III. A TORINÓI SZENT LEPEL
Modern korunkban a racionális gondolkodás szelleme, a technikai civilizáció találmányai és vívmányai és nem utolsó sorban az elvilágiasodás hatására egy egyre szélesebb körben terjedő embertípus hódít teret magának, mely kizárólag a szánalmas érzékszerveinek szűk sávjában zajló észlelésnek hajlandó hitelt adni. Más szóval: az emberiség anyagba süllyedésének intenzív szakaszában élünk.
Mintha Jézus Urunk tisztán látta volna, a végidőkben az ember lelki fejlődése mily szánalmas körülmények szorításába kerül, egy misztikus, csodálatos jelet, egy értékes reliquiát hagyott ránk, mely mintegy a föltámadás “koronatanújaként” a hitre képtelenné vált modern embert hivatott elgondolkodásra késztetni: a torinói szent leplet.
A torinói szent lepel pozitív és negatív képe
Jézus halotti leple hosszú kétezeréves vándorlása során gyakran váltogatta tartózkodási helyét. Az apokrif irodalom tanúsága szerint levélváltás történt még Jézus földi életében Ő és V. Abgár, edesszai király között. Edessza a Kisázsia és Szíria közötti határterületen fekszik. A város hosszú ideig s még Jézus korában is a pártus birodalom része volt. Mai török neve Urfa. A leprában megbetegedett uralkodó a gyógyulás reményében Jézust városába invitálta. Az Úr ugyan elhárította a meghívást, mégis megígérte neki, hogy mennybemenetele után egyik tanítványát küldi hozzá. Tádé apostol volt, aki fölkereste s meggyógyította a beteg királyt. Ő vitte magával az Úr halotti leplét, amely egészen 944-ig Edesszában maradt, miután Bizáncba került. Erről a történetről tudomása volt a történészcsászárnak, Bíborbanszületett Konstantinnak (905-959), valamint Eusebiosnak, a caesariai püspöknek (a 4. sz. első fele), aki a híres Egyháztörténetet írta. A leplet többször összehajtott állapotban őrizték, úgy, hogy a Megfeszítettnek csak az arca volt látható. Mandilionnak nevezték e reliquiát. E kifejezés arab gyökerű és leplet jelent. A lepel Jézusarca karakterisztikumában döntően befolyásolta a keleti egyház jézusábrázolásainak ikonográfiáját.
A negyedik keresztes hadjárat alatt (1203-1204.), többszöri ostrom után végül is elesett a keleti kereszténység központja, Konstantinápoly. A vad zsákmányolás, fosztogatás és részeg ortályozás összevisszaságában, mely még a város szent helyeit sem kímélte, nyomtalanul eltűnt a városból a szent lepel. Sokak szerint az óriási befolyással és gazdagsággal rendelkező templomos lovagrend tulajdonította el.
A következő nyom a franciaországi Besanconba vezet, ahol vagy villámcsapás vagy szándékos gyújtogatás következtében 1349-ben földig égett a katedrális, ahol a leplet, mely csodával határos módon nem semmisült meg, őrizték. Az értékes kultusztárgy ismét semmibe foszlik. Fölbukkanásának későbbi helyei Lirey és Chambery, ahonnan végül 1578-ban Torinóba vitték, ahol mind a mai napig nagy kegyelettel viselik gondját.
Az egyház hosszas vonakodása után 1978-ban életre hívtak egy a lepel tudományos kutatását maga elé célul tűző bizottságot, amely az akkori legmodernebb technikai készülékek segítségével nekilátott a szent tárgy tanulmányozásának.
A kutakodás a következő végeredményre jutott:
- Antropológiai adatok:
- Testméret: 181 cm
- Koponyaméret: 81,9 cm
- Az orr hossza: 7,09
- Testsúly: 170 lbs
- Faji jelleg: klasszikus europid-anatóliai (nem szemita!)
- A Mandilion a rajta megörökített halott pontos anatómiai képét nyújtja, akinek arcvonásai különös méltóságot sugároznak.
A képen Jézusnak a leplen kirajzolódó arca pozitív és negatív változatban látható
Az elszenvedett kínzások és a kivégzés módja (a kegyetlen korbácsolás nyomai, a töviskoszorú lenyomata, a szögek és a Longinus-féle lándzsa nyomai stb.) a legkisebb részletig a lepelen látható ábrázolásról részletesen leolvashatóak és az evangéliumi tudósításokkal valamint a régészeti ismeretekkel tökéletesen egybecsengenek.
