (Talmud) című apokrif zsidó írat az 'istentelen Nimródról' beszél, aki a népeket Isten ellen lázadásra vezette. Szent Izidor szerint, Nimród tanította a perzsákat a tűz imádatára, Szent Epifániosz pedig azt írja, hogy Nimród 'a fekete kus fia, fedezte fel a csillagászatnak és mágiának gonosz tanait.'

"A fentiekből kitűnik, hogy Nimród a Kézai korában közkézen forgó egyházi irodalomban egyáltalán nem szerepelt rokonszenves személyként, akit egy tisztességes katolikus pap nemzete számára kívánatos ősnek tekintett volna. Kézai tehát nemcsak a Biblia korában divatos értelmezésével, de egész keresztény műveltségével szállt szembe, amikor a magyarságnak Nimródtól való származását nyíltan megvallotta.

"Jellemző, hogy a Képes Krónika szerzője, aki Nagy Lajos korában írt, vitába száll a Nimród-mondával, hangsúlyozva, hogy az ellentétben áll az egyházatyák tanításával, de amikor egy későbbi fejezetben az Árpád-ház családfáját sorolja fel, Álmos vezért maga is Nimród egyenes leszármazottjának tünteti fel. Az Árpád-háznak tehát kellett lenni egy hivatalos családfájának, melynek elején Nimród szerepelt, s ez még bizonyára a honfoglalás korából, a kereszténység felvételét megelőző időkből származott.

"Érdekes megjegyezni, hogy egy angol történész, Tawnley-Fullam, már 1911-ben felvetette a gondolatot, hogy a Nimród mondában foglalt magyar hagyomány független a Bibliában foglalt Mozesi hagyománytól. Ezt a véleményt a magyar történészek teljesen mellőzték, bár a jó nevű Westminster Review-ban jelent meg.

"A magyar Nimród-monda elemei tehát arra utalnak, hogy a magyarok még abban az időben kezdték el Nimródot ősüknek vallani, amikor maguk is Mezopotámia vidékén éltek és ott szemita népek felett uralkodtak."[12]

E tényt az Árpádház családfája híven bizonyítja. Tomory Zsuzsa írja:[13]

"Származási vonaluk a következő Anonymus szerint[14]

"NIMRÓD - HUNOR - ETELE -ÜGEK - ELŐD - ÁLMOS

ÜGEK fejedelem ÁLMOS apja és ÁRPÁD nagyapja.

Ügek felesége Emese is Atilla leszármazottja. Bátyja neve Hülek.[15] A krónikák szerint "Athilától kinek sarja Álmos fejedelem, született Árpád apánk. (Athile...de cuius progenie dux Almus, pater Árpád descenderat. Szentpétery Emericus (ed.:) Scriptores rerum Hungaricum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. 2 tom. Budapest 1937, 1938) [16].

"Hogyan is mondja népi emlékezetünk? Magortól származtak a magyarok, Hunortól a hunok... S mivel az ikertestvérek lényegében azonosak, mint - Arany János szavaival - az egy mag köré nőtt két cseresznye, a hun-magyar rokonságot már e tény is bizonyítja.

"E fenti származási táblázat szerint Álmos és családja a Hun ág sarja, Nimród apánk Hunor fiától számítva. Történészeinknek a hun-magyar rokonság tagadása már itt, a kiinduló pontnál megdöl.

"Thúróczi krónikája szerint ez a családfa a következőképpen bővül, de ő is a Hunor vonalat követi:

"Almus, Előd, Ügek, Ed, Csaba, Scemeyn, Ethel, Opus, Cadicha, Berend, Zulta, Bulchu, Bolug, Zambur, Zulta, Leel, Levente, Kulche, Ompud, Miske, Mike, Beztur, Budli, Csanád, Buken, Bodofart, Farkas, Othmar, Cadar, Beler, Kear, Keve, Keled, Dama, Bor, Hunor, Nemroth, Thana, Japhet, Noé"

"A Csanád nemzetséggel a nagyszentmiklósi Atilla kincs rovásírással megőrzött szövegében találkozunk ismét Csanád, majd Sunád név alatt.

"Keled fia Keve neve Árpád korában ismétlődik: a késői unoka a honegyesítéskor a tárnokvölgyi csatában esett el; föléje kősírt emeltek, s a helyet azóta hívják Keveházának regéink szerint.

"Röviden megemlítem, hogy Thúróczi krónikáját a Japhet-i leszármazás miatt történészeink hiteltelenítik, mondván, hogy ellene szól a Kám-tól való leszármazási vonalnak. Másutt részletesen tárgyaltam, most csak megemlítem: a Noé-tól való Sem, Kám és Jáfet-i vonalak mindegyike eredetileg a hún-magyar népek őstörténetével volt kapcsolatos. "Sem" Szemere őstörzsünk, s a sumir/egyiptomi műveltség hordozóinak ősatyja és csak a sokkal később kialakult, ma semitának nevezett nép tulajdonította magáénak ezt a nevet. Ugyanígy csak később vált ez a három ősatya az egész emberiség ősatyjává. Az Anatoliában partot ért Noé, ősgesztáinkban Énok a kun-hun-magyar népek ősatyja.

"Ipolyit[17] idézve térjünk most Atilla leszármazásához a Bíborbanszületett nyomdokain:

"Atilla címe: Isten kegyelméből Bendegúz fia (Atilla dei gratia filius Bendekuz), ki Engaddiban nevelkedett, s a Nagy Nimród unokája (qui est nutritus in Engaddi, nepos Magni Nemroth), (Budai Chronica 18 st.), s egyenes sorban hozza le Álmost is.

"Az Európába jövő hún vezérek nevei: (Kézai 1,2; bud. chron. 14) Bele, v. Wela, Keve v. Cuwe, Kadicha v. Caducha, Attila v. Ethela, Reva v. Reuva, Buda, Kádár. Figyeljük meg: a vezérek száma itt is hét, mint később Árpád korában.

"A hun származási vonal írásos emléke a homoródkarácsonyfalvi rovásírásos szöveg, mely hun-székely népet említ, a hivatalosok részéről hiteltelenített Székely Pogány Krónikával együtt.

"A nemzeti vonal Csabával így folytatódik: Csaba, Ed; az Edemer; az Ete és Etu kún vezérnevek valószínű, hogy e név változatai. Ed fia Ügek, ezé Előd. Anonymus szerint Ügek a Magóg vonalból (de genere Magog) származik. A Brit szigetek cornish lakóssága Gógmagógtól származtatja magát. Közeli rokonainkat tehát nemcsak keleten kell keresnünk. A Bíborbanszületett szerint Eleud neve Lebediással azonosul. Ugyancsak említi az atillai hún maradékok, a Kutrigurok és Utrigurok nevezetesebb fejedelmeit, Gordást és Moagert. Moager neve mögött az ősi Magor lappanghat.

"A fenti leszármazási vonalakat nagy léptekben követve Álmos fia Árpád Ügek révén Hunoron, Atillán át Csaba egyeneságú leszármazottja.
"Ez a leszármazás teszi nyilvánvalóvá minden egyéb mellékkörülményen felül Álmos Pannoniába való visszatelepülésének nemcsak álmát, de e terv végrehajtása iránti elkötelezettségét."

[1] Győrffy György: Kronikáink és a magyar őstörténet, Budapest, 1948
[2] Archeológiai Értesítő, 1970, 2.szám, 187.old
[3] H. W. Haussig: Theophylakts exkurs. Bizantion, XXIII. (1953) 418
[4] Győrffy György: A honfoglaló magyarok települési rendjéről. Archeológiai Értesítő, 1970, 2. sz. 191-192. old. Győrffy eme jelentős tanulmánya Padányi Viktor folyammenti kultúra teóriáján épül - bár tatár mintákat alkalmaz - és ezzel még Szent István kora után is "part menti nomadizálásról" beszél, lerontva a nagy külföldi, intuitív tehetséggel és kombinációs tehetséggel megáldott magyar történész megállapításait. Ezt természetesen csak azoknál éri el, akik Padányi munkáját nem ismerik.
[5] U.o : 237 old.
[6] V.ö.: 4. jegyzet.
[7] V.ö.: 2. jegyzet. 186. old
[8] A. Jaksch-Wartenhorst: Die Edlinge in Karantanien usw. A.W. Sitzungsberischte, 205. Band 4.
[9] U. o.
[10] Novotny Elemér: Sumir Nyelv - Magyar Nyelv Ősi Gyökér kiadása, Buenos Aires, 1978
[11] Fehér Mátyás Jenő: Avar elemek Anonymus helynévismeretében
[12] Endrey Antal: Nimród monda háttere
[13] Tomory Zsuzsa: A hét vezér nevének kapcsolatai, 1996, 42, 43 old.
[14] Pais Dezső fordítása Dümmerth közvetítésével.
[15] Katona Sándor Árpád, 25. old.
[16] Baráth 6.könyv 163 old.
[17]Ipolyi, I:208

Forrás: http://www.magtudin.org/Hazaarulas.htm#_ftnref11
magyarmegmaradasert.hu

BOTOS LÁSZLÓ : Hazatérés

Kedves Barátaim!