- A jézuskorabeli temetkezési szokások a képen világosan felismerhetőek. Például az a szokás, hogy az elhunyt szemére érméket helyeznek, a zsidók lakta területeken nem volt régi hagyomány. Csak miután Párthia hatalmi és kultúrális befolyása Palesztínában is érvényesítette hatását, kezdtek el a zsidók is – bár nem mindenütt – az érmés temetkezést utánozni. A zsidóság halottait régebben ugyan lepelbe csavarva, de érmék nélkül temette el. E szokás azonban a palesztínai szkíta származású és később betelepített sumérgyökerű lakosság körében általánosan elterjedt vot. A temetkezésnek ez a formája a Belső-Ázsiában élő lovaskultúrák népei között: mint a szkíták, hunok, avarok, onogur-bolgárok, avarok és magyarok, karakterisztikus volt. Öreg parasztembereket elvétve még ma is Magyarország egyes vidékein e módon temetik el.
- A Mandilionon kivehető szemen nyugvó érméken a szakemberek még a feliratot is kibetűzték (UCAI), és egy jellegzetes motívumot is fölfedeztek rajtuk, az ún. Lituus-botot. Ez a lepel és a benne nyugvó pontos datálását tette lehetővé, hiszen a C-14-es szénizotóp vizsgálatok pontossága és megbízhatósága ma már meglehetősen vitatott és tudományosan túlhaladott. Jézus szemére Kr. u. 31-32-ben Pilátus által veretett érméket helyeztek, melyeken a következő írás állt : TIBERIOU CAICAROC, azaz TIBERIU KAISZAROSZ.
- Az is világosan kivehető, hogy a lepel megfeszítettje a pártusokra jellemző, két részre osztott szakállt visel. E tény szintén nem elhanyagolandó Urunk népi identitásának kutatása szempontjából, mert számunkra ismert, hogy a jézuskorabeli zsidók a kor divatja szerint filtrumukat, tehát az orr és száj közötti részt, gondosan borotválták, vagy pedig a Tórában előírt torzonborz, nyíratlan szakállt viselték.
- A leplen talált virágporok (pollenek) analízise is bizonyítja a Jeruzsálem és Torinó között megtett hosszú út egyes állomásaira jellemző pollenek meglétét a kegytárgyon, sőt olyan növények virágporát is megtalálták rajta, amelyek kizárólag a Golgota közvetlen tőszomszédságában voltak találhatók és találhatók ma is, és sehol máshol a világon.
- Az is bizonyítást nyert, hogy a leplen látható vérfoltok emberi vér nyomai, melynek vércsoportja AB-s. Az összes, szentostyával történt csoda fennmaradt reliquiáinak vizsgálati eredményei ugyancsak AB-s vércsoportú vért azonosítottak. Tévedés kizárva.
- A leplen kivehető kép világos és sötét foltjai a fotózás terminusával élve negatív képet mutatnak, olyan negatív képet, mely háromdimenziós információkat rejt magában.
A legdöntőbb kérdés azonban továbbra is tudományos egzaktsággal megválaszolhatatlan: Hogyan jött létre a titokzatos képmás? A vizsgálódó tudósok egy véleményen voltak a tekintetben, hogy teljes határozottsággal kizárható, hogy a kép festés avagy egyéb hamisítási eljárás során jött volna létre. A pontos keletkezési folyamatot senki sem ismeri. Tudományaink még nem állanak azon a magaslaton, hogy e rejtélyt megoldhassák.
Csupán egy megoldás marad számunkra, mint ahogyan a vizsgálatban részt vett tudósok számára is, hogy föltételezzük, hogy a torinói szent leplen ábrázolt megfeszített férfi lenyomata kizárólag a föltámadást kísérő fény- és hőjelenségek hatására keletkezett. A perzselést okozó sugárzó fölvillanás nem kintről, hanem a test irányából érkezett, éspedig kizárólag függőleges irányban. A sugárzás az életadó vér foltjainál a legerősebb és rendkívül rövid idő alatt és hihetetlenül intenzíven ment végbe. Hullámhossza valószínűleg még a röntgensugárnál is rövidebb lehetett, kozmikus eredetűnek, de még inkább természetfelettinek nevezhetnénk. Tk. ebben kereshetjük annak okát, hogy a lepel anyaga nem égett el, hanem a felületén egy hihetetlenül vékony, szinte leheletnyi vastagságban csupán megperzselődött.
Summa summarum : a szent halotti lepel vizsgálati eredményei bizonyítanak és aláhúznak két, számunkra, Jézushívők számára fontos kijelentést, melyeket a lepel közölni akar velünk :
Először: ez a halotti lepel Jézusnak, a Galileainak a leple, akit Pilátus palesztínai kormányzósága idején a zsidó Főtanács követelésére Jeruzsálemben keresztrefeszítés által ártatlanul meggyilkoltak. Annak a Jézusnak halott testét fedte e lepel, akit a halálát követő harmadik napon a Mennyei Atya föltámasztott a halottak közül. A leplen látható képmás a föltámadást kísérő fény- és hőjelenségek hatására perzselődött rá az anyagra.
(Bruno Barberis, a torinói egyetem matematikaprofesszora, a fönt tárgyalt vizsgálati eredmények és a lepel karakterisztikájának adatai alapján valószínűségi számítást végzett azt vizsgálandó, hogy az ábrázolt megfeszített férfialak azonos-e Jézussal. A végeredmény szerint annak valószínűsége, hogy a lepel férfialakja nem Jézussal lenne azonos: 1 a 200 milliárdhoz.)
Másodszor: az antropológiai vizsgálatok, a leplen látható képmáson fölismerhető temetkezési szokások és nem utolsó sorban a szakáll viselésének egyértelműen páthus jellege minden kételyt kizáróan bizonyítják, hogy Jézus, az élő Isten Fia, miközben emberként köztünk járt a földön, vérségileg nem volt zsidó.
A torinói lepel, Jézus egyetlen anyagilag is tapintható hagyatéka az ateistáknak és az igazi kereszténység ellenségeinek szálka a szemében. Ezért nem csodálkozhatunk afölött, hogy az ellenség táborából, a «választott nép» képviselői által uralt sajtóorgánumokon keresztül mindig újra és újra kísérleteket tesznek az 1978-as eredmények cáfolatára vagy legalábbis megpóbálnak egyfajta kételyekkel és bizonytalanságokkal teli hangulatot kelteni a téma körül. Mi azonban inkább higgyünk az Úr Jézusnak, a Chrestosnak, aki vígaszul meghagyta nekünk: «Veletek vagyok a világ végezetéig.» (Mt. 28./20.)
Azt, amit a zsidókeresztény egyház funkcionáriusai nekünk 2000 éve a zsidó Jézusról mesélnek, igazságkereső szívvel újra kell értékeljük, hogy az Úr valódi identitásával újból föltámadjon és egy hamis identitás nyomasztó terhét a világ nyilvánossága előtt lerázza az igazi választott nép érdekében, mely nem más, mint az emberiség.
Nem adom föl a reményt, hogy a zsidóság hamarosan Jézus, az isteni Tanító és az emberiség Megmentője, az Isten Fia előtt meghajol, hogy végre a faji felsőbbrendűség unalmas és egyben veszélyes reflexeit elhagyva, véget vetve a vele összefüggő embermegvető magatartásnak, megtalálja a népek nagy családjába vezető utat. Ezt az egyetemes emberségükből fakadóan tisztességes kiszsidók érdekében is írom, akik talán csak félrevezetettségük folytán kerültek le arról az útról, mely minden tisztességes ember szívében Jézus, az egyetemes Megváltó tanításának elfogadása felé egyengeti az utat. Különbséget kell tennünk az a pár ezer nemzetközi csirkefogó, akik eltökélt szándékkal az emberiség megrontásán, a gonoszság globális elhatalmasodásán és a világméretű hatalom eszközökben válogatatlan megragadásán mesterkednek, és a zsidóság ártatlan tömegei között!
Mindezt azért vetettem papírra, hogy megkönnyítsem lelkiismeretemet, mert senkinek sem szabad hallgatni, aki egy ily fontos témakörben az igazságra rábukkant. Tudatában vagyok azonban annak, hogy hazugságoktól kilúgozott világunkban nincs veszélyesebb, mint az igazságot képviselni. Jézus életpéldáján megtapasztalhatjuk ennek tanulságait, aki küldetését Pilátus előtt a következőképpen foglalta össze: «Azért születtem és jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.» (Jh. 18./37.)