Az irottak fontossága, széleskőrű ismeret anyagának figyelembe vétele, és felkérések arra késztetnek, hogy 1996-ban kiadott "Hazatérés" c. könyvem fejezetenként szétküldöm, abban a reményben, hogy sokunknak kutatómunkájában, a már ekkor kialakult megfejtések a további munkánkban irányadóvá válhatnak, váljanak. 

Botos László

BOTOS LÁSZLÓ

  

HAZATÉRÉS

   

ELŐSZÓ

            A karbon-14 időmeghatározó módszer, amely kimutatja, hogy K. e. a harmadik évezredben Európa nem egy műveletlen barbár terület volt, még mindig nem teljesen elfogadott a közép-keleti régészek által. Az úgynevezett „megalitok” megtalálhatók Nyugat-Európában mindenhol, és 1500 évvel öregebbek, mint ahogy ezt harminc évvel ezelőtt hittük. Ezek a megalitok az én véleményem szerint közel abban az idõben találhatók, amikor az ércek megmunkálása elterjedt. Nincs írott bizonyítékunk arról, hogy a földközi-tengeri nép valaha is kivándorolt volna. De a népvándorlás kétirányú volt, Európába és Mezopotámiába. Gordon Childe, angol régész, észrevette a kapcsolatot Európa és Mezopotámia között, de a kormeghatározás pontatlansága miatt nagy művében „The Danube in Prehistory” – amely gúny tárgya lett – azt következtette, hogy a sumírok vándoroltak Közép-Európába.

            Dokumentálható bizonyítékaink vannak az amorita, hettita, hurrita, luwiai, mitanni, mükénei, a nagy hajósnépek Palesztinába és Egyiptomba való vándorlásáról K. e. 1200-ban, amellyel véget ért a Bronzkor. Össze kell kötni ezt a mozzanatot Trója végzetével és a hosszú kassita uralom alkonyával Irakban. Ebben az időben a hettitákat délre, Észak-Szíria területére szorították azok a támadók, akik hosszú karddal és fokosokkal harcoltak. Nyilvánvaló, hogy ezek a támadók olyan területről jöttek, ahol az érc megművelése ismert volt, és bőven volt réz és ón.

            Az említett tények figyelembe vételével elképzelhető, hogy a sumírok a Kárpát-medencéből és a Balkánról jöttek. Hasonlóképpen, a nyelvészeti párhuzamok, melyeket Botos úr idéz, nagyon meggyőzőek.

            Sajnos a nyugati régészek figyelmen kívül hagyták a tatárlakai táblákat.    E sorok írója (a World Archeology folyóiratban) már 1971-ben tudatta, hogy a Kárpát-medencéből népkivándorlás volt Mezopotámiába, lovaskocsi használattal.

            Azóta kutatásom az Ibériai-félsziget és Szardínia felé irányult, mert ott fordul elő a szükséges réz, ón és ezüst. 

            A fém-megmunkálás nem volt soha szélesen elterjedt szokás a Közel-Keleten, és a bronz felbukkanása Egyiptomban meglehetősen későn jelentkezett. A valódi Ur városi ón-bronz a királyi temetőből kortévesztő, mert a tárgyak korát 600 évvel túlbecsülték. E téves adathoz a mezopotámiai régészek ragaszkodnak. Hasonló a helyzet az egyiptológusok körében is, akik Sir Alan Gardiner szavával élve sohasem képesek megszabadulni a Manetho királyi listák bilincseitől.

            Herodotos értesülése – aki meglátogatta Babylont és Egyiptomot még Manetho és Ptolemaios előtt – meglehetősen pontos, de ezt kinevették és figyelmen kívül hagyták.

            1978-ban feltettem a kérdést, hogy ki volt I. Sesostris? (Valószínű, hogy nem volt egyiptomi.) Herodotos bemutatja nekünk ezt az egyiptomi új 12. királyi ház uralkodóját. (Egy bizonyos ideig tartó általános zendülés volt Egyiptomban, Közel-Keleten, Anatóliában és Mezopotámiában.) Sesostris uralkodása kiterjedt a szittya területekig Colchis-ban és Anatóliában. A szittya uralom kirterjedt az Al-Dunántúlra, és egész biztos érintkezésben volt az ércekben gazdag Kárpát-medence népeivel. Pontosan ebben az időben, K. e. 2000-ben „Porteurs des Torques” réz és ón-bronz ötvözet lelhető nagy mennyiségben. Európai tűk, balták, gyűrűk és ezüstök jelennek meg Levantéban, hurriták és lovak jelennek meg Észak-Szíria területén.

            A Duna-medencében a bodrogkeresztúri népek a Kárpátokból bányászott rezet olvasztottak, a tiszapolgáriak vasbaltákat, fokosokat öntöttek. A tiszapolgári és a késői lengyeli kultúrtelepek népi eszközei, karbon-14 időmeghatározással, K. e. 2695-re datáltak. Ez az a terület, ahonnan az öntött balták, fokosok és az ezüst eljutott az Ur-i királysírboltok világába. E tárgyak karbon-14-es időmeghatározása K. e. 2201, 2160, 2088-at jeleznek. A királyi temetkezéseknél anatóliai vagy balkán stílusú, négykerekű szekereket találtak.

            Botos úr alapos kutatása szerint a magyarok nem későn érkező barbárokként érkeztek a Kárpát-medencébe, hanem kiművelt civilizációval. Ez egy ellentmondó nézete annak, amit a Nyugat hirdet.

            Befejezésül, írt egy ösztönző tanulmányt, amely serkentheti a régészeket és történészeket újragondolni és elvetni azt az elcsépelt nézetet, amely szerint a civilizációnk Mezopotámiából terjedt a barbár Európába. Botos úr ráirányította figyelmünket azokra a fontos kárpát-medencei és balkáni kultúrákra, amelyek nagy befolyással voltak Trójára és Anatoliára                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                       John E. Dayton                                                                          London University, Institute of Archeology

BEVEZETÉS

            E könyv célja összefoglalni a gyakran ellentmondásos magyar és külföldi nyelvészek és történészek kutatásait egy összefüggő tanulmányban.

            A tudományos kutatások erdeményei külön-külön kiváló teljesítmények egy-egy időszakra, de hogyan illenek össze ezek a mozaikdarabok egy egységes egészbe? Ez adta a gondolatot e munkára, amely megpróbálja összekötni a különböző időszakokat, eseményeket és okokat. Tudom, hogy e munka nem lesz teljes, mert újabb és újabb felfedezések, megfejtések látnak napvilágot – mondhatnám – naponta, és a már meglévő adatok mennyisége is oly számos, hogy ezt egy magányos kutató nem képes feldolgozni. Ez a könyv csak egy irányadó szeretne lenni ezen a téren, és remélem, hogy az utánam jövő magyar történészek a továbbiakban ez irányban fogják kiterjeszteni ténykedésüket, és nem a finnugor elmélet tanai szerint, amely aláássa a magyar nép eredetét, és félrevezet. Ennek az új tudós csoportnak kell alkalmaznia a többágú tudományos kutató munkát, még akkor is, ha egynéhány nemzet kifogásolja ezt az irányt.

            A történelemtudomány megköveteli az igazságot, mert igazság nélkül a történelem lefektetése csak egy öncélú politikai fegyver a hatalmon lévők kezében.

            A magyar történelmi könyvekben látva az elterjedt téves tájékoztatásokat, adatokat, ezen hibákat, túlzásokat próbálom javítani, mert minden nemzet megérdemli az „igaz” történelmét, melyből szükség esetén erőt meríthet, vagy hibáiból tanulhat, sőt élete is történelmének ismeretétől függ, amely felöleli nyelvének, kultúrájának alapját.

            Bizonyítékok vannak arra, hogy a Magyar Honvisszafoglalás idején, a Kárpát-medence nem volt benépesítve szlávokkal, hanem a magyarok velük rokon népet találtak ott. Így a magyar honfoglalás egy valóságos Honvisszafoglalás volt! Az az eredeti őshonos nép, amely a Kárpát-medencét lakta, időnként csoportokban vándorolt ki, mikor a szükség erre kényszerítette őket, és több esetben visszatértek, mikor erre lehetőségük nyílt.

            A Kárpát-medence földrajzi viszonyai kedvezőek. E medencét a Kárpátok koszorúja övezi, bőséges folyókkal, patakokkal, melyek ellátják vízszükségletét. A hegyekkel természetes védőhatárai vannak, és hágói is jól védelmezhetők.

            E tanulmányban a régészeti feltárások és települések helyét folyamatosan mint Kárpát-medencét fogom említeni, kivéve mikor bizonyos okok kényszerítenek a jelenlegi helynevek megnevezésére, amelyek 1920 után a „trianoni döntés”-sel a különböző környező országokhoz lettek csatolva.

            Megfigyelhető, hogy a magyar történelemkutatás legnagyobb része nyugati történészek munkája, s ennek lefektetését mindig a győztesek végzik.

            Magyarország több ízben és hosszan elvesztette függetlenségét a különböző nagyhatalmak által, melyek nézete mindig öncélúvá kovácsolódott. Ilyen tartósabb befolyás volt az osztrák, a török és utóbb a szovjet. A magyar történelmet idegenek írták, s ezt kiindulópontnak véve, tanították a magyar egyetemeken századokon át.

            Az időben, mikor a magyar történelem íródott, a segédtudományok, a régészet, embertan, népművészet, nem álltak rendelkezésre. Ma a szaktudományok bizonyítékai igazolják, hogy a finnugor elmélet csak egy elképzelés. S hogy a „barbár” megnevezés nem marad el a magyarokkal kapcsolatos származás levezetésénél, ez igazolja a szándékot az általános hírnév kialakítására. Ezért, képességem szerint, ki fogom mutatni, hogy őseink miért nem voltak barbárok.

            Elõrebocsátom, hogy ez a könyv nem időrendű történelmet dolgoz fel, hanem csupán Árpád népét szeretném egy új megvilágításban bemutatni. Kapcsolataikat a szittyákkal, hunokkal, pártusokkal, avarokkal és sumírokkal bizonyítani, és a segédtudományok segítségével egy egész más megvilágításban fogjuk látni õket.

            Itt az idő a téves nézetek elhagyására és az öntudatunk megerősítésére, melyet ismeretünk gyarapításával, nagy figyelemmel és egymás értékelésével fogunk elérni.

Folytatás a következő részben

Botos László

Hazatérés

           I. fejezet

Barbárok a magyarok?

“A magyar nyelv magasan kitűnik, és egymagában áll. Más nyelvek tanulása nagyon kis segítséget nyújt a megértéséhez. A nyelv önmagában formálódott, nyelvtana és összetétéle visszamegy egy olyan korszakba, amikor a legtöbb európai nyelvek még nem is léteztek, vagy nem voltak befolyással a magyar területre.

            Egy olyan távoli időben keletkezett, amit nem lehet meghatározni, de még felfedezni sem, időnként magába olvasztott különböző nyelveket, törzseket, akikkel a magyarok kapcsolatba jöttek; a nyelv megtartotta a jellegzetességét, a különlegességét, és a kutatónak a legérdekessebb kutatási tárgyát szolgálja.

            A magyar gyökszavak a legtöbb esetben egyszerűek és egyszótagúak, de ugyanakkor a ragozhatósága számos, változatlan és szép. Én nem ismerek még egy ilyen nyelvet, amelyben ennyi elemi változatosság létezne, és ilyen könnyen menne át az egyszerű értelmezésből a bonyolult kifejezésbe.”[1]

            Mindezt Sir John Bowring (1792–1872) írta, aki számos nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok versünket fordított angolra. Munkája versgyűjteményt is tartalmaz. R. Nisbet Bain, az angol múzeum nyelvészének észrevétele, hogy a magyar nyelv egy csodálatos szóalakulat. Ebersberg osztrák nyelvész szerint a magyar nyelv olyan tökéletes, mintha egy csoport nyelvész alkotta volna ilyen tömörnek, folyékonynak, harmonikusnak, pontosnak és világosan kifejezőnek. Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) bíboros, olasz író és nyelvész, aki arról volt híres, hogy 58 nyelvet beszélt folyékonyan és 100 nyelvet ismert, kijelentette, hogy a latin és görög nyelv után a magyar nyelv a legzeneibb és legalkalmasabb a verselésre. L. K Grimm., német nyelvész a magyar nyelvet világnyelvnek javasolta.[2]

            A nemzetközi történelmi munkák, az általános művelõdéstörténeti könyvek mellőzik népünk kultúrtörténetét, kulturális eredményeit és annak értékeit. Ez logikusan az otthoni kultúrpolitika következménye is, hisz a legtöbb munka idegenek által, idegen érdekből megvonja a már tudott és bebizonyított téves ismeretek cáfolatát. Mindannak dacára, hogy a nyelvtörténeti tudományok rendelkezésre állnak nyelvünk forrásának tisztázására, egyesek még mindig állítják a finnugor nyelvcsoportba való tartozását. Így a World Book Encyclopedia is a magyar nyelvet a finn, vogul, osztyák nyelvek csoportjába sorolja, amely népek Szibéria északi részén éltek és ma is élnek. Az Encyclopedia Americana szerint: „A magyar nép története K. u. 895-896-ban kezdődik.” Ugyancsak említi, hogy a magyarok finnugor eredetűek. A Britannica Lexikonban ez áll: „Az előmagyarok összetétele ugor és turk, akik Nyugat-Szibériában éltek; a IX. század végén a magyarok bejöttek a mostani területükre, leigázva az ott lakó szlávokat és hunokat.”

            A finnugor elméletet követő nyelvészek állítják, hogy az előmagyarok olyan kezdetlegesek voltak, hogy nem volt szavuk még a legegyszerűbb kifejezésre sem, úgy szedték össze szókincsüket mindazon népektől, akikkel az európai csatangolásaik során érintkezésbe kerültek. E módon akarják magyarázni a sok „idegen” szót és kifejezést a magyar nyelvben. Nekünk magyaroknak azt tanítják, hogy őseink az egyszerű gyűjtögető vogulok, osztyákok, cseremiszek törzséből, Szibériából szakadtak ki. Ha mi tényleg e kezdetleges törzsektől eredtünk volna – ahogy ezt a finnugor elmélet hirdeti –, akkor hogyan lett nyelvünk olyen tökéletes, mint azt egyes külföldi írók, nyelvészek vázolták?

            Mark Karin, észt embertannal foglalkozó antropológus megállapítása szerint a magyar eredetet nem lehet kimutatni a volgai vogulok vagy osztyákok között, mert a különbség köztük áthidalhatatlan.

            A legnevesebb finnugor nyelvész, Björn Collinder, akit a finnugor elmélet apostolának is neveznek, ezt írja: „A finnugor kiejtési rendszerből hiányzik a 14 magyar hang, úgymint az a, e, cs, gy, i, ly, ny, ó, ö, sz, ty, u, ü, zs, majd a finnugor nyelvekben nincsenek meg az igei előragok sem.”[3]

            Gábori Miklós írja, hogy az Ural vidéke és Szibéria a sumírok korában lakatlan terület volt. A finnugor elmélet szerint a magyarok elődei az előbb említett területen K. e. 6000 évvel a vogulokkal és osztyákokkal éltek. Hogyan lehetséges ez, mikor e terület lakatlan volt?

            László Gyula szerint az a terület, amit a finnugor elmélet hívei hirdetnek, sohasem létezett.[4]  Majd így folytatja: azon a területen nincs finnugor régészeti, sem embertani lelet, amely igazolna valamilyen kapcsolatot a magyarral.[5]

            Dr. Badiny-Jós Ferenc kérdi: mi a finnugor kapcsolat, ha hiányzik 14 magyar hang a finnugor kiejtési rendszerből és nincs régészeti, embertani, népművészeti bizonyíték?[6]

            A magyar történelmet, amely ma a világ olvasóinak rendelkezésére áll, mind ellenfeleink írták, akik elfoglalták, leigázták (ma is kihasználják) nemzetünket, és „felsőbbrendűségüket” bizonygatják, azáltal, hogy megfosztanak igaz történelmünktől.

            A Szent Római Császár, Ferdinand (a Habsburg házból) magyar király is volt 1526–1564-ig. Így a Habsburg-család hazánkat mint zsákmányt kezelhette 1867-ig, ugyanis ez évben jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia, amely 1918-ig tartott. Ez idő alatt az országot minden politikai beavatkozástól megfosztották. Betiltottak minden olyan irodalomat, mely nemzeti volt, hazaszeretetet fejezett ki, vagy a haza (magyar) értékét emelhette volna, s támogatásban részesültek azok a kiadványok, amelyek a nemzetet lekicsinyelték, a legkisebbre csökkentették.

            E lebecsülés azt szolgálta, úgy a múltban, mint a jelenben, hogy a magyar hátraszorult saját hazájában – ez látható, ha valaki körülnéz az országban. Napjaink magyarjának ma ugyanígy tanítják, hogy származása szégyellni való, „egy pogány csorda ivadéka, akik nyershúst ettek”. Ez a meghatározás rólunk általában még ma is elfogadott.

            Harriot Edouard, egykori francia miniszter, kannibáloknak nevezett bennünket, mi nem tartozunk az európai közösségbe.[7]

            Ezt a becsmérlést azért támogatták, hogy megtörjék önbecsülésünket elődeinkre nézve, legalábbis ez volt a pszichológiai háttere, hogy egy könnyű, jogos préda legyen az országunk. Azt a Habsburgok is tudták, hogy az a nemzet, amely elveszíti büszkeségét, elfordul elődeitõl, a plántált megvetést érzi, s maga is alkalmazza a léte fenntartása miatt – egy ilyen nemzetnek nincs jövője, csak szolgalelkűség és szolgálat. A bécsi uralkodók a „leértékelésünkben” könyörtelenek maradtak mindvégig. Hatalmuk által képviseltek bennünket, de azért Árpád (K. u. 896) egy barbár honfoglaló maradt mindig számukra. Megjegyzendő, hogy történelmünk tanítását már II. József (1780–1790) császár és magyar király sem engedélyezte hazánkban.

            Az 1848-as szabadságharcunkban nemzetünk felkelt a Habsburg elnyomók uralma ellen. Majd az 1849-es tavaszi győzelmünk után a császár a „Szent Szövetség”-ben a cári Oroszországgal szövetkezett.

            Oroszország egy erős hadsereget küldött (380.000), kétszer annyi létszámmal, mint a magyar hadsereg (140.000–170.000). Ilyen körülmények között történészeinknek, nyelvészeinknek alkalma, lehetősége sem volt a történelmi kutatásokra.

            A habsburgi közigazgatás kinevezett és alkalmazott olyan tanárokat, akik, úgy mint Budenz József Rasdorfból (Németország), a Magyar Nyelvtudományi Intézet élén nem beszélték a magyar nyelvet. Budenz volt, aki bevezette a finnugor elmélet tanát, miszerint mi magyarok az osztyák, vogul legkezdetlegesebb törzsek leszármazottai vagyunk valahonnan Szibériából, s rokonaink még a finnugor népek. Ez a finnugor elmélet valószínűleg már II. Pius pápa alatt lett beiktatva. II. Pius (1405–64) pápa (1458–64) neve Aeneas Silvius Picolinimi volt. III. Frigyes császár udvarában volt költő, mielőtt a szent (papi) pályára lépett volna. Pappá szentelték 1445-ben (The Columbia Viking Desk Encyclopedia). Ez az elképzelés a magyarok finnugor származására vonatkozóan Budenz működésével terjedt, s e munkához ígyekvő társakat talált Hunfalvy Pál (Hundorfer), Toldi Ferenc (Schedel), Munkácsy Mihály (Munk), Szinnyei József (Ferber) német neves személyekben.

            A XVI. században Kollárt Ádám volt az első, aki a Habsburg érdekeknek megfelelően magyarellenes műveket írt. Végül is az ország nagy tiltakozása következtében a Habsburg ügyvezetés kénytelen volt Kollárt leváltani állásából, de mint magánember folytatta a magyarellenes propaganda terjesztését. Kollárt állítása szerint Magyarország nem létezett, mert e helyen csak szlávok éltek, nem magyarok.[8]

            Az bizonyított tény, hogy a római megszállók korában Pannónia, (ókori római tartomány neve) a mai Dunántúl, a magyar népek szállásterülete volt. A római történész Ammianus Marcellinus feljegyezte, hogy az akkori világ legmodernebb és legnagyobb légiója 44 évig harcolt (K. e. 35 – K. u. 9.), mire Pannóniát elfoglalta.

            Ammianus Marcellinus az egész ókori történetírás utolsó nagy képviselöje volt (K. u. 330–400.). Lejegyzett egy pannóniai történetet, melyet Gibbon Edward ad át (The Decline and Fall of the Roman Empire, 19. fejezet, 48. rész) könyvében.[9]

            K. u. 359-ben Constantinus II. (337–361) császár uralkodása alatt a pannóniai nép fellázadt, mert már nem bírták a súlyos terhet. A császár összejövetelt tartott Szeremen (lat. Sirmium), hogy az elégületlenséget enyhítse, de végül is kijelentette, hogy az adót tovább is fizetni kell. E kijelentés következtében egy elkeseredett résztvevő levette csizmáját, és a császárhoz vágta, kiabálva „Marha! Marha!”, s ekkor kitört a lázadás. A nép a császárt lerántotta az aranytrónjáról, s neki lóháton katonaruhában, sisakkal a fején kellett menekülnie. Érdemes külön megjegyezni ezt a sajátos kifejezési módot: „Marha!” Mindazok, akik magyarul beszélnek, tudják, hogy a szó több formában használatos, mint főnév és mint szólásmód. Szólásmód, ami több értelmet ölel fel, pl. tökfilkó, fajankó, lassú észjárású egyén, ostoba, együgyű. Ez a feljegyzés is az őshonos nép nyelviségére mutat!

            Luitprand, Cremona püspöke, K. u. 910-ben írja, hogy a Bizánci Császárság északi szomszédja a magyarok. Bizánc és Magyarország közötti határ az Alsó-Duna volt.[10]

            A Magyar Csodaszarvas Legendában eredetileg egy csodaszép fehér szarvas ünő szerepelt. A monda úgy szól, hogy Nimród fiai Hunor és Magor, akik jó vadászok voltak, s egy alkalommal kíséretükkel űzőbe vettek egy bűvölően szép fehér szarvast. Napokig tartott már ez a hajsza, a szarvas este eltűnt, s reggel felbukkant, csalogatva messzebb és messzebb északabbra őket egész az Alánok országába. Ott leltek rá Dul király leányaira s azok kíséretére, akik tündéri szép énekükkel és táncukkal szerelembe ejtették a vadászokat. Hunor és Magor feleségül vette a királylányokat, a kétszáz legény pedig a királylányok kísérőit. E nászból származnak a Hunok és a Magyarok. Hunortól és kísérő századától a Hunok, Magortól és embereitől a Magyarok. Mikor Árpád és népe a Kárpát-medencébe ért, ott hasonló nyelvet beszélő embereket, népet talált. Ez előtételt állít fel a szláv feltevéssel szemben, hogy Kárpát-medencében szláv település volt, mikor a magyarok Árpád vezetésével megérkeztek.

            A finnugor nyelvészeket pedig sok éven keresztül az zavarta, hogy Árpád kisszámú népével hogyan tudta a nagyobb számú szláv népségre a magyar nyelvet rákényszeríteni. Az egyszerű magyarázat az, hogy az emberekre nem kellett erőszakkal rákényszeríteni, mert az őslakosság nyelve magyar volt.

            Mi még mindig nem tudjuk pontosan, hogy a honfoglalók nyelve csak magyar volt-e, vagy egyes csoportok törökül beszéltek, ahogy azt több kútfő ismerteti, és több nyelvész és történész állítja. Azonban a vezető népcsoport nyelve magyar nyelvű az őslakosságéval, ami az egész nemzeté lett, azokkal a nemzetközösségekkel (pl. turk), akik a többség nyelviségéhez kapcsolódtak.

            A finnugor elmélet követői szerint a csizma egy szláv jövevényszó. A nyelvészek képtelenek elismerni azt, hogy a „nomád, barbár” magyaroknak a IX. században már volt elég szakértelmük csizma készítésére, és nem szandált használtak, mint a szlávok. Az előzőleg említett Ammianus Marcellinus történész szerint leírt esemény határozottan következtetni enged, hogy Pannóniában már a római megszállás előtt szakismerettel rendelkeztek és magyarul beszéltek.

            Vizsgáljuk meg, mi a nemzet. A nemzet az egy csoportba tartozó nép, kiknek közös a nyelvük, vérségi kapcsolatuk, történelmük, talán vallásuk, kultúrájuk, és együttes a kormányzatuk. Ezzel támasztom alá azt, hogy a „nemzet” szót fogom használni a „törzs” megnevezés helyett, mert a szó ma magában ránknézve bizonyos fokon olyan előítéletet támaszt, ami kicsinylést, kisebbítettséget von maga után. Ebből következik, hogy a magyar „nemzet” volt a vezércsoport a hét csatlakozott „nemzet” közül, akik Árpád vezérlete alatt hazajöttek a Kárpát-medencébe, mint egy államszövetség, melyből később alakult ki a magyar nemzet.

            A Dunántúl neve (K. u.) az első három században, római elnevezés szerint, Pannónia volt, egészen a hunok bejöveteléig K. u. 375-ig. Hazánknak a Dunától nyugatra eső részét, a Dráva-Száva közét is beleértve, nevezték a rómaiak Pannóniának. A nyugati történelmi tanulmányok és krónikák a Római Birodalom szétesése utáni korban is használták ezt a nevet, de már nem a régi Pannónia területét vagyis Dunántúlt értik alatta.

            Egy 859-ből származó adománylevél a regensburgi szerzeteseknek adományozza Tulu fiscalis Pannónia-i birtokát. Tulu a jelenlegi Ausztria területén található. Ez azt jelenti, hogy Nagy Károly idejében a rómaiak által használt Pannónia nevet átruházták az osztrák-német területekre.

            Egy másik 865-ből származó levél ugyanezt a meggyőződést bizonyítja, mely szerint Lajos király Adelvin salzburgi érseknek ajándékozza a Pannóniában lévő Labenza és Visitindorf helyeket. (Bőhmer 74,81,83) Car Muchcar egy stájer író nyomozása szerint, e két hely Stájerország része.

            A Római Császárság bukása után a hunok foglalták el, de már nem nevezték  Pannóniának. A hunok után az avarok vették birtokukba, és Avaria volt a neve.  A VIII. század kezdetétől a IX. század végéig a nyugati kútfők említik Pannóniát, de nem a Dunántúlt értik alatta (mint a római időben), hanem azt a területet, amely most Ausztria. Ez neveztetett Felső-Pannóniának; és a területet, a Dráva és Száva folyók közét, közel az Adriai-tengerig pedig Alsó-Pannóniának. Az Althai kolostor történésze a IX. századból írja: „Nagy Károly az avarok vagy hunok földjét nyolc évi folytonos háborúban elfoglalván, kiűzte az avarokat, és Avariát magát, azaz Felső-Pannóniát, mely most az Ausztria nevet viseli, egészen Bajorország egyházai közt osztotta fel.”[11]

            A finnugor történészek úgy nyilatkoznak, hogy a magyarok Etelközben, a Szeret és Prut folyók közötti területen éltek, mielőtt a Kárpát-medencébe jutottak. Egy alkalommal a besenyők megtámadták a magyarokat, mikor a férfiak hadban voltak, s akkor a nőket, gyermekeket, öregeket mind lemészárolták.  (Itt megjegyzendő: a Bíborban Született Konstantin feljegyzése, hogy a besenyők megtámadták a hátramaradt népet, de azt nem állítja, hogy ez egy végzetes támadás lett volna.) A történészek úgy folytatják, hogy a visszatérő magyarok kénytelenek voltak a besenyők elõl a Kárpátok felé menekülni, és akkor igázták le a békés szlávokat a Kárpát-medencében. Összeházasodtak a szláv asszonyokkal, és e nászból származnak a mai kor magyarjai.

            Családi életről: a gyermeknevelés mindig az anya kötelessége volt, még inkább abban a korban, mert a családfő, az apa távol volt katonai kiképzésen, mely szinte állandó gyakorlattal járt, vagy hadjáratokban, amely több hónapot tartott.

            A szláv történetírók szerint a magyarok szláv területet hódítottak meg, és az ott talált szláv nőkkel házasodtak. De a szláv anyák miért és hogyan tanították volna a gyermekeiket a magyar nyelvre? Hiszen a magyarokat úgy tekintették, mint ellenfelet. Logikailag a saját nyelvüket, nem a magyart használták volna, ami azt jelentené, hogy mi már nem beszélnénk a nyelvünket. Ez a bolgárokkal meg is történt.

            A szláv történészek szerint Szvatopluk (870–894) szláv törzse a Kárpát-medencében élt. A Képes Krónika (1358) és az Óbudai Krónika szintén a XIV. században íródott, mindkettő állítja, hogy Árpád Szvatopluktól vásárolta a Kárpát-medencét egy fehér lóért, felszerelve arannyal díszített nyereggel és arany zablával. Ezt valaki ellenséges érzülettel bíró írhatta a krónikába. Mert ki volt Szvatopluk? Az eredeti adatforrás Zwentibold-nak írja nevét, német eredetűség elszlávosítva Szvatoplukra vagy Sventopolkra.

            Nyugati Krónikák írják: „A Morva őrgrófság felett tanyázó Zwentibold és Rastez a pannóniai német birtokokat háborgatták.”[12] (Az itt említett Pannónia a Felső-Pannóniára vonatkozik, ami Ausztriát jelenti.) Ez az a Felső-Pannónia-i  terület, melyet Nagy Károly az avarok kipusztítása után szláv népekkel és németekkel telepített be. Az avar birodalom megszűnése után Zwentiboldnak sikerült egy ideiglenes szláv uralmat létesíteni K. u. 860-ban. Zwentibold és Rastez (a nagybátyja) szövetséget kötöttek a sóbányai rabszolgákkal, és a Felső-Pannónia-i német birtokokat kezdték zaklatni.

            II. Ludwig király fiát, Ludwigot küldte egy lázadás megfékezésére. Õ maga, a király, megtámadta Zwentiboldot, és amikor fogjul ejtette Zwentiboldot, ekkor az egyezkedésben elárulta nagybátyját. II. Ludwig megbeszélésre hívta össze a frank, bajor, szász és a szláv vezetőket, akik egységesen Zwentibold megvakítását határozták el. Ezzel megfosztva őt minden hatalmától. Ez történt K. u. 870-ben. Ezután a történelem nem említi. Meghalt 894-ben.[13] A kérdés az, hogyan tudta volna Árpád Zwentiboldtól megvenni a Kárpát-medencét 896-ban?

            Az egyik modern tudóscsoport megegyezik abban, hogy a szlávok eredeti tartózkodási helye a Visztulától délkeletre, és az északkeleti rész a Kárpátok felett volt. Innen terjeszkedtek, három részre váltak: nyugati, déli és keleti szlávokra. (An Encyclopedia of World History compiled and edited by William L. Langer)

            A szlávok sajátjuknak mondják a Dunántúl-i Pannóniát mint Zwentibold földjét, és nem Ausztria területét, amely területen tényleg létezett átmenetileg Nagy Károly által Zwentibold hatalma.

            Miért követelik a szlávok Zwentibold földjét Dunántúlon?

            Hogy ezzel bizonyítsák létezésüket e területen már Árpád érkezése előtt. Újabban Felvidéken nagy mennyiségben tárják fel az avar sírokat, és az ott talált tárgyakat szláv örökségnek tekintik. Mi magyarok könnyen cáfolhatnánk a tárgyak szláv eredetét, ha a Magyarországon talált avar leleteket – melyek pontos másai a szlávok által felszínre hozottaknak – ismertetnénk a tudományos világgal.

            A finnugor elmélet már több mint száz éve elfogadott a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) által, amely minden más elméletet, tudományos felfedezést, tanítást kritika nélkül tilt.

            1978-ban Dr. László Gyula kiadta régészeti és kutatási eredményeit, és ez nagyon kétségessé tette a finnugor elmélet érvényességét.[14]  Nézzük László Gyula munkáját, mely lépésről lépésre rávezet ősi múltunk megértésére. Ahogy írja, ha egy bizonyos mesterség magas fokot ér el, akkor minden bizonnyal feltételezhetjük, hogy minden más szakértelem hasonló ponton fog állni. Kutatása szerint az Árpád-korabeli kézművesség, pl. a kovács, ötvös, nyeregkészítő, íjgyártó, ács, kerékgyártó, keramikus, szőrmefeldolgozó, vasöntő mind magas fokon művelt mesterség volt. Épp ezért a többi iparágak is hasonló szinten lehettek. Továbbá vizsgáljuk meg azokat a szavakat, melyek a lakóhellyel kapcsolatosak: ház, ajtó, ajtófélfa, küszöb, fal, fedél, mind magyar szavak, a honfoglalást megelőző időkből.

            László Gyula kikövetkezteti, hogy Árpád népe a Kárpát-medencébe lépése idején mindjárt házakban lakott, és nem sárkunyhókban, mint ahogy ezt széles körben tanítják. Ez az állítás bebizonyosodott a felgyői ásatások nyomán, ahol számos lakóhelyet tártak fel, melyek falai döngölt sárból, fából és téglából készültek. Ezek a felgyői házak minden szemszögből sokkal közelebb voltak a modernkor házaihoz, mint a sárkunyhókhoz.[15]

            Bóna István számos sárkunyhót ásott ki Dunapentelén.[16]  De a hely, ahonnan nagy mennyiségben ástak ki sárkunyhókat, nem az a terület, ahol a késői avarok vagy Árpád magyarjainak a települése volt.[17] A szláv törzsek az avar és magyar területek körül helyezkedtek el. Nagy mennyiségben az avarok telepítették be a szlávokat e területekre mint alkalmazott személyzetet (munkást). Mindennek ellenére, hogy a tudósok legtöbbje azt állítja, hogy a szlávok voltak többségben a Kárpát-medencében s hogy Árpád népe semmísitette volna meg birodalmukat, ha ezt vizsgáljuk, látjuk, hogy Árpád  idejében a szlávoknak nem volt szervezett országuk a Kárpát-medencében, csak településeik. És mivel a lakóházhoz kapcsolódó magyar szavak megvoltak Árpád magyarjainak szókincsében – már a Kárpát-medencén kívül is – , ezért biztos, hogy nem taníthatták a magyarokat házépítésre, ellenkezőleg, mint ahogy most is terjed a szakértelem, úgy terjedhetett az avaroktól, majd a magyaroktól.

            A korabeli magyar kézirataok mind azt bizonyítják, hogy a házak a föld felszínén épültek. László Gyula szerint: „A honfoglalás után meginduló okleveles emlékeinkben és törvényeinkben mindenütt megépített s nem földbe vájt házakról esik szó”. (Pl. „felgyújtják őket, szétbontják és elviszik, vagy újraépítik”.) Mindezek a mondatrészek (lakó)házakra vonatkoznak, nem sárkunyhókra.[18]

            A magyar krónikák írják, hogy I. István törvényei a XI. században mint egy letelepedett néphez szóltak. (villa)[19]

            Géza fejedelem (970–997) koráról a régi kéziratos könyvekben nincs említés településekről, azonban 30 vagy 40 év múlva dokumentumok vannak letelepedésekről. Mindez bizonyítja, hogy abban az időben őseink olyanok voltak, mint az akkori népek, csak Etelközből a Kárpát-medencébe jöttek vissza.

            Jelenleg nagy számban élnek szlávok a Kárpát-medencében, ezért az olvasóban felötlik a kérdés, hogyan volt lehetséges, hogy Árpád népe magyarul beszélő népeket talált a Kárpátokon belül, és a krónikák nem említenek szláv településeket?

            Előbbi forrásokból: körülbelül 4000 éve a szlávok elődei megtelepedtek a Szarmata síkságon, ahol kapcsolatba kerültek a szittyákkal. Herodotos leírása szerint a szlávok a Valda hegység és a Volga folyó területén éltek. A lovas társadalmak mind hoztak magukkal kíséretet, szolgákat. A rómaiak latinul „sclavus” nevet adták azoknak, akik nekik szolgáltak, amiből a szláv név alakult.

            A szerbeket és horvátokat Heraklius bizánci császár telepítette birodalmának északi határterületeire, az avarok elleni védelméül. Az avar birodalom megszűnése után a szlávok, szerbek és horvátok lassan beszivárogtak Dunántúlra.

            Amikor Árpád és magyarjai letelepedtek, Szerém és Verőce megye területén nem találtak szerb vagy horvát népeket, mert akkor még Morova, Ibar, Lim és Zeta folyók völgyeiben éltek mint pásztornépek (ez nem lebecsülendő, mert mindennek van kezdete), s csak K. u. a XII. században kezdtek északnyugat irányába terjeszkedni.

            1459-ig Szerbia Magyarország melléktartományi állama volt (Mátyás I. Hunyadi, 1458–1490), és a szerbek szabadon vándorolhattak azokra a területekre, melyeket azelőtt  betöréssel pusztítottak török szövetségben.

            A magyar királyok támogatták az idegenek letelepedését Magyarországon, mert kellett a munkás. A nemesség szívesen foglalkoztatta őket alacsonyabb bérért. Kezdetben ezek az idegenek nagyon szerények és megelégedettek voltak. A királyok kedvencei lettek, és ezért a kormányzat kedvezményeket, adómentességet adott nekik még 1495-ben is. (Wladislas II. Jagello-ág, 1490–1516.)

            Bács és Bodrog megyék lakossága 100 százalékban magyar volt, de már 1597-ben (Rudolph II. Habsburg-ág, 1576–1608) 35 szerb falut találunk ott, s Temes és Torontál megyék lakossága majdnem teljesen szerb lett.

            A szerbek hűséget fogadtak Lipót (Leopold I. 1658–1705) császár és magyar királynak. Így a belgrádi országgyűlésen 1690. június 18-án határoztak, hogy 36.000 családnak kb. 180.000-200.000 embernek ideiglenesen el kell hagyni az országot, és a Száva folyó balpartján telepítik le őket Magyarország területén. A megállapodás az volt, ha Szerbia felszabadul a török megszállás alól, visszamennek saját területükre. 1691-ben Szerbia szabad lett, de az áttelepedettek Magyarországon találták meg boldogulásukat, és ezért itt maradtak.  Majd a szerbek nem akarták alávetni magukat a magyar adózásnak, s ebből sok nehézség támadt. Sok bajt okoztak a kormányhatóságoknak. A magyar katonai vezetőség egy olyan tanácsot terjesztett fel a kormánynak, hogy adjanak egy külön tartományt a szerbeknek, melyet 1694-ben meg is kaptak. Megkapták Szlovénia keleti részét és Bácska vármegyét. E döntéssel a szerbek egy nagy területet nyertek Magyarországon.

            Az elferdített történelem, amely többnyire Kollárt Ádámtól és Berzeviczytől származik, lett az adatforrása a jelenkor történészeinek.

            Ezeket a hamis állításokat – ránknézve megalázóakat is – használták irányvonalként az I. világháború után 1920-ban a „béketárgyalásokon”. Ez az irányelv volt az uralkodó, melyet a Trianoni-Béke-Parancsban érvényesítettek, s melynek következtében leírtak tőlünk hatalmas területeket, és kiszolgáltattak jelentős számú magyar népességet, akik már 1920 óta élnek mint megsemmisítésre szánt kisebbség a szomszédos országokban.

            A magyar nép ugyan kérte az egyéni hovatartozás jogát s annak alkalmazását, de ezt figyelmen kívül hagyták! Népszavazást sem írta ki a döntés előtt, kivéve Sopron városát, mely egyedül tudta szavazással az anyaországhoz való tartozását megtartani. A „civilizált” döntőbizottság embertelen, durva-barbár ítéletet hozott egy ország szétdarabolására. Nem gondoltak arra, hogy ha a saját országuk került volna olyan helyzetbe, mint a magyar, és egy hasonló társaság úgy dönt, hogy az idegen uralom után még egy nagyobb igazságtalansággal sújtják a népet –  hogyan érezték volna magukat?

A szerbeknek nem volt semmi joguk a Száva és a Duna folyók baloldali területére, sem történelmileg, sem számarány szerint, mégis megkapták Vajdaságot a Trianoni-Béke-Parancs értelmében, 564.000 magyar lakossal együtt.

            1941-ben a magyar és a szerb kormány megegyezett abban, hogy a szerbek visszaadják Magyarországnak Zombor, Újvidék, Kikinda, Versec, a baranyai-háromszög területét, a Muraköz területével. E bejelentés után pár nappal amerikai és angol támogatással egy összeesküvés megdöntötte a jugoszláv kormányt, és az új kabinet semmisnek nyilvánította elődje egyezségét. Ez a szláv befolyás, hatalmi erő nemcsak Magyarországnak jelent veszélyt, hanem egész Európának. Erre majd az idő adja meg a választ.[20]

            Ha a magyar történelmet az ellenfeleink írták, az nem lehet hű, az nem lehet igazi. Tehát a kérdés, hogy hol találjuk meg a valódi magyar történelmet? Az újkori magyar történészek, régeszek, írók munkájában, mint Hetényi János, Horváth Mihály, Szalay László, Illyés Gyula, Eckhart Ferenc, Györffy György, László Gyula, Hóman Bálint, Eötvös József, akik mind szorgos kutatásokat végeztek, és megvizsgálták, feljegyezték a történelmi tényeket – írja Kunszabó Ferenc az És ég az oltár c. könyvében (Budapest, 1992).

            Árpád magyarjai, akik még a Kazár Birodalomban éltek mint kereskedők, nagyon is jól ismertek voltak Bizáncban. Ők tanították az európai népeket a szőrme feldolgozására és a bőr vízhatlanságának készítésére. Az tudott dolog, hogy Árpád magyarjai ellepték, elfoglalták a sok jól ismert avar vagy őstelepes nép kereskedelmi városait: Munkács, Pozsony, Esztergom, Nyitra, Pest, Buda, Ungvár, Tolna, Pécs, Vasvár, Eger, Bihar, Gyulafehérvár, Győr, Veszprém stb.  Ha a hazajövő magyarok barbárok lettek volna, minden bizonnyal felégették volna ezeket a városokat. De nem rombolták le, mint ahogy Nagy Sándor tette Persepolisszal, vagy a rómaiak Karthágóval, hanem még emeltek, építettek is több várost, úgymint Komárom, Himesudvar, Borsod, Szabolcs, Feketevár, Tasvár. Árpád Csepel-szigeten építtetett magának egy kastélyt. A papok és püspökök pánikszerűen menekültek mind Pannóniából Árpád érkezésekor. De röviddel utána levélben közölték Rómával, hogy a várt magyar üldözés helyett vendéglátást, meghívást ajánlottak fel, sőt kérték visszatérésüket.

            Stammler Imre iskolaigazgató és magánkutató régész, tudományos vizsgálatokat folytatott a X. század vaskohászati termékein, fegyver- és szerszámanyagán. Kutatása eredményeit a Somogy Megyei Pedagógiai Intézet Kaposvári Levéltárával közölte 1989-ben. A dolgozatot László Gyula és Gömöri János ismert régészek elismerték. Stammler Imre mondja: a kereszténykor előtti magyar vezérnevek mint település helységnevei keltették fel figyelmét. Feltételezte, hogy a helységnevek területén minden bizonnyal valami bizonyítékot talált a X. századi magyar civilizáció szintjéről. Ásatási eredményeit közölte a Régészeti Intézet vezetőségével, a Magyar Tudományos Akadémiával. De elismerés és támogatás helyett visszautasítást és elmarasztalást kapott, mivel nem hivatásos régész. Mindennek ellenére folytatta kutatásait, és sok értékes leletet feltárt, sokkal többet, mint amit feltételezett. Sajnos az MTA-t nem érdekelte a leletek sokasága, sem kora, mert nem tudták még csak elképzelni sem, hogy ezen leletek valamilyen kapcsolatban is lennének a „barbár” magyarokkal.

            Fejlett időmeghatározó technikák (rádiokarbon-módszer) pontosan megállapítanák a leletek időbeni keletkezését, és mi helyes tudomást, ismeretet szerezhetnénk a X. századbeli magyar állapotokról. Éppen arról az időszakról, amiről a legkevesebbet tudunk.

            A legtöbb állam minden lehetőséget megragad, hogy fényt derítsen múltjára, a mi országunkban az ellenkezője tapasztalható. A mások által használt eszközök, pl. megőrzése, karbantartása a talált anyagoknak, majd spectroscopia, egy erőteljes mikroszkóp, amely segítségével a kémiai alkotó elemeit vizsgálják a kérdéses tárgyaknak, majd a fatörzsgyűrű (dentrochronologia) módszerei nálunk gyerekcipőben jártak.

            Az ismert és szélesen elfogadott tény, hogy a magyar nép I. István idejében (K. u. 1000–1038) kezdte kifejleszteni a különböző osztálytagozódását, mert ez idő előtt minden magyar egy szabad nomád volt. Azonban a legújabb ismeretek szerint ez az osztálytársadalom már megvolt a honvisszafoglalás előtti korban, sőt egy kifejlett megalapozott szociális osztályállam létezett, erre mutat a katonai szervezetük és rangfokozatuk, ami a tízes egységen alapult.

            Az avar nép többsége túlélte a Nagy-Károly-i hódítást, és így az ipari központok is fennmaradtak. Magyarjainknak volt alkalmuk megtanulni a kívánt szakmai jártasságot ezeken a helyeken, ha esetleg még nem rendelkeztek az iparágak bizonyos ismeretével.

            A IX., X. században a vasfegyverek és szerszámok már elterjedtek voltak. Kellett a vas, a kardok, nyílhegyek, zablák, kengyelek, kocsik és földművelési eszközök előállítására.

            Ázsiában és Közép-Európában sok hasonló eredetű nép élt. E hatalmas közös fajú népnek sok különböző neve is volt és még ma is ismert. Az újonnan alakult hatalomnak mindig az a nemzet adta az elnevezést (nevet), amely hozzájárult megerősödéséhez.

            A vezérnek vagy fejedelemnek nagy szüksége volt a kohászat, fémgyártás ismeretére, mert ennek bírása jelentette az uralmat.

A X. században Magyarország nagyhatalom volt, és e századból elég bizonyíték áll rendelkezésre, hogy miért. A kohászatban jártasak voltak, bizonyítja a Somogy-megyében (megye, mely eredetileg egy független állam volt Árpád idejében, de később királyaink bekebelezték) feltárt sok olvasztókemence, s azokon a települési helyeken, amelyek a kereszténység felvétele előtti időben magyar vezérek neveit hordozták. Somogyban régészek felderítettek telephelyeket, amelyek fémművelésre utalnak, pl. Vasas, Ötvös, Kovácsi, Vértes, Csatár, Tömörd, Tömörke, Tárkány, (kovács régi-ősi neve), Vaskert, Vaskalap. E helyeken feltárt leletek (kohók) kora még nincs megállapítva, hogy a IX. vagy X. évszázadokból valók, azért, mert a Magyar Tudományos Akadémiát nem érdekli a kohók kora. Ennek dacára mi biztosak vagyunk abban, hogy I. István előttiek. Mégpedig azért, mert Árpád-házi királyaink egyesítették a nemzetet, egységes állammá gyúrták, és a kohók akkor már meglehettek.

            Gömöri János régész Zamárdon olvasztókemencét tárt fel fúvócsövekkel, salakkal egyetemben, amelyet avarkorinak tartott.

            Stammler Imre 1989-ben Faisz területén sok olvasztókemencét fedezett fel, melyet ismét Gömöri János régész tárt fel, és az itt talált olvasztókemence szintén fúvócsövekkel ellátva majdnem tökéletes, hibátlan állapotban volt. E telephely még Árpád-kori magyar nevét viseli. Ugyanott sok vasgolyó, súlyuk kb. 3 kg, s még salak, faszén és kerámia volt található. E feltárásokat azóta az MTA 1997. Május 31-én 3 napos ünneplés keretében elfogadott, hitelesített, és az olvasztókemencék korát 1100 évesnek datálta. A bejelentést dr. Szász Zoltán, az MTA elnöke, ismertette, nagy örömrivalgás közepette.  Én is szemtanúja lehettem e nagy jelentőségű bejelentésnek, ez egy ellenbizonyíték az eddig Akadémiánk által is hirdetett állítólagos barbarizmusunk ellen.  A további kutatás minden bizonnyal megtalálná az egykori vasmunkások telepét.

            Abban az időben, a munkások, akik ismeretében voltak e kézműves mesterségnek, különleges előnyüket élveztek.  Közel helyezték őket munkahelyükhöz, a vezér oltalma alatt.  Itt felsorolom egynéhány település helyét, melyek a „nemzetcsoportok” vezérneveit viselik, s ahol fúvókemencéket is találtunk: Árpád, Tétény, Kál, Horka, Bogát, Faisz, Bulcsu, Magyar, Nyék, Keszi, Örs, Kürt, Jenő, Tarján, Tarhány, Usubu, Jutas.  Ezzel a különleges vasfeldolgozó tudománnyal és fegyverkészítéssel mi magyarok nem lehettünk „műveletlen barbárok”, mint ahogy szeretik propagálni, terjeszteni rólunk, hanem éppen ez az ismeret, fegyverkészítés emelt a nyugati országok fölé néhány évszázadon át, mivel ezzel ők még nem rendelkeztek. 

            Már I. István (Szt. István) K.u. 1000 – 1038 korában volt adóztatás az egész ország területén, csak így volt lehetséges utak, hidak építése, fenntartása és a közbiztonság megteremtése, mert már tudták, hogy minden jól megalapozott társadalomnak adózás az alapja.

            Már ebben az időben városok épültek, és nemzetközi hírnévre tettek szert, mint Székesfehérvár, Zalavár, Vác, Sopron, Buda, Kalocsa, Zimony, Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó és Felvidéken a bányakereskedelmi városok – Selmec, Körmöc, Eperjes, Lőcse, Szepes, Kassa, Zolyom, Kismark, Újbánya, Bélabánya.  A pénz ezüsttartalma I. István korában 93%-os volt és Európa legkeresettebb fizetési eszköze lett.

            A IX. század végére, a kereskedők olyan gazdagok lettek, hogy Könyves Kálmán (1095-1116) száz százalékos adóemelést rendelt el.  Ugyancsak Könyves Kálmán teljes állampolgárságot adományozott a zsidóknak.  Az 1114-es Országgyűlés szabályozta a fiatalok felvételének számát az ipari iskolákba, mert az ipar iránti érdeklődés hiányt okozott volna a földművelés terén. 

            III. Béla (1172-1196) alatt több mint száz bányaváros volt Magyarországon.  Ebben az időben az állam jövödelmének legnagyobb részét ezek a bányavárosok, az ország ipara és kereskedelme adta.  A nemzet gazdagsága megmutatkozott az ezüst- és aranyötvösök munkájában.  Mikor Szt. Erzsébet (III. Béla leánya) Thüringiába került, magával vitte a kincsek sokaságát, többek között ezüst kádját, arányláncokat, egyéb ezüst ékszereket, ezüst bölcsőt, amit ott még sosem láttak.

            Hóman Bálint leírja, hogy a középkorban az akkori ismert világ ezüst termékének 50 és az arányának 60%-a Magyarországról került ki.  Hamid al Garnati, arab utazó, aki három évet töltött Magyarországon 1150-1153, a jegyzetében írja, hogy a magyaroknak 78 városok, sok falujuk van, házaik kerttel és fallal vannak körülvéve. [21]

            1405-ös Országgyűlés egyenlő jogot adott a szabad városok polgárainak, ugyanazt, amit a nemesség és főpapság élvezett.  Ez törvényben maradt a Habsburgok magyar trónon való megjelenéséig.

            Hunyadi Mátyás (1458-1490) megtiltotta a fegyverek exportálását, és szabályozta a külföldi kereskedők mozgását az ország területén.  A király jegyzetei említik, hogy Somogy-megye népei elhanyagolják a földművelést, érdekkörük nagyban a kereskedelem felé fordul.

            Eckhart Ferenc szerint 800 szabad város és központ volt az országban.  A lakosság száma átlag van ezer körül mozgott e városokban, a kereskedők és ipari munkások létszámát így 800.000-re teszi, amely valószínű húsz százaléka volt Magyarország összlakosságának.

            1627-ben a világon először Selmecbányán alkalmazták a robbantásos szénfejtést.  Az esemény hivatalos bizonyítékát megtaláljuk a bánya naplójában, amelyet ma a soproni múzéum őriz. 

            Két évtized elmúltával, ahogy elődeink visszafoglalták ősi földjüket K.u. 896-ban, „a barbár, pogány faragatlan magyarok” – mert így nevezték és még ma is így hívják őket – képesek voltak előkelő, kiváló kapcsolatokat, magas, megtiszteltető, úgy mint patricius címeket, főnemesi és királyi házasságokat kötni.  A bizánci császárok különösképpen kifinomult érzékkel bírtak kapcsolataik kiépítésében, kiket tisztelnek meg mint vendég, barát, vagy melyik királyi házzal, melyik királykisasszonnyal házasodnak a szövetségkötés érdekében is.  Akit megtiszteltek, annak hasonló méltósága kellett legyen.  Padányi Viktor mondja, hogy a római „Patricius” cím a VI. században jött használatba.  A ravennai udvar, a bizánci udvar és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi személyeknek, úgy mint, Alaric, Theodorich, Clodwig, Nagy Károly és Bulcsu Horka.  „Bulcsu Horka volt a X. század Európájának legnagyobb hadvezére, akit érdemjelként a patricius címmel adományoztak és ugyanakkor meg is kereszteltetett 948-ban, Viddin-ben.” [22].

            Számos házasság jött létre a magyar és az idegen királyi házak között.  Bulcsu Horka nagynénje Bavária hercegéhez, Arnulfhoz ment férjül.  Mikor Könyves Kálmán (1095-1116) özvegységre jutott, Bizánc felajánlotta számára Nikeforosz úrhölgyet feleségül.  Nikeforosz édesapja, Botongejatesz, Bizánc császára lett később.  Piroska, László király egyetlen leánya, (László király, majd Szt. Lászlóként ismert) szintén bizánci herceghez ment feleségül, aki később ugyancsak császárrá koronáztatott. 

            Margit, III. Béla király leánya, és Anna, V. István leánya szintén bizánci hercegekhez mentek férjül.  Ezek szerint őseink még sem voltak olyan primitívek.  De ha mégis azok lettek volna, hazajövetelük idejében, 896-ban, és képesek voltak ilyen magas rangot, köröket elérni rövid idő alatt, akkor nagyon tehetséges és tudással megáldott nép lehetett.

            Mikor ősapáink visszatértek a Kárpát-medencébe visszavenni ősi földjüket, egy sajátos lovas civilizációval bíró emberek voltak, nem mint, romboló, pusztító vandálok.  Ellentétben a nyugatiakkal, akik elsődlegesen helyben lakók voltak.  Mindkét társadalomnak, a városlakó, vagyis a letelepedettnek és a lovas társadalomnak különleges és meghatározott jellegzetessége volt.  A letelepedettek elfogadták a városi életformát, házuk, lakásuk és környékük díszítését, nagy magas házak építését, melyeket maradandó céllal építettek.  Nagy hangsúlyt helyeztek a türelemre és a békés együttélés fenntartására.  Ezek voltak azok a tények, melyek hozzájárultak a társadalom kialakulásához. 

            A nagyon mozgékony lovas civilizáció viszont nagyra becsülte a szabadságot, mindennél jobban értékelték függetlenségüket, életformájuk alapja a gyorsaság volt.  A városlakóknak a biztonság a fontos, a lovas társadalomnak a mozgékonyság.  Így mindkét közösségnek át kellett hidalnia a távolság akadályát.  Az egyik használta a vizet, mint eszközt a szállításnál.  A másik alkalmazta a lovat és a kocsit. A két társadalom nagyban különbözött egymástól, ahogy kifejlesztették társadalmukat.  Ez különösképpen különbözött a kezdetekben, de mindkét életforma egyenlően hozzájárult az időbeni társadalom kialakulásához.  Az időtálló épületek helyett, a lovas civilizációnak szüksége volt termékekre, melyek könnyűek, könnyen össze- és szétszerelhetők és könnyen szállíthatók. 

            A ruházkodásra vonatkozóan, a lóháton töltött élet megkövetelte a passzos ruházatot és csizmát, ezért elterjedt egy magasabb színtű ruházkodási stílus.  Különböző időkben, mikor a Habsburg császárok és magas társadalmi személyiségek akartak jól felöltözni, mindig a “faragatlan, barbár magyar” ruhába bújtak, amely később a magyar “huszár” egyenruhája lett.  A XVIII. században ezt az egyenruhát a Nyugat elfogadta a nevével együtt.  Ez az egyenruha Németországban úgy lett ismert, mint “hussar”, Angliában “hussar”, Franciaországban “houssar”.  Az amerikai katonai egyenruha a huszár egyenruhát fogadta el, amelyet Kovács de Fabriczy ezredes honosított meg. 

            A lovas civilizáció jobb fegyvereket fejlesztett ki  (pl. pajzs és nyíl).  Változatosabb népművészetet teremtettek, mint a városlakók.  Használtak bőrt, fát, csontot, fémet.  Készítettek szőnyeget, szövetet.  Népdaluk sokasága, táncaik, zenehangszerük messze maga mögött hagyta a nyugati városlakó társadalmat.  A lovas civilizáció értéke egy színvonalban volt a városlakóéval.  Egyenlően befolyásolták a modernkor fejlődését.  E lovas civilizáció bevezette és megismertette Európával a magas színtű higiéniát, tisztálkodást.  A turán vagy ural-altái népek használták a fürdőket – a török fürdő, finn szauna, és kínai fürdő.  Egyik sem indo-európai eredetű. 

            Az ötvös művészet hagyatékai hiányoznak a Nyugat korai folyami civilizációnak idejéből.  Ezt a művészetet a hunok vitték Kínába, a perzsák és a bizánciak átvették, akik szoros kapcsolatban voltak a lovas civilizációt bíró népekkel.  Ezt az ötvös művészetet aztán a perzsák és bizánciak tovább fejlesztették, és később elhozták Nyugatra, vissza a magyarokhoz, de már fejlettebb, kifejlődött formában. 

            Mi, barbár magyarok, sok említésre méltó eszközt adtunk az emberiség fejlődéséhez.  Az egyik ilyen a kocsi megismertetése, amely lehetővé tette a belterjes letelepedést.  A kocsi használata a mi közvetítésünkkel terjedt el nyugaton.  A Nyugat ezt a közlekedési eszközt vette át a magyar nevével együtt.  Németül “Kutsche”, franciául “coche”, angolul “coach” és olaszul “coccio”.[23]  Elődeink a rovásírást használták, melyet fába és botokra róttak.  (Innen kapta a nevét “rovás”, majd “runa”.)  Ezt az írásjegyet vagy népművészetet a gótok átvették, akik K.u. 180-370 között a Meótisz területén éltek, és vitték magukkal nyugatra mint gót művészetet.[24]

            A neves angol régész Sir Leonard Woolley írja: “A legalkalmasabb és könnyen felismerhető ismertetőjele a civilizációnak az írás művészete.”[25]

            Akkor, amikor egyetlen európai népnek sem volt még írásrendszere, még a görögöknek és rómaiaknak sem, amelyet magukénak vallhattak, őseinknek már volt saját betűrendjük és számrendszerük.  A görögök a föníciáktól, a rómaiak a görögöktől és az etruszkoktól vették át írásmódjukat.

            Magyar Adorján nyelvész és népkutató rámutat a magyar és etruszk írás hasonlóságára, de azt a feltételezést, hogy az ábécét mi vettük volna át a latinoktól, akik az etruszkoktól kölcsönözték, nem fogadja el.  Kimutatja, hogy a rovásszámok  nagyobb hasonlatosságot mutatnak az etruszkkal, mint a római számokkal.  Hogyan lehetséges akkor ez – mint ahogy ez általában elfogadott -- , ha mi magyarok csak ezer éve jelentünk meg a Nyugat történelmében?  A magyar tudós szerint csak az lehetséges, hogy az etruszkokkal közös a származásunk, vagy őseink azonos időben éltek Európában e néppel.  Tehát “vagy a magyarok vették át az etruszkok számrendszerét, vagy pedig az etruszkok a magyaroktól.”[26]

Magyar:

Etruszk:

Rómái: 

            Forrai Sándor nyelvész és rovásírás szakértő írja, hogy a modern magyar gyorsírás ugyanazt a módszert használja, mint amit az Árpád-kori rovásírás is alkalmazott a IX. században.  E következtetés egy rovásírásos szövegre alapozódott.[27]

            Buenos Aires (Argentína) professzor, Badiny-Jós Ferenc említi a magyar rovásírás pusztítását Magyarországon:  “I. István király uralkodásával kezdődött az elsöprő megsemmisítés, mikor az egyháziak kötelességévé tette a magyarság értékeinek elpusztítását.  A módszer szerint, miképpen Dél-Amerikában a “térítés” jelszóval az “újhonfoglalók” kiirtották az inkák kultúrvilágát és Közép-Amerikában a Maya-Azték műveltség csodáit.”[28]

              Néhány ok, ami indokolta ezt a tudatos pusztítást.  Az első cél, hogy minden nyomot eltüntessenek, ami az ősi “pogány” hittel kapcsolatos.  Jós András (Nyiregyházai Múzéum 1969 és 1971-es kiadás) naplójában olvashatjuk, hogy Vitéz András a rozsnyói város kanonokja, Gömör és Kishont megye bírója talált