Végezetül emlékezzünk XXIII. János pápa szavaira, melyek amikor elhangzottak, bizonyára az isteni kinyilatkoztatás elementáris erejével hatottak a hallgatóságra. E szavakat a második Vatikáni Zsinat megnyitó beszéde keretében mondta, melyet ő hívott életre. E beszéd, melynek egy részlete e szöveg, röviddel «hirtelen» halála előtt hangzott el 1962. július 1-én.
« ... A szemináriumokban alig tanítanak retorikát, és a híveknek végig kell kínlódniuk az újonnan fölszentelt papok szánalmas prédikációit és naív, jámbor meséit. Fejük teletömve csupa spekulatív dogmával, az Ószövetség időszerűtlen, máris megcáfolt, antropomorf nacionalizmusával. Ezek a szegény megtévesztettek igencsak beleizzadnak, ha ki akarják mindebből hámozni az Isten mindenkire kiterjedő szeretetét, a népeknek adott természetes jogokat és a krisztusi univerzalitást.
A papok még mindig egy hamis, ókori nívón mozognak, pedig a pozitív tudományok, az archeológia, az embertan, a geológia és nem utolsó sorban az újrafölfedezett sumér proto-Biblia mindent az igazság fényében megmagyarázott. Senki sem érti ezt a maradi és máris halott ótestamentumi fontoskodást, mely nagyobbrészt egy eltűnt népektől összelopkodott és átírt ókori hagyományból ered. Egyszóval: egyfajta régimódi júdaizmushoz vagyunk kötve, és látszólag Krisztus, Isten Fia számunkra nem elég. ... »
Az ember nem lehet eléggé szomorú afölött, hogy a Zsinatot nem az ő pontifikátusa alatt zárták le. Az egyház korhadozó épületét ez esetben átjárhatta volna a júdaizmustól megtisztított evangéliumok tisztító szele. A teológiai tanok lerázhatták volna magukról mindazt a ballasztot, mely a különböző egyházak hosszú és megrázkódtatásokkal teli története során rárakódott. A teológusok így nem vonnák magukra, mint annakidején a farizeusok, Jézus ítéletét: «Isten parancsát nem tartjátok meg, de emberi hagyományokhoz ... ragaszkodtok» (Mk. 7./8.), mint a saul-pauluszi teológia, amelyre a zsidókeresztény egyházak teológiája épül. E hitirányzat alapítója az Emberfiával soha sem találkozott, leveleiben minden gondolat a zsidó áldozati hiedelmek eszmevilága körül forog. Írásaiban egyetlen Jézustól eredő Igét sem találunk, míg szövegei csak úgy hemzsegnek az ószövetségi idézetektől.
Jézus valódi apostolai a szkítavérű népek és a velük régóta kultúrális és egyéb kapcsolatokat ápoló népcsoportok megtérítésére kaptak elsősorban elhivatást: a pártus birodalom területén, a Kárpát-medencében, ahol András apostol az « András akta » valamint Origenes és Hieronymus szerint is «az Alsó-Duna menti országokban», így Hazánk területén, a szkítaság egyik fő fészkében, Péter apostol testvérét, Andrást elkísérve egy ideig a pontuszi szkíták között, Tamás apostol a pártusok és indoszkíták körében, Bertalan Kelet-Indiá-ban és Örményországban, Máté apostol Etiópiában valamint a Pártus Birodalom területén, Fülöp apostol Szamáriában, Phrígiában és Szkítiában, Júdás (nem az iskarióti) apostol Palesztínában, Szíriában és Perzsiában, Simon apostol Babylonban, Perzsiában és a régi, délebbre fekvő sumér területeken, Mátyás apostol Etiópiában, János apostol Efezusban, mialatt Jakab Palesztínában maradva kaptak az Úrtól hittérítői küldetést az Örömhír terjesztésére. András apostol a par excellence szkítatéritő apostol. (Az ún. András akta tanúsága szerint egy látomásban megjelent neki Jézus, hogy őt « övéinek Szkítiájába » küldje. Röviddel ezután András átlépte az Al-Duna vonalát. Lehetséges, hogy a Szent Család a zsidók királya, Heródes poroszlói elől nem Egyiptomba, hanem a rokon pártusok segítségével a szkítaság egyik fő fészkébe, a Kárpát-medencébe menekült, ahol 12 éves koráig, palesztínai újbóli felbukkanásáig tartózkodott?) Hol vannak az ő apostoli leveleik, evangéliumaik ? Az isteni gondviselésnek köszönhetően a XX. sz. első felében néhány előbukkant az ismeretlenség homályából, mint pl. a Tamás evangélium, a legtöbb hiteles forrás azonban a zsidózó egyház inkvizitórikus dühének és intoleranciájának esett áldozatul.
Ha a Zsinat az ő vezetése alatt fejeződött volna be, az igazságkeresőknek nem kellene tartaniuk a titkos módszerekkel dolgozó modern «inkvizíció» ügynökeitől. Az ez esetben bevezetett változtatások nem fulladtak volna bele üres formalitásokba, sem a képmutatás mocsarába.
(Érdemes volna még bővebben ecsetelni az ószövetségi iratok párhuzamait és szószerinti egyezéseit a náluk jóval korábban keletkezett zarathusztrai szent szövegekkel, melyek a Zendavesztában lettek egybegyűjtve. Szintén tanulságos lenne a Mózesnek tulajdonított, de semmiképpen sem az ő idejében megfogalmazott zsidó törvényeket a Hettita Törvénykönyvvel egybevetni, mely a boghazköy-i ásatások során került napvilágra. Ez azonban szétfeszítené jelen tanulmány kereteit. Bővebben erről a témáról Zajti Ferencnek « Zsidó volt-e Jézus » című remek könyvében olvashatunk.)
Kiegészítésképpen bemutatok egy összehasonlító táblázatot a zsidó Biblia (Tanach vagy ahogyan tévesen hívjuk « Ószövetség ») és a keresztény iratok (« Újszövetség ») között, mely alkalmat szolgáltat az elgondolkodásra, termékeny töprengésre és következtetésekre. E táblázat az ún. szókonkordancia módszerén alapszik, mely szerint ez esetben megállapítható a két vallásra jellemző, azoknak lényegét alkotó nevek és alapfogalmak előfordulási helyei és azok gyakorisága alapján a köztük fennálló azonosság avagy különbség:
Markion egyházatya (2. évszázad), aki maga is szkíta származású volt, az első évezred első felének egyik kiemelkedő keresztény személyisége, a még a 6. században is létező marcioniták közösségének alapítója, azt a nézetet képviselte, miszerint az eredeti evangéliumokban nem szerepeltek a hajuknál fogva odarángatott ószövetségi idézetek és utalások, hanem a zsidó származású egyházatyák megbízásából egy a hiteles kereszténységtől idegen koncepció és tendencia szolgálatában csalárd módon később lettek becsempészve a szent iratokba, meghamisítva azokat. Nem ő volt egyébként akkoriban az egyetlen, aki ehhez hasonló fölfogást képviselt különösen a zsidók törzsi istene és a valódi egyetemes Isten, Jézus Mennyei Atyja közötti föloldhatatlan ellentmondás témájában (lásd Pantanaeus, Basilides, Origenes, Skythianus, Mani stb. tanait).
Kár, hogy értékes írásai a zsidózó irányzat agresszivitásának és ellentmondást nem tűrő türelmetlenségének martalékává váltak. Köszönhető ez javarészt Irenaeusznak és Tertullianusznak, akik Markiont támadó írásaikban valóságos dühkitörésekben rohantak ki ellene.
Fenti táblázat egyértelműen igazolja, hogy a keresztény iratok és a zsidó Biblia között mind fölfogásukban, mind terminológiájukban semmiféle kapcsolat sem áll fenn.
És afölött sem árt elgondolkozni, hogy -, mint Szántai Lajos mondotta volt egyik tv-nyilatkozatában - a zsidók közé való születés nem azonos a zsidónak való születéssel. Az élő Isten ott testesült meg nézetem szerint, ahol a világunkat azóta is marcangoló bajok gyökere kígyózott. Ott, ahol – Keresztelő Szent János tömör szavával élve – “a fejsze már a fák gyökeréhez ért”(Mt. 3./10.).
Lajdi Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése