Lajdi Péter - Jézus tanításának valódi Ószövetsége

Lajdi Péter: Jézus tanításának valódi „ószövetsége”

I.  A vallásról általában

    Elöljáróban föl szeretném hívni a kedves olvasó figyelmét, hogy nehogy félreértse az alant leírtakat. Amit megfogalmazok, nem az általánosságban vett vallás kritikájának szánom, csupán a vele történő visszaélések jelenségeit boncolgatom a szkíta gyökerű magyar hit és magatartás ellenpontozásaként.
    Egy nép múltjával kapcsolatban a vallás vonatkozásában azért kiemelt fontosságú kutakodni, mert egy-egy nemzet, egy-egy kultúrkör esetében a legmeghatározóbban a vallási képzetek és előírások jelölik ki az adott nép és kultúra világban betöltött szerepét, világban tanúsított alapvető magatartásformáit és küldetését. Az egyes vallások alapmentalitása, alapfölfogása ugyanis meghatározóbb szerepet tölt be egy nép viselkedésében, mint az egymástól eltérő fajokat jellemző alapvonások. Erre a legjellemzőbb példa a zsidó hitre áttért kazárok esete, akikkel a kelet-európa-i zsidóság nagy hányada elkeveredett és vérüket  csörgedezteti ereiben.
     Az askenázi vagy hegyi zsidókról van szó, akiknek egy kisebb része a Kaukázussal határos Hun-Kazár Birodalom megszűnte után is a Kaukázusban maradt. Egyes kaukázusi törpenépek, mint a lezgek, szvánok és a hevszurok ezektől a zsidóktól származtatják magukat.  Ashkenáz ugyan jiddisül Németország és Észak-Franciaország területét jelöli, ahová Kelet-Európából a koraközépkor idején vándoroltak be és ahonnan később először Kelet-Európába visszatelepültek, majd ahová a lengyelországi és a cári oroszországi pogromok elől visszamenekültek őseik. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az Ószövetségben Kr. e. 594-ben Jeremiás próféta askenáziaknak nevezett és Urartu Királysággal kapcsolatba hozott egy népet, az ott élő szkítákat jelölve e néven. Nem véletlen tehát, hogy a zsidóság szkíta vérséggel is rendelkező csoportját az ókori zsidó iratok szkítákat jelölő elnevezésével (askenázi) illetik mindmáig. Eredetileg asszír forrásokban II. Szárgon v. II. Sarrukin király idejében askuza vagy iskuza néven szerepeltek a szkíta népek. A perzsák szakáknak hívták őket.  Urartu a mai Kelet-Törökország és Örményország területén létezett, ahol az etruszk-magyar származású örmények előtt, turáni hurriták, hettiták, Mitanni népe és az Egyiptomból visszavándorolt turáni hikszoszok éltek. Mind a négy nép elkeveredett a később érkezett, szintén eredetileg turáni-etruszk örményekkel. Innen a sok hun-magyar szó az örmény szókincsben, akiknek nyelve csak azért különbözik ma már jelentősen a magyartól, mert a későbbiekben rengeteg idegen nyelvi hatás érte őket. Vö. Shlomo Sand 2009-ben megjelent könyvével, melynek címe: Hol és mikor találták fel a zsidó nép létezését?
    A vallás egy nép erkölcsi magatartását meghatározó szabályrendszer, mely a külsőségekben rítusokban megfogalmazódó kultikus hátterét és hagyományvilágát biztosítja az év folyamán körforgásszerűen visszatérő szent ünneprendnek egy adott ország és nép életében. A vallás egyben megszabja egy nép vagy kultúrkör viszonyulásának mikéntjét is a földöntúli világ erőivel, hatalmaival s a mindeneket kormányzó legfőbb hatalommal, Istennel szemben. Ezen a téren érhető tetten az a legfőbb hajtóerő, mely – ha egy vallás még élő, működő erőként van jelen az emberek életében – az egész földi életet a befolyása alatt tartja, s mely eltorzult formájában fanatizmussá, fundamentalizmussá korcsosulhat. Ezért a legkegyetlenebbek és a legvéresebbek éppen a vallásháborúk, melyeket mindkét szembenálló fél az abszolút igazság birtoklásának hamis illúziójában és Isten-káromló módon ugyanannak az Istennek nevében egymás ellen folytat.
    A modern kor ideológiái ugyanezekkel a vonásokkal bírnak (lásd: kommunizmus, nácizmus, cionizmus, maoizmus, a határtalanul fenntartható növekedés téveszméjén alapuló piacgazdasági merkantilizmus stb.).
    Legsikeresebben tömegeket mozgósítani vallási és ideológikus eszmékkel lehet, mert ezek hangsúlyozottan rendelkeznek az összetartozási tudatot keltő kiválasztottsági érzés hamis gyúanyagával, és közvetlenül az emberek lekiismeretére hatnak, így azok félelmeiken és naív jóhiszeműségükön keresztül könnyűszerrel manipulálhatóakká, irányíthatóakká válnak.
    A tételekbe, dogmákba foglalt vallás mozgósító erejét a legkorábbi időktől kezdve fölismerte minden világi jellegű hatalom, s igyekezett a benne rejlő lelki kontrollt saját hatalmának megszilárdítására, saját világi érdekeinek érvényesítésére kihasználni. Pap Gábor ötvösművész és művelődéstörténész ezt a jelenséget a következőképpen fogalmazta meg egyik előadásában: „Az a vallás, amely a szorongást táplálja bennünk, azt nem akarom szavakkal minősíteni. Az egészen egyszerűen uralkodni akar rajtunk, és nem pedig föloldozni, nem pedig emberré emelni. És sajnos az a helyzet, hogy a jelenlegi úgy nevezett vallási gyakorlat a szorongást táplálja bennünk. Ez a mottó: Szorongj, akkor kezemben tarthatlak.” Az elmúlt kétezer év Európájában is összefonódott a világi és a vallási hatalom, kölcsönösen korrumpálva egymást. A világi jellegű döntések tarka drapériája mögött mindig ott láthattuk  ellibbenni a fekete reverendát avagy a püspöklila vagy skarlátvörös főpapi talárt.
    A jézusi tanokat valóban komolyan vevő és eszerint élni akaró egyházi személyek, kevés kivételtől eltekintve, többnyire a hatalmi játszmáktól távol élő alsóbb papság és szerzetesség, valamint az egyszerűbb  hívek köréből kerültek ki.
    A ma Magyarországán a világ- és országhódító cionista hatalom és hazai kiszolgálói is fölismerték az egyházak hívek fölötti befolyásoló hatalmának hatásosságát, s folyik az egyházi hierarchia csúcsán, de már a papi szemináriumokon belül, sőt az egyházi oktatási intézményekben is a saját embereik és az őket kiszolgáló kollaboránsok általi hatalomátvétel s az oktató és papi személyzet elzsidósítása.  Vitéz János, Bakócz Tamás és Mindszenty József székében a magyar katolikus egyház első embereként Esztergomban, a Turul-nemzetség ősi szakrális fészkében ma már nem ülhet magyar származású személy! Csak és kizárólag zsidó vérségű emberek tölthetik be e magas egyházi tisztet, hogy titkos aknamunkájukkal a vallás lekiismereti hatalmával visszaélve alapjaiban rendítsék meg a magyar keresztények tudatát és nemzeti önazonosságát, hogy engedelmes és önálló gondolkodásra képtelen, szürke masszává alacsonyítsák le nemzetünk Isten-hívő tagjait, kitenyésztve a betelepülő, idegen hatalom ellenállásra képtelen cselédrétegét a magyar hazában. S mindezt a zsidóság Ószövetségből származtatható kiválasztottsági, felsőbbrendűségi dogmájának sulykolása által, a zsidóság vallásos képzetekkel kierőszakolt imádatára nevelve a híveket. Nem kevesebbről van tehát szó, minthogy az egyre szaporodó, egyházi funkcionáriusok által elkövetett, napvilágra került nemi jellegű és gazdasági természetű botrányok, valamint a hazaárulást kimerítő megnyilvánulások tükrében egyre világosabban válik nyilvánvalóvá, hogy Mária Országában idegen és gyilkos fenevadak garázdálkodnak Isten szőlejében.
    Sajnos a magyarországi protestáns felekezetek körében is, ha nem is ilyen látványosan, hiszen az elsőszámú főellenség a még nem is oly régen egyenesgerincű katolicizmus volt,  lejátszódott ugyanez a folyamat. Ma talán a magyar szellemiséget a praekommunista időkben még legkarakánabbul képviselő magyar református egyház egyes képviselői állják a legkeményebben a sarat e téren.
    A kiválasztottsági tudat az egyes vallások hivatalos képviselőinek rétegénél, a papi kasztnál még erősebben érvényesül, de a manapság gombamód szaporodó szekták (lásd pl. Jehova tanúi, a hit gyülekezete  stb.) esetében is rendkívüli szereppel bír. A „csak mi üdvözülünk”-szindróma a világ „maradékát” kirekesztő, torz szellemisége áll minden, a fennsőbbrendűségi, übermenschi szerepkörben fellépő hatalom döntéseinek hátterében, mely fölhatalmazva érzi magát minden más eszmét és vallási elképzelést valló néppel és egyes emberrel szemben, hogy leigázza, rabláncra fűzze, anyagi javaiban kizsákmányolja, saját vallására kényszerítse azokat, és elpusztítsa saját, az övétől különböző, más jellegű,  ősi kultúráját (ld. az angol, spanyol-portugál, francia, holland, orosz, német stb. gyarmatosítások során, különösen az amerikai őslakos indiánok között véghezvitt borzalmakat).
    Ennek a hamis kiválasztottsági illúziónak a birtokában, mely leggyakrabban csak ürügyül szolgál(t) az embertelen kereskedőhiénák és kincsvadászok csillapíthatatlan mohóságának elleplezésére, rabolta ki a zsidókeresztény tanokat valló euro-amerikai fehér rassz szinte az egész világot, a megsemmisülés szakadékának szélére sodorva a földi teremtést.
    Én élesen különbséget teszek vallás és Isten-hit között. Egy adott valláshoz tartozni annyit jelent, mint betartani bizonyos mindenkire vonatkozó előírásokat, gondolkodás és bírálat nélkül elfogadni a vallási hierarchia élén állók által kiagyalt hittételeket és dogmákat és ezek liturgikus rítusokban megnyilatkozó gyakorlatát. A tételes vallás bólagotó alattvalókat nevel, akiknek, ha eleget tesznek vallási feljebbvalóik elvárásainak, jutalmul legföljebb leereszkedő vállveregetésben lesz részük és hozzátartozhatnak a nyájhoz (hordaszellem). Ezt a gyakorlatot, mely majdnem minden vallás sajátja, az emberi gondolatszabadság megbéklyózásának tartom.
    Az Isten-hit, helyesebben Isten-tudás pedig nem egyéb, minthogy elismerek magam fölött egy mindent átható és igazgató, sorsomat-sorsunkat gondoskodó figyelemmel kísérő felsőbb hatalmat, aki számonkéri tőlem halálom után földi életem során véghezvitt viselt dolgaimat, ezeket az általánosan már Mózes előtt is ismert és elfogadott (Tíz Parancsolat) erkölcs mérlegének serpenyőibe téve megszabja további sorsomat (karma-tan). Meggyőződésem, hogy a kellőképpen érett emberi személyiséggel és intelligenciával rendelkező embernek nincsen szüksége arra, hogy közé és az Isten és az egyéb mennyei hatalmak közé közvetítőnek odaálljon egy szervezet, mely ezért még a vámot is keményen beszedi. Ez persze csak egy ember személyes véleménye. Mindenki éljen és cselekedjen a saját hite és elképzelése szerint, ám ezt úgy tegye, hogy a más véleményen lévőket ne akadályozza a szabad választás alapjogában és napi gyakorlata ne ütközzön az egyetemesen elfogadott és isteni eredetű erkölcsi törvényekbe, másképpen: ne veszélyeztesse életmódjával, életvitelével a fennálló társadalmi rendet, már ha ez isteni eredetű törvényeken nyugszik.

    A zsidókereszténységre tért indoeurópai népek nem a jézusi szeretet-tanítás, hanem a mózesi törvény, a Toráh felfogása szellemében viselkednek minden más kultúrával szemben (Molnár V. József), de ugyanezt láthatjuk akkor is, ha e népek egymás ellen folytatnak háborút. Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! Ez egy több, mint kétezer éves indoeurópai mondás, mely e kultúrkör és a szemita népek felfogásbéli rokonságát fejezi ki sokatmondóan. Az Iszlám felfogása sem különb, mert ez a szemita vallás az ószövetségi, mózesi mentalitás egyenesági, csak szélesebb körben hirdetett folytatása.
    A kereszténység szemita befolyás alá került, mára már sajnos teljes kizárólagossággal bíró ága, a judeokrisztianizmus, a másik nagy szemita vallás, az Iszlám, és az e szellemiségből kinövő későbbi istentelen ideológiák és gazdasági doktrínák alapvető felfogása abban rejlik, hogy az ember följogosítva érzi magát a Föld javainak és más kultúrák érzékenységeire és birtokjogaira való tekintet nélkül az idegen népek javainak gátlástalan kirablására és kizsákmányolására egy vékony, parazita kisebbség nevében. Ez a felfogás a Teremtés könyve e szövegszakaszának szándékos félreértelmezéséből fakad: „Isten megáldotta őket és így szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá.” (Ter. 1./28.) Arról azonban megfeledkeznek, hogy a Teremtés könyvében Isten nem buzdította az embert egy szóval sem a Föld romhalmazzá változtatására, lakhatatlan pusztasággá tételére vagy kincseinek gátlástalan és kíméletlen kirablására, tartalékainak fölélésére. Isten áldásában ugyanis csak azok részesülhetnek, akik a rájuk bízott földi teremtést használat után épen és gazdagabban, az élet szolgálatára alkalmasabb állapotban hagyják utódaikra. Ezért mindazok a borzalmak, melyek már megkezdődtek a Földön, s melyek elsötétülő világunkra várnak, nem az Isten büntetésének, hanem a világ jelenlegi sátánimádó vezető rétege által megidézett démoni erők Isten által megengedett tombolásának és a Földanya bosszújának tulajdoníthatóak. Korunk dekadens civilizációja, akár az idő ógörög archaikus istensége, Kronosz, fölfalja saját fiait. Mert ki mint vet, úgy arat!
    A jelenlegi nagy világév (a Nagy Napév 25.920 évből áll) utóbbi megközelítőleg öt évezrede a folyamatosan felgyorsuló elsötétülés jegyében telt. A történelmi tények tehát ellentmondani látszanak a kultúr-evolúció elképzelésének, miszerint az emberi história a folyamatos és fokozatos fejlődés és tökéletesedés jegyében telt és telik. Ez a felelőtlen hurráoptimizmusból kiinduló, jellegzetesen euro-amerikai szellemtörténeti doktrína látszólagosan a civilizáció korszakalkotó találmányainak és vívmányainak tekintetében megállhatja ugyan a helyét, de  szellem- és üdvtörténeti valamint kulturális téren épp az ellenkező képet mutatja, a folyamatos leépülés képletét.

    Erre a korszakra esik az indoeurópai és a szemita népek több hullámban történő inváziója az aranykor (aurea aetas; Krita-júga) emlékképeit és szellemi-erkölcsi hagyatékát őrző eurázsiai ősnép, a szkítaság eredeti szállásterületeinek elfoglalása céljával. A két kultúra, az aranykori és a vaskori, a tündéri és a démoni, az égi rendet a földön megvalósítani szándékozó idealista és a minden erejével az evilági üdv és hatalom elérését szorgalmazó, a vallás álcáját csak ürügyként magára öltő hedonista művelődési kör népei összecsapásának  (pl. Sumér és Akkád harca) lehetünk már évezredek óta tanúi az ún. írott történelem lapjait olvasgatva, és ez a kibékíthetetlen küzdelem legszemléletesebben a vallásokban rejtező szellemiségek, felfogások szembenállásának terén mutatkozik meg. Korunk, melyben életünk telik, a vaskor (Káli-júga) legmélyének valóságában zajlik.
    Michelangelo Naddeo olasz művelődéskutató, a nagyjelentőségű „The Ugarit Abjad, a ROVÁS Abc” című könyv szerzője, mely ma már magyarul is olvasható, egy vele készült interjúban eképpen vélekedik az ún. indoeurópai népek főbb jellemzőiről: „Az indoeurópaiak egy ’szellemnép’. ... A legjobb meghatározás, amit az indoeurópaiakra használtak, Francesco Villar definíciója, miszerint nomád, hadviselő pásztorok voltak. Az indoeurópaiaknak nem volt civilizációjuk, nem volt művészetük, nem volt vallásuk vagy bármiféle technológiájuk. Ha lett volna, akkor könnyen föl tudták volna deríteni az eredetüket. Nekik csak nyelvük volt. Az ’indoeurópaizmus’ egy szent nyelv tanulásának vallásos rítusát jelenti. Az indoeurópaiakat arról lehet tehát felismerni Európában, hogy ők honosították meg a hamvasztást, az ő hatásukra váltottak az európai társadalmak matriarchátusról patriarchátusra, béke helyett hadviselésre, továbbá az ő hatásukra váltotta fel a demokráciát a tirannizmus, az egyenjogúságot a rabszolgaság, a szolidaritást az agresszív versenyszellem, ill. a védelmező anyaistennőket az apai vezetők. Abban az időben, a Kr. e. I. évezred közepén az európai szimbolikus művészet átment figurálisba, a magyar istenábrázolások emberszerűek lettek, és állandó lett a háború.” Ez a rövid idézet pontos látleletet szolgáltat a két kultúra, az aranykori és a vaskori kibékíthetetlen szembenállásának definiálásához. Hasonló folyamatok játszódtak le Ős-Mezopotámia vonatkozásában is, amikor a szaúd-arábiai félsziget sivatagának félhomályából nomád és műveletlen, barnabőrű, gyilkos szemita hordák lerohanták a turáni sumér magaskultúrát. A fennmaradt agyagtáblák egyikén a kor sumér krónikása így kesereg a szemiták okozta szörnyű, vandál pusztítás láttán: „Véget ért a jó királyok uralma.”
    A vaskor mára teljesen általánossá lett jellemzői: az életellenes tendenciák fölerősödése; a pillanatnyi, rövidtávú egyéni vagy faji érdek (hja, egyszer élünk) fölérendelése a földi környezet egészsége és túlélése szempontjainak; a kizárólag anyagi javak gátlástalan harácsolása; a metafizikai, a földi anyagon és az érzéki realitáson túlmutató, felsőbbrendű világ létének tagadása és teljes figyelmen kívül hagyása az emberi döntésekben, ebből következően a világ teljes demoralizálására irányuló törekvés, a démoniság (pl. sátánista rockzenekarok futtatása) példaképpé tétele a fiatalabb nemzedékek számára; minden más érték és érdek alárendelése a gazdasági céloknak és szükségszerűségnek; a Mammon és népének diktatórikus egyeduralma; minden hagyományos szellemi érték sárbarántása és a művészetek haldoklása; a hatalmon lévők által tanúsított kettős mérce és morál; a minden emberben szunnyadozó vallásos érzések iránti éhség ezotérikus és okkult jellegű valláspótlékokkal való semlegesítése, jóllakatása (ld. Harry Potter, Gyűrűk ura, Tintaszív stb., a főcél a fiatal nemzedék agymosása, befolyásolása); materializmus, szexizmus, hedonizmus, tömegorgiák és mindenféle perverziók; a természetellenes szexuális szokások egyenjogúsítása; testkultusz; tömegmészárlások (a szemita népek Folyamközben való megjelenése óta) a harctereken és az emberi településeken; tömegmészárlás az anyaméhen belül (abortusz = tömeges véres emberáldozat a sátán oltárán); a gonoszság és hamisság elengedhetetlen feltétellé vált a siker és karrier megvalósítása terén, a tisztességes, jó emberek elhallgattatása, üldözése és ellehetetlenítése; fegyverek kultusza; kemény és kíméletlen diktatúrák ütik föl fejüket itt is, ott is; hatalmi téboly; „a látszat minden” jelszóra alapozott kirakatpolitika, mely a hazugságokra fölépített megtévesztés legfőbb eszköze; képmutatás, farizeusi lét-hazugság; végül pedig a világ vezető személyiségeinek titkos társaságokba tömörülve történő nyílt sátánimádása, a luciferi intelligencia és észjárás alapelvei irányítják az emberi világ külső történéseit.
    Az íjfeszítő népeket, melyeket gyűjtőnevükön szkítának neveztek az achájok, az ókori írásos források (Hérodotos, Xenophón, Josephus Flavius, Strabón, Ptolomaeus, Justinus stb.) egyöntetűen a földkerekség legrégibb nemzeteként, Európa ősnépeként még az egyiptomiaknál is régebbinek említik. Az e kategóriába tartozó, azonos vagy hasonló kultúrával rendelkező népeknek két főbb ága kristályosodott ki az idők folyamán: az egyik a török nyelveket beszélő törzsek által reprezentált csoport, mely csupán életmódja alapján, de vérségileg nem tartozik az autochton szkítasághoz, és mely a valamikori  ősnyelv alap-etimonjaiból, alapszavaiból, azaz ősgyökeiből 26 %-ot, míg a másik, az archaikusabb, eredeti szkítaságot megjelenítő, magyarajkú hun-avar-magyar csoport, mely a régi, az írott történelem hajnala előtti idők egységes emberisége által beszélt közös ősnyelv alapgyökeiből 68 %-ot őrzött meg mindmáig. Az, hogy a nagy magyar-hun királyra, Atillára a mai törökök is büszkeséggel emlékeznek, arra a történelmi tényre vezethető vissza, hogy a szeldzsuk-oszmán törökök ősei is a mi eleinkkel vállvetve harcoltak Atilla hadseregében, ám legfőbb szakrális uralkodójuk, (Atilla) abban az időben magyar volt.
    A szkíták és elődeik mint eurázsiai ősnép a hajdanvolt emberiség legrégebbi, legtisztább hagyományait mentették át a zűrzavarba süllyedő utókor számára. Ez a vallás összefüggésében is igaz. Azt a morális felfogást és magatartást, melyet évezredeken keresztül képviseltek, már az ókori, főleg görög szerzők is egyfajta követendő példaként, a szkíta erkölcs példájaként állították saját népeik szeme elé. Hogy miért is érdekel bennünket ez a kérdéskör közelebbről, annak kézenfekvő oka abban keresendő, hogy krónikás és népi hagyományaink egymással  egyetértésben a magyarságot a szkíta népi leszármazás vonalán a szkítaság, saját szóval  szittyaság egyenesági leszármazottjának, továbbvivőjének ismerik el és tárják a világ elé. Hogy ez nem egyfajta kancsal szemekkel a sosemvolt múltbéli dicsőségbe nézés utólagos és egyoldalú hamisításainak tudható be, arra mi sem szolgáltat nagyobb bizonyítékot, mint a rengeteg, idegenek által rólunk szóló írásos tudósítás, melyek nemzetünket különös kultúránk, nyelvünk, viselkedésünk, harcmodorunk és külső megjelenésünk alapján egyértelműen a szkítákkal azonosítják.
    A mai magyar népet a sok belékeveredett egyéb idegen vér ellenére is bizton nevezhetjük a  régi szkítaság utolsó maradékának, mely hatalmas kifejezőerejű nyelvében, tradícióiban és vallásos felfogásában mindmáig egyfajta teljességként őrzi ezt a fölbecsülhetetlen értékű szellemi kincset. Ezért óriási felelősség hárul ránk! Az forog ugyanis kockán, hogy méltónak bizonyulunk-e az egész emberiség jövője szempontjából elemi fontosságú őstudást, ősnyelvet és megszentelő erőt megfelelő súllyal képviselni ebben a pusztulás szélére sodródott világban!
    Hogy megtaláljuk a magyarság hajdani ősvallásának és, külön figyelemmel az álmos-árpádi harmadik honvisszaszerzés előtti idők magyar vallási képzeteire, az első keresztény évezred magyar vallásának jellemzőit, Eurázsia ősnépének, a szkítáknak metafizikai képzeteivel kell foglalkoznunk a máig fennmaradt eléggé gyér adatok alapján, melyek arra mégis elegendőek, hogy megfogalmazhassuk a lényeget e témakörben.
    Ahhoz, hogy az első Krisztus utáni évezred magyari népei vallásos hovatartozásának és képzeteinek kérdéskörében tisztán láthassunk, Jézus, a megtestesült, emberarcot öltő Második Isteni Személy emberi származásának problematikáját nem kerülhetjük meg. A következő fejezet erről az elementárisan fontos témáról szól. Ez a tanulmány korábban nyomtatott formában illetve a világháló egyes honlapjain részekre szedve már olvasható volt, ám azóta jelentős mértékben átdolgoztam, rengeteg, korábban nem publikált, fontos dologra hívom föl benne az olvasó figyelmét, ezért és témáját tekintve is kihagyhatatlan a jelen tanulmányból.

II. Jézus Urunk emberi származásának tisztázása

Az emberek megítélésében nem az az igaz, ami igaz, hanem az, amit a világ széles körben  annak tart. Ezért olyan makacsok a hazugságok.

    Minden igazság után szomjazó, Jézus-hívő embert, kivált ha magyar, rákényszerít a múltból biztosan kiolvasható történelmi valóság, hogy Jézus Urunk nemzeti hovatartozását, származását górcső alá vegye. Számos égetően aktuális kérdést taglalva sok tekintetben e téma központi jelentőséggel bír.
    Jézus egy néphez, egy tradícióhoz, valamint egy bizonyos kultúrkörhöz való tartozásának témája rendkívüli fontosságú. Nem csupán hitbéli kérdésről szól az e körben történő kutakodás, hanem politikai (és egyházpolitikai) döntések indítékaihoz szolgáltatja a motivációs hátteret, olyan döntésekhez, melyeket a múltban és ma is bizonyos érdekcsoportok (egyházak, különböző hatalmi csoportosulások, titkos társaságok, szabadkőműves páholyok stb.) világi és lelki hatalmuk megőrzésének érdekében hoztak-hoznak. Jézus földi származásának kérdésfölvetése tehát sok tekintetben a kizárólag evilági politikum és hatalomgyakorlás vonzáskörét érinti.

II./1. Galilea

    Galilea Szamáriával együtt Palesztína északi tartományai közé tartozott Jézus megtestesülésének idején is. E tartomány Jézus szülőföldje, fő tartózkodási helye, s főleg az itt élő, nem zsidó vérségű, egyszerű vidéki nép körében hirdette tanításának örömhírét. E tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni, elementáris fontossággal bír, hiszen e ponton érhető tetten az emberré lett Istenfiú valós népi hovatartozása.
    A Galilea elnevezés latinosított változata e terület eredeti zsidó elnevezésének, mely korábban „galil hag gójim“ szóalakkal bírt. E kifejezés annyit jelent mint „a nemzsidók országa vagy tartománya“ Palesztínán belül. A zsidóság gójnak nevez minden rajta kívül létező népet. A többi szemita származású nemzetet sem kíméli ez összefüggésben, akikhez pedig szoros szálak fűzik őket nyelvi, kultúrális valamint vallási-vérségi téren egyaránt. A gój kifejezés Jákob utódai részéről (szándékosan nem Ábrahámot írtam, aki nem volt mai értelemben véve zsidó, csak szemita, és akit az arabok, tehát izmaeliták is ősatyjuknak tartanak) szándékos elkülönülés a népek „maradékától“, és egyértelműen pejoratív és megvető gondolattartalmat hordozó fogalom, akárcsak a cigányok „gádzsó“ kifejezése.
    Egyébként a Zsidó Lexikon is elismeri, hogy Palesztínát a Kr. e. 4000-3000 körüli időkben  őslakosokként a sumérok népesítették be.
                

1. térkép: a Jézus-korabeli Palesztína            A 2. térképen rózsaszín betűkkel állnak a hellenizált, vegyes lakosságú Dekapolis (Tíz Város) városai, melyek egyike az említett Skythopolis (szkíta város).

    E provincia történetével kapcsolatban föltétlenül tudni kell, hogy a rövid ideig fennálló, egységes zsidó királyság virágkorát követően, melyet Dávid és az anyai ágon (Bethsabé vagy Bathseba) hettita származású Salamon királyok neve fémjelez, a zsidók országa két egymástól független királyságra hullott szét. Az északi területet Izraelnek, míg a délit Júdának, Júdeának nevezték. A zsidó törzsek az Ószövetségből ismert, különleges kegyetlenséggel és vérszomjjal véghezvitt honfoglalásának köszönhetően sem jelenthető ki, hogy a két királyság lakossága túlnyomórészt héber etnikumú lett volna ebben az időszakban. Gondoljunk csak a szkíta-kánaánita őslakosság túlélő maradékaira, akik főleg a palesztínai hegyvidékek menedéket nyújtó rejtekein életben maradtak. Manasse törzsének például az északi területeken, mint Galileában sem sikerült az őslakosságot teljesen kipusztítania, sőt igen elkeveredtek az ott élő hettitákkal és szkítákkal. Ha a filiszteusok, a mai palesztínok ősei kipusztultak volna, ma már nem hívhatnánk a Föld eme szögletét Palesztínának.
    Ilyen régió volt az erődváros, a mai Bethseán, a Jézus-korabeli Skythopolis, Jeruzsálem és környéke, eredeti nevén Uru-Solyma, mely szkíta alapítású szent hely volt, a turáni, a Szentlelket megtestesítő Szent Sólyom, a Turul kultuszának városa. Minden bizonnyal a szemita és nem zsidó Ábrahámot megáldó Melkizedek, a szentéletű sálemi papkirály székhelye volt, melyet csak Dávid királysága idején sikerült zsidó iga alá hajtani. Melkizedekről írja a zsidó Saul rabbi a zsidókhoz írott levelében (7./1-3.), hogy ő „Sálem királya és a fölséges Isten“ (tehát nem Jahve!) „papja volt, aki a királyok legyőzéséből visszatérő Ábrahám elé ment és megáldotta. … A neve azt jelenti: Az igazság királya.“ A továbbiakban Jézusnak mint az Isten Fiának előképévé teszi, kinek papsága fölülmúlja a levitákét. Melkizedek még egy másik összefüggésben is Jézus eszmei és szellemiségbeli elődje, amikor a gój „Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt …“. (Teremtés 15./18-20.) Az Eucharisztia ősképével találkozunk ebben az ószövetségi idézetben, mely egyértelműen elhatárolódik egy véres áldozatokat követelő,  alacsonyrendű „istenség” barbár kultuszától, és előrevetíti a Jézus által alapított Oltáriszentség szűzien forrásvíztisztaságú jelképvilágát, valamint határozottan és félreérthetetlenül kijelöli a jézusi tanítás radikálisan nemzsidó gondolatvilágú eszmeiségének ősfonalát. Ezt semmiképpen sem tarthatjuk a véletlenek esetlegességei megtévesztő játékának. E kijelentés elementáris jelentőséggel bír és mentes az Ószövövetség rabjainak rafinált és álságosan magyarázkodó  csűrés-csavarásaitól.
    Itt közbe kell szúrjak egy érdekes történetet, melyet Íjjas Antalnak, egy rég elhunyt magyar püspöknek egy könyvében olvastam. Egy Jeruzsálemben végzett régészeti ásatás során 1968-ban a városfal mélyebb rétegeinek föltárásakor kőbe vésett szkíta írásjelekre bukkantak az archeológusok. Írásjelekre, melyek a magyarok és a közép-ázsia-i szkíta népek által használt rovásírásra kísértetiesen hasonlítottak. E felfedezést követően pánikszerűen visszahányták a földet a „veszélyes“ nyomokra. Így működik manapság a történelem meghamisítása: Amit nem verünk nagy dobra, azaz amit nem publikálunk, az nem is létezik. A Szentföldön autochton őslakosság létezését az ókori Közel-Keletet bemutató, ma is hozzáférhető térképeken látható város, Skythopolis neve (szkíta város; ld. a fenti térképet) maga is bizonyítja.
    A hébereket megelőző idők Palesztínájában uralkodó civilizáció a Mezopotámiát ősidők óta benépesítő, kultúrateremtő, urál-altáji agglutináló, tehát ragozó nyelvet beszélő, turáni nép, a sumérok (kangarok-hungarok-mahgarok, ahogy magukat nevezték) géniuszának kisugárzási övezetébe tartozott. Csak mellékesen említem, hogy ebből a kultúrából ered az írás (ékírás) vívmánya, a kerék, az eke és a fazekaskorong föltalálása, a torony- és piramisépítés technológiájának megvalósítása, az öntözőrendszerrel ellátott mezőgazdaság, az istenkirályság intézménye, a városfalépítés ( ld. A Gilgamesh-Galgamács-eposzt) szokása és az első általunk ismert törvényes rend által féken tartott, magasan szervezett és jól működő társadalom létrehozatala. Ugyanez a nép tudhatja magáénak a Káspi-Aral-Mediterráneum-ban élő testvérnépeivel egyetemben a hátasló háziasításának korszakalkotó érdemét, mely a maga korában legalább akkora vívmánynak számított és legalább annyira forradalmasította a közlekedést, a távolságok legyőzésének művészetét, mint a XIX. században a gőzgép föltalálása, stb., stb.
    Kr. e. 720. táján, amikor a Folyóköz már a hajdani szemita megszállók leszármazottai által (akkádok, babilóniaiak, amoriták, asszírok stb.) is lakott terület volt, Izraelben, az északi királyságban történt egy témánk szempontjából nagy fontosságú esemény, melyről tendenciózusan csak ritkán, ha egyáltalán szó esik, szemben a híres ún. babiloni fogsággal.
    II. Szárgon, asszír király uralkodása alatt az északi királyság zsidó lakosságát az egyiptomiakkal való konspirálás megtorlásaként Asszíriába hurcolták. Az így Galileát is magában foglaló Izraelben keletkezett etnikai vákuumot a szintén lázadozó sumér városállamok lakosságának és kisebb szkíta lovasnépek odatelepítésével oldották föl. Egy szinte teljesnek mondható népcsere történt. Ez az esemény véletlenül sem tévesztendő össze az ún. babiloni fogsággal.
    E népességcsere óta, amikor a később galileainak nevezett nemzsidó etnikum Észak-Palesztínába került, nyelvi és kultúrális szempontból valamint a vallás terén is nagy változások mentek végbe. A galileaiak ősei, akárcsak a szamáriaiak, egy ősi mágusvallást képviseltek, melynek gyökerei a sumér-mahgar hitvilágig, az isteni őskinyilatkoztatásig nyúltak vissza. Ennek a népcsoportnak a jézuskorabeli meglétére utal az a zsidó körökben általánosan elterjedt vélemény, mely a János evangéliumban három helyen is előfordul. Először Nátánáél szájából hangzik el: „Jöhet valami jó Názáretből? ” (Jn. 1./46.),  majd később, amikor Jézus júdeai tanításakor szakadás történt a hallgatóság sorai között, sokan így vélekedtek: „Hát Galileából jön a Messiás? Nem azt mondja az Írás: A Messiás Dávid családjából és Betlehem városából jön?” (Jn. 7./41-43.). Ez az utóbbi idézet egyértelműen fölfedi azt a tényt, hogy még a jézuskorabeli zsidóság számára is evidencia volt, hogy egyrészt Galileát, Jézus szülőföldjét nemzsidók, de számukra legjobb esetben is csak prozeliták lakják, akiket a makkabeusi háborúk zűrzavarában zsidó hitre kényszerítettek erőszakkal, másrészt pedig azzal is tisztában voltak, hogy Jézus nem Dávid király egyenesági leszármazottja, mint ahogy az is köztudott volt júdeai hallgatósága számára, hogy nem a júdeai, hanem a galileai Betlehemben született. Ezeknek a tényeknek ismerete eleve kizárta a zsidók számára Jézus zsidó messiásként történő elismerését.
    Az imént olvasottakat húzza alá más szemszögből a szinoptikus evangéliumok azon elbeszélése, melyben Péter tagadását mesélik el. A főpap szolgái, akik – mialatt a Szanhedrin előtt Jézus kihallgatása folyt – több alkalommal is arcába vágták Péter apostolnak, hogy ő is Jézus közelebbi tanítványi köréhez tartozik. E szövegrészletekből egyértelműen kiderül, hogy az apostol mind testi megjelenésének külső jegyei (arcvonásai, öltözködése, szakállviseletének jellegzetességei stb.), mind pedig a korabeli zsidók által beszélt köznyelvtől nagyban különböző beszéde, kiejtése, nyelvezete alapján szemet szúrt a főpap udvarán a tűz körül melegedő zsidó szolganépségnek. E szemtanúbeszámolók alapján írott szövegek egybehangzóan arról számolnak be, hogy elég volt Péter apostolt és társait csupán szemügyre venni ahhoz, hogy megállapíthassák róluk, hogy az illetők nem zsidók, akárcsak mesterük, a “galileai Jézus” sem volt az.
    Máté evangélista így számol be erről: “Miközben Péter kinn ült az udvaron, odalépett hozzá egy cselédlány és megjegyezte: ‘Te is a galileai Jézussal voltál.’ ... Mikor aztán kifelé készült a kapun, meglátta őt egy másik cselédlány, és szólt az ottlévőknek: ‘Ez is a názáreti Jézussal volt.’ ... Röviddel ezután az ottállók körülfogták Pétert és bizonygatták: ‘De bizony, közéjük tartozol te is, hiszen kiejtésed is elárul.’ “ (Mt. 26./69-74.)
    Márknál ezt olvashatjuk ugyanerről a jelenetről: “Miközben Péter kinn ült az udvaron,  arra ment a főpap egyik cselédlánya. Látva, hogy Péter ott melegszik, szemügyre vette: ‘Te is a názáreti Jézussal voltál.’ – jegyezte meg. ... A cselédlány azonban észrevette őt, és újból odaszólt a körülállókhoz: ‘Ez is közéjük tartozik.’ ... Röviddel ezután az ottlevők megjegyezték: ‘De bizony, közéjük tartozol, hiszen galileai vagy.’ “ (Mk. 14./67-71.)
    Lássuk csak, Lukács evangélista hogyan számol be erről: “Egy cselédlány meglátta, hogy Péter ott ül a tűznél, szemügyre vette és megjegyezte: ‘Ez is vele volt.’ ... Röviddel ezután meglátta őt egy másik. ‘Te is közéjük tartozol.’ – szólt rá. ... Alig telt el egy óra, ismét bizonygatta valaki: ‘De bizony, ez is vele volt, hiszen galileai.’ “ (Lk. 22./56-59.)

    A következő idevágó szakasz (Jn. 7./51-52.) a főpapok Nikodémussal folytatott vitájáról szól, ahol is a következőket vágják a szemébe: „Talán csak nem vagy te is galileai? Vizsgáld át az Írást és meglátod, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezzel zsidó szemszögből az Ószövetség Jézusra vonatkoztatott próféciái  részben érvényüket vesztik. Ebben az egyben én is egyet értek a főpapokkal. Jézus a Mindenható Isten Fia, az egész emberiség Megváltója és Tanítómestere, s nem egy félrevezetett, soviniszta közel-kelet-i törpe nép politikai fölkentje. A fent idézett főpapi vélemény olyan emberek véleménye, akik besúgóhálózatukon keresztül mindenről, így Jézus kibenlétének legkisebb részleteiről is informálva voltak, és saját szentnek tartott irataiknak megszállott ismerői voltak. Ők nagyon is jól tudták, miről beszélnek.
        Miután az iraki sivatag homokjából kiásott sumér-mahgar és szemita városállamok ékírásos irodalmukkal, följegyzéseikkel együtt a XIX. sz. második felétől újra ismertté váltak, tudjuk, hogy az ószövetségi iratok szerkesztői saját vérgőzös és csalásokkal teli történelmük leírását kivéve, az ősmitológiai elbeszéléseket javarészt e kultúkör hagyományvilágából s főként a Gilgames-eposzból kölcsönözték (teremtéstörténet, paradicsomi történet, az özönvíz leírása, a bábeli toronyépítés,  a zsoltárköltés műfaja, bölcsességi irodalom, papi hierarchia, angelológia stb.), amidőn a zsidó nép a babiloni fogság állapotában volt, és ott lassanként nagy gazdagságra és befolyásra tett szert. Nem tartom túlzásnak kijelenteni, hogy a ma ismert zsidó vallás Babilonban született, ti. azt egy zsidókeresztény teológus sem tagadja, hogy az ún. ószövetségi könyvek szerkesztési munkája a fogságból való visszatérést követően fejeződött be, s ekkor nyerték el e szövegek ma is ismert, végleges formájukat. Több, mint valószínű, hogy a Jézusra, a Szabadítóra és Megváltóra vonatkozó, a próféták  szájába adott jövendölések is a sumér-babiloni és zendavesztai hagyomány szövegeiből kerültek át szellemi eltulajdonítás útján a zsidó szövegekbe.
    A babiloni tartózkodás alapvető, szinte mindenre kiterjedő és jelentős hatással volt a zsidó templomi szertartásrend mindmáig jellemző és meghatározó elemeire, szokásaira is. A sumér-akkád-babiloni fennmaradt ábrázolásokon feltűnő módon olyan jelenetek láthatóak, melyek kísértetiesen hasonlítanak, sőt azonosak a keresztény szertartás külsőségeivel. Ezek közül néhányat: a kéz imára való összekulcsolása, a térdeplés, megjelenik  a Jó Pásztor („Én vagyok a jó pásztor.” – mondja magáról Jézus) és az Istenanya alakja; a templomi zenében pedig a responzórikus zsolozsmaének szokása is innen veszi kezdetét, amikor előénekes és kórus vagy kórucsoportok egymással váltakozva adják elő az énekelt szent szövegeket. A zsidóság is innen leste el – mint szinte majd mindent – a zsoltáréneklés műfaját és mikéntjét, s őáltaluk került át a zsidókeresztény liturgiába a templomi éneklésnek ez a ősi sumér szokása. Ezért furcsa módon köszönettel tartozunk nekik Nimród utódai zenei szokásainak átmentéséért. A zsidó kultúra is a fiatal és az időben messzenyúló hagyományok híján lévő kultúrák példáját követve szomjas szivacsként szívta magába mindazt a más, sokkal ősibb kultúrnépek által fölhalmozott óriási kultúr- és tudásanyagot (egyiptomi, szkíta-sumér, főníciai, hettita stb.), melyet vándorlásai során módja volt megismerni és magáévá tenni. Például két pengetős hangszer, a kinnor és a nebel is a főníciaiaktól került át a zsidókhoz. És még nagyon hosszan sorolhatnánk a sort a zsidóság által másoktól eltulajdonított kultúrjavak és vallásos képzetek terén. Több egyiptomi ábrázoláson az oltár körül füstölőt lengető pap alakja látható. Az illatáldozatnak a zsidók által átörökített eme változata sem eredeti, hanem csupán másoktól kölcsönzött motívum tehát a héber hagyományban.
    Babilonról (Bab-Ili = Az Istenek Kapuja) fontos tudni, hogy “már a sumér időkben nevezetes kultuszhely volt. Ekkor Ká-dingir-ra, az Élet Székhelye volt a neve; Kis királya (3000 körül) egy feliratában megemlíti.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom; 423. o.; Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1994.)
    A zsidók között sokan (a 12 törzs közül 9), amikor már módjukban lett volna visszatérni hajdani hazájukba, inkább a babiloni tartózkodást választották s ezzel a biztos exisztenciát. Az első zsidó bankárdinasztia, Murasi és fiai, az „ókori Rotschildek” megszületése is ez időre datálható.
    Az Ószövetségben fölhalmozott tudást a zsidók végülis nem első kézből merítették, mivel a babiloniak azoknak a primitív nomádoknak a leszármazottjai voltak, akik a Kr. e. III. évezred elején Dél-Arábiából és a mai Etiópia és Eritrea területéről föltételezhetően egy túlnépesedési hullám következtében  sumér földre vándoroltak, ott az őslakos és lovagias sumérektől humánus fogadtatásban, munkában és a kultúrálódás lehetőségében részesültek. Később a szemita bevándorlók, hogy „hálájukat”  kifejezzék, vendéglátóikat hátba támadva átvették a sumér kultúrjavakat, az írást, a mítoszokat, az egész pantheont (átkeresztelve persze). A liturgia szent nyelve azonban továbbra is a sumér maradt, akárcsak a keresztény középkor idején a  vele azonos szerepet betöltő latin. A Babilonba hurcolt zsidók papjai a Teremtés könyvébe fölvett elbeszéléseket a tagadhatatlan egyezések és párhuzamok tükrében minden bizonnyal e forrásból ismerték meg és ágyazták be szentnek tartott szövegeikbe. Egy külön tanulmányt érdemelne a Zendaveszta és a később keletkezett zsidó iratok közötti föltűnő egyezések témája. A zarathusztraizmus egyébként  nem egyéb, mint a szkíta ősvallás reformja.
    Az embert szomorúsággal tölti el, hogy a több, mint egymillió eddig megtalált sumér és akkád agyagtáblácskáknak csupán egy töredékrészét fejtették meg ill. publikálták eddig. Sokat nem kell törnünk afölött fejünket, hogy mely érdekcsoport bújik meg e kultúrtörténeti botrány mögött. Ugyanaz a hatalom akarta ezt így, amely a második iraki háború során szándékos nemtörődömséggel karbatett kezekkel tűrte, sőt lehetővé tette a sumér kultúra fölbecsülhetetlen és visszahozhatatlan kincseinek a bagdadi múzeum kifosztása során történt megsemmisítését és elrablását. Ez is bizonyítékul szolgál az általam leírtak igazságtartalmát illetően. A Qumránban, a Holt-tengernél lelt esszénus írástekercsek java része ugyanerre a szomorú sorsra kárhoztatott. Túl sok bennük is a történelemhamisítókra nézve kényelmetlen adat.
    Egyet azonban a hiányos nyilvánosságrahozatal ellenére is biztosan megállapíthatunk: Évezredekkel az ún. ószövetségi iratok kompilálása előtt léteztek már a sumér  kultúrkörben a ma a Bibliából ismert történetek sok esetben tartalmilag ellenkező előjellel. A sumér paradicsomtörténet szerint a Tudás ember által történő megszerzése és birtoklása az Isten szándéka szerint való volt. A szemiták által átvett vallást tanulmányozva tetten érhetjük az erkölcsi hanyatlás jeleit. Egy példán hadd szemléltessem e folyamatot: Míg a sumér Szentháromság két istenalakja, Anu és Enki mellett álló istenanya, Inanna a szűzi tisztaság és egyben az eszményített anyaság jelképe volt, addig szemita megfelelője, Istár azt hirdeti magáról nagy fennen: „Én vagyok a nagy prostituált.”. Ehhez nem szükséges kommentár. (E témában ajánlom az olvasó figyelmébe dr. Zakar Andrásnak, Mindszenty személyi titkárának, aki maga is római katolikus pap volt, „A Sumér Hitvilág és a Biblia” c. könyvét.)
    Jellemző volt Galilea és Szamária lakóira, akik eredetüket tekintve szintén a Folyóközből áttelepített szkíta (méd, guti, sumír) néptörzsűek és mágusvallásúak voltak, hogy szentélyeiket, templomaikat magaslatokon és hegytetőkön emelték, mint pl. az Olajfák hegyén lévő szentélyt, Jézus kedves imádkozóhelyét, ahol tanítványaival is gyakran időzött. A zsidók e számukra pogánynak számító szentélyeket a korrupció helyeinek bélyegezték.
    „Feltűnő, hogy az evangéliumok egyetlen olyan helyzetet sem örökítenek meg, amelyben Jézus “templomban”, azaz zsinagógában imádkozna Atyjához, annál jobban vonzódik a hegytető, mint imahelyszín iránt. Amikor mennyből alászállott kenyérnek mondja magát egy prédikációban, a zsidók zúgolódását váltja ki, különösen, mert azt is megjövendöli, hogy testét mint kenyeret fogja adni a világ életéért (Jn. 6./51.). Ez a mezopotámiai papkirály hangja. ...  A „Melkizedek rendje szerinti főpap” hangja tehát merőben szokatlan a farizeusi törvénymagyarázatokhoz szokott füleknek. Ezért sok tanítványa elhagyja őt, Júdeában pedig ezentúl veszélyes járnia, mert ott már meg is akarják ölni. ... Mintha Jézus „atyjafiainak” különös okuk lett volna félni a jeruzsálemiektől. Csak mert galileaiak? Vagy mert prozeliták is, azaz kényszerből zsidó vallásra tért nemzetiségi kisebbségiek vagy azok fiai?
    Mikor pedig Jézus mégis elmegy tanítani a templomba, és hitük formalizmusa miatt ostorozza hallgatóságát, némelyek elámulnak, hogy a galileai próféta még prédikálhat nekik. Mint mondják: „Jól tudjuk, honnan való ez, mikor pedig eljő a Krisztus, senki sem tudja, honnan való.” (Jn. 7./27.) Ezek szerint a jeruzsálemiek már ismerték Jézus családi hátterét, és föl sem merült bennük – ahogy később a főpapokban sem -, hogy a próféta Dávid fia volna. Ám vannak a sokaságból, akik hisznek őbenne: talán vidékről az ünnepre feljött prozeliták, akiknek a Dávidfia-leszármazás követelménye lényegtelen?” ... „Érdekes a főpapok és farizeusok reakciója is Jézus beszédeire. Úgy tűnik, testületileg nem hisznek neki, és nemcsak a galileai prófétát átkozzák meg, hanem annak hallgatóit is: „De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” (Jn. 7./48., 49.) Ami annyit tesz, hogy maga a sokaság sem a törvény fiaiból, azaz vérségileg is zsidókból, hanem csak törvény alatt lévőkből, vagyis más nemzetiségű, de a zsidó vallást fölvett prozelitákból áll.” ... „Jézus – a főpapok benyomását és értesüléseit megerősítendő – megment egy házasságtörő asszonyt. A farizeusokat és szadduceusokat pedig, akik nem hisznek benne, így minősíti: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a  ti atyátoknak kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja.” (Jn. 8./44.) ... „Istenképe gyökeresen különbözik az ószövetségi Jahvétól. Az ő Istene bizonyára a fiát sem azért küldte le a földre, hogy idelent áldozati bárányként elveszejtse. Amikor a feldühödött Jézus azt mondja a főpapoknak: „Nem vagytok az Istentől valók.” (Jn. 8./47.), akkor bizonyára Atyja és Jahve szembenállására utal, teológiai síkon pedig egy véresáldozatokat követelő és egy irgalmas Isten szembenállására.
    A főpapok - akiket János következetesen „zsidóknak” titulál, pedig vallása szerint Jézus és ő maga is az volt - válaszképpen ráolvassák a prófétára legfőbb vádjukat: „Nem jól mondjuk-é mi, hogy te szamaritánus vagy és az ördög van benned?” (Jn. 8./48.) A vád megerősíti azt a benyomásunkat, hogy az összecsapás idejére a főpapok már meglehetősen tájékozottak voltak Jézus családfáját és kultúrális gyökereit illetően.” ... Figyelemre méltó Jézus válasza is: „Nincs énbennem ördög: hanem tisztelem az én Atyámat, és ti gyaláztok engem.” Válaszában tehát nem cáfolja “szamaritánusságát”, holott módja volna rá. Ezért most már a főpapok is csak a második vádpontra összpontosítanak: “Most értettük meg, hogy ördög van benned.” (Jn. 8./52.) A próféta replikája: „Az én Atyám az, aki dicsőit engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti istenetek. És nem ismeritek őt.”(Jn. 8./54-55.), megerősíti benyomásunkat, hogy a vitában voltaképpen a törzsi Jahve és az egyetemes Isten harcol egymással. Erre a válasz: megkövezési kísérlet – közel már a Golgota!” ... “A Szentlélek pünkösdi alászállása idején a – János által következetesen galileusoknak mondott – apostolok háza előtt már megint az a „törvény nélküli sokaság” gyülekezik, amely korábban olyan lelkesen hallgatta a galileai próféta beszédeit. Az Apostolok Cselekedetei elsősorban párthusokat, médeket és elamitákat említ (2./9.), nyilván, mert ők várakoztak ott a legnagyobb számban, ám azt is megtudjuk a várakozókról, hogy „mind zsidók, mind prozelitusok”. (2./10.) (Kiss Irén: A negyedik evangélium; Demokrata folyóirat; Budapest; 1998./14.) A galileai nemzsidó lakosságot a Makkabeus háborúk ideje alatt kényszerintézkedések keretében I. Aristobulos (Kr. e. 104-103.) Hasmoneus-dinasztiabeli király júdaizálta, azaz térítette át a zsidó hitre, növelve ezzel a nem zsidó vérségű és hagyományú, de a külsőségekben zsidó vallású prozeliták számát, akik többsége titokban tovább ápolta eredeti szkítagyökerű, máguspapok vezette, ősi csillagmítikus vallását. Anyja, Mária vonalán Jézus mint ember egyike volt ezeknek, ezért nem szerepel Mária családfája az evangéliumokban.
    A fent idézett szövegben kizárólag János evangéliumából olvashattunk részleteket, melynek írója maga is galileai volt. Ennek elolvasása után egyáltalán nem csodálkozhatunk afölött, hogy a szemita és filoszemita táborban egyre számosabb és számosabb azoknak a követelődző és hisztérikus sikoltozása, akik a negyedik evangélium egyházi kánonból történő kihajítása mellett szállnak síkra, hogy az egyetlen, még megközelítőleg authentikus evangéliumot apokriffá nyilváníttattassák, azt a szent szöveget, amelyet Luther Márton is a “leggyengédebb evangélium”-nak nevezett. Egy dolog minden kétséget kizáróan világos: Jézus csak addig kifizetődő és  csak addig jelent egyfajta értéket a jelen zsidósága számára, amíg alakja a félrevezetett zsidókeresztény tömegeknek zsidóként eladható a saját amúgy nem létező felsőbbrendűségüket elhitetendő. Feladták régi stratégiájukat e kérdést illetően, miután a keresztény tanok az egész földkerekségen elterjedtek. Jézus zsidó kortársai ellenben teljes mértékben tisztában voltak Jézus identitásával és népi hovatartozásával, és - ahogyan Josephus Flavius, a zsidó történetíró megjegyzi - „gyűlölték a galileaiakat”.

    Szintén szembeötlő az a tartalmi szembenállás, mely a zsidó jahvizmus rabbinikus, mozaista szemlélete és Jézus tanítása közé ver éket. Míg a zsidóság, de ez az egész szemita és indoeurópai kultúrkörre érvényes, görcsös makacssággal az evilági, materiális leképezésű üdv eléréséért küzd és a minden más népet kirekesztő, földi, anyagvilágbeli paradicsom kialakításán fáradozik a világ feletti hatalom és a pénzvagyon bankárdinasztiák általi, mindenáron való megszerzésének mohó akarásával, addig Jézus egy “nem e világból való” országról beszél, nem “e világ fejedelme” birodalmának megszerzésére tanít (“gyűjtsetek mennyei kincset”), hanem az anyagvilág kísértéseitől való elfordulásra ösztönöz, a világhoz láncoló vágyak letörésére, azaz önmegtartóztatásra tanít, “e világ fejedelmének” nevezve Lucifert. A manicheizmusnak is a mindezzel összecsengő felfogása miatt kellett elpusztulnia Jahve egyházának gyilkos üldözése következtében.

    Sok évszázadon keresztül a talmudista rabbik fanatikusan ellenezték Jézus zsidóként való elismerését, hiszen ők időben közelebb álltak a tényleges evangéliumi eseményekhez. Nem győzték kihangsúlyozni iránta érzett gyűlöletüket, s még a gyomrot felkavaró kifejezésektől sem tartózkodtak Jézus gyalázásában. Pártus mágusnak, Izrael félrevezetőjének, menstruációban fogant fattyúnak (sic!), az istentelen Nimrud fiának, egy prostituált fiának, akit a pokolban „forró ondóban főznek” stb. nevezték Urunkat. Ez utóbbi kitételnek valamelyest ellentmond a tény, hogy a Szanhedrin 106a fejezetében Mária anyját szajhának nevezve azt is megemlítik a Szűzanyáról, hogy hercegek és kormányzók családjából származott, aki gyakran egy templomban szakrális táncot lejtett. Vajon melyik vallás és hagyomány temploma lehetett ez, mely nép hercegei és kormányzói voltak a rokonai? E kérdés költői. Semmi sem állt távolabb a zsidók mindenkori vezetőitől, mint Jézust Izrael megmentőjeként avagy a Jahvétól küldött Fölkentként (Messiásként) elismerni. Hieronymus (Szent Jeromos), a latinnyelvű Vulgata bibliafordítás szerzője a Talmud keresztényellenes irányultságáról ezt vetette papírra (Comm. Isaias c. 49.): „Diebus ac noctibus blasphamant Salvatorem.”. („Éjjel-nappal káromolják a Megváltót.”) Huber Lipót szerint a császárkori római keresztényüldözések hátterében szintén a zsidók voltak a felbujtók: „Ezt a zsidók lázas erőlködése, álnok fondorkodása, áskálódása készítette elő, és elsősorban s leginkább a zsidóságnak számlájára kell írni.”
    Ami az Izrael népmegjelölést és földrajzi nevet illeti, tudnunk kell róla, hogy eredetileg nem a héber zsidók, a Judaeusok (Júda törzse alapján) elnevezése, hanem a zsidók megjelenése előtti Palesztínában őshonos szkíta-kánaánita-hettita népcsoportok közös neve volt. Ebben a névben benne rejtőzik három ősi Isten-név: Iz, a sumér-magyar Izten-Isten fogalom előtagja, mely a magyar izzó, izzani szavakban ugyancsak előfordul, utalva az isteni szférák sugárzó fehér fényének kiapadhatatlan, szent tüzére; a másik Rá, az egyiptomi Napisten neve; a harmadik pedig Él, Istennek egy másik sumér-babiloni megnevezése, mely a Mindenható örökkön élő voltát domborítja ki.  Maga Jézus is ezt az Isten-elnevezést használja a halál elhagyatottsága átélésének pillanatában a keresztfán, amikor az arámi nyelv ragozó, ősibb változatát használva Éli-hez kiált („Éli, Éli, lamma sabaktáni?” „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?“), mely a magyar él igéből képzett Isten-elnevezés. Az sem véletlen, hogy a kérészéletű egységes zsidó királyság (Saul, Dávid, Salamon) felbomlása után a két részre szakadt, pöttöm ország északi fele, mely Galilea (a nemzsidók földje) területét is magában foglalta, az Izrael névre hallgatott, melynek lakossága Júdeával és az azt benépesítő, nemrég nagy pusztítással érkezett héber invázorokkal szemben ellenségesen viseltetett.
    Köztudott, hogy időszámításunk kezdete idején a messiásfogalom a korabeli zsidó körökben egy kizárólag politikai értelemben vett megszabadító alakjára redukálódott, aki a mindenkori megszálló hatalom zsarnoksága (akkor éppen a római iga) alól lett volna köteles népét fölszabadítani és egyben a zsidóságot lehetőleg az egész világ elnyomó urává tenni az erre vonatkozó ószövetségi próféciák beteljesüléseként. A hithű zsidók még napjainkban is erre az isteni küldöttre várnak, a múltban már sokakat kineveztek messiássá, de kivétel nélkül mindegyikük előbb vagy utóbb olcsó szélhámosként lelepleződött. Helyükben nem várnék tovább az égi küldöttre, hiszen mára már őnélküle is szinte teljes mértékben sikerült bolygónkat egy ügyes, ám erkölcsi kategóriákat figyelmen kívül hagyó pénzpolitika révén hatalmuk alá hajtaniuk, és befolyásukat a világpolitikát háttérből irányító szabadkőműves páholyokra abszolút módon kiterjeszteniük.
    A Talmudnak és más egyéb kereszténygyalázó iratoknak (pl. Toledoth Jeschu) Jézus Urunkat pocskondiázó, ordenáré és ízléstelen kifejezéseitől (pl.: „Jézust forró ondóban főzik a pokolban.”) eltekintve egyben igazat mondanak: Galileából  valóban nem származott zsidó fölkent (azaz Messiás) , „csupán” az igaz és mindenható Isten Szent Fia, a Megváltó, kinek jövetelére már évezredekkel korábban a zsidó nép megjelenése előtt Mezopotámia és az egész Közel-Kelet szkíta és velük vérségileg vagy kulturálisan rokon népei vágyakozva vártak, mint ahogyan tk. a Mariban és Sippárban a sivatagi homokból kiásott ékírásos agyagtáblácskák hirdetik.
    „A napkeleti bölcsek” -, akikről később bővebben is szó lesz -  „ama mágus papi testületnek voltak tagjai, akik hosszú századokon át, Zarathustra idejétől számítva immár kerek ezer esztendeje vártak arra, hogy beteljesüljön a próféciája Kelet nagy szkíta apostolának, Zarathustrának – aki a Messiás eljövetelének szükségét és valóra váló tényét jövendölte meg olyanképpen, ahogy az Jézus megszületésével be is következett. Az idevonatkozó ősi iratok azt is tényként tudják, hogy ez a Messiás Zarathustra kései magvából” (tehát nem Dávidéból!) „fog megszületni.” (Zajti Ferenc: Zsidó volt-e Jézus?, 285. o.; első megjelenése a XX. sz. 1. felében) Nem árt, ha tudjuk, hogy a világ erkölcsi rendjét elementárisan befolyásoló, legnagyobb és legtisztább tanokat hirdető vallások alapítói mind szkíta eredetűek voltak. Tudjuk ezt Zarathustráról, Siddhartha Gautama hercegről, a későbbi Buddháról, aki a szaka-hun szkíták népéből származott, és Jézussal kapcsolatban szintén bizonyítható a pártus-szkíta származás. A szkítákat egyébként Hérodotosz ógörög, és Gnaeus Pompeius Trogus római történetíró is a földkerekség legősibb népének, az egyiptomiaknál is ősibbnek nevezi.

II./2. A NAPKELETI „KIRÁLYOK”

    
    Nem tudok kellőképpen hálás lenni a szinoptikus evangéliumok hivatalosan megállapított sorrendjében első, Máté szerinti evangéliumnak a napkeletről érkezett látogatók és a velük kapcsolatos események megemlítéséért. Ez az első benyomásra jámbornak tűnő legenda kezdettől fogva  bizonyítja tézisünket, mely kultúrkörben dobogtatta meg az emberszíveket az igazi ádvent várakozással teli vágyakozása az Égből küldött Szabadítót várva.
    A három látogató, akikről az evangélista beszámol, máguspapok, csillagászok voltak a pártus birodalomból, a biblikus tudományok mai állása szerint Sippárból, az ott lévő csillagfigyelő központ és mágusképző iskola városából, mely már Kr. e. 3000-ben létezett a sumér-mahgarok országában. Hogy tisztában legyünk a mágusok kibenlétével, feltétlenül idéznünk kell Dión Chrysostomust, aki szerint „a mágusok olyan emberek, akik legméltóbbak az igazsághoz, az Istennel való érintkezésre képesek és az istenség lényének szolgálatához értenek, míg a nép, nem tudván a név jelentését, a varázslókat nevezi így.”
 




Ez a „Három Király”-ábrázolás a ravennai San Apollinare Nuovo templomban látható. A három emberalakot a pártus mágusok jellegzetes előrehajló süvegében ábrázolják. Föltűnő a párducfoltos harisnya!
  
   Egy német sumerológus, Prof. Schnabel 1925-ben a sippári ásatások során egy agyagtáblát talált, melyen ugyanaz a csillagkonjunkció látható, mint a prágai császári udvarban kutató Johannes Kepler adatai szerinti, azzal a minimális eltéréssel, hogy a sippári tábla Kr. e. 7-re, míg Kepler Kr. e. 6-ra datálja e kozmikus eseményt. A betlehemi csillagot Kepler a következőképpen írja le: „Hat évvel időszámításunk előtt megjelent az égen az a csodálatos fénysugár, melyet `betlehemi csillag`-ként ismerünk. Ez nem volt egyéb, mint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása (konjunkciója), melyben egy ideig a Merkur is részt vett, és a Halak csillagképében ment végbe.”
    Jézus születésének idején egész Szíria valamint Galilea és Szamária is a Pártus Birodalom (Kr. e. 256 – cca. 226. Kr. u.) befolyása alá tartozott, annak a birodalomnak befolyásövezetébe, mely a római birodalom hódító kedvének keleti irányban egyetlen egyenrangú félként – és nem csak katonai téren -  csaknem 500 éven át gátat tudott szabni. E birodalom központi törzse az Eufrátesz folyótól Indiáig, a Kaukázustól a Perzsa-öbölig terült el. A pártusok ugyanazon etnikummal rokonok, amelyből egykor a sumér-mahgarok is kinőttek, a turáni népek ősi törzsével. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy a mezopotámiai pártus uralom alatt az ősi vallás újra erőre kap és kivirágzik. Több romokban heverő sumér várost  a pártusok újraépítenek vagy új épületekkel bővítenek, díszítenek.

                



Néhány fénykép a pártus alapítású Hatra városának ma is megtekinthető romjairól. Lám-lám, hogy ezek a kóbor, jurtalakó nomádok mikre képesek! Mintha nem felejtették volna el, hogy az építészet őstudása is tőlük származik.

    Justinus írásaiból tudjuk, hogy a pártus királyokat, akik magukat Mithra (Mithrász) napisten inkarnációjának és a nap és hold testvérének nevezték, koronázásuk előtt egy barlangba vonultak vissza, ahol szent életű pártus és méd mágusok közreműködésével a szkíta misztériumokba történő beavatásnak vetették magukat alá. E megrázó és tisztító szertartást követően három mágus vagy ugyancsak három magasrangú pártus nemesember járult az újonnan beavatott trónvárományos elé, hogy értékes, királynak kijáró ajándékokkal, mint egy (lélekben) újszülött gyermeknek hódoljanak. A karácsonyi történettel összefüggő párhuzamok nem csak feltűnőek, hanem valósággal megdöbbentőek.
    A barlangban történő beavatási szertartás egyértelmű egyezéseket mutat a magyar alapítású pálos rend azonos rítusaival, akik az alapítás helyén, a szent övezetnek számító Pilis-hegységben tartották fönn központjukat, melynek csúcsán, Dobogókőn helyezkedik el a világ szívcsakrája, melyet a Dalai Láma is elmélkedés és a szent hely buddhista szertartás keretében történő megszentelésének szándékával fölkeresett. A tibeti és egyiptomi beavatási szertartással is kimutathatóak egyezések. Hogy az egyiptomi beavatási gyakorlat említése mennyire nem légből kapott, alátámasztja a tény, hogy a Boldog Özséb által alapított magyar pálos rend magát az egyiptomi Királyok Völgyében élő Thébai Remete Szent Pál szellemi örökösének tartotta, akinek romlatlanul maradt testét Nagy Lajos király 1381-ben a Velence ellen folytatott sikeres hadjárata egyik hadisarcaként a budaszentlőrinci pálos kolostorba hozatta nagy pompával. A mai pálos rendnek az azonos elnevezésen kívül vajmi kevés köze van a hajdani, középkori magyar szerzetesrendhez. Kapisztrán Szent János jegyezte meg Márianosztrán, hogy ha valaki élő szentekkel szeretne találkozni, jöjjön el és látogassa meg a magyar pálosokat.
    Mely népnek, mely hagyománynak, mely kultúrkörnek volt tehát királya Jézus? Föl kellene már végre hagyni a notórius, szűnni nem akaró, szemérmetlen hazudozással! Csak érdekességként említem meg, amit Gyöngyösi Gergely, a pálos rend akkori generálisa a XVI. század húszas éveinek első felében írt rendjéről: „Ezek az atyák azt próbálták megvalósítani a földön, amit az angyalok szférájában láttak.” Majd másutt:  A pálosok “romlatlan testben várják a föltámadást.” E föltámadás alatt nem a végső ítéletre való feltámadás értendő, hanem nemzetünk föltámadása, mely már nem sokáig várat magára, hiszen a pápa által is elismert szerzetesrend legalitása védelmében e magyar alapítású rend a Nemzet és ősi hagyományaink  fennmaradását volt hivatott elsősorban szolgálni. Szántai Lajos, e témakör alapos ismerője, beszámol arról, hogy a feltárt középkori pálos kolostorromok közelében sehol sem találhatóak szerzetesi temetők.
    Hol is született Jézus valójában? Az evangéliumok tanúsága szerint: „Amikor Jézus a júdeai Betlehemben megszületett, Heródes Király napjaiban ...” (Mt. 2./1.) meséli Máté evangélista. Ez a helység a Betlehem nevet csak a Jézus halálát és föltámadását követő harmadik évszázadban kapta, éspedig a zsidókeresztény egyház részéről, melyet a zsidó származású Saul-Paulus és követői  alapítottak. Ez a parányi település Dávid idején még a Beth-Lomon nevet viselte. Ennek környékén született a zsidó Dávid király. Mindazok, akik Jézusban a zsidók messiását, „Dávid fiát” fölismerni vélték, keresztelték át e helység nevét Betlehemmé, hogy Mikeás próféta kívánalmainak megfeleltessék Őt, aki így írt e helyről: „De te, Betlehem-Efrata ... belőled támad majd az, aki Izrael fölött uralkodni fog.” (Mikeás 5./1.)
    „Jézus szülőhelye valóban Betlehem, de ez a Betlehem Galileában fekszik, a gójok országában, 6 km-re Názárettől, egy igen régi városka, mely a Kr. e. XIV. sz.-ból származó ún. El Amarna-szövegekben Bith-Lahmi szóalakban fordul elő.  Közelében fekszik a Tábor hegy, melynek tetején a galileai vallás temploma állt, melyet III. Antiochus fallal vetetett körül. A legenda szerint Jézus erről a helyről emelkedett az égbe.” (Badinyi Jós Ferenc: Jézus Király; Demokrata hetilap, Budapest 1998.)
    Ezen a ponton szükségesnek tartok néhány szót ejteni a zsidókeresztény egyházak számára életfontosságú titulusról, a Dávid fia-elnevezésről. A zsidó befolyás alatt álló evangélisták, Máté (Mt. 1./1-16.) és Lukács (Lk. 3./23-38.) művük elején egy igen kérdéses és kétségbeesett kísérletet tesznek, hogy Mária férjének, Józsefnek családfája segítségével kikényszerítsék Jézusnak Dávidtól való származását. Ez a genealógia teljesen használhatatlan, hiszen hisszük és tudjuk, hogy Szűz Mária férfitől érintetlenül, a Magasságbeli Szent Lelkétől foganta Szent Fiát. Ennek következtében József családfája, mely ráadásul a két evangéliumban szereplő névfelsorolás tanúsága szerint még csak nem is egyezik teljes mértékben, teljesen irreleváns, mivel neki Jézus csodálatos és szeplőtelen fogantatásához vajmi kevés köze lehetett. A Máté evangéliumában szereplő genealógia Ábrahámig, míg a lukácsi iratok az első emberig, Ádámig vezetik vissza a nevelőapa családfáján keresztül Jézus származását, ami eleve egy bődületes csacsiság.
    Másrészt pedig mind Jézus saját nevében, mind minden jóérzésű keresztény ember nevében visszautasítom Jézusnak bármilyen összefüggésben történő együttemlítését Dáviddal. A bűnnélküli Jézus „Dávid fiaként” való elképzelése kimeríti a szentségtörés fogalmát, mert Dávid bűnöző alkatának Isten Szentjével való bármilyen összemosása istenkáromlással ér föl. A legtöbb keresztény szeme előtt annak az ifjú “hősnek” az alakja lebeg, aki az óriástermetű filiszteus (palesztín) Góliátot, aki a zsidókat párviadalra hívta ki, alattomos módon, messziről  egy parittya segítségével homlokon találva megölte, mert inába szállt a bátorsága a közvetlen párharctól. Azt a történetet már ritkábban halljuk, amikor a fia, Absalom által kirobbantott felkelés zajlott, Dávid gyáván megfut a túlerő elől és palotája őrzését ágyasaira bízza. A csatában személyesen nem vesz részt, zsoldosait bízza meg a piszkos munkával. Amikor azonban Rabba városa elesik, azon nyomban megjelenik, és a város lakosságát válogatott kegyetlenséggel gyilkoltatja le.
    Az állítólagos zsoltárszerző, amikor szemet vet a hettita Bethsabéra (Sám.2 11./3-27.), a hettita Urijás (Óriás) feleségére, megparancsolja fővezérének, Joábnak, hogy Urijást küldje a csatában az első sorba, hogy életét veszítse. Így is történt, s ettől kezdve Bethsabé Dávid ágyasa lett. Dávid másik fiáról, Amnonról azt jegyezték föl, hogy nem tudván úrrá lenni beteges ösztönein, megerőszakolta saját lánytestvérét, Támárt, amiért őt testvére, Absalom bosszúból megölte. Végtelenül sorolhatnánk Dávidnak, családjának és utódainak szörnyű és visszataszító tetteit. A kérdés mégis az marad: Hogy lehetséges Jézust, aki bűn nélkül való, a Világ Világosságát egy ilyen bűnöző családjától származtatni?!
    A zsidókeresztény egyházak által apokrifnak minősített irodalomban (, mert ezek az írások nem illeszkedtek a zsidózó koncepcióba) létezik egy a Nikodémus evangéliuma  vagy Pilátus akta cím alatt  ismert irat, mely a hivatalos kánonba fölvett négy evangélium idevágó tudósításából ismert eseményeket megerősíti, és még közelebbről, részletesebben,  hitelesebben és sokkal lebilincselőbb előadásmódban ecseteli, mint  azok. Ez a keresztény irat görög, szír, kopt és örmény kéziratokban maradt fenn. Epiphanius egyházatya (375. Kr. u.) Nikodémust, a Szanhedrin tagját, Jézus magasrangú, zsidó származású, titkos tanítványát jelöli meg e szöveg szerzőjeként. E szövegben ecsetelt események hitelességét egy Tiberius császár által írott, Pilátusnak címzett levél is megerősíti, melynek teljes szövegét a Vindobon Codex tartalmazza, mely ismét a modern időkben először 1804-ben A. Birch által Koppenhágában „Auctarium codicis apocryphi N. T. Fabriciani” cím alatt jelent meg. Egy másik, szintén az apokrif irodalomhoz tartozó mű, a szír kereszténység szent könyve, a Kincsesbarlang, melyet Szent Ephrémnek tulajdonítanak, arról ír, hogy a Jézust látogató mágusok, mielőtt útra keltek, utánanéztek Nimród kinyilatkoztatásában, tehát véletlenül sem az Ószövetségben, hogy mely jelek előzik meg a Megváltó születését. Mely kultúrkörben is alakult ki az igazi ádvent? A korabeli zsidók még csak nem is sejtettek semmit!
    A Pilátus és a zsidó Főtanács (Szanhedrin) közötti hosszú és elkeseredett vita vége felé, mikor a zsidók egyetlen józan és használható érvet sem tudtak már előhozni, elkezdtek üvöltözni: „Csak a császárt ismerjük el királyunknak, nem Jézust. Különben is keletről jött mágusok hoztak neki sok ajándékot mint saját királyuknak.” Ez volt az  utolsó és egyben legveszélyesebb érv, melyet a zsidók Pilátus szemébe vághattak. Pilátus számára túlontúl jól ismert volt az elkeseredett szembenállás és ellenségeskedés a két nagyhatalom, Róma és a pártus birodalom között, melynek akkor még legyőzhetetlen hadserege a triumvir Crassus vezette légiókat néhány évtizeddel azelőtt (Kr. e. 53.) Carrhaenál megsemmisítette. E vád szerint tehát pártus mágusok Jézust saját királyukként üdvözölték. Ez azonnal fölébresztette éberségét. Amikor a napot tanúul híva az ártatlan vér ontásának felelősségét teátrális eszközökkel magától hárítva kezeit mosta, politikai megfontolásból tette ezt. Ha ugyanis Jézus kivégzése miatt Róma és a pártusok között politikai feszültség keletkezne, hivatkozási alapot teremtett ezzel magának, hiszen ő Jézust ártatlannak nyilvánította s csak a zsidók fenyegető föllépésének nyomására hozta meg a  halálos ítéletet. Ha a pártusok ezt netán rossz néven veszik, vonják a zsidókat felelősségre. Pilátusról nem tételezhetjük fel, hogy Jézusban fölismerte volna Isten Fiát. Róma lojális és hű szolgájaként töltötte be Palesztínában a prokurátori tisztet a legérzékenyebb ütköző övezetben a két ellenséges birodalom: Róma és Párthia között.
    A zsidóság vezetői tisztában voltak Jézus édesanyja, Mária származásával is, aki az arszakida pártus királyi család Adiabene-Charax ágának leszármazottja volt. Mária édesapja Nakeb Adiabene-béli pártus herceg, édesanyja pedig Grapte Charax hercegnő volt, akik a zsidó vallás felvétele után a Joachim és Anna nevet kapták az apokrif hagyomány szerint.

    Jézus valódi családi háttere anyai ágon három nemzedékkel korábbról indulva az apokrif, azaz a zsidókeresztény egyházak által hiteltelennek minősített hagyomány szerint:

HELENA (adiabenei királynő, Jézus anyai dédnagyapjának leánytestvére; Jeruzsálemben is volt egy palotája) - Helena testvére, Nakeb, Jézus dédnagyapja, adiabenei herceg - Helena unokaöccse, NAKEB, Jézus nagyapja, Szűz Mária apja, Jézus nagyapja, adiabenei herceg; a zsidó vallás fölvétele után a Joachim nevet viselte - Nakeb felesége, GRAPTE, kharaxi, azaz grúziai hercegnő, Szűz Mária anyja, Jézus nagyanyja; a zsidó vallás fölvétele után az Anna nevet viselte – Szűz Mária, Jézus anyja, Nakeb és Grapte leánya – Juszef Pandar, Mária férje, Jézus nevelőapja(!); adiabenei magasrangú udvari tisztviselő; s végül Jézus, adiabenei herceg, adiabenei eredeti nevén Jezat Nasszer herceg, a világ Megváltója, az Élő Isten Fia.

    Josephus Flavius Zsidóháború című munkájában szintén ír az Adiabene-dinasztiáról, melynek tagjai kényszer nyomása alatt áttértek a zsidók hitére, azaz prozelitákká lettek. A család magáénak mondhatott egy Jeruzsálemben álló palotát. Ez az épület az ún. Zwingli-Biblia 1755-ös kiadásában szereplő, Jeruzsálemet bemutató térképen világosan kivehetően látható. A 68-as szám alatt a következő szöveg áll: „Helénának, az Adiabene királynőnek palotája”. Egyre több az azt bizonyító, komolyan veendő adat, melyek szerint egy József nevű zsidó asztalossal kötött házasság nem egyéb kegyes mesénél. A nagy leleplezések és lelepleződések korát éljük. Ismerjük az Igét: „Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna; titkon sem történik semmi, ami ki ne tudódnék és nyilvánvalóvá ne lenne.” (Lk. 8./ 17-18.) – mondja a Megváltó.

II./3. A TORINÓI SZENT LEPEL

    Modern korunkban a racionális gondolkodás szelleme, a technikai civilizáció találmányai és vívmányai és nem utolsó sorban az elvilágiasodás hatására egy egyre szélesebb körben terjedő embertípus hódít teret magának, mely kizárólag a szánalmas érzékszerveinek szűk sávjában zajló észlelésnek hajlandó hitelt adni. Más szóval: az emberiség anyagba süllyedésének intenzív szakaszában élünk.
    Mintha Jézus Urunk tisztán látta volna, a végidőkben az ember lelki fejlődése mily szánalmas körülmények szorításába kerül, egy misztikus, csodálatos jelet, egy értékes reliquiát hagyott reánk, mely mintegy a föltámadás „koronatanújaként” a hitre képtelenné vált modern embert hivatott elgondolkodásra késztetni: a torinói szent leplet.

     A torinói szent lepel pozitív és negatív képe

    Jézus halotti leple hosszú kétezeréves vándorlása során gyakran váltogatta tartózkodási helyét. Az apokrif irodalom tanúsága szerint levélváltás történt még Jézus földi életében Ő és V. Abgár, edesszai király között. Edessza a  Kisázsia és Szíria közötti határterületen fekszik. A város hosszú ideig s még Jézus korában is a pártus birodalom része volt. Mai török neve Urfa. A leprában megbetegedett uralkodó a gyógyulás reményében Jézust városába invitálta. Az Úr ugyan elhárította a meghívást, mégis megígérte neki, hogy mennybemenetele után egyik tanítványát küldi hozzá. Tádé apostol volt, aki fölkereste s meggyógyította a beteg királyt. Ő vitte magával az  Úr halotti leplét, amely egészen 944-ig Edesszában maradt, miután Bizáncba került. Erről a történetről tudomása volt a történészcsászárnak, Bíborbanszületett Konstantinnak  (905-959), valamint Eusebiosnak, a caesariai püspöknek (a 4. sz. első fele), aki a híres Egyháztörténetet írta. A leplet többször összehajtott állapotban őrizték, úgy, hogy a Megfeszítettnek csak az arca volt látható. Mandilionnak nevezték e reliquiát. E kifejezés arab gyökerű és leplet jelent. A lepel Jézusarca karakterisztikumában döntően befolyásolta a keleti egyház Jézus-ábrázolásainak ikonográfiáját.

    A negyedik keresztes hadjárat alatt (1203-1204.), többszöri ostrom után végül is elesett a keleti kereszténység központja, Konstantinápoly. A vad zsákmányolás, fosztogatás és részeg ortályozás összevisszaságában, mely még a város szent helyeit sem kímélte, nyomtalanul eltűnt a városból a szent lepel. Sokak szerint  az óriási befolyással és gazdagsággal rendelkező templomos lovagrend tulajdonította el.
    A következő nyom a franciaországi Besanconba vezet, ahol vagy villámcsapás vagy szándékos gyújtogatás következtében 1349-ben földig égett a katedrális, ahol a leplet, mely csodával határos módon nem semmisült meg, őrizték. Az értékes kultusztárgy ismét semmibe foszlik. Fölbukkanásának későbbi helyei Lirey és Chambery, ahonnan végül 1578-ban Torinóba vitték, ahol mind a mai napig nagy kegyelettel viselik gondját.
    Az egyház hosszas vonakodása után 1978-ban életre hívtak egy a lepel tudományos kutatását maga elé célul tűző bizottságot, amely az akkori  legmodernebb technikai készülékek segítségével nekilátott a szent tárgy tanulmányozásának.

    A kutakodás a következő végeredményre jutott:
 - Antropológiai adatok:
    - Testméret: 181 cm
    - Koponyaméret: 81,9 cm
    - Az orr hossza: 7,09
    - Testsúly: 170 lbs
    - Faji jelleg: klasszikus europid-anatóliai (nem szemita!)

 - A Mandilion a rajta megörökített halott pontos anatómiai képét nyújtja, akinek arcvonásai különös méltóságot sugároznak.

A képen Jézusnak a leplen kirajzolódó arca pozitív és negatív változatban látható

    Az elszenvedett kínzások és a kivégzés módja (a kegyetlen korbácsolás nyomai, a töviskoszorú lenyomata, a szögek és a Longinus-féle lándzsa nyomai stb.)  a legkisebb részletig a leplen látható ábrázolásról részletesen leolvashatóak és az evangéliumi tudósításokkal valamint a régészeti ismeretekkel tökéletesen egybecsengenek.
 - A jézuskorabeli temetkezési szokások a képen világosan felismerhetőek. Például az a szokás, hogy az elhunyt szemére érméket helyeznek, a zsidók lakta területeken nem volt régi hagyomány. Csak miután Párthia hatalmi és kultúrális befolyása Palesztínában is érvényesítette hatását, kezdtek el a zsidók is – bár nem mindenütt – az érmés temetkezést utánozni. A zsidóság halottait régebben ugyan lepelbe csavarva, de érmék nélkül temette el. E szokás azonban a palesztínai szkíta származású és később betelepített sumérgyökerű lakosság körében általánosan elterjedt vot. A temetkezésnek ez a formája a Belső-Ázsiában élő lovaskultúrák népei között: mint a szkíták, hunok, avarok, onogur-bolgárok és magyarok, karakterisztikus volt. Öreg parasztembereket elvétve még ma is Magyarország egyes vidékein e módon temetnek el.
 - A Mandilionon kivehető szemen nyugvó érméken a szakemberek még a feliratot is kibetűzték (UCAI), és egy jellegzetes motívumot is fölfedeztek rajtuk, az ún. Lituus-botot. Ez a lepel és a benne nyugvó pontos datálását tette lehetővé, hiszen a C-14-es szénizotóp vizsgálatok pontossága és megbízhatósága ma már meglehetősen vitatott és tudományosan túlhaladott. Jézus szemére Kr. u. 31-32-ben Pilátus által veretett érméket helyeztek, melyeken a következő írás állt : TIBERIOU CAICAROC, azaz TIBERIU KAIZAROSZ.
 - Az is világosan kivehető, hogy a lepel megfeszítettje a pártusokra jellemző, két részre osztott szakállt visel. E tény szintén nem elhanyagolandó Urunk népi identitásának kutatása szempontjából, mert számunkra ismert, hogy a jézuskorabeli zsidók a kor divatja szerint filtrumukat, tehát az orr és száj közötti részt, gondosan borotválták, vagy pedig a Tórában előírt torzonborz, nyíratlan szakállt viselték.
  - A leplen talált virágporok (pollenek) analízise is bizonyítja a Jeruzsálem és Torinó között megtett hosszú út egyes állomásaira jellemző pollenek meglétét a kegytárgyon, sőt olyan növények virágporát is megtalálták rajta, amelyek kizárólag a Golgota közvetlen tőszomszédságában voltak találhatók és találhatók ma is, és sehol máshol a világon.
  - Az is bizonyítást nyert, hogy a leplen látható vérfoltok emberi vér nyomai, melynek vércsoportja AB-s. Az összes, szentostyával történt csoda fennmaradt reliquiáinak vizsgálati eredményei ugyancsak AB-s vércsoportú vért azonosítottak. Tévedés kizárva.
  - A leplen kivehető kép világos és sötét foltjai a fotózás terminusával élve negatív képet mutatnak, olyan negatív képet, mely háromdimenziós információkat rejt magában.
    A legdöntőbb kérdés azonban továbbra is tudományos egzaktsággal megválaszolhatatlan: Hogyan jött létre a titokzatos képmás? A vizsgálódó tudósok egy véleményen voltak a tekintetben, hogy teljes határozottsággal kizárható, hogy a kép festés avagy egyéb hamisítási eljárás során jött volna létre. A pontos keletkezési folyamatot senki sem ismeri. Tudományaink még nem állanak azon a magaslaton, hogy e rejtélyt megoldhassák.
    Csupán egy megoldás marad számunkra, mint ahogyan a vizsgálatban részt vett tudósok számára is, hogy föltételezzük, hogy a torinói szent leplen ábrázolt megfeszített férfi lenyomata kizárólag a föltámadást kísérő fény- és hőjelenségek hatására keletkezett. A perzselést okozó sugárzó fölvillanás nem kintről, hanem a test irányából érkezett, éspedig kizárólag függőleges irányban. A sugárzás az életadó vér foltjainál a legerősebb és rendkívül rövid idő alatt és hihetetlenül intenzíven ment végbe. Hullámhossza valószínűleg még a röntgensugárnál is rövidebb lehetett, kozmikus eredetűnek, de még inkább természetfelettinek nevezhetnénk. Tk. ebben kereshetjük annak okát, hogy a lepel anyaga nem égett el, hanem a felületén egy hihetetlenül vékony, szinte leheletnyi vastagságban csupán megperzselődött.
    Summa summarum : a szent halotti lepel vizsgálati eredményei bizonyítanak és aláhúznak két, számunkra, Jézushívők számára fontos kijelentést, melyeket a lepel közölni akar velünk :
    Először: ez a halotti lepel Jézusnak, a Galileainak a leple, akit Pilátus palesztínai kormányzósága idején a zsidó Főtanács követelésére Jeruzsálemben keresztrefeszítés által ártatlanul meggyilkoltak. Annak a Jézusnak halott testét fedte e lepel, akit a halálát követő harmadik napon a Mennyei Atya föltámasztott a halottak közül. A leplen látható képmás a föltámadást kísérő fény- és hőjelenségek hatására perzselődött rá az anyagra.
    (Bruno Barberis, a torinói egyetem matematikaprofesszora, a fönt tárgyalt vizsgálati eredmények és a lepel karakterisztikájának adatai alapján valószínűségi számítást végzett azt vizsgálandó, hogy az ábrázolt megfeszített férfialak azonos-e Jézussal. A végeredmény szerint annak valószínűsége, hogy a lepel férfialakja nem Jézussal lenne azonos: 1 a 200 milliárdhoz.)
    Másodszor: az antropológiai vizsgálatok, a leplen látható képmáson fölismerhető temetkezési szokások és nem utolsó sorban a szakáll viselésének egyértelműen pártus jellege minden kételyt kizáróan bizonyítják, hogy Jézus, az élő Isten Fia, miközben emberként köztünk járt a földön, vérségileg nem volt zsidó.
    A szent lepelnek magyar vonatkozása is van. A XII. század vége felé keletkezett Pray-kódexben látható Jézus sírbatételéről egy ábrázolás, melyen a lepel képe is szerepel a pártus királyok ruházatának jellegzetes szövésmintájával. Ez az ábrázolás nem jöhetett volna létre anélkül, hogy III. Béla Turul-házi királyunk udvarában nem rendelkeztek volna pontos információkkal a kódex készítői a lepel pontos vizuális megjelenéséről. A lepel III. Béla király uralkodásának (1172-1196) idején, aki Bizáncban nevelkedett, már régóta Bizáncban volt (944 augusztusától 1204-ig). A királynak minden bizonnyal alkalma volt behatóan szemügyre vennie a leplet. Ez magyarázatul szolgál az uralkodása alatt keletkezett kódex hiteles lepelábrázolására. III. Béla VII. Lajos, francia király leányától született lánya, Mária-Margit birtokában kellett lennie a lepelnek, akinek második férje egy Nicolas de Saint Omer nevű keresztes vitéz volt. Mária-Margit hercegnő tőle született Vilmos nevű fia adta át feltételezhetően a templomos lovagrendnek a szent ereklyét, s ezen az úton kerülhetett aztán  Franciaországba. (Ezen adatok Badiny Jós Ferenc azonos témájú írásából származnak.)

            

1. kép A Pray-kódex sírbatétel- és “asszonyok a sírnál”- jelenete 2. kép Sanatruk pártus király
Feltűnő a képeken látható két szövésminta egyezése.

    A torinói lepel, Jézus egyetlen anyagilag is tapintható hagyatéka az ateistáknak és az igazi kereszténység ellenségeinek szálka a szemében. Ezért nem csodálkozhatunk afölött, hogy az ellenség táborából, a „választott nép” képviselői által uralt sajtóorgánumokon keresztül mindig újra és újra kísérleteket tesznek az 1978-as eredmények cáfolatára vagy legalábbis megpóbálnak egyfajta kételyekkel és bizonytalanságokkal teli hangulatot kelteni a téma körül. Mi azonban inkább higgyünk az Úr Jézusnak, a Chrestosnak, aki vígaszul meghagyta nekünk: „Veletek vagyok a világ végezetéig.” (Mt. 28./20.)
    Azt, amit a zsidókeresztény egyház funkcionáriusai nekünk 2000 éve a zsidó Jézusról mesélnek, igazságkereső szívvel újra kell értékeljük, hogy az Úr valódi identitásával újból föltámadjon és egy hamis identitás nyomasztó terhét a világ nyilvánossága előtt lerázza az igazi választott nép érdekében, mely nem más, mint az egész emberiség.
    Nem adom föl a reményt, hogy a zsidóság hamarosan Jézus, az isteni Tanító és az emberiség Megmentője, az Isten Fia előtt meghajol, hogy végre a faji felsőbbrendűség unalmas és egyben veszélyes reflexeit elhagyva, véget vetve a vele összefüggő embermegvető magatartásnak, megtalálja a népek nagy családjába vezető utat. Ezt az egyetemes emberségükből fakadóan tisztességes kiszsidók érdekében is írom, akik talán csak félrevezetettségük folytán kerültek le arról az útról, mely minden tisztességes ember szívében Jézus, az egyetemes Megváltó tanításának elfogadása felé egyengeti az utat. Különbséget kell tennünk az a pár ezer nemzetközi csirkefogó, akik eltökélt szándékkal az emberiség megrontásán, a gonoszság globális elhatalmasodásán és a világméretű hatalom eszközökben válogatatlan megragadásán mesterkednek, és a zsidóság ártatlan tömegei között!
    Mindezt azért vetettem papírra, hogy megkönnyítsem lelkiismeretemet, mert senkinek sem szabad hallgatni, aki egy ily fontos témakörben az igazságra rábukkant. Tudatában vagyok azonban annak, hogy hazugságoktól kilúgozott világunkban nincs veszélyesebb, mint az igazságot képviselni. Jézus életpéldáján megtapasztalhatjuk ennek tanulságait, aki küldetését Pilátus előtt a következőképpen foglalta össze: „Azért születtem és jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jh. 18./37.)
    Van még egy fontos, Jézus nemzsidó származását napnál is világosabban igazoló szentírási részlet, mely Máté evangéliumában található (Mt. 17./24-27.) : “Mikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak és megkérdezték: A ti Mesteretek nem fizet templomadót? De igen – felelte. Mikor hazatért, Jézus megelőzte őt kérdésével : Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől? Az idegenektől – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztasuuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, s az első rákapó halat húzd ki. Nyisd ki a száját: találsz benne egy sztatért. Vedd ki és add oda nekik magamért és érted.”
    A prozelitaadó be nem fizetése esetén ugyan mivel botránkoztatták volna meg a galileai Jézus és ugyancsak galileai tanítványai az adószedőket? Erre a kérdésre rém egyszerű a válasz: A botránkozás oka az lett volna a fajilag is zsidó adószedők számára, hogy vérségileg idegen, a zsidósághoz csupán vallásilag tartozó emberek, tehát megvetett, úgymond másodrendű zsidók megtagadják a tőlük a vallás által előírt, jogosan követelt anyagi támogatást. S vajon mi okosat olvashatunk az ezen evangéliumi szakasszal kapcsolatos lábjegyzetben? «Minden felnőtt izraelitának évenkint kettősdrachmát kellett a jeruzsálemi templomnak fizetnie. Jézus, mint az Isten Fia, nem köteles Isten templomának adót fizetni.» Hogy a kérdéses szövegszakaszban egyáltalán nem erről van szó, szemmel láthatólag nem izgatja e szándékosan a félrevezetés céljából leírt teológiai félrebeszélés és blabla megfogalmazóját.

    Ugyancsak a szándékosan félremagyarázott evangéliumi szakaszok közé tartozik Jézus színeváltozásának jelenete, amikor Jézus az apostolok legszűkebb köre, Péter, János és az idősebbik Jakab jelenlétében a maga legbensőbb isteni valóságában sugárzó fénylényként jelent meg. E jelenet szereplőiként a zsidó “ószövetség” két meghatározó alakja is megjelenik, Mózes és Illés. A zsidókeresztény koncepció magyarázata szerint a Jézusig vezető üdvtörténeti folytonosság kihangsúlyozása kerül itt előtérbe, míg az általam egyedül helytállónak tartott interpretáció sokkal inkább az isteni ellenpontozás iskolapéldájának ismeri el e roppant jelentőségű evangéliumi mozzanatot. Nem másról van itt szó, minthogy az események középpontjában álló, napként ragyogó testű Jézust mint az egyedül érvényes és igaz metafizikai tanok forrását, úgy is fogalmazhatnék: a szkítaság élő vallásának kútfejét és betetőzőjét, akárcsak nyilvános föllépését közvetlenül megelőzően a pusztában Őt megkísértő sátán, a halott és hullamerevségben lévő zsidó vallás alvilági árnyalakjai megkörnyékezik. Csak tovább nőtt volna a zavar és a homály, ha maga a Mennyei Atya zengő szózatával be nem avatkozik a fejleményekbe és félreérthetetlenül nem foglal állást Szent Fia mellett a következőképpen: “A felhőből szózat hallatszott: ‘Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!’” Magyarán: Ne a Mózessel és Illéssel fémjelzett elavult és túlhaladott, hamis zsidó tanok szerint éljetek, hanem kizárólag a Jézus által hirdetett tanítást ismerjétek el egyedül igaznak és követendőnek, és ne a zsidóktól származót!
    A három apostol a nemvárt földöntúli jelenés láttán igencsak megijedt, és zavarában felajánlotta Pétert használva szószólóként, hogy “ha akarod, csinálok itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet”. A mennyei szózat után “a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. De Jézus hozzájuk lépett és megérintette őket: ‘Keljetek föl, ne féljetek!’ Föltekintve senkit sem láttak, csak Jézust egymagát”. (Mt. 17./1-8.) Azaz a Mennyei Atya beavatkozása hatására a két kísértetszerű árnyalak elillan, mint a hajnalodó égalján föltündöklő nap első sugaraitól a kellőképpen nem elővigyázatos vámpír.

    Végezetül emlékezzünk XXIII. János pápa szavaira, melyek amikor elhangzottak, bizonyára az isteni kinyilatkoztatás elementáris erejével hatottak a hallgatóságra. E szavakat a második Vatikáni Zsinat megnyitó beszéde keretében mondta, melyet ő hívott életre. E beszéd, melynek egy részlete e szöveg, röviddel “hirtelen” halála előtt hangzott el 1962. július 1-én.
   „ ... A szemináriumokban alig tanítanak retorikát, és a híveknek végig kell kínlódniuk az újonnan fölszentelt papok szánalmas prédikációit és naív, jámbor meséit. Fejük teletömve csupa spekulatív dogmával, az Ószövetség időszerűtlen, máris megcáfolt, antropomorf nacionalizmusával. Ezek a szegény megtévesztettek igencsak beleizzadnak, ha ki akarják mindebből hámozni az Isten mindenkire kiterjedő szeretetét, a népeknek adott természetes jogokat és a krisztusi univerzalitást.
    A papok még mindig egy hamis, ókori nívón mozognak, pedig a pozitív tudományok, az archeológia, az embertan, a geológia és nem utolsó sorban az újrafölfedezett sumér proto-Biblia mindent az igazság fényében megmagyarázott. Senki sem érti ezt a maradi és máris halott  ótestamentumi fontoskodást, mely nagyobbrészt egy eltűnt népektől összelopkodott és átírt ókori hagyományból ered. Egyszóval: egyfajta régimódi júdaizmushoz vagyunk kötve, és látszólag Krisztus, Isten Fia számunkra nem elég. ... „
    Az ember nem lehet eléggé szomorú afölött, hogy a Zsinatot nem az ő pontifikátusa alatt zárták le. Az egyház korhadozó épületét ez esetben átjárhatta volna a júdaizmustól megszabadított evangéliumok tisztító szele. A teológiai tanok lerázhatták volna magukról mindazt a ballasztot, mely a különböző egyházak hosszú és megrázkódtatásokkal teli története során rárakódott. A teológusok így nem vonnák magukra, mint annakidején a farizeusok, Jézus ítéletét: „Isten parancsát nem tartjátok meg, de emberi hagyományokhoz ... ragaszkodtok” (Mk. 7./8.), mint a saul-pauluszi teológia, amelyre a zsidókeresztény egyházak  teológiája épül. E hitirányzat alapítója az Emberfiával soha sem találkozott, leveleiben minden gondolat a zsidó áldozati hiedelmek eszmevilága körül forog. Írásaiban egyetlen Jézustól eredő Igét sem találunk, míg szövegei csak úgy hemzsegnek az ószövetségi idézetektől.
    Jézus valódi apostolai a szkítavérű népek és a velük régóta kultúrális és egyéb kapcsolatokat ápoló népcsoportok megtérítésére kaptak elsősorban elhivatást: a Pártus Birodalom területén, a Kárpát-medencében, ahol András apostol az „ András akta „ valamint Origenes és Hieronymus szerint is „az Alsó-Duna menti országokban”, így Hazánk területén, a szkítaság egyik fő fészkében, Péter apostol testvérét, Andrást elkísérve egy ideig a pontuszi szkíták között, Tamás apostol a pártusok és indoszkíták körében, Bertalan Kelet-Indiá-ban és Örményországban, Máté apostol Etiópiában valamint a Pártus Birodalom területén, Fülöp apostol Szamáriában, Phrígiában és Szkítiában, Júdás (nem az iskarióti) apostol Palesztínában, Szíriában és Perzsiában, Simon apostol Babylonban, Perzsiában és a régi, délebbre fekvő sumér területeken, Mátyás apostol Etiópiában, János apostol Efezusban, mialatt Jakab Palesztínában maradva kaptak az Úrtól hittérítői küldetést az Örömhír terjesztésére. András apostol a par excellence szkítatérítő apostol. (Az ún. András akta tanúsága szerint egy látomásban megjelent neki Jézus, hogy őt « övéinek Szkítiájába » küldje. Röviddel ezután András átlépte az Al-Duna vonalát. Lehetséges, hogy a Szent Család a zsidók királya, Heródes poroszlói elől nem Egyiptomba, hanem a rokon pártusok segítségével a szkítaság egyik fő fészkébe, a Kárpát-medencébe menekült, ahol 12 éves koráig, palesztínai újbóli felbukkanásáig tartózkodott?) Hol vannak az ő apostoli leveleik, evangéliumaik ? Az isteni gondviselésnek köszönhetően a XX. század első felében néhány előbukkant az ismeretlenség homályából, mint pl. az egyiptomi Nag Hammadinál talált Tamás evangélium, a legtöbb hiteles forrás azonban a zsidózó egyház inkvizitórikus dühének és intoleranciájának esett áldozatul.
    Ha a Zsinat az ő vezetése alatt fejeződött volna be, az igazságkeresőknek nem kellene tartaniuk a titkos módszerekkel dolgozó modern «inkvizíció» ügynökeitől. Az ez esetben bevezetett változtatások nem fulladtak volna bele üres formalitásokba, sem a képmutatás mocsarába.
    (Érdemes volna még bővebben ecsetelni az ószövetségi iratok párhuzamait és szószerinti egyezéseit a náluk jóval korábban keletkezett zarathusztrai szent szövegekkel, melyek a Zendavesztában lettek egybegyűjtve. Szintén tanulságos lenne a Mózesnek tulajdonított, de semmiképpen sem az ő idejében megfogalmazott zsidó törvényeket (Toráh) a Hettita Törvénykönyvvel egybevetni, mely a boghazköy-i ásatások során került napvilágra. Ez azonban szétfeszítené jelen tanulmány kereteit. Bővebben erről a témáról Zajti Ferencnek „Zsidó volt-e Jézus“ című remek könyvében olvashatunk.)

    Kiegészítésképpen bemutatok egy összehasonlító táblázatot a zsidó Biblia (Tanach vagy ahogyan tévesen hívjuk „Ószövetség”) és a keresztény iratok („Újszövetség”) között, mely alkalmat szolgáltat az elgondolkodásra, termékeny töprengésre és következtetésekre. E táblázat az ún. szókonkordancia módszerén alapszik, mely szerint ez esetben megállapítható a két vallásra jellemző, azoknak lényegét alkotó nevek és alapfogalmak előfordulási helyei és azok gyakorisága alapján a köztük fennálló azonosság avagy különbség:



Nevek, fogalmak            Tanach          Evangéliumok      Ap.Csel.   Levelek

Jézus                        -                586                 70      51
Jézus anyja, Mária                -                  28                  -           -
Jézus származási helye, Názáret        -                  22                   8       -
Jézus Istene, a Mennyei Atya,               -                  63                   3      20
Arámul: Abba
Szentlélek                     -                  20                  35      23
Keresztelés                     -                  18                    7      18
Feltámadás                     -                  20                  10      10

Zsidó Isten-nevek: Jahve           5153                    -             -       -
             Elohim             633                    -            -       -
             Seregek Ura         206                    -            -       -
             Zebaot             241                    -            -       -
             Saddai               60                    -            -       -  

Égő áldozat (holocaust), véres áldozat   266                            1            -       -

    Markion egyházatya (2. évszázad) az első évezred első felének egyik kiemelkedő keresztény személyisége, a még a 6. században is létező marcioniták közösségének alapítója, azt a nézetet képviselte, miszerint az eredeti evangéliumokban nem szerepeltek a  hajuknál fogva odarángatott ószövetségi idézetek és utalások, hanem a zsidó származású egyházatyák megbízásából egy a hiteles kereszténységtől idegen koncepció és tendencia szolgálatában csalárd módon később lettek belecsempészve a szent iratokba, meghamisítva azokat. Nem ő volt egyébként akkoriban az egyetlen, aki ehhez hasonló fölfogást képviselt különösen a zsidók törzsi istene és a valódi egyetemes Isten, Jézus Mennyei Atyja közötti föloldhatatlan ellentmondás témájában (lásd Pantanaeus, Basilides, Origenes, Skythianus, Mani stb. tanait).
    Kár, hogy értékes írásai a zsidózó irányzat agresszivitásának és ellentmondást nem tűrő türelmetlenségének martalékává váltak. Köszönhető ez javarészt Irenaeusznak és Tertullianusznak, akik Markiont támadó írásaikban valóságos dühkitörésekben rohantak ki ellene.
    Fenti táblázat egyértelműen igazolja, hogy a keresztény iratok és a zsidó Biblia között mind fölfogásukban, mind terminológiájukban semmiféle kapcsolat sem áll fenn.
    És afölött sem árt elgondolkozni, hogy - mint Szántai Lajos mondotta volt egyik tv-nyilatkozatában - a zsidók közé való születés nem azonos a zsidónak való születéssel. Az élő Isten ott testesült meg nézetem szerint, ahol a világunkat azóta is marcangoló bajok gyökere kígyózott. Ott, ahol – Keresztelő Szent János tömör szavával élve – „a fejsze már a fák gyökeréhez ért”(Mt. 3./10.).

III. Fejtegetések a szkíta művelődésről és erkölcsről

    Most, miután kételyt nem tűrő módon tisztáztuk és bizonyítottuk Jézusnak, az emberarcot öltő Istennek és egyetemes Megváltónak valódi származását, mely őt emberként a turáni szkíta pártusokhoz kapcsolja földi, testi leszármazása terén, föltérképezzük az általa hirdetett tanok földi előzményeit, azt a föllépése előtt már jelenlévő erkölcsi-szellemi hagyományt, melynek ő volt betetőzője és tökélyre vivője.

III./1. NIMRÓD, A NAGY VADÁSZ

    A szkítaság történetének kezdetei a nagy vízözön előtti idők írott történelem előtti, ásító mélységének homályába vesznek. A Bibliában is megörökített özönvíz-történet arról a világszerte valóban bekövetkezett kataklizmáról tudósít, mely a föld nap körüli pályájának hirtelen megváltozása következtében a Kr. e. 13.000 körüli időkben a legutóbbi jégkorszak végét jelentette, s kétség kívül ez vezetett a langyos klímájú, boldog sziget,  Atlantisz elsüllyedéséhez is. A hatalmas jégtakaró és a gleccserek elolvadása a tengerek szintjének több száz méterrel való megemelkedéséhez vezetett. Ebben az időben törtek be az Atlanti-óceán víztömegei Gibraltárnál a mai Földközi-tenger medencéjébe, hogy majd valamivel később a Dardanelláknál és a Boszporusz-szoros pontján elérjék az addig édesvízű és a mainál sokkal kisebb kiterjedésű beltónak számító Fekete-tenger medencéjét, s ekkor zúdultak végig az átmenetileg Mezopotámiát is elárasztó, pusztító víztömeg hullámai e területen. Mindezeket a szörnyű eseményeket egy hosszantartó, bővízű esőzés is súlyosbította. Ennek emlékképei persze nem csak a héber hagyományban maradtak fönn, melynek főbb motívumait ők eredetileg a sumér Gilgames-eposzból vettek át, hanem e világméretű kataklizma nyomai az ausztrál őslakosoktól, az aboridzsiniktől a praekolumbiánus Amerikáig, a kínai mítoszoktól az ógörög legendákig mindenütt föllelhetőek.
    Ha a vízözön utáni idők szkíta történetét vonjuk vallatóra, nem szabad kikerülnünk a krónikás hagyomány szerint is a magyarság ősatyjának, Nimródnak (Nimrudnak), Ménrótnak avagy Némrótnak alakját. Őt a Teremtés könyve nagy tisztelettel a földkerekség (értsd: a vízözön utáni világ) első királyaként említi mint Kus (Kos) fiát, Noé (sumér-akkád Utnapistim) dédunokáját, aki „nagy vadász volt az Úr előtt” (Ter. 10./19.). A Tarih-i Üngürüsz, mely egy a törökök által a pilisi királyi központban lévő könyvtárban talált magyar krónika (talán az Ősgeszta?) Mahmúd Terdzsüman által készült török nyelvű fordítása, Kézai Simon, IV. Kun László udvari papjának Gesta Hungarorumát (, melyben először történik említés erről) s a magyar hagyományt megerősítve Hunort és Magort, nemzetünk ősei két ágának, a hunoknak és a magyaroknak ősatyjait Nimród fiaiként említi. Gönczi Tamás, a Nimród gyűrűje című könyv szerzője mutatott rá arra, hogy „Kézai mester szerint az Árpád-ház legelején Nimród király áll, ami azért is érdekes, mert a többi gesztában ezt nem említik. Valószínűleg ő azért írt róla, mert az ő korában még élő hagyományon keresztül bontja ki ezt a kérdést, bizonyára a népi és nem az egyházi hagyományon keresztül foglalkozott a kérdéssel, tehát a magyar néphagyományon keresztül találta meg Nimródot, az őskirályt.”
    Nimród, akit a Bibliától független magyar népemlékezet a bábeli torony építőjeként tart számon, nem csak az első nagy uralkodója volt a nagy özönvíz utáni világnak, hanem az archaikus korok egyik kiemelkedő, ha nem mindjárt az első és legnagyobb tanítója, kultúrhérosza is. A hermetikus hagyomány róla is följegyezte, hogy ellenségei elől elrejtette a „tudások tudását”, kőbe véste ismereteit, a „Tudás Kövébe”. Nimróddal hozzák összefüggésbe az építészeti őstudás eredetét. Erről is tud a magyar hagyomány, ti. azt tartjuk róla, hogy Nimród az „építőmester” cím viselője és az utolsó óriások egyike volt. („Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak és ezek gyermekeket szültek nekik: ezek a régi idők híres hősei.” Ter. 6./4.)
    Ők feltételezhetően a dinoszauruszok kortársai voltak. Abban az időben feltehetően olyan kozmikus sugárzások érték a Földet, melyek lehetővé tették az élőlények, közöttük az ember óriás termetűre növését. Titáni termetű őseinknek szinte gyermekjáték volt a sárkányvadászat vagy a ma már hihetetlennek tűnő, óriási kőépítmények emelése. Ezek kései leszármazottai voltak Nimród és óriástársai, aki mesevilágunkban is mint jó óriás jelenik meg.
    Az arabok pedig a világ legnagyobb, ember által egy tömbben megmunkált és megmozdított, ezertonnás kőtömegét, monolitját Baálbekben (az antik Heliopolis), és az ugyancsak itt található, a mai Libanon állam területén fekvő templomegyüttes óriási kőtömbökből álló kőtalapzatának építését Nimrudhoz és óriásaihoz kötik. A legrégebbi szkíta tradíció alapján tudjuk, hogy Nimród óriástársaival együtt nyugatról keletre haladva mindenütt nagyméretű kőköröket (pl. Stonehenge), csillagvizsgálókat és építészeti remekeket hagytak maguk után. Nimródról azt is följegyezték, hogy ismereteit, szent tudását Isten-fiúként egyenesen és közvetlenül a mennyből, a teremtés erőinek forrásvidékéről kapta, szerezte.
    Nimród személyét azért sem hagyhatjuk ki fejtegetéseinkből, mert ő a kapocs az óvilág szkítasága, Jézus Urunk és a honvisszafoglaló Árpád nagykirály, rajta keresztül a Turul-dinasztia és így a kárpát-medencei magyarság között. A Nimródra visszavezethető párduc-hagyomány motívuma hordozza többek között magán azt az eszmei folytonosságot, mely népünket a szkíta tradícióhóz kapcsolja. Nimród neve a mezopotámiai kultúraátvevő szemita népek irataiban maradt fenn ebben a névváltozatban (NIMRU akkádul PÁRDUC-ot jelent). Sumér eleink NIB-UR-nak nevezték őt. Nib-Ur Párduc Urat, Párduc Hőst jelent. A sumér iratokban NIBU-KUS formában is előfordul, ami annyit jelent, mint: kusita párduc, vagy Kus Párduca. Nimród a hagyomány szerint KUS fia volt. (Ismert az ENMERUD-KÁR elnevezés is, melyben a „KÁR“ szó „vadász“-t jelent.) Az az ősi szkíta hagyomány ugyanis, hogy az e művelődéshez tartozó népcsoportok uralkodóinak felségjelvényei közé tartozott a párduc-kacagány, fennmaradt egészen Árpádig, párducos Árpádig, s krónikairodalmunkon keresztül egészen Vörösmarty Mihályig:
    „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? / Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a / Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. / Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén / A riadó, vak mélységet fölverje szavával / S késő százak után méltán láttassa vezérlő / Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?” (Vörösmarty Mihály: Zalán futása, Előszó, részlet)
    Csak érdekességként említeném még, hogy egy kora-középkori német kódex egyik metszetén Jézust lábán és karján párducfoltokkal ábrázolják. Ez is hitelesen tanúsítja, hogy sokáig köztudott volt az akkori Európában Jézus Urunk valódi hagyományrendszeri  hovatartozása, ahol még egyáltalán nem dőlt el, vajon a sauli zsidógyökerű, avagy a jézusi-péteri alapítású, júdaizmustól mentes, szkíta kereszténység (pl. manicheizmus) lesz-e a mérvadó a jövendő európai kontinensen. Ma már tudjuk, az agresszívabb, az észérvek és az igazság híján tanait és hatalmát tűzzel-vassal érvényesítő „keresztény” (?) irányzat győzött (?).



A sumér-mahgar őseinktől eredeztethető párduckacagány uralkodói felségjelvényként való használata a velük kapcsolatba lépő idegen kultúrák körében is elterjedt. Íme egy párduckacagányos ábrázolás egy ógörög vázán a perzsa Achemenida Dárius (Dareios) királyról.

    Egyes kutatók Nimród mítikus alakját azonosítják a legendás „kétharmadban isten, egyharmadban ember” Gilgamessel, Uruk papkirályával, aki a halhatatlan létet kiérdemlő bölcs bárkaépítő, Utnapistim tanítványaként szerepel a régi sumér iratokban. Nimród-Gilgames tehát a vízözön előtti világnak a későbbi emberiség számára is elengedhetetlenül fontos ősbölcselet és szent tudás átmentésének és terjesztésének feladatával felruházott legelső nagy tanító, aki történetesen a magyarság ősatyja. Ez a tény messzemenő következtetések levonására sarkallja a gondolkodó elmét, s arra is fényt derít, hogy a fiatalabb kultúrák még tudatilag éretlen népei miért törnek népünk életére. Gilgames-Nimród alakja azért is roppant fontos, mert a görög mitológia nap-hérosza, Heraklész-Herkules Gilgames megfelelője a görög mondavilágban. Hérodotosz pedig tudott arról, hogy a szkíta népek Herkulestől származnak, akinek őszerinte három fia volt: Agatirs (az agatürszök őse, egy hajdani  szkíta népcsoport a Kárpát-medencében), Gelon, és Szkíta. Ezért faragtatott Hunyadi Mátyás király a magyar nép ősatyjának, Herkulesnek (Herkules = Gilgames = Nimród) szobrot.
    Ugyancsak Hérodotosz jegyezte föl az összesen általa megismert három szkíta eredettörténet közül azt a másik változatot is, mely szerint az első szkíta férfiú, Targita(os) (Hargita) Zeusz és Borisztenész (Boristenség ?) fia volt, akinek három fia született: Lipo(xais), Arpo(xais) (Árpád ?) és Kola(xais). Arról is tudósít bennünket a nagy történetíró, hogy a három testvértől származnak az ún. királyi szkíták, ahogyan bennünket több ízben is neveztek a múltban, többek között még pápák (V. Orbán, XI. Gergely) bulláiban is előfordul velünk kapcsolatban ez a név. Nicholas Mysticos bizánci pátriárka is e névvel illeti eleinket. “A Herodotosz följegyezte szkíta ősmondában Hargita első emberként ’néptelen tájon’ született, vagyis a szkítasággal” (itt a görögök által szkítának nevezett népek hajdani őseire kell gondolnunk!; LP) “jelent meg az ember a Kárpát-medencében.” (Grandpierre Atilla: A szkíták székely eredete; Magyarságtudományi Füzetek, 3.füzet: Letagadott eleink, a szkíták)
    Targitaos uralkodása idején – azt mesélték neki a szkíták – arany tárgyak hullottak az égből: egy eke, egy iga, egy harci bárd (kettősélű balta) és egy tál, mindegyik színaranyból. A két idősebb testvér megkísérelte fölemelni e tárgyakat, de amint hozzáértek, lángba borult mindegyik. A legkisebb testvérnek, a legfiatalabb királyfinak, Kolaxaisnak sikerült egyedül fölemelnie e kultikus tárgyakat, s ennek köszönhetően az uralom is az ő fejére szállott át. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy magyar népmeséink legkisebb fiújának ősét tisztelhetjük Kolaxaisnak, a szkíta királyfinak személyében. A fent említett szkíta legenda kapcsán nem szükséges csodálkoznunk, mert nem véletlenül emleget aranytárgyakat, ha tudjuk, hogy az antikvitásban a szkítákat a fémmegmunkálás mestereiként és a fémek ötvözésének föltalálóiként tartották számon. Ennek az ókori véleménynek valóságtartalmát mi sem bizonyítja napnál is fényesebben a nagy számban napvilágra került szkíta kincsek elképesztően magas színvonala, lenyűgöző szépsége. Íme néhány ezek közül:

A tápiószentmártoni szkíta “csodaszarvas”

 

    Szkíta Turul-ábrázolás            Szkíta arany nyakék

    A zsidó rabbinikus írásos hagyomány Jézust Rabbi ben Panther-nek, Párducfia Mester-nek és Nimród Fiának (tehát nem „Dávid fia”!) nevezi (párduc fia = Nimród fia), tudván, hogy Üdvözítőnk a kronológiailag visszafelé pártus-káldeus-szkíta-sumér-nimródi hagyomány képviselője, az isteni őskinyilatkoztatás tiszta vonalát továbbvivő turáni vallásos képzetek betetőzője és tökélyre vivője. Egyes jövendölések és a zsidó hagyomány szerint Dávid király vérvonalának és az egyiptomi hamita fáraók, azon belül is állítólag Echnaton fáraó vérvonalának keveredéséből fog megszületni a zsidókeresztény fogalmak szerinti Antikrisztus, aki voltaképpen a Krisztus, a Messiás, azaz a zsidóság évezredek óta várva várt, természetfölötti képességekkel rendelkező fölkent politikai vezetője, a zsidó világcsászár. Ha következetesek akarunk maradni e gondolatmenethez, akkor a nemzsidó Jézus nem más, mint a valódi Antikrisztus, ám a szónak nem pejoratív, hanem pozitív értelmében!!
    Nimród ősatyánkat megtaláljuk a csillagos égbolton is. Az Orion csillagkép a magyar népi hagyományban Nimróddal áll összefüggésben és két név alatt is előfordul: az egyik a Vadász, a másik a Kaszás. A görög Orion elnevezés a sumír-babiloni Uru-Anna, azaz Mennyei Fény kifejezésből származik. Ez a hatalmas csillagzat szó szerint uralma alatt tartja az égboltot, mert az égi egyenlítő, az Ekliptika vonala éppen a Nimród övét jelentő három, majdnem egyvonalban álló csillagon halad keresztül, s ennek köszönhetően mind az északi, mind a déli féltekén az év nagy részén látható s legfényesebben a téli hónapokban ragyog. A folyamközi gazdag autochton sumér kultúrát megszüntető és részben átvevő szemita népek körében a Nimród-csillagzat rettegést és babonás félelmet keltett tudván, hogy az általuk elűzött vagy leigázott, Mezopotámiában őshonos sumérok égi oltalmát ez az egész égbolton uralkodó, hatalmas csillagkép jelenti, akitől azért féltek, mert a mögötte megbújó erő  bosszújával számoltak az őslakosok ellen elkövetett borzalmak miatt. A magyarságnak a csillagos égbolton két fő oltalmazója van: az egyik a Nimród-Orion csillagzat, a másik pedig - mi is lehetne más, mint  - a Nyilas csillagkép, mely galaxisunknak, a Tejútrendszernek a központjában helyezkedik el, ahol „a csillagok születnek”.
    Az ószövetségi héber felfogás tiltott mindenféle foglalkozást az égbolt jeleivel, átkokat szórt a csillagzatok, az Univerzum összefüggéseit kutató minden tevékenységre. A csillagászatból származó tudással és jóslással való foglalatoskodást, mint ördögtől valót, halál terhe alatt üldözték a zsidók, mert a szemét a  csillagoktól sziporkázó éjszakai égboltra csodálattal felemelő ember a szolgai engedelmességre nevelő törvénytől, a Toráh-tól független tudás és összefüggések ismeretének birtokába juthatott ezúton. A rabbinikus irodalomban ez alapján már érthető, hogy az Orion-csillagkép miért  „Nimród égi köteléke a Jahve elleni forradalomban”. Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról.
    E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek, közvetítőknek, végrehajtóknak, ...  kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi).  Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)
    Nem árt, ha tudjuk, hogy a rabbinikus hagyomány Magyarországot Hágár földjének nevezi. Hágár egyiptomi származású szolgálója volt Ábrahámnak, akitől elsőszülött fia, Izmaél, az arabok ősatyja veszi eredetét, az az Izmaél, aki személyében és utódaiban Izsáknak, Ábrahám Sárától született másodszülött fiának és leszármazottainak, a zsidóknak örökös vetélytársa a Biblia felfogása szerint. A „Hágár földje” kifejezés jelképi beszéddel fogalmazza meg tehát a turáni-szkíta népek, legkivált ezek legmarkánsabb és legarchaikusabb képviselői, a magyarság és a szemita alapfölfogást a legszembeötlőbben képviselő nép, a zsidóság ősi és kibékíthetetlen harcát és szembenállását a földi dimenziókban, metafizikai szinten pedig a kegyetlen és zsarnok, ördögi attribútumokkal rendelkező zsidó törzsi istenség, Jahve és a magyarok Jóistene, Öregistene (Örök-Istene, Jézus Mennyei Atyja) és anyai szeretettel oltalmazó Boldogasszonya között dúló, dualista üdvtörténeti konfliktust, kozmikus méretű háborút jeleníti meg. Most tekintsünk el attól, hogy Hágár fiúgyermeke, Izmaél a szemita népek másik nagy ágának, a ma már muzulmán arabságnak az ősatyjaként van számon tartva, a lényeg Hágár egyiptomiságán nyugszik.
    A sumér kultúrára rátelepülő, hajlító nyelveket beszélő szemita népek, mint az akkádok, babilóniak, amoriták, asszírok és héberek (habiruk) képzeteiben e hatalmas csillagzat egy számukra fenyegető, sötét és félelmetes hatalom megtestesítője volt (mert nem volt tiszta a lekiismeretük), míg a folyamközi őskultúra megteremtőit, a turáni, ragozó nyelvet beszélő sumérokat meghitt és bensőséges kapcsolat fűzte Nimród ősatyánk égre fölvetülő csillagképéhez, melyet SIBA-ZI-ANNÁ-nak, azaz az ÉG HŰSÉGES PÁSZTORÁNAK neveztek.
    A judeokrisztiánus egyház sok más egyébbel együtt ugyanezt a szűklátókörű, szemellenzős és maradi felfogást képviseli napjainkban, feledve a középkor ezzel teljesen ellenkező, keresztény főpapok között is széles körben dívó asztrológiai és asztronómiai gyakorlatát.  Szántai Lajos  magyar művelődéskutató egyik előadásából tudom, hogy a Mátyás király-kortárs Vitéz János esztergomi érsek korának legnagyobb tudású és legtekintélyesebb csillagásza és asztrológusa volt, aki esztergomi palotájának falára festett jövendő uralkodók  formájában  megjósolta nemzete szomorú jövőjét (Heltai Gáspár krónikája szerint), és akit a híres csillagász és matematikus, Regiomontanus (Johannes Müller), a modern trigonometria atyja fő művében mesterének nevez. Hérakleitosztól, a nagy ógörög írótól és gondolkodótól származik ez a ma már idehaza egyre ismertebb idézet: „Isten nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Leglátványosabb módja ennek a jeladásnak a Teremtő részéről az állandó változásban lévő csillagos ég jelenségein keresztül történik. Ezért figyelik már évtízezredek óta szkíta-káldeus-sumér őseink olyan nagy precízitással és buzgalommal az égbolt jeleit, melyeken keresztül maga az Isten üzen a földi teremtés felé. Jézus is arra oktatja az evangéliumokban tanítványait, hogy a végső idők közeledtekor „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”, az idők jelei.

  Az Orion-, azaz Nimród-csillagkép.     

    Arab írásos feljegyzésekből tudjuk, hogy az Ikrek (Hunor és Magor) csillagzata szélesebb értelemben a Nimród-csillagképhez tartozik. Ez is alátámasztja, hogy a Csodaszarvas-monda egy ősi magyar csillagmítosz töredékesen ránk maradt változata. Az Orion felett ugyanis ott szökell a szkíta csodaszarvas (a kerűniai szarvas, akit Herkulesnek kellett elfognia) az égbolton. A Nagy Vadászt két vadászkutya kíséri, a Kis Kutya (Canis Minor) és a Nagy Kutya (Canis Maior), akik gazdáikkal, Nimróddal és annak két fiával, Hunorral és Magorral (a görögöknél Castor és Pollux) az Egyszarvúra (Monoceros), a Bikára (Taurus) és a Nyúlra (Lepus) vadásznak a csillagvilágban.
    Az Ikrek csillagképével kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy az emberiség mítoszkincsében az iker-képzetnek két fajtája létezik: az egyik az aranykori turáni-szkíta hagyományban testet öltő Hunor-Magor testvérpár, akik hátukat egymásnak vetve testvériesen harcolnak egymásért, a másik típust a szemita-indoeurópai hagyományban megjelenő Káin-Ábel és Romulus-Remus képlet jeleníti meg, akik esetében az egyik testvér  irígységből és hatalomvágyból meggyilkolja a másikat. (Pap Gábor) Rendkívül beszédesek ezek a példák. Messzemenő következtetéseket engednek meg főleg erkölcsi szempontból levonni a két kultúrkör alapmentalitása tekintetében.

Ez az aranyból készült szkíta kisplasztika szép példája a szkíta testvériség összetartó szellemének.



Tiziano: Káin és Ábel

    A csillagos ég titkaival és összefüggéseivel (asztronómia), valamint az égitestek földi életre gyakorolt sokrétű hatásaival (asztrológia) kapcsolatos magasszintű tudás a szkítáktól ered, s legdélebbre vándorolt népein (sumérok, etruszkok, pelazgok, káldeusok, az Indus-völgyi Harappa és Mohenjo-Daro városállamok máguspapjai) keresztül jutott el a későbbi indoeurópai-árja-szemita és sárga népekhez.
    Mindezzel számomra már egyáltalán nem meglepő módon az egyiptomi mitológia által egyik első isten-királyként számontartott, nagy tisztelettel övezett alak, Usziri (görögösen Ozírisz) neve: Usz vagy Os = sok, iri = szem, sokszeműt vagy sokfoltút (párducfoltosat) jelent. Ő a fáraók birodalmában ugyanaz, aki Mezopotámiában Nimród-Gilgames és az ógörögöknél szkíta kulturális hatásra Orion-Héraklész. A Nimród-csillagzat az egyiptomiaknál Usziri égi ábrája volt a csillagvilágban, közelében az éjszakai ég legfényesebb csillagával, a Szíriusz csillaggal (a Nagy Kutya, a Canis Maior része), mely nőnemű párját, Eszitet (görögösen Íziszt) képviselte az égboltozaton. Kettejük fia Hórusz, az isteni sólyom, „Isten Fia”, a Turul egyiptomi megfelelője. Usziri-Eszit-Hórusz: az egyiptomi Szent Háromság. Hogy teljes legyen a kép, megemlítem még Szethet is, aki a Nílus-parti elképzelésekben a személyes gonosz (a sátán) megtestesítője, és gonosz kígyó alakjában jelenik meg Usziri és Hórusz ellenlábasaként, akárcsak a Paradicsom-történetben. Egyébként a gizai piramisok térbeli elrendezése (a három központi gúla a Nimród égi övét megjelenítő három csillagnak felel meg)  két távolabbi piramissal együtt pontosan az Orion csillagzat földre kivetített -, bár két csillag híján nem teljes - mása. A Tejút földi megfelelője e konstellációban a piramisok közelében hömpölygő Nílus által nyeri el jelképi jelentését. A Khufu fáraónak tulajdonított, ám a valóságban jóval korábban épített nagy piramis keskeny járatai is egyenesen a Nimród-Usziri-Orion csillagkép egyes csillagaira és a Szíriusz (Eszit) irányába mutatnak, ami nem lehet a merő véletlen játéka. Ez az óegyiptomi példa is tanulságos bemutatása az “amint a mennyben, úgy a földön is” gondolatiságú kozmológikus szemléletnek, mely idegen a szemita felfogástól.

III./2. A SZKÍTA LELKISÉG JELLEMZŐI

    Az emberiség történelmének hátterében, a primér történések mozgatórugójaként nem csak a pillanatnyi, ok-okozatilag lecsupaszított emberi és faji érdek húzódik, mert az egyes népek és kultúrák világban tanúsított magatartását a rájuk jellemző, uralkodó vallás vagy ideológia szabja meg. Úgy is fogalmazhatnék, az egymásnak feszülő népek, hadseregek és érdekcsoportok kulisszái mögött istenek harca folyik (, ha a démonfejedelmeket is „isteneknek”, istenségeknek tartjuk, véleményem szerint nagyon helyesen).
    Vizsgáljuk meg, milyen Istent képviseltek szkíta őseink, mikre is tanította őket az az égi erő, mely kisszemelte őket szolgálatra.
    Írásos információkat hajdani eleinkről a később jött népek, főleg az ógörögök följegyzéseiből meríthetünk, akiktől maga a szkíta elnevezés is ered. E gyűjtőnéven tartották ugyanis számon az íjfeszítő lovas kultúra népeit.
    Az első legszembetűnőbb eltérés az aranykor emlékeit hordozó szkíta és a vaskori indoeurópai-szemita művelődés között, hogy míg ez utóbbi európai, közel-keleti végleges megtelepedésük után mindenütt - igaz, sumér mintára - városállamokban, épített településeken igyekszik megszervezni magát, elkülönülve és fokozatosan elidegenedve a természeti környezettől, addig - bár az építészeti őstudás is tőlük származik (gondoljunk csak Nimród atyánkra, akit pl. az eredeti szabadkőműves hagyomány is az első építő nagymesterként tartott számon, és nem Salamont!) - az eredeti belső-ázsia-i és kárpát-medencei szállásterületeiken maradt szkíta népcsoportok nem annyira építészeti teljesítményeikkel, mint azzal az egyedülálló életmóddal tűntek ki, hogy akármerre éltek is, környezetüket, életterüket sértetlenül, szinte érintetlenül vagy gazdagabban adták tovább utódaiknak, azaz a teremtett világgal teljes harmóniában, a természeti környezet leigázása, lekövezése, lebetonozása, leaszfaltozása nélkül alakították ki maguknak szabad életmódjukat.
    A városokban megbújó, kis területen szorosan összezárt életforma melegágya a társadalmi  alá-fölérendelésnek, tehát alattvalókat nevel, és törvényszerűen vezet a rabszolgaság és a röghözkötött  jobbágyság létrejöttéhez és e rétegek kizsákmányolásához. Ezzel szemben a végtelen, füves pusztaságokkal, folyóparti ártéri erdőkkel teli Turáni Alföld (Szkítia) vidékén, ahol az emberi szem állandóan a végtelenbe vesző láthatárig vagy azon is túlra tekintett, ahol sokszor az Altáj, a Pamír, a Tien-san, a Kaukázus vagy a Kárpátok hófödte, távoli csúcsain pihenhetett meg a távolba néző, messziségbe révedő lovas tekintete, ott, ahol az emberi lélek az esti tábortűz melletti beszélgetések során a felhőtlen ég sziporkázó csillagsátora alatt megsejthetett valamit a Teremtő nagyságából, ott a lóra ültetett társadalom alapélménye a magából az őt körülvevő természeti környezetből is sugárzó személyes szabadság és függetlenség léleknemesítő, emberi büszkeségre és méltóságra nevelő ereje volt.
    Túl egyoldalú lenne azonban a Turáni Alföldön valaha élő ún. szkíta népek bemutatása, ha csak sátorlakó, állattartó nomádoknak írnánk le őket. A legújabb ásatások, de már a XX. század harmincas éveiben Chorezm területén véghezvitt híres Sergej Pavlovics Tolstov-féle régészeti expedíció (1937-38) tanúbizonysága szerint is már a legrégebbi időkben hatalmas városokat, szentélyeket, épített temetkezési helyeket (hunhalmok, kurgánok stb.) és erődöket is hagytak maguk után mind Közép-Ázsiában, mind az Aral-Káspi-Mediterráneumban, azaz Chorezmben. Kulturális fölényüket éppen az is kidomborítja, hogy emellett vándorlásaik során birtokában voltak egy sokkal mozgékonyabb és életképesebb életformának is, melynek segítségével például klímaváltozások vagy túlnépesedés esetén könnyűszerrel változtathatták meg szálláshelyüket. Már Hérodotosz is élesen megkülönbözteti a földműveléssel foglalkozó és a nomadizáló szkítákat! A földműves életforma pedig érthető módon állandó településeken való életmódot föltételez, mivel senki sem képes a hátára venni a szántóföldjeit, ha messzebbre költözik.
    Semmi alapja annak a nyugati világban elfogadott kultúrtörténeti agyrémnek, miszerint magasrendű kultúrát csak a városias településeken letelepedett népek voltak képesek létrehozni. A letelepedett kategória e teória alapján a felsőbbrendűséggel, míg a “nomád” fogalom az alacsonyabbrendűséggel egyenlő. Az e doktrínát vallók számára bizonyára elképzelhetetlennek tűnhet, hogy az íjfeszítő, lovas, nagyállattartó szkíta kultúra épített könyvtárak és kőpaloták nélkül is (bár a szkítaság délebbi ágai ezek létrehozásában is élen jártak) magasrendű és pontos tudást halmozott fel a világról, papi-mágusi kaszttal, fejlett  írásbeliséggel, csillagászati, bölcseleti és teológiai ismeretekkel és kiművelt, tiszta erkölccsel rendelkezett. Magának az írásnak és a csillagászatnak, mint olyannak  a vívmánya is tőlük származik, sok más egyéb alapismeret mellett.
    A lovas civilizációnak, “mely két évezreden keresztül élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a ‘parti’ jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az írást és a tornyot kitalálta.  ... A vizek háta helyett a lovak hátára ültetett társadalom eszméje, ... a lovas civilizáció létrejötte  a Káspi-mediterráneumban indult el, és ugyanannak az  í r ó,  nyiratkozó, borotválkozó, fehérneműt viselő, rendszeresen fürdő  t u r á n i  f a j n a k  volt a teljesítménye, amely már 7-8000 évvel ezelőtt tornymagasan emelkedett ki a földlakók makogó és torzonborz világából. ... Az urbánus társadalom úgy reagál a távolságok tényére, hogy kis területekre, gócokba bújik össze, míg a rurális társadalom nagy térben szétszórva – lóra ül. Az első a zsúfoltság tényéhez fegyelmezi magát, a másik a kötetlenséget értékeli. Az első díszíti környezetét, ha megunja, a másik kicseréli.” (Padányi Viktor: Dentumagyaria, 16., 19. o.; Editorial Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, 1963.)
    Padányi Viktor könyvének ezen idézett szakaszában a szkíta népek s ezen belül a magyarság egy markánsan kidomborodó jellembeli alapkarakterét hozta szóba, a ránk a múltban mindig is legjellemzőbb és már fent említett függetlenség- és szabadságszeretetet, melynek kivívásáért a magyarok 1956-ig sosem sajnálták saját vérüket kiontani. Figyeljük meg, egész történelmünk folyamán a nagy megrázkódtatások szinte mindig akkor következtek be, amikor nem a vérünkbe, szívünkbe, génjeinkbe táplált ősi hajlamok és értékrend szerint viselkedtünk, a baj mindig akkor kezdődött, amikor megkíséreltük a kívülről ránk erőltetett, indoeurópai vagy szemita minták, viselkedésmodellek szerinti életet és gondolkodást, melynek gyökere a zsidókereszténység fölvételével vette kezdetét.
    A fentemlített függetlenség- és szabadságszeretet mint lelki jellegzetesség minden idők szkíta népeinek egyik leginkább szembeötlő jellemvonása volt: az elemien, egy vulkán erejével időről-időre föltörő, mélységes vágy a szabadság és a függetlenség után Skóciától (szkót – szkíta; vö. az Abroath-i Nyilatkozattal, 1320-ból) a Kárpát-medencén, Chorezmen és a Tarim-medencén keresztül egészen Észak-Amerika indiánjaiig kimutatható. A magyar történelem sem egyéb, mint az ember szabadság utáni elemi vágyának apoteózisa.
    Az európai élettérbe benyomuló indoeurópaiak, köztük a görögök, nem rendelkeztek fejlett túlvilág-képpel, figyelmük a héberekhez hasonlóan az anyagi történésekre irányult elsősorban, az emberi lélekről csupán nagyon homályos és kezdetleges képzeteik voltak. A földi világból eltávozottakat képzeletük egy színtelen, szürke és félhomállyal teli árnyékvilágba helyezi, ahol céltalanul, reménytelenül és értelmetlenül bolyonganak a halottak lelkei, sóhajtozva elmúlt életük emlékei után, könnyet nyelve ital és port éve étel gyanánt. Ilyen túlvilágkép jellemző az ógörög alvilágra, a Hádészra, de a zsidók Seoljára is. Ennek a fénytelen, szomorú másvilághitnek egyik megnyilvánulása volt, hogy egy jelentős részük halottait elhamvasztotta, azaz nem hittek a testben való föltámadásban, akár szemita felfogásbéli rokonaik, a zsidók egy része sem (lásd: szadduceusok). Az ún. urnamezős  kultúra (Kr. e. 1300-800.) későbronzkori népe, akik  minden valószínűség szerint az eredetileg indoeurópai kelták ősei lehettek, melyet a vaskori Halstatti kultúra váltott le, és Nyugat-Franciaország-tól egészen a Dunántúlig terjedt, annak ellenére, hogy az etruszkok és szkíták (ami ugyanaz) nagy hatással voltak rájuk, a halottak elégetését követően urnákban helyezték el az elhunytakat.
    A görögök legjobbjai, mint Püthagórász, Hérodotosz, Platón, Plutarkhosz és Sztrabón stb. nagy érdeklődéssel fordultak a szkíta műveltség felé. A jelentős fordulat a görög lélek- és túlvilág-felfogásban akkor állt be, amikor az északi szkíta népek őseurópai műveltségének és a sumér eredetű káldeus-méd máguspapok gondolatvilágának befolyása alá került a görög bölcselet. A görög mitológia olyan meghatározó alakjai, mint Apollón (Napisten-kultusz), Héraklész-Herkules (Nimród, a szkíták ősatyja), a nagy kultúrhérosz, Prométheusz, Pán, az árkádiai pásztor-istenség (a görögök szerint Pán fia, Krotusz találta fel az íjat), az amazonok mondája, az igencsak elhellénizált, erkölcsileg korrumpálódott Dionüzosz-kultusz és a benne föllelhető megváltás-motívum, Orion-Nimrud, a Nagy Vadász személye stb., stb. mind a szkíta ősemlékezetből és mítoszkincsből vándoroltak át az antik görögök mondavilágába és pantheonjába. Nem csoda tehát, hogy a hét legendás ókori bölcs egyike, Anacharzisz is szkíta volt. Strabón szerint ő találta fel a kovácsfújtatót, a kéthegyű horgonyt és a fazekaskorongot. Ez a megállapítás persze túlzás, mert kovácsfújtató nélkül a korábbi népek fémmegmunkálási technológiája és fazekaskorong nélkül égetett agyagedények készítése elképzelhetetlen lett volna. De nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy e korszakalkotó találmányokat neki tulajdonítja, azaz rajta keresztül a szkítaságnak, ami rendjén is van, mert tőlük, illetve délre vándorolt rokonaiktól, a suméroktól származnak mindezek.
    “Egy egész sor látnok, vallási tanító tűnt fel északról, Szkítiából, köztük is az egyik legjelentősebb Abarisz (Abar). Abar” (avar; LP) “a szkíta Apollón máguspapja volt. Neve alatt sok jóslat és bűvös mondás keringett a görögök között. Suidas, görög krónikaíró (Adler, 1971) szerint Pithagoras Abar tanítványa volt. Valóban, így Pithagoras nem csak a lélek ‘görög kultúrától teljesen idegen’ erkölcsiségének eszméjét tanulhatta el Abartól, a mágustól,  de a szkíta kultúra sok egyéb alapeszméjét is. ... A görögök magukat a Természet és az emberiség fölé igyekezték helyezni, a többi nép számukra barbár volt, és mint láttuk, a Természet számukra merőben anyaginak, tárgyinak tűnt föl, önálló lényegiség, szellemiség nélkül. A bölcs emberek, a mágusok viszont azt mondják, hogy ‘a menny és a föld, az istenek és az emberek hasonlósággal, szeretettel, rendezettséggel és igazságossággal egymáshoz kötöttek, és ezért az Egésznek a Kozmosz” (köz-más, azaz más, külsőségekben egymástól különböző dolgokkal telített ugyan, de lényegileg mégis közös; LP) „nevet adták. Náluk jelenik meg a matematika és az erkölcs lényegi összefüggése’, mert szerintük a hasonlót a hasonló, a vele azonos lényegű képes megismerni. Az ember tehát Kozmosz-lényegű, és a Kozmosz élet- és értelem-lényegű.” (Grandpierre Attila: Pitagorász és a szkíták: a lélekhit és a nyugati civilizáció fordulópontja.)
    A klasszikus bölcselet nagy minőségi paradigma- és alapfelfogásváltása tehát akkor következett be, amikor az újonnan jött indoeurópaiak először kellő nyitottsággal fordultak az előttük Őseurópát és a Közel-Keletet már ősidők óta benépesítő szkíta magasműveltség felé, és hagyták magukat megtermékenyíteni általa. Püthagórász, a nagy ógörög filozófus-triász első tagja (Püthagorász, Platón és Arisztotelész) tudását és tanait a szkíta bölcsektől (Abar), az ezzel azonos forrásból táplálkozó káldeus máguspapoktól (akiknek metafizikai elképzeléseikben mindeneknek őselve az ILU, azaz ÉLŐ nevű lény, Jézus Istene, ÉLI, akihez a kereszten kiált) és Egyiptom bölcseitől kapta (a híres Püthagórász-tételt is!).

    A fennmaradt írásos források alapján szkíta őseink néhány alapvető etikai jellegzetességéről kapunk híradást, melyek tökéletesebb formában a szintén pártus-szkíta származású Jézus tanításában köszönnek vissza.

1. Szívbe írott erkölcsi törvények

    Ezek közé tartozik az a rájuk jellemző vonás, hogy nem rendelkeztek a zsidóságra jellemzően írásban rögzített, szigorú törvényekkel, ezt elemi szabadságszeretetük sem tűrte volna, mert a szkíták az igazságot nem törvénykönyvből ismerték, hanem a természet oltotta beléjük, azaz a szívükben hordják az alapvető erkölcsi törvényeket, melyeket többségük szigorúan be is tart. Ha egy népnek a szívébe van írva az igazság, akkor az annak az igazsága, aki azt oda beírta, s nem emberi okoskodás terméke! Justinus írásaira támaszkodva Bonfini, Hunyadi Mátyás király humanista történetírója a következőket írta a szkítákról: “A szkíták nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet, a nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek.  Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst-arany után – erkölcsüknél fogva – nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartoztatók és természettől fogva becsületesek voltak.” Werbőczy István, a Hármas Könyv (Tripartitum) szerzője is úgy vélekedett, hogy a magyarság nem Róma jóvoltából lett keresztény, (szkíta-keresztény) hanem közvetlenül Istentől, azaz Jézustól.
    Az írásban rögzített törvényre (Toráh) olyan népnek van szüksége, mely nagy hajlandóságot mutat e törvények áthágására, ezért mindig újra és újra törvényfelolvasásokkal emlékezetébe kell idézni az írott törvényben foglaltakat, hogy le ne térjen az e törvények által kijelölt útról. A szkíták esetében a szívbe “írott”, a szívben hordozott erkölcsi törvények egy olyan eredendően belülről jövő, pozitív morális beállítottságot jelenítenek meg, melyek összessége csak az isteni őskinyilatkoztatás első kézből történt megkapásából, birtoklásából táplálkozhat, s melynek betartása az adott néplélek magátólértetődő sajátja, alapvető magatartásmodellje volt.
    Lássuk csak, ezt Jézus hogyan fogalmazza meg:
    „Eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn. 4./23-25.)
    A Megváltó ezzel a szkíta lekiség hagyományainak továbbvivőjeként, betetőzőjeként nyilvánította ki magát, s ez egész tanításán vörös fonálként végighúzódik. Ez nem jelent egyébként kevesebbet, minthogy az Isteni Ige tartalmaiban visszhangzik az a szellemiség, mely a szkíta népek élő vallási életében az Isteni Őskinyilatkoztatásból táplálkozva ősidők óta megnyilatkozott és különösen a magyarság történelme folyamán oly gyakran a történések fő mozgatórugójává vált. Nem lehet a véletlen műve, hogy a zsidó származású egyházatya, Epiphanius Jézus tanítását „jézusi szkítizmusnak” nevezi. Ezzel minden valószínűség szerint az a XVII. századi orosz zsidó rabbi, Rabbi Isaac ben Abraham Tróki is tisztában volt, aki bennünket még e kései korban is Jézus népeként azonosított, és így fogalmazott rólunk: „A magyarok a Názáreti Jézus vallásának egyetlen követői.”

    A szkíta népek alaptermészete és jellemvonásai dióhéjban:

BÁTORSÁG - EGYENESSÉG - ÖNFELÁLDOZÁS - NYÍLTSÁG - JÓZAN SZERETET - AZ ADOTT SZÓ BETARTÁSA ÉS TISZTELETE - AZ ÁRMÁNYKODÁS, A KUFÁRSZELLEM ÉS A HÍZELGÉS MEGVETÉSE

    A körmönfont és agyafúrt farizeusi törvénymagyarázatoktól és a zsidóságra mindmáig oly jellemző anyagelvűségtől és hatalomvágytól fényévnyi távolságra egy ettől teljesen elütő és idegen szellemiség, a szkíta népek erkölcsi felfogása fogalmazódik meg Jézus egész tanításában, különösen Máté evangéliumának 5. fejezetében, mely a Nyolc Boldogságot is magában foglalja és szentenciózus tömörséggel adja szűrletét az Emberfia Igéjének: A negyedik boldogság így szól: “Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: majd kielégítik őket.”  A hatodik pedig imígyen: “Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják Istent.” S végül a nyolcadik: “Boldogok, akiket az igazságért üldöznek: övék a mennyek országa.” E tanításban nyoma sincs az arra való buzdításnak, hogy hasonulj e jelenvaló világgal, köss saját érdekedben elvtelen kompromisszumokat a hatalmasokkal és a gonosz erőkkel, nem buzdít senkit sem karrierje hajhászására és a földi élvezetek kergetésére, hanem az anyagvilág, a sátán teremtésének megvetésére, az attól való elfordulásra és az ellene folytatott harcra buzdít. Az ún. Hegyi Beszédben található Nyolc Boldogság (Mt. 5./1-10.) Jézus erkölcstanításának legtömörebb szűrlete, amelyben megfogalmazottak emblematikus éllel és elemi erővel különböznek a júdai szellemtől, és mondanak ellent a zsidószemita szőrszálhasogató és formalista  törvénymagyarázatoknak és a farizeusi képmutató  erkölcs- és világfelfogásnak.

    Ugyancsak a szkíta világlátás és magatartás visszhangzik eme tanításában: “Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól való.” (Mt. 5./37.) Ez világos beszéd. Idézzük csak emlékezetünkbe egynémely külföldi írásos forrás rólunk alkotott képét, miszerint a magyar emberre inkább a szűkszavúság és a cselekvésre való hajlam a jellemző az üres és fecsegő, pogány szószaporítás helyett. Egyik szólásmondásunk is erről beszél, miszerint: Sok beszédnek sok az alja. Lotharingiai Regino, prümi apát így ír eleinknek erről a jellemvonásáról Világkrónikájában 908 körül: “Természetüknél fogva hallgatagok, készebbek a cselekvésre, mint a beszédre.”

    Néhány vélekedés a szkítákról ókori antik szerzők tollából:

    Aiszkhülosz így nevezi őket eposzi jelzőt alkalmazva: “A jótörvényű szkíták”.
    Strabón: “A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor szkítáktól származott. A szkíták a legigazságosabb erkölcsökben élnek.”
    Homérosz: “A tejevő szkíták a legigazságosabb emberek.”
    Ammianus Marcellinus: “A szkíták, ez az igen jámbor faj, hozzászoktak ahhoz, hogy minden halandó dolgot megvessenek.” (Badiny Jós Ferenc összeállításából – Igaz történelmünk vezérfonala  Árpádig) “Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek kincset a mennyben. ... Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt. 6./19., 21.) - tanította Jézus sok-sok fényévnyi távolságban a zsidóság alapmentalitásától.
    Anacharsis, szkíta bölcs arra a kérdésre, hogy mi a jó és a rossz egyszerre az emberben, azt válaszolta: A nyelv. Ez a gondolat is ott visszhangzik még pontosabb megfogalmazásban Jézus tanításában.  Jézus: “A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ellenben rossz kincséből rosszat hoz elő. Hiszen a szív bőségéből szól a száj.” (Lk. 6./45.) stb., stb.

    Mintha a babiloni fogságot megjövendölő zsidó Jeremiás próféta is példaként akarta volna példátlanul lezüllött népe szemei elé állítani a szkíta lelkiség akkoriban széles körben ismert, fent részletezett vonásait, amikor Isten szájába adva a szavakat így fogalmazott: „Törvényemet a szívükbe helyezem, a szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.” (Jer. 31./33.)

2. „Amint a mennyben, úgy a földön is.” A szakrális királyság jelmondata

    „Amint a mennyben, úgy a földön is” - mondjuk minden alkalommal, ha az Úr imádságának szavait ismételjük. Ez nem csak forradalmi módon különbözik az ószövetségi zsidó vallási felfogástól, melyben világosan kimutatható egy szinte beteges anyagvilág felé való irányultság, hanem egyben kulcsmondatát, kulcsgondolatát képezi a szkítaságból kinövő magaskultúrák, mint a sumér-káldeus-etruszk és az egyiptomi hagyomány teokratikus-kozmológikus világlátásának.
    KITA DIM ANTA – Így hangzik sumírul az agyagtáblák üzenete: „Amint a mennyben, úgy a földön is.” Ez a gondolat Jézus imájának, a Mi Atyánk-nak központi gondolata, melynek semmi előzményét sem találjuk meg az Ószövetségben. Ez a felfogás ugyanis teljesen idegen a figyelmét szinte kizárólag a matéria, az evilági üdv és a földi hatalom irányába fordító szemita kultúrkör képzetvilágától. A zsidók törzsi „istenüktől” mindig kizárólag evilági ígéreteket kaptak, kincsözönt, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, az egész világ fölött bitorolt, földi hatalmat stb. Íme néhány elragadó és megható példa az Ószövetség népének önzetlen altruizmusából: „Akkor meglátod és ragyogsz az örömtől és remeg és kiterjed a szíved, mivel hozzád fordul a tenger kincsözöne és hozzád jön a népek gazdagsága.” (Iz. 60./5.) ... „Nyitva lesznek kapuid szüntelen, hogy behozzák hozzád a népek gazdagságát, és királyaik is bejönnek. Mert a nép és az ország, mely nem neked szolgál, elvész, és a népek mindenestül elpusztulnak.” (Iz. 60./16.) „Akkor Jákob maradéka olyan lesz majd a sok nép között, mint az oroszlán az erdő vadjai között, mint az oroszlánkölyök a juhnyájban: amerre jár, gázol és zsákmányol, és senki el nem ragadja tőle a zsákmányt.” (Mikeás 5./9.) „Elbűvölő” luciferi jóslatai mindannak, ami napjainkban lejátszódott és  lejátszódik a világban a „földi zsákmány” népe által.
    Hogy miért nem rosszindulatú túlzás Jahvéról mint zsidó törzsi istenségről beszélni, az is indokolttá teszi többek között, hogy Szerb Antal, aki maga nagy tehetségű, zsidó származású magyar író és irodalomtörténész volt, kijelenti: „A Jahve-vallás valószínűleg éppoly nemzeti, törzsi kultusz volt, amilyent az ókor többi népénél találunk”. (Szerb Antal: A világirodalom története, 124. o., Hetedik kiadás; Magvető Kiadó, Budapest, 1989.) Egyetemesebb jellegűvé akkor vált, amikor a valódi, egyetlen és egyetemes Isten nagy prófétákat küldött közéjük, hogy észre térítse őket tévelygéseikből, és akkor, amikor szomjas rácsodálkozással először szembesültek a Folyamköz ősi, bár más szemita népek által közvetített, sumér-káldeus-babiloni magaskultúrájának gazdag és tiszta hagyománykincsével az ún. babiloni fogság idején, melyet, mint száraz szivacs a vizet, szürcsölve szívtak magukba, hogy a másoktól szerzett tudást saját népi karakterüknek megfelelően hozzáidomítsák elképzeléseik és később elérendő céljaik szolgálatához.
    Ebben a proto-jézusi mondatban (kita dim anta) a menny fogalma nem a csillagos eget, mely a valódi, a durva fizikai anyagon túli világ materiális leképezése, földi érzékszervekkel észlelhető emanációja, hanem az Isten és az angyalok szféráját jelenti, ahonnan a ma is tartó, folyamatosan zajló Teremtés kiindul. A szakrális királyság legfőbb célkitűzése tehát a Mennyben uralkodó Rend megvalósítása a földön.  Szöges ellentéte tehát mindannak, ami az európai földrajzi térségben már évezredek óta zajlik, ahol a vallás csak a hatalmas(kodó)ok macchiavellista kisded játékainak elkendőzésére szolgál(t).
    Az indoeurópai-szemita invázió előtti Ős-Európában, de éppenúgy a Termékeny Félhold turáni-szkíta népeinél is ez a néhány szóból álló gondolat hatotta át az emberek életét, hétköznapjait, és méginkább a társadalmi-vallási berendezkedést ez az alapelv határozta meg. Az Édenkert, a Paradicsomkert emléke ekkorra már nem egyéb, mint távoli sejtelem, „félálomban újuló fájdalom” (Pilinszky János: Apokrif). Az emberiségnek ez az aranykori képzeteket hordozó része tudatában volt annak, hogy valamikor letért arról a fényes és önfeledt útról, melyet a Teremtő hajdan számára kijelölt, ezért minden erejével arra törekedett, hogy jóvá tegye, amit elrontott, visszaidézze, ami elveszett, hogy a földi anyagvilágban megvalósítsa a mennyben uralkodó rendet: „amint a mennyben, úgy a földön is”.
    A turáni-szkíta népek világlátását a szemita gyökerű vallások evilági hatalomgyakorlásra berendezkedett, politikai Isten-képétől legjellemzőbben a kozmológikus-metafizikai gondolkodásmód és beállítottság különbözteti meg. Ez a vallási látásmódokban jelentkező kettősség Jézus megtestesülése, kereszthalála és föltámadása után is megmaradt az Üdvözítő által útjára indított péteri, kezdetben Antióchia-Babilon központokkal rendelkező, vallási toleranciájáról híres keleti szkíta-keresztény egyház és a Saul rabbi által alapított, később Róma-Bizánc-tengellyel rendelkező, vallási kérdésekben gyilkosan türelmetlen, nyugati zsidó-keresztény egyház képében.
   
    Mindazon egyházak, melyek a földi, politikai istenképet képviselték, azon fáradoztak, hogy az alájuk rendelt hívek tudatlanságban, életemésztő lelkiismereti terror borzasztó nyomása alatt és egy félelmetes, irgalmatlan, féltékeny és büntető „Isten”-től való félelemben éljék le életüket, hogy nehogy átláthassák a hatalmasok nem éppen jézusi szellemben gyakorolt viselt dolgait, hogy nehogy rájöjjenek a judeo-keresztény tanokban meglévő önellentmondásokra, hogy nehogy elborzadjanak a zsidó iratokban ecsetelt szörnyűségektől és elkezdjenek önállóan  gondolkodni.
    A szkíta kereszténység ellenben azt a nézetet vallotta, hogy Isten és az angyali szférák a szent tudás (scientia sacra) gyarapításával is fölismerhetők és elérhetők (Gnosis), ha az ember az ehhez szükséges életmódbeli erkölcsi feltételeknek is birtokában van.  Azt tanította, hogy a tudás, az Istenről alkotott pontos ismeretek segítségével is megtalálható az üdvösséghez vezető út, mert az ilyen jellegű tudás elsajátítása önmagában is erkölcsösítő hatást gyakorol az azt elsajátítóra. Isten hihetősége helyett Isten tudhatóságát, megismerhetőségét hangsúlyozza, és ez nemcsak lényegi, hanem fokozatbeli különbség!
    A szakrális uralkodó nem despota, hanem Jó Pásztor, aki alárendelt népe sorsáért  életével felel. Ezért mondja Jézus: „Mindannyian, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is  hallgattak rájuk a juhok. ... Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn. 10./8, 11.) A szkítaság történetét tanulmányozva találkozhatunk itt-ott válsághelyzetek beköszöntének idején a rituális királygyilkosság jelenségével is. Egyesek feltételezik (pl. Dümmerth Dezső), hogy Álmos nagykirály rituális királygyilkosságnak esett áldozatul Erdélyben. E hipotézisnek manapság azonban már több az ellenzője, mint a támogatója. A szakrális uralkodó papkirályi minőségében közvetítői szerepet is betölt Ég és Föld között. Ezért is elmaradhatatlanul fontos, hogy a jövendő királyt beiktatásakor vagy a koronázás alatt (beavatási koronával), vagy más beavatási szertartás keretében (mint a pártusoknál a barlang- szentélyekben) be- és felavassák jövőbeli papkirályi feladatainak végzésére.

    Molnár V. József, jeles magyarságkutató és néprajztudós szép szavával élve, „az ünnepnapok esztendőkörös változásrendjét” egy kozmológikus-metaphizikai alapszemlélettel rendelkező szakrális királyságban ez határozza meg: Ha az ég (a csillagos ég) ünnepel, ünnep van a földön is. A csillagos ég összefüggéseinek megfigyelése és a benne zajló,  periódikusan visszatérő rend körforgása szolgáltatta a földi ünneprend kialakításához az égi mintát. Ezért oly fontos a 365 napból álló földi kis napév során a fény növekedésének és hanyatlásának folyamán periódikusan visszatérő rend ritmusának megfigyelése és földi ünneprendbe ágyazása. E folyamatnak négy sarkalatos pontja van, mely, nagyon helyesen, az ősvallás hatására még a zsidókereszténység ünneprendjében is kifejeződik:

    A téli napforduló (december 21.), a csillagászati tél kezdete: Ezen a napon a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka, ám ettől a naptól kezdve hosszabbodnak a nappalok egészen június 21-éig, a nyári napfordulóig. Jelképesen szólva e napon születik a fény, hogy legyőzze a sötétség és a halál hatalmát. Három nappal később, december 24-én üljük meg Üdvözítőnknek, a pártus vérből testet öltött Fénynek, Jézusnak születését. A valóságban minden bizonnyal Jézus augusztus 11-én születhetett, ugyanis a Szeplőtelen Fogantatás napja az egyházi évkörön belül 9 hónappal előbbre, december 8-ra esik, és ez sem véletlen, mert augusztusban, az állatövi Oroszlán havában tartózkodik a nap saját házában, az asztrológia nyelvén szólva.
    A Szűzanya egyik legfontosabb lourdes-i üzenete (Immaculata Conception) alapján Róma dogma rangjára emelte magának Máriának a fogantatásával kapcsolatosan a Szeplőtelen Fogantatás fogalmát. Mivel Mária Bernadette Soubirous-nak ehhez az üzenethez nem fűzött semmilyen közelebbi magyarázatot, kommentárt, mindenki úgy értelmezheti, ahogyan neki tetszik. Nézetem szerint ennek az üzenetnek a tartalma sokkal inkább magának Jézusnak a természetfeletti fogantatásával foglalkozik, hiszen a zsidók Máriát szajhának nevezik a rabbinikus iratokban több helyen is, sőt hírbe hozták egy Pantera (párduc!; rejtett utalás Jézus nimródi leszármazására) nevezetű, állítólagos római katonával is. Jézus természetfölötti fogantatásának hangsúlyozása a talmudisták szentségtörő kijelentései ellensúlyozásának céljából bír rendkívüli jelentőséggel!!
    Mi sem természetesebb tehát, hogy az Igazság Napja, Jézus (Sol Iustitiae) augusztusban, az Oroszlán havában látta meg a napvilágot. Míg a jézushit zsidókeresztény ága az első három évszázadban nem ünnepelte Jézus születését, a keleti szkíta népek kereszténysége kezdettől fogva fontosnak tartotta ezt az ünnepet. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy nekünk, magyaroknak saját, a sumér időkig visszanyúló elnevezésünk van ennek az ünnepnek a megnevezésére: Karácsony (gurusunu, a téli napforduló sumér neve; az erejét visszaszerző Napisten  neve sumérul:  TUR-ULLU), szent madarunk, a kerecsen-sólyom (Turul-madár) első röptetésének ideje.  Hogy miért került ez az ünnep mégis a téli napforduló közelébe, abban a kereszténységet megelőző korok vallási hagyományai is szerepet játszottak. Ekkor volt ugyanis Ozirisz (Usziri), Jupiter, Nimrud, de még a germán Yule ünnepe is. A legnagyobb hatást azonban a mezopotámiai-perzsiai Mithra (Mithrász) napisten kultusza gyakorolta a karácsony ünnepének december 24-25-ei megünneplésére. E kultusz hívei ugyanis december 25-én Mithra, a legyőzhetetlen Napisten (Sol Invictus) születését ülték meg ilyenkor.
    Jelkép: a süket és fagyott földben csírázó mag, az éjszaka sötétjében fölgyúló reménysugár.
    Nem szabad elhallgatnunk azt a tagadhatatlan tényt, hogy Jézus születésének ünnepét karácsony szavunkhoz hasonló hangalakú szóval csak és kizárólag azok a szlávok illetik, akik a Kárpát-medencén, azaz a történelmi Nagy-Magyarországon belül élnek. Ez azt jelenti, hogy ők kölcsönözték tőlünk, és nem fordítva történt! Utalnunk kell Jézus és a magyar ősvallás Turul-madarának összefüggéseivel kapcsolatban arra is, hogy az egyiptomi kopt egyházban szintén egyesül Jézus és a sólyom, az ősi Hórusz sólyom, az egyiptomi Szent Háromság istenfiúi attribútumokkal bíró alakjának képzete, ahol fölbukkan a sólyomfejű Krisztus templomi alakja. Az egyiptológus Kákosy László is írt e témáról.

    A tavaszi napéjegyenlőség (március 21.), a csillagászati tavasz kezdete: Az e napot követő első holdtölte utáni első vasárnap Jézus Urunk, a Világ Világossága, a Fényfiú föltámadásának, Húsvétnak ünnepe.
    Jelkép: a természet tavaszi ébredése, a fény legyőzte a sötétség és a halál visszahúzó erőit, mert a tavaszi napéjegyenlőség napjától kezdve  hosszabbak a nappalok, mint az éjszakák. Mivel a hold, az állandó változásairól ismert fogyó-kitelő női égitest, mely a nők havi ciklusát és az óceánok ár-apály jelenségét is befolyása alatt tartja, nincs megfelelésben a nap ciklusaival, ezért minden évben más és más napra esik a Húsvét-vasárnap mozgó ünnepi jellege miatt. Míg a nap (maszkulin) az állandóság, addig a hold (feminin) a változékonyság égiteste. A napfüggő ünnepek a nap állandó jellegének következtében az évnek mindig ugyanarra a napjára esnek, míg holdfüggő ünnepeink a hold  változékonyságának köszönhetően minden évben más-más napokon vannak.

    A nyári napforduló (június 21.) a csillagászati nyár kezdete: A fény éves útjának delelőjén van e napon. Ez a fény  diadalának napja. Ettől kezdve azonban elkezdenek rövidülni a nappalok, de az őszi napéjegyenlőségig megőrzik uralmukat a nap sötét fele, az éjszaka fölött. Szimbolikájában  ehhez a csillagászati eseményhez esik közel Pünkösd ünnepe,  a Szent Lélek fényének eljövetele, a nyári napforduló előtti hetekben, amikor a nap, tehát a fény pályája már majdnem elérte ívének csúcspontját, de még felfelé vezet útja. Az apostolok feje fölött megjelenő tűznyelvek a nyelveken szólás adományát (karizmáját) és egyben Isten  szeretetének minden teremtményére személyválogatás és választott népi szindróma nélküli kiáradását jelenti.
    Jelkép: a nap nyári fényözöne, mely megtermékenyítő erejével minden egyes növényt „szóra bír” a maga nyelvén, azaz gyümölcs- és terméshozatalra bírja őket. Pünkösd ünnepének üzenete az, hogy a Vígasztaló Lélek fölszámolja a nyelvi, faji, vallási korlátokat, hiszen minden jelenlévő a saját nyelvén hallotta, és ami még fontosabb, a saját nyelvén értette az apostolok beszédét. Pünkösd feloldotta a bábeli nyelvzavart, melyet nem Isten, hanem egy szűkkeblű és irígy, alacsonyrendű, törzsi istenség okozott puszta irígységből a nagy tettekre és teljesítményekre kész, egynyelvű emberiség szétzüllesztésének céljából, az emberi nem megosztására (Oszdd meg és uralkodj!), akit pedig az igazi Isten saját képére és hasonlatosságára és boldogságra teremtett és nagy tudással ruházott fel.

    Ebbe a fejlődő ívű képbe nem illik bele a nyarat követő ősz, mely a lassú agónia jelképe. A nyár diadala, Isten Lelkének diadala. Csak a természet, melynek szerves része az ember, kényszerül bele ebbe a kérlelhetetlen körforgásba, mely az év vége felé az őszbe hanyatlik.
  
    Az őszi napéjegyenlőség (szeptember 23.) a csillagászati ősz kezdete: Ilyenkor összegez az ember, a gazda elkezdi az őszi betakarítást, eljön a szőlőszüretelés s a kései gyümölcsök leszedésének ideje. A nap lassú haldoklása elkezdődik.
    Jelkép: A fák lombjukat vesztik. Eljön a bent időszaka. A legemberibb évszak, mely a halandó ember tragédiáját a természet színpadán jeleníti meg és játssza el. Az ősz nem a nagy, isteni ünnepek időszaka. Két fontos Mária-ünnep ideje: szeptember 8-án Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja és október 8-a, Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Királynőjének ünnepe, jelezvén azt, hogy áldott Boldogasszonyunk elesettségünkben, szükség idején sem hagy el bennünket.
    A „pogány” (paganus) jelző, a zsidókeresztény egyházak szótárában oly gyakran  és könnyelműen használt pejoratív elnevezés korántsem jelentette azt, hogy mindazok, akik általuk így neveztetnek, nem lennének keresztények. Az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás (schisma) után a két, egymással ellenségeskedő oldal, a nyugat-római és a kelet-római (bizánci) egyház egymást is szemrebbenés nélkül lepogányozta. A keresztes hadjáratok folyamán a nyugati seregek számára majdnem lényegesebb volt a fontossági listán a keleti orthodox egyház központjának, Konstantinápolynak (Bizánc) elfoglalása (ld. Latin Császárság), mint a Szentföld fölszabadítása.
    A legkiáltóbb alapprobléma a szemita befolyásövezetben létrejött egyházakban és későbbi ideológiákban, mint a kommunizmus (Marx, Engels, Lenin, a három zsidó teoretikus és a számtalan, fajtestvéreiknek számító propagandista és agitátor), hogy semmilyen, a saját fölfogástól különböző véleményt és gyakorlatot nem hajlandóak megtűrni, mert magukat az abszolút igazság birtokosának képzelik. Ez a veszélyes és primitív beállítottság az oka többek között annak, hogy a fehér ember állig fölfegyverkezve áthajózott az Új Világba, hogy ott, még a tömegpusztító fegyverek föltalálása előtt (!), a júdaizmus szellemében közel 60 millió indián őslakost egy könyv nevében arany- és vérszomjtól lihegve brutális eszközökkel kiirtson.  Ki is akkor a valódi barbár, és ki is végülis a pogány?!!

3. Égből küldött földi uralom

    A ránk maradt sumér ékírásos irodalom arról tudósít, hogy e kultúrkör uralkodói az Égből kapták hatalmukat. Az özönvíz utáni krónikás így fogalmaz Kish városállamban: „Az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, mint már feltételezhetően a múltban nem egyszer. E kultúrkör királyai tehát nem „Isten kegyelméből”, mint a zsidókeresztény középkor koronás fői, hanem Istenfiúi minőségben uralkodtak, akárcsak a magyar Turul-ház szakrális uralkodói (Dümmerth Dezső), melynek a földi dimenziókban anyagi-testi, ma divatos szóval élve genetikai háttere is kellett hogy legyen. Ezért is bír olyan fontossággal még a magyar középkor idején is a királyok vérségi leszármazása, hogy a szakrális erejű Turul-ház egyenesági leszármazottainak rendelkezniük kellett a szent vérvonalból való eredettel, mely egyfajta garancia volt arra nézve, hogy az ország feletti hatalom jó kezekbe kerül.
    „Az égből alászállt királyság gondolatával legkorábban a sumíroknál találkozhatunk: a mezopotámiai Nippurból került elő az emberiség első ismert királylistája, amelyet kb. négyezer évvel ezelőtt állítottak össze. A lista a következőképpen kezdődik: A királyság alászállt az égből ... Hitelességét fokozza, hogy a már ismert korabeli királyi székhelyeket sorolja föl. A szakértők szerint egyértelmű, hogy a királyság intézményét a sumírok isteni eredetűnek tartották. Számukra nem lehetett kérdéses a király személye, aki alapvetően különbözött más személyektől.
    A királylista szerint a vízözön előtt nyolc király uralkodott  67 sá-n keresztül. A helyhiány miatt nem részletezett számítások eredményeként többen arra a következtetésre jutottak, hogy a vízözön előtt a királyok összesen 24.120 évig uralkodtak. Ha a bibliai vízözön, - ahogyan azt Sir Leonard Wooley ásatásai során bizonyította – Kr. e. 4.000 körül következett be,” (Ez az ún. kis vízözön, mely nem volt világméretű, hanem a Fekete-tenger medencéjét a Boszporusz-szoroson keresztül elárasztó víztömegekkel függ össze. LP) „akkor ezek szerint a királyság Kr. e. 28.000 körül szállt le a földre. ... Az ismert, hogy a sumér kultúra Kr. e. 4.000 előtt már virágzott, az első sémitáknak pedig nincs bizonyíthatóan nyoma Kr. e. 3.200 előtt. A Grál-vérvonal” (szent vérvonal; LP) „nem indulhatott tehát Dávidtól, hiszen ha csak a vízözön időpontját fogadjuk el hitelesnek, a vérvonal már akkor legalább nyolcszáz éve létezett, mielőtt az első sémiták Mezopotámiába érkeztek.” (Bunyevácz Zsuzsa:  Isten kegyelméből ... ; Ami a Da Vinci kód című könyvből kimaradt)
    A szent vérvonal Nimródtól Jézuson át -  mellékágon persze, hiszen a Megváltónak nem voltak földi, testi leszármazottai - egészen a magyar Turul-ház szakrális uralkodójaiig terjedt, s megszentelte egész nemzetünket.
    A szkíta uralkodók, akárcsak folyamközi rokonaik, a szakrális királyság ideáját igyekeztek a földi síkon megvalósítani. A hatalomgyakorlásnak eme kerete azon nyugszik, hogy a király hatalmát nem csupán formálisan, hanem valóságosan is isteni jóváhagyással az égből kapja. Emlékezzünk csak vissza, hogyan fogalmazott a sumér krónikás az özönvíz utáni sumér-mahgar uralom újraalakulásának hátteréről
    Ha a földi uralom az égből küldetik le, akkor nem másról van szó, mint arról, hogy a sumér papkirály, sumér nyelven az ensi vagy a lugal, még később a patesi (Gudea, Lagas legendás hírű pap-királya viselte ezt a címet), a szkíta nagykirály vagy a magyar Turul-ház apostol-királyai Isten jóváhagyásával és közvetlen közreműködésével uralkodnak. Ez egyben magyarázatot szolgáltat arra is, hogy a magyar nemzet miért csak a Magyar Szent Koronával fel- és beavatott királyt ismerte el hivatalosan is érvényes legfőbb vezetőnek maga fölött. És ebben az összefüggésben a hangsúly a beavatáson van.
    Ha egy uralkodó teljes emberi valóját, személyiségét, mielőtt trónra kerül, nem járja át az isteni teremtő erő megtisztító és jellemátalakító energiája, könnyen megeshet, hogy megszédülve a hatalom nyújtotta távlatoktól, despotaként visszaél vele, vagy csupán a hatalmi játszmák dróton rángatott, akaratnélküli marionettbábujává vagy pipogya, pocakos, kéjenc pojácává züllik. Nem véletlen tehát, hogy az 1250-ben Turul-házi Boldog Özséb (nekünk, magyaroknak már régóta szent!) által alapított magyar és kénytelen-kelletlen Róma által is később elismert szerzetesrend, a pilisi királyi központban (a Föld szívcsakrája) szerveződő pálosok közössége beavató rend volt, mely a táltus-mágusi sumér-káldeus-pártus hagyományokat az ország fennmaradását szolgálandó átemelte az akkor már igen agresszívvá váló judeokrisztianizmus külső rendi szervezeti kereteibe. A pálos kolostorok zöme közelében barlangok helyezkedtek el, s ha a síkvidéken épült a kolostor, alatta földalatti kazamatarendszert alakítottak ki, hogy rendelkezzenek megfelelő beavatási szentéllyel.
    A mai, azonos néven számontartott zsidókeresztény rendnek az égadta világon semmi köze sincs Szent Özséb rendjéhez, mert ha úgy lenne, akkor először is minden követ megmozgatnának annak érdekében, hogy a legjelentősebb magyar alapítású szerzetesrend igazgatási és spirituális központja visszakerüljön a rend forrásvidékére, az Árpádok királyi központját megtestesítő Pilis-hegység övezetébe, továbbá arra irányulna első sorban tevékenységük, hogy azt az eredendően szkíta-magyar őstudást, melyet a rend a XVIII. századi betiltás előtti évszázadokban az utókornak gondosan elrejtett, fölkutassák és a nemzet számára újra fölébresszék, és nem utolsó sorban rendelkeznének azzal a beavatott tudással is, hogy a pilisi szív- és koronacsakra kozmikus és transzcendentális energiáit a magyar haza javára „működtessék”, ahogyan azt az igazi, középkori pálos atyák „egykoron az úttalan erdőt járva-kutatva ... szétszórt barlangok mélyét is jól kikutat”va (idézet Varsányi István, későközépkori pálos költő egyik verséből) tették! A mai zsidókeresztény pálos rend jelenlegi provinciálisa a médiában nemrég kifejtette, hogy minden erejükkel azon lesznek, hogy az Ó- és az Újszövetség folytonosságát érő támadásokat visszaverjék. Mi ez, ha nem a rendalapító Boldog Özséb szándékainak rút arculköpése, a magyar keresztény hagyományok sárbatiprása?!

    Többek között Justinus írásaiból tudjuk, hogy a szintén turáni-szkíta pártus uralkodókat barlangszentélyekben avatták királlyá, azaz át kellett esniük egy mély és kockázatokkal járó beavatási szertartáson, melynek végén, ha sikerrel végződött a rendszerint három napig tartó szertartás, a mindenében megújult király elé, aki levetette a „régi ember” gönceit és magára öltötte az „új ember” köntösét,  három mágus járult hódolattal, akár egy (lélekben) újszülött csecsemő elé. Ezt olvasva akarva-akaratlanul is a karácsonyi történet emlékképei elevenednek meg lelki szemeink előtt, a napkeletről érkezett három mágus és az újszülött Jézuska története, tehát ismét eljutottunk a témánk kapcsán megkerülhetetlen Jézus személyéhez, a Kezdethez és a Véghez, a világtörténelem legjelentősebb égi küldöttjéhez, aki a nimródi vérvonal és hagyomány folytatója és betetőzője, a Világmindenség és egyben a hun-magyar történelem legnagyobb alakja, az Isteni Kegyelem időszakának és egyben a végidők korszakának elindítója.
    A galileai Jézus nemcsak a megváltói szerepkör hordozója, hanem Főpap és Király is egyben. Főpap Melkizedek rendje szerint és a Világmindenség Királya. Ő a szakrális királyság eszméjének isteni eredetű megtestesülése és példaképe. Az Ő személyében egyesül a szakrális és a világi hatalom idealizált optimuma egy gonosztól megszabadított világban. Ő minden utána történő földi hatalomgyakorlás eszmei etalonja és fókuszpontja kellene, hogy legyen. Ő Pilátus kérdésére: - „Tehát király vagy te?” – így válaszol: „Igen, király vagyok. Arra születtem és azért jöttem e világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (Jn. 18./37.) Majd még előbb ezeket mondja neki: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek.” (Jn. 18./36.) Azaz, hogy az evilági hatalmak kezére ne kerüljön! Ő pedig következetesen e világ fejedelmének nevezi a sátánt! Telitalálat!
    A nemcsak névleg vagy csupán földi célok elérésének ürügyeként megvalósuló szakrális királyság első embere tehát egy „nem e világból való” ország, a Mennyei Birodalom rendjét volt köteles a földi szférákba átültetni „amint a mennyben, úgy a földön is”, s így Isten személyes jóváhagyásával megszentelni a reábízott ország és nép életét.
    Ez a már a proto-szkíta és a későbbi turáni magaskultúrákra is jellemző hatalomgyakorlási felfogás vörös posztó volt a zsidó-szemita gyökerű vallásokat elfogadó népek vezetői számára, akik szellemi-erkölcsi szintje nem sokban különbözött az ösztönei által vezérelt és uralt domináns falkavezető állatokénál, és mely kultúrkörben még a vallást érintő képzetekben is markánsan kidomborodnak a földi matéria és hatalom iránti mohó és féktelen vágy motívumai, mint ahogy föntebb már néhány ószövetségi idézet kapcsán meggyőződhettünk erről.
    Jézus főpapi mivoltát a zsidó Saul rabbi is elismeri a zsidókhoz írt levélben: „Jézus az örök főpap Melkizedek rendje szerint. Ez a Melkizedek, Sálem királya” (itt a zsidó nép kialakulása előtti idők szkíta alapítású szent városáról, Uru-Solymáról, a későbi Jeruzsálem elődjéről van szó!) „a fölséges Isten papja volt.” (tehát nem Jahve papja!) „Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti: Az igazság királya. ... Ez (mármint Melkizedek) viszont, aki nem az ő nemzetségükből származott, tizedet vett Ábrahámtól, s megáldotta az ígéret hordozóját. Afelől nincs kétség, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet. ... Ha a levita papság – amelynek vezetése alatt a nép a törvényt kapta – tökéletességre vezetett volna, mi szükség volt még arra, hogy más lépjen föl, aki Melkizedek rendje szerint, és nem Áron rendjéből való?” (Zsid. 7./1-3., 6-7., 11-12.)
    Nem áll távol tőlem, hogy Saulról föltételezzem az ilyen és ehhez hasonló igazság-rohamait olvasva, hogy a személyét övező disszonancia csupán két dologból fakad: egyrészt, mert – mint legtöbbünk – ő sem tudott kibújni a saját bőréből, azaz a zsidó farizeusi neveltetés gondolati-képzeti börtönrácsai mögül, innen az igyekezet, hogy Jézusból mindenáron zsidó áldozati bárányt farigcsáljon, másrészt pedig, mivel ő nem részesült Jézus valódi apostolainak beavatásában és velük ellentétben az Isteni Mester titkos (ezotérikus) tanítását sem ismerte, ezért egy önjelölt neofita túlbuzgalmával saját, júdai gondolkodásmódjának régi reflexeiből kitörni nem tudván  önálló teóriahalmazt alakított ki az őt is lenyűgöző Jézus személye körül. A nagyobb gond csupán azzal van, hogy a ma már régóta uralkodó keresztény irányzatok teológiai rendszere az ő tanain nyugszik, egy olyan tanrendszeren, mely egy ember különös elképzelésein alapszik, melyek több tekintetben az egyetemes igazságot vakvágányra vezették és ott ki is siklatták azt azáltal, hogy mindenáron folytonosságot erőltetnek két egymástól felfogásban és erkölcsiségben merőben különböző vallás és hagyomány közé. A jóhiszemű Péter apostol Saullal kapcsolatban így fogalmaz: „Így írt nektek a neki juttatott bölcseséggel szeretett testvérünk, Pál is minden levelében. ... Akad azonban némi nehezen érthető is bennük, amit a tanulatlanok és a hitben ingadozók vesztükre ferdítenek el.” (2Péter 3./15-16.)

    „Az a viselkedés, az a fajta magatartás, amit a szkítafajú népek, nem földreszállt angyalként (!), itt a földön valósítottak, az ószövetsége annak, amit Jézus hozott nekünk. Nem az az ószövetsége a jézusi tanításnak, ami a zsidóságból való. Annak semmi köze Jézus tanításához! Ne keressünk hát semmiféle pogánykodást táltosainknál, ami nem jellemző rájuk!” (Részlet Molnár V. József egy előadásából) Ez persze korántsem zárja ki, hogy Saul  leveleinek egyes részletei nem lennének szép példái az egyetemes bölcsességnek, vagy hogy ne lehetne sokat tanulni belőlük. Tanácsos azonban a legnagyobb óvatossággal és az ocsút a búzától különválasztani tudás képességével közeledni hozzájuk.
    Saul sokatmondóan fogalmaz a Kolosszebelieknek írott levelében is egyhelyütt, ahol külön pozitív kategóriaként említi meg a szkítát, mégpedig a barbár ellentétpárjaként, mellyel beismeri, hogy ez a hagyomány magasabbrendő még a zsidónál is: „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szkíta, rabszolga vagy szabad, hanem minden és mindenben Krisztus.” (Kol. 3./11.) Mindezekből meggyőződhetünk arról, hogy Saul rabbi is titokban belátta, hiszen többször is elárulja magát ez ügyben, hogy Jézus a melkizedeki káld-sumér eredetű pap-királyi és nem a zsidó levita ároni papi méltóságot képviseli és viszi tovább.
    Ennek tudatában minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a Jézus által képviselt szent vérvonal, mely Nimródtól indul, a Szűzanya Mária földi-testi eredetének oldalági  származásvonalán folytatódva a pártus-szkíta uralkodói dinasztián, az Arszakidákon keresztül s még tovább Atillán át egészen a magyar Turul-ház szent királyaiig családi kötelékekkel fűzi a magyarságot a Teremtő Szent Fiának földi házanépéhez. Mert ugyan mi mással lenne magyarázható az a világtörténelemben egyedülálló tény, hogy a Turul-nászból (Emese álma) származó magyar királyi ház csak úgy ontotta magából a jézusi lelkiség legfényesebb tanújeleit magukon hordó nagy szenteket, a boldogokkal együtt 34-et (!), többet, mint az összes egyéb uralkodói dinasztiák együttvéve? (Ezenkívül itt csupán a nagyegyház által elismert szentek számát tükrözi a fenti szám. A valóságban jóval többen voltak, mert a Kálti Márk féle Képes Krónikában olyan királyokat is, mint pl. I. Géza királyt, Szent László testvérét,  arany aurával ábrázolva láthatjuk, akik Róma jóváhagyása által nem részesültek a szentté avatásban, Magyarországon azonban mégis szentekként voltak számon tartva.)
    Ezért nem csupán játék a szavakkal, ha a hatezer évvel ezelőtti sumér krónikással együtt kijelentjük, hogy „a földi uralom az égből küldetett le” a magyar történelem erre méltó Jézus-házi királyai trónralépésekor is, melyet az égi eredetű, felső sugalmazásra készült angyali Magyar Szent Koronával történő beavatás előzött meg a koronázási szertartás alatt.

4. Hit és Tudás

    Ha e két, egymástól már régóta természetellenesen szétválasztott fogalom mentén  kutakodunk, ugyancsak meg kell különböztetnünk egymástól azt a más téren is forradalmian eltérő két kultúrkört, a szkíta-turánit és a szemita-indoeurópait, melyek egyike, az utóbbi e  fogalompáron belül (hit és tudás) az egyik, a hit mindenhatóságát hirdeti, míg a másikat, az isteni szférákkal kapcsolatos tudást mint ördögtől valót elveti annak ellenére, hogy a két dolog szorosan összefügg és kiegészíti egymást. Néhány mondat erejéig  egy előző részben (2. pont) már foglalkoztunk e kérdéskörrel.
    Magyar Adorján, a magyar művelődés beavatott és nagytudású ismerője eképpen vélekedik e problematikáról: „A mai vallások, főképpen a zsidó, egészen más, mint ami a mi őseinknél volt. A mai vallások, főképpen a zsidó eredetűek, a hiten alapulnak. A hit azonban nem ismer el semmit, ami saját magán kívüli, sem ellenvéleményt, sem ellenbizonyítékot, megmarad ezek ellenére is a magáé mellett, vagyis fanatizmussal azonosul, ezt hozza létre, amely pedig nem csupán a maga hitéért lelkesedik, hanem emiatt képes a más felfogásúakat gyűlölni, üldözni, ezek minden alkotását rombolni, a más fölfogásúakat a maga hitére kényszeríteni, ’téríteni’, vagy pedig kegyetlenül gyilkolni, mivel önmagáról következtetve azt számítja, hogy azok is, mihelyt tehetnék, vele is úgy tennének. ... De éppen ezért: hinni csak azt kell, ami nem igaz, mert ami igaz, azt, ha utánajárunk, megtudhatjuk. ... Csakhogy a hiten alapuló vallások az utána járást, a kételkedést és kutatást is, mint fölöslegeset és bűnöset: kizárták és tiltották, illetve kizárnák és tiltanák ma is.”
    A kereszténység zsidó előzményekre hivatkozó ága Saul rabbi Rómaiaknak írott levelének alapgondolatára hivatkozva a hitet, mint a keresztény hívő egyetlen megengedhető viszonyulási módozatát ismeri el egyedül az Istennel és a vallással kapcsolatos kérdések tekintetében.
    Jézus a Mester föltámadásának hírét hitetlenkedve fogadó Tamás apostolhoz valóban így szólt: „Azért hiszel, Tamás, mert látsz engem? Boldog, aki nem lát és mégis hisz.” (Jn. 20./29.)
    Ezért Saulnak igaza van, amikor fontosnak jelenti ki az evangéliumba és Istenbe vetett hitet mindazok számára, akik Jézust földi életútja során nem ismerték, nem ismerhették személyesen és nem hallhatták első kézből tanítását, hiszen ezen összefüggésben önmagáról is szól. Ez szinte az egész emberiséggel kapcsolatban igaz az elmúlt közel kétezer esztendő alatt. Ami azonban félrevezető és hamis, az a hitnek mint az Istenhez közeledő ember egyetlen megengedhető útjának a kizárólagosságára vonatkozó egyházi felfogás, annak hirdetése, hogy más út nem lehetséges és nem üdvös, sőt, egyenesen az ördögtől való.
    Isten nem ajándékozta volna meg emberi teremtményeit az ész, a gondolkodni tudás adományával, ha ezt kizárólag csak a földi világban történő tájékozódás vonatkozásában   használhatnánk. Akkor nem lennénk minőségileg különbek és nagyságrendekkel fejlettebbek az állatoknál, akik szintén nagyon okosak. A sumér-káldeus-szkíta művelődés vonulatában, de még az erre a kultúrára és vallásra rátelepülő folyamközi szemita népek körében is, az a felfogás volt a jellemző, hogy az ember a felsőbb világgal megfelelő emelkedett erkölcsiség birtokában személyes kapcsolatba léphet a saját kezdeményezésére is, s hogy ez megvalósulhasson, az isteni misztériumokba beavatták az erre méltó és képes személyeket. A beavatás során olyan metafizikai élményekre és tapasztalatokra tettek szert az abban résztvevők, melyek egyrészt teljes emberi valójukat átjárták, megszentelték és minőségileg megváltoztatták, másrészt a személyes megtapasztalás útján meggyőződhettek olyan dolgokról, melyek viszonylatában a kívülálló legfeljebb mindehhez csupán hittel kapcsolódhat. Amiről az ember személyes tapasztalat által megbizonyosodott, azt egyszerűen tudja, így hinnie már nem szükséges benne. Ez a gnózis lényege. (Az Isten-tudás számomra minőségileg több, mint az Isten-hit!) Azé a vallási irányzaté, melyet a kereszténység zsidózó ága minden időben tűzzel-vassal irtott, és mely a szkíta-kereszténység lényeges sajátja volt egészen a középkori authentikus magyar beavató Pálos Rend megszűntéig. Volt egy utolsó próbálkozás a közelmúltban, hogy kísérletet tegyenek a magyar alapítású Pálos Rend eredeti alapokra való visszahelyezésére és a rend legfőbb központjának a Pilis-hegység szakrális övezetébe való visszaköltöztetésére a nemrég elhunyt magyarszívű és velejéig tisztességes Árva Vince testvér, pálos szerzetes kezdeményezésére, de mindezen terveket a saját rendje, a lengyelországi Chestohowa központtal rendelkező polák pálosok hiúsították meg, akik jelenleg is legnagyobb kerékkötői Turul-házi Boldog Özséb, saját rendjük alapítója szenttéavatásának.



Árva Vince testvér, az utolsó magyar pálos szerzetes


    Az első Jézus utáni évezred keresztény gnosztikusai szép példái voltak a más, építő jellegű tanok iránti termékeny nyitottságnak, s így magukba szívtak sok hellenisztikus eszmét és keleti vallási elképzelést is.
    Jézus földi küldetésének részleteit olyan hiteles személyek, saját választott apostolai  tudósításai által ismerte meg a világ, akiknek feje, Péter, a Kőszikla (Kéfás, Köves) második, a hivatalos kánonba is fölvett levelében megerősíti, hogy „nem ravaszul kieszelt mesék nyomán adtuk nektek hírül Urunk Jézus Krisztus csodálatos erejét, hanem mint megdicsőülésének szemtanúi. Amikor az Atyaisten megtisztelte és megdicsőítette, ez a szózat hangzott le hozzá a magasztos dicsőségből: ’Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!’ Mi hallottuk ezt az égből jövő szózatot, amikor vele voltunk a szent hegyen.” (2Péter 1./16-19.)
    Ez a péteri nyilatkozat kulcsmondata a keresztény bizonyosságnak, melyet persze vagy elhiszünk vagy nem, azonban Péter apostol éppen azt hangsúlyozza, hogy híradásuk Jézusról nem hiten, nem dúsképzeletű ószövetségi novellaírók meséin, hanem az ő személyes tapasztalásuk bizonyosságán nyugszik, és az egy, igaz Isten által a zsidókhoz küldött próféták (, akik közül e nép sokakat meggyilkolt) jövendölésein, azaz az általuk tudott dolgokból ered.
   Saul, az önjelölt apostol, a Jézust eláruló Júdás apostol édestestvére tanítása fókuszába varázsszóként nem csoda, ha a hitet helyezte, hiszen ő nem tartozott soha az Isteni Mester által kiválasztott belső körhöz, nem volt szemtanúja Jézus csodatételeinek, csodálatos színeváltozásának és feltámadásának, a Megváltó tanítását csupán foszlányokban, hiányosan és nem első kézből ismerte. Innen a sok zavaros és „nehezen érthető” (2Péter 3./16.) dolog a sauli levelekben - ahogy Péter apostol fogalmazott. Aisleitner teológiaprofesszornak tudomása volt arról, hogy „az epiphani iratokat megelőző hivatkozások úgy említik Júdást, mint aki a Pállá lett Saul rabbinak a testvére”. Ez sok mindenre magyarázatot szolgáltat.
    Jézus eképpen szólott választott (tehát nem önjelölt) tanítványaihoz, amikor a példabeszédek jelentéséről faggatták Mesterüket: „Előttetek föltárom Isten országának titkait, a kívülállóknak azonban minden csak példabeszédekben szól.” (Mk. 4./11.)
    Elgondolkodott-e valaha valaki Jézus e kijelentésének igazi értelme felett? Felfogta-e valaki valaha, milyen horderejű jelentést hordoznak e szavak valójában? Akadt-e valaki a múltban, aki vette a bátorságot e jézusi Ige valódi értelmének valósághű elemzésére, kibontására? Mivel e kérdésekre nem ismerem a választ, magam vállalkozom ezen evangéliumi szakasz rejtett értelmének bővebb kifejtésére és aktualizálására.
    Jézusnak ez a fent idézett kijelentése egyike az „újszövetségi” Szentírás régóta ketyegő, számos időzített bombáinak, melyek órája a mi korunkban jár vagy járt le, hogy beindítsa a szellemi robbanást.
    Az archaikus emberiség idején, az ős- és ókor magaskultúráinak korszakaiban, amikor az ember az érzékileg megtapasztalható, látható fizikai realitáson túli, görög szóval élve metafizikai létezés valósága felé sokkalta nyitottabb volt, azaz gyarló és véges természete ellenére ezer szállal kötődött a teremtés láthatatlan, magasabb rezgésű szférái felé, időről-időre – különösen nagy morális válságok idején – minden kultúrkörben fellép egy-egy nagy Tanító, kimagasló tudásával és erkölcsiségével a közönséges emberek fölé magasodó Mester, isteni küldött avagy kultúrhérosz, aki tanítványokat gyűjt maga köré, hogy ezen kiválasztott és kitüntetett személyek által terjessze, mint magvető a magot, tanításának üzeneteit az emberek között.
    Az emberiség legmélyebb erkölcsi válságának mélyén, a vaskor életellenes jelenségeinek elhatalmasodásakor már nem volt elegendő egy-egy félisteni tulajdonságokkal felruházott nagy tanítót küldeni az emberek közé, hanem magának a Teremtő Istennek kellett megtestesülnie Jézus személyében, hogy fölkészítse az emberiséget a végidők borzalmaira, hogy megismertesse velünk a személyes Isten valódi arcát és szándékait, és hogy eltiporja és gyengítse a halálon aratott diadalával a személyes gonosz hatalmát.
    Az emberiségnek ezek a kimagasló tanítói a tudás áthagyományozásának két körét alakítják ki maguk körül: egy kevés számú kiválasztottból álló belső tanítványi közösség alkotja a központi  szilárd magot, míg a mester külső holdudvara a számos rajongóból álló ingatag, befolyásolható, őt követő embertömeg, mely csupán szenzációhajhászástól és csodavárástól hajtva mindenüvé követi a szent embert és tanítványait.
    A kiválasztott belső körhöz tartozó személyek érdemesnek bizonyulnak arra, hogy mesterük részesítse őket az általa képviselt tanok rejtett értelme szerinti tudásban, tehát az EZOTERIKUS (titkos, rejtett), hét pecséttel lezárt titkokként kezelt misztikus ismeretek (Gnózisz) birtokába jutnak, melynek mint SZENT TUDÁS-nak (scientia sacra) nem szabad a nagy nyilvánosság előtt fölfednie értelmét, mert a szent tudás ha tisztátalan kezekbe kerül, roppant nagy veszélyek forrásává válhat.
    Jézus 12 apostola képezi ezt a belső imaginárius közösséget, akik előtt Isteni Mesterük „föltárja Isten országának titkait”, míg „a kívülállóknak”, akiket ellenállhatatlan erővel vonz a csodatevő tanító személyiségének varázsa, „minden csak példabeszédekben szól”.
    „A mágusok egymásnak legfeljebb rejtve, burkoltan írtak, amit közöltek, az avatatlanoknak szólt, s nem az igazi tudás megismertetése volt a célja, hanem inkább elburkolása, helyesebben a gyanú elterelése. ... Nem volt ajánlatos mágus hírébe keveredni, különösen a keresztény századokban; minden tudóst, ki érthetetlenebb, mélyebb tudományokkal foglalkozott, könnyen ért a vád, hogy az ördöggel cimborál, fekete mágiát űz, s a gyanú még a pápákat sem kerülte el (Honorius, II. Szilveszter).” (Várkonyi Nándor: Varázstudomány; I. kötet, 189. o.;  Széphalom Könyvműhely, 1998. Budapest)
    A külső rajongói kör csak azzal a szinte mindig csak erkölcsi jellegű EXOTÉRIKUS tanítással találkozhatott tehát, mely a benne foglaltakkal való visszaélés legkisebb veszélyét sem hordozta magában és mindenki számára érthető volt, de úgymond még köszönő viszonyban sincs a szent ember tanításának rejtett üzenetével.
    Henricus Cornelius Agrippa de Nettesheim (1486-1535.), az utolsó zseniális polihisztorok egyike a szakbarbárság korának beköszönte előtt, aki azonban mindenekelőtt a titkos tudományok mestere és beavatott mágus volt, a háromkötetes Occulta Philosophia című hatalmas összefoglaló mű szerzője, melyet a würzburgi bencés apát, Trithemius ösztönzésére vetett papírra, így nyilatkozik ebben az összefüggésben: „Úgy adtam elő e tudományt, hogy az okosak és értők előtt mi se maradjon rejtve; a rosszak (beavatatlanok) és hitetlenek elől azonban el kell zárni a titkokhoz vezető utat.”
    Ha „a kívülállóknak minden csak példabeszédekben szól”, akkor a jelenlegi judeo-krisztiánus egyház által kanonizált evangéliumok nyilvánvalóan a kívülállóknak szólnak, akik Jézus tanításának mélyebb értelmére se nem érettek, se nem méltók, hiszen a Jézus életének külső történéseit taglaló részeken kívül szinte minden a példabeszédek műfajában fogalmazódik meg. És ezen a ponton rögtön föl kell tennünk egy kérdést: Honnan szerzi ez a jelenlegi egyház teológiai okoskodásaihoz az ismereteket, a háttéranyagot? A válasz: A 4 evangéliumból és az önjelölt apostol, Saulusz-Paulusz ravasz csúsztatásokkal teli, velejéig zsidó szellemben fogant leveleiből, melyek csupán arra voltak jók, hogy a belső dinamizmustól feszülő új keresztény tanokba becsempéssze a zsidó Főtanács, a Szanhedrin  megbízására népe tanait a zsidó felsőbbrendűségi tudat világméretű elterjesztésének rejtett céljával.
    Az egyház tehát olyan iratokra alapozza teljes teológiáját, melyek a KÍVÜLÁLLÓKNAK szólnak. Mi következik ebből? Az, hogy maga a zsidókereszténység egésze pápástól, Vatikánostól, egyházi hierarchiástól, beleértve mind a keleti, mind a protestáns egyházak és szekták mindegyikét, nem egyéb, mint egy kívülállókból álló, a Szent Tudásba be nem avatott személyek tarka gyülekezete. Ezekben az egyházakban a rejtett tudás csupán egyes kitűnő adottságokkal rendelkező, erkölcsileg feddhetetlen, az isteni kegyelem által kiválasztott személyek, keresztény terminussal élve: a szentek magánkinyilatkoztatásainak formájában szűrődhetett át az egyházi szervezet tudatlanságának és evilági hatalomféltésének sűrű rostáján.
    Ezért hangsúlyozza Pál szinte kétéségbeesetten a HIT (Római levél) mindenekfeletti fontosságát, mert ő sem volt beavatva Jézus valódi tanításába a Tizenkettővel ellentétben, hiszen nem tartozott egy pillanatig sem a Jézus körül verbuválódott kiválasztottak belső köréhez és soha nem találkozott az Emberfiával. Az ember általában olyasmiben hisz, amiről nem rendelkezik pontos ismeretekkel, amiről nincsen egzakt tudása.
    Mindazon keresztény irányzatokra és személyekre, melyek, illetve akik – ha nem is a maga teljességében -, de rendelkeztek a valódi jézusi tanításból fakadó Isten-tudással, a saul-páli alapokon nyugvó tudatlan, kívülálló zsidókeresztény egyház ráütötte a gnoszticizmus fogalmának rossz értelemben használt bélyegét, és irígy fanatizmustól fűtve tűzzel-vassal irtotta e tanok követőit az ördöggel cimborálóknak nevezve őket, melyek az egyedül hiteles és jézusi-péteri gyökerekből a kezdeti antiókhiai-babiloni központokból kiterebélyesedett, beavatott szkíta jézushitű kereszténység különböző irányzatainak képében jelentkeztek. Különböző neveken szereplő népeink már a pártusoktól és Atilla hunjaitól a kárpát-medencei őshazába visszatelepülő avar-hunokon keresztül Álmos-Árpád honvisszafoglaló magyarjaiig mind ennek a júdaizmustól független, őseredeti  kereszténységnek a hordozói voltak. A nyugati egyház ezért kiáltott ránk kígyót-békát és nevezett bennünket „a kárhozat és tudatlanság fiai”-nak, vagy „faragatlan, kóbor nép”-nek (idézetek Szent István király nagyobb legendájából).
    A turáni pártusok által létrehozott erős Pártus Birodalom már jóval Róma kereszténnyé válása előtt államvallássá tette a szkítatérítő apostolok (főleg András, Fülöp, Tamás és Bertalan) igehirdetésének elfogadásával a tiszta jézusi tanokat, s a II. század elején a Jézus-hívő egyháznak már 360 körtemploma volt Pártiában, ahogyan Eusebius egyházatya írja (1. Vita Constantini 4./3.).
    Hogy Saul-Pál a többi, valódi apostollal ellentétben nyugatra vette az irányt, annak  legfőbb oka: Tisztában volt azzal, hogy Jézus apostolai nem fogják őt megzavarni homályos, zavaros és semmiképpen sem authentikus tanainak hirdetése közben, mert az ő Jézustól kapott küldetésük első sorban a földnek nem erre a területére szólt, hanem a galileai szkítavérű prozelita apostolok népével rokon íjfeszítő népek megtérítésére kaptak Jézustól megbízatást.
    Hogy Péter apostol, az antiókhiai-babiloni központokkal rendelkező szkíta egyház feje járt-e valaha Rómában, igen kétséges, mert a kegyes hagyományon kívül erre nézve semmilyen egyéb bizonyíték nincsen. Saul-Pál a Rómaiaknak írott levelének üdvözlő passzusaiban Péter ugyanis nem szerepel a megszólítottak között, és az sem elhanyagolandó szempont, hogy míg Saul-Pál római polgárjoggal rendelkező személyként minden nehézség nélkül betehette a lábát a latin metropoliszba, addig ez a galileai egyszerű származású Péternek szinte áthághatatlan akadályt jelentett, és minden bizonnyal az ott beszélt nyelvet sem bírta. Mint említettem, Péter apostol személye nem fordul elő a Római levél megszólítottjai között ellentétben Saul rokonával, a kis Herodionnal (ez a Heródes név kicsinyítő képzős alakja), aki mint a Róma vazallusi státuszában lévő arab-nabateus Heródes-dinasztia legifjabb tagjaként a császár udvarában tartózkodott, nevelkedett, ahogy ez akkoriban a Rómának behódolt uralkodók családjai esetében szokás volt. Szó szerinti idézet a Római levél 16. fejezetének 11. verséből: „Köszöntsétek rokonomat, Heródiont.” Nagy a valószínűsége annak, hogy Saul római polgárjoga is a Heródesek családjával való vérrokonságból ered. Nagy Heródes, Marcus Antonius jóbarátja is római polgár volt. Ez persze felveti annak a lehetőségét is, hogy Saul vérségileg nem teljes mértékben volt zsidó, ám szemita vérsége 100 százalékos volt, hiszen az arabok is Ábrahám utódai.
    A római Szent Péter teret sokkal inkább Szent Pál vagy Saul rabbi térnek kellene neveznünk tehát. Ő ugyanis a római egyházalapító, nem Péter apostol! Olvastam már olyan vélekedést is, hogy a vatikáni Szent Péter bazilika fekete Péter-szobra sem kapcsolódik Péter apostol alakjához, mert még a pogány időkben készült, és eredetileg magát Jupitert, a sokistenhívő rómaiak főistenségét ábrázolta.
    Péter a keleti Jézus-követő Szkíta Keresztény Egyház feje volt az Emberfia szándékainak megfelelően. Ezért nevezik a római és protestáns egyházak teológiáját „teologia Pauliná”-nak és nem „teologia Petri”-nek, mert Saul-Pál volt a zsidózó egyház első és azóta is meghatározó teológusa, a római vallásalapító.
    A dolgokhoz és a teremtett világ valóságához való viszonyulásnak melyik válfaja a tökéletesebb? HINNI valamiben vagy valakinek, avagy pontos ismeretekkel rendelkezni valami vagy valaki felől, tehát TUDNI róla minden lényegeset? Istenben hinni vagy tudni Őt?  Én ez utóbbi mellett török lándzsát. Ha csak hiszünk valamiben, ha csak elhiszünk valamit, könnyen válhatunk bármilyen előjelű földi hatalom manipulálható és megfélemlítethető játékszerévé. Én nem rovom föl Tamásnak, az egyik nagy szkítatérítő apostolnak bűnül, mint ahogy az Emberfia sem, hogy Jézus föltámadásáról személyes tapasztalaton alapuló bizonyítékot kívánt. Ám miután ezt megkapta, egy pillanatig sem kételkedett tovább, és megtántoríthatatlan lendülettel és bátorsággal vetette bele magát az Isteni Mester tanai hirdetésének embertpróbáló munkájába. Természetesen gyakran megesik az emberrel, hogy az eleddig csupán hitt dolgok-tanok tudássá változnak a személyes megtapasztalás és élmény útján. Ezt nevezzük magánkinyilatkoztatásnak, mely az isteni kegyelem ajándéka.
    A Teremtő nem veti meg teremtményeit, legkevésbé az embert, akit „képére és hasonlatosságára” formált, akinek kiválóbbjai közül sokat végtelen szeretetével részesített a közönséges elme elől elrejtett dolgokról szóló tudás ajándékában is, és a döntés szabad akaratával is fölruházta, mely által kezdettől fogva kiemelte őt a szolgaság járma alól. Mivel az Isten gyermekeinek sorsát aggódó figyelemmel nyomon követő Atya és Anya, ezért nem madzagon rángatott, akarat nélküli bábokat teremtett magának, akikkel kénye-kedve szerint, akár egy diktátor, eljátszadozhat. Éppen ezért az Isten tervei szerint való dolog az ember tudás iránti vágya és azon törekvése, hogy a teremtett világban elrejtett összefüggéseket megismerje, azaz szent, misztikus tudásra, gnóziszra tegyen szert. Mint persze mindennel, ezzel is vissza lehet élni, de a tudatlansággal még inkább. A legfájóbb számomra az, hogy egyházaink évezredek óta tudatlanságban és rettegésben szerették volna tartani az Isten által szabadnak (nem szabadosnak!) teremtett hívőket, mialatt a papi kaszthoz tartozó személyek köré a hamis misztikum mákonyos aranyfüstjét hintették az emberek megtévesztésére önös érdekből.
    A leírtak alapján annyit összegezhetünk, hogy a becsempészett zsidó gyökerekkel rendelkező, ma uralkodó egyházak az exotérikus, tehát külső, kívülálló, beavatatlan egyház képviselői, míg a hajdani nagy konkurrens, a „jézusi szkítizmus” (ahogyan Epiphanius egyházatya, amint erről már korábban szó volt, nevezi Jézus tanítását) ezotérikus, csak az arra méltó beavatottak által ismert tanait továbbvivő szkíta kereszténység volt Jézus Urunk igaz tanításának és szellemiségének képviselője a földön. Hogy miért támadt a ma uralmon lévő egyházak elődje olyan kegyetlen dühvel Jézus igaz követőire (manicheusok, magyar szkíta-keresztények, bogomilok, patarénusok, katharok-albigensek), hogy áldatlan őrjöngésének köszönhetően mára szinte írmagja sem maradt Jézus valódi egyházának, arra elégséges magyarázatot szolgáltat, ha tudjuk, hogy planétánk még ma is „e világ fejedelmé”-nek uralma alatt áll, aki még mindig elég erős ahhoz, hogy Jézus mindenre elszánt ellenlábasaként félrevezesse és megfélemlítse az emberiséget.
    A szkíta Jézus-hitű keresztény egyház papi rendjébe való bekerülésnek igen kemény és szigorú feltételei voltak, ami a papi rend beavató jellegében rejlett. A zsidókeresztény köntösben Róma által is kénytelen-kelletlen elismert módon e papi-mágus rend tudásának és szertartásainak továbbvivője Magyarországon a középkori, 1250-ben alapított Pálos Rend volt, az egyiptomi Thébai Remete Szent Pál rendje. Pontos ismereteink vannak afelől, hogy ez a rend, melynek a mai azonos nevet viselő szerzetesrendhez az égadta világon semmi köze sincs, beavató rend volt. A beavatás során a hosszas és alapos előkészületi időt letöltött iniciálandó személy átesett a halál megrázó élményén úgy, hogy megjárva a túlvilág szféráit, ezzel a semmivel sem összehasonlítható élményen átesve és lélekben gazdagodva a Létből élve visszakerült a földi életbe, diadalt aratva a testi halálon. Ez a szertartás földi időben mérve általában három napot vett igénybe. (Az Emberfia is három napig volt a föld gyomrában!) A beavatást azonban túl is kellett tudni élni. Ezért a pálos rendbe kizárólag testileg edzett és hibátlan, ám szellemileg és erkölcsileg is teljesen kifogástalan, lehetőleg 180 cm-nél nem kisebb termetű (e tekintetben tettek kivételt), kiváló magyar nemesi családokhoz tartozó férfiakat vettek csak föl.
    A szent tudással csak a beavatás megtisztító és szentté avató élménye után töltekezhettek a szkíta kereszténység mágus-papjai, így megbízható és jó kezekben volt a közönséges és gyarló, arra méltatlan hétköznapi emberek számára veszélyeket magában rejtő titkos tudás, melynek birtokában a pálos rend tagjai az egész ország, de még tágabb értelemben, az egész világ üdvét képesek voltak hathatósan szolgálni a Föld legfőbb energiaközpontjában (szív- és koronacsakra), a Pilis-hegységben lévő centrális rendi övezetükben. Nem véletlen, hogy nagy Hunyadi Jánosunk segítője a török elleni küzdelemben, Kapisztrán Szent János a márianosztrai pálos kolostorban jártakor így kiáltott föl: Ha valaki élő szentekkel akar találkozni, jöjjön el Márianosztrára a pálos szerzetesekhez!
    Ami egy még további többletet jelentett, és a magyar hitélet egy kitüntetetten egyedülálló szent jelenségét jeleníti meg, az a magyar TÁLTOS személye, aki mindenféle egyházszervezeti kötöttségtől függetlenül fejti ki működését, és tudását és erejét is közvetlenül a Teremtő Istentől kapja, aki őt „időről-időre kimozdítja a tér-időből és a tenyerére emeli, ha feladatot szán neki” (Molnár V. József). Ők azok a kiválasztott személyek, akiket „nagy baj idején mindig elhív szolgálatra a Teremtő” (M.V.J.). Ők titokban, csendben, minden feltűnés nélkül végzik Istentől reájukrótt munkájukat a Nemzet és az emberiség szolgálatában. Róluk e tanulmány keretében később külön fejezetben is lesz szó. Ez a jelenség tényleg valóságos üdvtörténeti hungarikum, mely népünk hiteles és igaz jézusi hagyományának egyik fontos velejárója.
    Beavatás nélkül - történjen az  beavatási szertartás által, mint a mágusok vagy a középkori pálos rend esetében, vagy közvetlenül a Teremtőtől kiinduló módon, mint a táltosoknál és a szenteknél - nincs se magasrendű szent tudás, se a földi élet zártságán túlmutató szentségi élet, hanem csak képmutatás, hatalomféltés és -vágy. A puszta jóindulat bár szükséges és elengedhetetlen, ám egymagában vajmi kevés az Istenhez vezető úton.
    Bárcsak részesülne nemzetünk, mely Jézus valódi apostolai tanításának megőrzésére lett eredetileg kiszemelve és legtovább képviselte Jézus valódi tanítását, újra abban az isteni kegyelemben, hogy eleink Jézus-hite beavatott papjaink hiteles életpéldája és tudása által a régi fényben és Isten-ismeretben ismét fölragyogna hazánk és az egész emberiség javára! De beláthatatlanul hosszú még az út odáig! Az út, mely igazság és élet nélkül csak egy kijárat nélküli labirintus útvesztőjébe vezet, ahonnan a kívülálló és beavatatlan egyházak vezetői sem ismerik a kivezető ösvényt, hanem csak vak vezet világtalant, s a sátán örül.

5. Az Oltáriszentség és turáni-szkíta előképei

    Az Oltáriszentség, görög nevén Eucharisztia (, mely szó szerint „hálaadás”-t jelent) megalapításának emlékére a keresztény szertartásrend központi liturgikus aktusában Jézus Utolsó Vacsorán mondott szavait ismétli az áldozópap az evangéliumokból. Érdemes közelebbről is szemügyre venni, van-e eltérés a szinoptikus, azaz „együttlátó” három evangélium (Máté, Márk, Lukács) erről szóló szakaszaiban. Lukács evangélista, foglalkozását tekintve görög származású orvos, Saul-Pál tanítványa volt. Az ő általa megfogalmazott, ám nem Páltól származó Ige végig magán viseli a sauli ószövetségi szemlélet jegyeit. Arra nézve nincsen kétség, hogy a két másik evangélistához, Márkhoz és Mátéhoz hasonlóan ő is egy a teológiai forráskutatásban már régóta Q-betűvel (Quelle németül forrást jelent) jelölt, de sajnos rég elkallódott, vagy lehetséges, hogy kényes jellegű tartalma miatt csupán titokban tartott mondásgyűjteményből (és Máté esetében saját emlékezetéből), mely főleg Szent Péter apostolfejedelem prédikációiból lett összeállítva, merítette mondandóját. A sauli befolyás a legkisebb részletekig rányomta bélyegét a Lukács evangéliumra, s ezt az Eucharisztia alapításáról szóló jelenetben is tetten érhetjük. Márknál és Máténál szó sincs új szövetségről, hanem csupán mindenféle kiegészítő jelző nélkül szövetséget emlegetnek.
    Márk: „Étkezés közben kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik? ’Vegyétek, ez az én testem.’ Azután fogta a kelyhet, hálát adott és nekik adta: ’Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontok. Bizony mondom nektek: Nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában’.” (Mk. 14./22-25.)
    Máté: „Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: ’Vegyétek, egyétek, ez az én testem.’ Azután fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal adta nekik: ’Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára. Mondom nektek: Nem iszom a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában’.” (Mt. 26./26-29.)
    Mindkét evangéliumi szövegszakasz esetében kizárólag Jézus és választott apostolai között, rajtuk keresztül pedig Őközötte és a galileai, zömmel nemzsidó apostolok házanépe és nemzetsége között ünnepélyes keretekben kötött örök szövetségről olvashatunk tudósítást. A mai fordításokban ugyan csalafinta módon zárójelbe téve oda van csempészve az (új) szócska, ám ez azért van zárójelben, mert eredetileg nem szerepelt a szövegekben!!
    Mi a helyzet azonban a Saul-tanítvány, Lukács evangélistánál? Az ő evangéliuma szinte szószerinti idézete a valamivel korábban keletkezett páli levél, a Korintusiaknak írott első levél erről szóló szakaszának, mely így szól: „Az Úr Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és így szólt: ’(Vegyétek és egyétek), ez az én testem, melyet értetek (adok). Ezt tegyétek az én emlékezetemre.’ Ugyanígy vacsora után (fogta) a kelyhet és így szólt: ’Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle,  emlékezetemre’.” (1Kor 11./23-25.) A zárójelbe tett részek itt sem szerepelnek az eredeti szövegben.
    Majd Lukácsnál: „Azután kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: ’Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt cselekedjétek emlékezetemre.’ Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: ’Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek ontok.’ De nézzétek, az áruló keze velem van az asztalon.” (Lk. 22./19-21.) Az áruló Júdás, Saul rabbi testvérének a kezéről van szó.
    Mint tudjuk, az ördög mindig a részletekben rejlik. A legkorábbi evangélium, a Márk szerinti még hitelesen őrzi Jézus Utolsó Vacsorán elhangzott szavait, mint ahogyan az e jelenetnél személyesen jelenlévő Máté apostol evangéliuma is. Ha a görög orvos, Lukács, aki értesülései egy részét Saul rabbitól szerezte, új szövetségről beszél, akkor ez az „új” jelző értelemszerűen feltételez egy régi, egy „ó” szövetséget is. Ezen a ponton ment lépre Saulnak az egész zsidókeresztény koncepció: Saul két egymástól szellemiségében és erkölcsi felfogásában is homlokegyenest eltérő vallás közé akar mindenáron folytonosságot erőszakolni, amikor egybemossa a kettőt, miután rádöbbent Jézus valódi kilétére, személyének egyedülálló súlyára, s ebből a felismerésből fakadóan foggal-körömmel saját népe számára erkölcsi, faji felsőbbrendűségi és hosszútávú gazdasági tőkét akart kovácsolni, ami sikerült is neki. 
    Saul az Oltáriszentség megalapításánál szemtanúként nem volt jelen, s nem tartozott ahhoz a belső választotti körhöz sem, amelynek tagjait Jézus beavatta a teremtés mélyebb misztériumaiba is, amiről Saulnak még csak sejtelme sem lehetett, így szabadon fantáziálhatott Jézus személyét illetőleg, saját vallási koncepciót dolgozva ki leveleiben, melyekben sok igazság is található, ám – mint tudjuk – ahogyan egy csöpp kőolaj 600 liter ivóvizet élvezhetetlenné és alkalmatlanná tesz az emberi fogyasztásra, úgy elég, ha csak 5 százalék hazugsággal fertőzünk meg egy első hallásra megkapó és meggyőző vallási tant, máris meghamisítódik az egész. Ez történt Saul által is Jézus személyét és tanítását illetőleg.
    Jézusnak nem állt szándékában a Jahve zsidó törzsi istenség és a zsidó nép közötti szövetséget megújítani, ellenkezőleg: Ő az egy, igaz Isten, azaz  Mennyei Atyja és a Szkíta Apostol Nemzetség között, melyet a galileai, zömmel szkíta vérségű apostolok képviseltek az Utolsó Vacsora asztalánál, köti meg újra a korábban már ősidők óta mindig is megvolt szoros kapcsolat nevében az egyezséget az egész emberiség üdvére. Innen forrásozik a Turul-házi magyar királyok apostolsága, apostol-királyi méltósága és eme egyedülálló rangja is, akik Jézus földi házanépének kései leszármazottai voltak, a szent vérvonal hordozói, „a szent királyok nemzetsége”.

Jézus rekonstruált képe a Turini Szent Lepel alapján, melyen csupán egy hiba fedezhető fel, hogy nem kékszeműnek ábrázolták, holott a szent hagyomány annak tartja.

    Ezt tudva fogalmaz a csupa lélek magyarságkutató Molnár V. József a következőképpen: „Pap Gábor művészettörténészt érdemes hallgatni abban a témában, hogy a magyarság a szkíta gyökerek óta keresztény. Mondom: keresztény. Egyre több bizonyítékunk van erre. A másik dolog, ami még szorosan ehhez tartozik, az az, hogy a magyarság a Teremtő közénk születése előtt is keresztény volt.”  Most lehet sikítani!
    Miután tisztáztunk néhány alapvetően fontos összefüggést a Jézus Urunktól származó legfőbb misztériummal, az Oltáriszentséggel összefüggésben, térjünk rá arra a jelképiségre, mely megtestesül benne.
    Kenyér és bor. Éterien tiszta képlet. Az eledel és az ital, ezeknek is a két legnemesebb képviselője az embert testi valójában is fenntartó  és tápláló energiaforrásoknak. A kenyér, a gyógyító erővel is rendelkező tönkölybúza lisztjéből készült magyar búzakenyér, melyet népünk régi idők óta ÉLET-nek nevez, s a bor, mely Eurázsia-szerte Hispániától Kínáig minden magaskultúra asztali együttléteinek elmaradhatatlan, nemes kelléke, kultikus itala. Jézus, amikor teljes emberi, azaz testi valójában is önként aláveti magát a megváltással járó gyötrelmeknek,  a szenvedését megelőző napon a föld terményeinek két legnemesebbikét választotta, hogy csodálatosan átlényegítve azokat, örök jelet hagyjon az őt követőknek a vele való misztikus egyesülésre mindannak emlékezetére, amit értünk tett.
    A kenyér és a bor áldozati jelképisége a turáni művelődésből kinőtt közel-kelet-i és mezopotámiai ősvallás felé mutat, s ebben az összefüggésben nélkülöz minden ószövetségi előzményt, azaz a zsidóság törzsi vallásában, ahol minden áldozati aktust állatok vérének kiontása kísért, nincs semmilyen előképe. Abban, hogy megtaláljuk a kereszténység központi misztériuma, az Oltáriszentség szimbolikájának valódi forrását, paradox módon maga az Ószövetség siet segítségünkre. A Teremtés könyvében bukkan föl Melkizedeknek, a Fölséges Isten főpapjának, Ős-Jeruzsálem, helyesebben Uru-Solyma, a turáni népek szent sólyma, a Turul városa istenkirályának alakja, aki az Ábrahámmal foglalkozó történetben szerepel.
    Íme a Biblia tanúsága: „Amikor a Kedor-Laomer és a vele levő királyok fölött aratott győzelemből visszatért, Szodoma királya elé jött Sáve völgyében (ez a Királyok völgye). MELKIZEDEK, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt: ...” (Ter. 14./17-19.)
    Még a zsidó Saul rabbi is Jézusra vetíti a melkizedeki, azaz nimródi, sumír-szkíta papi méltóság folytonosságát, ezt a papi vonalat fölsőbbrendűnek ismeri el a leviták papságánál. Nem árt újra emlékezetünkbe idézni a fentebb egyszer már előforduló „újszövetségi” szakaszt Saultól:  „Jézus az örök főpap Melkizedek rendje szerint. Ez a Melkizedek, Sálem királya (itt a zsidóság kialakulása előtti idők Jeruzsálemjéről van szó! LP) és a fölséges Isten papja volt (tehát nem Jahve papja! LP). ... Ábrahám tizedet adott neki mindenből. A neve azt jelenti: Az igazság  királya. ... Ez (mármint Melkizedek, LP) viszont, aki nem az ő nemzetségükből származott, tizedet vett Ábrahámtól, s megáldotta az ígéret hordozóját. Afelől nincs kétség, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet. ...  Ha a levita papság – amelynek a vezetése alatt a nép a törvényt kapta – tökéletességre vezetett volna, mi szükség volt még arra, hogy más lépjen föl, aki Melkizedek rendje szerint, és nem Áron rendjéből való?” (Zsid. 7./1-3., 6-7., 11-12.)
    Ezeknek a sauli idézeteknek a birtokában beláthatjuk, hogy bennük nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy ő is belátja, hogy Jézus a melkizedeki káld-sumír és nem a zsidó levita ároni papi méltóságot képviseli.

    (Súrolja a nevetségesség kategóriáját és roppant szánalmas jelenség mind keleten, mind nyugaton, és e téren nincs különbség a római és a protestáns egyházak között, hogy ha a mise vagy Isten-tisztelet során az „újszövetségi” olvasmány Saul Zsidókhoz írott leveléből származik, akkor fölülről kapott utasítást követve ki kell jelentenie a miséző papnak, lelkésznek, hogy „e levél írója ismeretlen”. Tehát nem másról van szó, mint arról, hogyha egy a Szentírásból ma már érthető módon kihagyhatatlan szövegben önellentmondásos, illetve a zsidókeresztény koncepció számára kényes és kényelmetlen gondolat szerepel, akkor azt megkísérlik hiteltelenné tenni, ez esetben attól sem riadnak vissza, hogy imádott Szent Páljukat megfosszák e levél szerzőségétől. Mennyire mély kétségbeesés vett erőt a zsidózó egyházak körében, ha már az elődeik által kanonizált szentírási szövegek számukra kellemetlenné vált passzusait is meg akarják fosztani eredetiségétől?! Jézus a farizeusok vádaskodásaira, egy kísértetiesen hasonló helyzetben, amikor a zsidók azzal gyanúsítják, hogy az ördög segítségével űzi ki a megszállottakból a démonokat, így válaszol: „Hogyan űzheti ki sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik, az az ország nem állhat fönn. Ha egy család meghasonlik, az a család sem maradhat fönn. Ha tehát a sátán önmaga ellen támad és így meghasonlik, nem maradhat meg, hanem elpusztul.” (Mk. 3./24-27.) És ha egy egyház hasonlik meg, azaz a kígyó a saját farkába harap, soká már nem maradhat fönn, legalábbis mai formájában, mai felfogásával és teológiai koncepciójával semmiképpen sem.)
    Jézus: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” (Mt. 9./ 13.) Ez a mondat a zsidóságot feddő prófétáknál is elhangzik, akik közül e nép sokakat meggyilkolt, de semmiképpen sem tekinthető kapcsolódási pontnak a két hagyomány között, hanem annak a jele, hogy a valódi Isten Jahve népénél is tett mindig újra és újra kísérleteket az általa közéjük küldött egyes valódi próféták szavain keresztül, hogy észre térítse őket, de mindhiába: „Mert én irgalmasságot akarok és nem áldozatot, és Isten ismeretét inkább, mint égő áldozatokat.” (Ozeás 6./6.) Isten ismeretét (gnózisz!) inkább, mint az Istenbe vetett hitet! E mondat igencsak furcsán cseng egy kizárólag a hitre alapozott vallás szentnek nyilvánított iratában!
    A vérontás nélküli, tiszta jelképiségű, szent áldozat nyomai azonban ennél is messzebbre vezetnek bennünket a múltban, a legendás Folyamközbe, ahol a szemita Akkád birodalom megdöntésében vezető szerepet játszó turáni gutiak vagy máshogy kutaiak (Kr. e. 2200-2050.) uralma idején az akkoriban vezető pozícióba került sumér városállam, Lagas papkirálya, Gudea ugyancsak ezt a szimbolikát állította a vallási áldozat aktusának középpontjába egy eltéréssel, hogy a bor helyett víz (mint az Élet Vize) szerepelt a kenyér mellett. Ezt az időszakot a történetírás „sumér reneszánsz”-nak nevezi, ugyanis ez volt a mezopotámiai őslakos sumérok kultúrájának a több hullámban bekövetkező szemita invázió miatti utolsó fényes föllobbanása a szintén turáni  pártusok megjelenéséig.

                        

Két korabeli szobor a nagy uralkodóról, Gudeáról

    Míg az északibb területen élő turáni szkítákat Hérodotosz és Sztrabón kemény és hazájuk védelmében sokszor kegyetlen katonanépként írják le, akik között széles körben ismert volt a skalpszedés szokása is (ez is aláhúzza, hogy az észak-amerikai indiánok ugyancsak szkíták),  ez mégsem tartotta vissza e nagy gondolkodókat attól, hogy az íjfeszítő népek egyenességét, igénytelenségét, szabadság- és függetlenségszeretetét és műveltségük ősiségét követendő példaként állítsák elpuhult, elhülyült, ármánykodó és élvhajhász honfitársaik elé. Minket témánk kapcsán azonban elsősorban e hatalmas népcsoportnak már a szemitának és indoeurópainak nevezett, hajlító nyelveket beszélő népek megjelenése előtti ősidőkben délebbre vándorolt csoportjai érdekelnek, a mezopotámiai sumér-kungar-mahgarok, Palesztína őslakosai, a palastu-palócok, Ős-Jeruzsálem (Uru-Solyma, Melkizedek) alapítói, az Egyiptomnak több fáraót adó turáni lovasnép: a hikszoszok (egyiptomi fővárosuk Avar-isz volt), továbbá a pártusok (Jézus népe), valamint a Kaukázus térségében élő szabír-magyarok és hephtalita-hunok. Jézus tanításának „ószövetsége” ugyanis - és ezt az Eucharisztia jelképisége is aláhúzza -  e népek hagyományvilágában, és csakis abban van jelen a Megváltó közénk születése előtti időkben.

6. A vérszerződés és a testvérbarátság

    Jelenlegi témánk szerves folytatása az előzőnek, mert jelképi és rituális szinten szoros rokonság mutatható ki a szkíták körében széles körben elterjedt mélyértelmű, ősi szertartás, a vérszerződés és az Oltáriszentség Jézus általi megalapításának jelképi rendje között az Utolsó Vacsorán.
    A vérszerződés az íjfeszítő népek, így a pártusok és a magyarok körében is általánosan elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár törzsekről, népekről volt is szó, ezzel a mélyértelmű, vallásos komolyságú szertartással éltek.
    A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel megnyitottak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent edénybe, kehelybe vagy ivókürtbe csöpögtettek. Ezt követően a vérrel elegyített borból minden résztvevő ivott egy keveset mintegy vérrel pecsételve meg a megegyezést vagy a szövetséget. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés tartalmának minden körülmények közötti betartására, hanem testvérekké és barátokká váltak a közös vérség köteléke által.

    A vér különös folyadék. Nemcsak az élet, a tápanyagok és az életben maradáshoz nélkülözhetetlen oxigén hordozója az emberi testben, hanem az egymást szerető embereket, családokat, sőt egész nemzeteket összetartó, összekovácsoló misztikus hatalom, a vérségi kapocs hatalmának letéteményese. Piros, mint a kicsattanó élet. Olyan drága szemünkben, hogy semmi sem hasonlítható hozzá. És semmi sem érhet többet annál, mint az, amiért az ember még saját vérét sem sajnálja kiontani: családtagjaiért, barátaiért, nemzetéért, Istenéért és hazájáért. Isten, család, nemzet, haza! E négy fogalom az, amiért élni és halni érdemes. Ezért a legmagasztosabb áldozat Jézus megváltó keresztáldozata, mert önként kész volt vérét ontani értünk bűneink kiváltására, hogy életünk legyen és bőségben legyen - ahogy mondotta. A kiontott vérnek óriási ára van, és óriási árat kell fizetniük mindazoknak, akik ártatlanok vérét ontották vagy ontják. És ezért olyan mélyértelmű és tiszta az a jelképiség, mely a kárpáti őshazába azonos nyelvet beszélő tesvéreikhez visszatérő álmos-árpádi hun-magyar népcsoportokat egy magasabb értelmű vérségi egységbe kovácsoló szertartásban, a Hét Fejedelem és a hozzájuk csatlakozott kazár-úz-iráni törzsek Vérszerződésében fogalmazódott meg.
    Ez olyannyira régi szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz (Kr. e. 480 körül - Kr. e. 425.), a történetírás atyja is részletesen megemlékezik írásaiban róla, aki roppant nagy érdeklődéssel fordult a szkíta népek számára különös és vonzó műveltsége felé: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci bárdot mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.” Az ima mondásának motívuma jelzi, hogy itt nem egy pusztán világias jegyeket magán viselő, merőben jogi formalitással van dolgunk, hanem egy vallási szertartással, mely során az isteni szféra beleegyezését, megszentelő és megtartó erejét valamint áldását hívják a szertartásban résztvevők segítségére.
    Szántai Lajos művelődéskutató Prof. Badinyi Jós Ferenc nyomán hívta föl az árulkodó párhuzamot a szkíta vérszerződés ősi szokása és az Oltáriszentség megalapításának jelképvilága között, melyet Jézus közte és az apostolok és azok későbbi követői között szövetségként kötött az Utolsó Vacsorán. Erre a Húsvétvasárnap előtti harmadik napon, Nagycsütörtökön emlékezik a keresztény világ. Ez az örök szövetség felbonthatatlan jellegéből adódóan ma is fennáll a Világmindenség Királya és népének Szkíta Apostoli Anyaszentegyháza között, mely szervezeti kereteit már jó félévezreddel ezelőtt a szűnni nem akaró üldöztetés miatt elvesztette ugyan, melyet Jahve egyházától kellett elszenvednie, s manapság a mai egyházak félkatonai, hierarchikus berendezkedettségének nyűgje nélkül kizárólag a Magyar Nemzet arra méltó és alkalmas nemzettagjaiban él és működik a katakomba-létben, ahonnan a világ megújhodásának folyamata már megindult, mint tudjuk, és ez a folyamat feltartózhatatlan, mert maga a Teremtő akarja így.
    Ugyancsak Szántai világított rá arra, hogy az Eucharisztia kenyér-bor, tes és vér jelképisége, mely által a szerződésben résztvevők eggyé, azaz testvérré válnak, egyedül a magyar szókincsben fejeződik ki tömören és félreérthetetlenül: test-vér szavunkban.
    A János evangéliumában a nagycsütörtöki, tanítványaival együtt töltött este során ezeket mondta Jézus az apostoloknak, miután szkíta szokás szerint megkötötte velük az örök szövetséget: „Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.” (Jn. 15./15.) (Itt Saul nem volt jelen! Az utolsó mondat rá nem vonatkozik!)
    Egy görögösen Toxarisnak (Toksza – Taksa – Taksony?; Taksony a Képes Krónikában Toxun alakban szerepel) nevezett szkíta származású bölcs, akinek sírjánál az athéniak fehér lovat (!) szoktak volt áldozni, ecsetelve a népe körében dívó szokásokat, így mesélt az achájoknak a barátság fogalmáról hazájában általánosan elfogadott felfogásról:
    „Elmondom, miként szerzünk barátokat: Nem ivás közben, mint ti, sem úgy, hogy valaki ifjúkori társunk vagy szomszédunk, hanem, ha látunk olyan jeles férfiút, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan. Sokat utána járva mindent elkövetünk, hogy el ne vétsük a barátságát, s ne tűnjünk fel megvetendőnek. Ha pedig már barátnak választottunk valakit, következik a szövetség és a legnagyobb eskü, hogy egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. S így cselekszünk, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét belemártván egyszerre iszunk mindketten belőle, és semmi sincs, ami bennünket eztán szétválaszthatna.”
    S hogy élő példával tegye szemléletessé az elmondottakat, elmesélt egy valóban megtörtént esetet, két szkíta férfi, Dandamis és Amizok történetét:
:   „Elmondom Dandamis és Amizok történetét, de előbb esküt teszek a mi szokásaink szerint: Esküszöm a szélre és a kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a szkíta barátokról.  . ... Ha  a szélre és a kardra esküszünk, azt annyiban tesszük, amennyiben a szél (a levegő) az élet oka, a kard pedig halált eszközöl.” (Tehát életre és halálra esküdtek. LP) „... Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a szkíták vidékére, s mivel azoknak a támadásról sejtelmük sem volt, mindnyájukat megfutamította vagy elfogta az ellenség, kivéve azokat, akik gyorsan a folyó túlpartjára úsztak. Akkor ugyanis a Tanais” (Don; LP) „folyó két partján táboroztak a szkíták. Az ellenség kirabolta sátraikat és feldúlta mindenüket. Ezért a szkíták nagyon szomorkodtak. Amizok foglyul esett. Kiáltozta barátja nevét és emlékeztette a  serlegre és a vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságdíjat követelt érte. Dandamis akkor így szólt: ’Mindenemet, amim volt, elraboltátok, de ha képes vagyok szegénységemben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett, s úgy bánjatok velem, ahogy nektek tetszik.’ Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odatartotta, hogy szúrják ki. S mikor kiszúrták, átvette barátját és azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség megrémült e hősiesség láttán, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.”

Ez az aranyból készített szkíta királysírban talált kisplasztika két férfit ábrázol, akik egymással vérszerződés útján örök szövetséget kötnek. Sokatmondó az ötlet, ahogy a két fej profilja egyetlen szembenéző arccá olvad össze.

    Az önfeláldozásnak ez a heroikus, a mai, velejéig egoista ember számára nevetség számba menő példája fogalmazódik meg Jézus azon igéjében is, mely így szól: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn. 15./13.)
    Az imént olvasottak alapján megállapíthatjuk, hogy a világtörténelem második, a Jézus és a galileai, nemzsidó vérségű apostolok között megkötött szerződés után legismertebb és legjelentősebb Vérszerződése népünket minden kételyt kizáró módon a szkítasághoz kapcsolja. A hét magyar népcsoport fejedelmei által Levédiában véghezvitt szent szertartásban a szerződő felek eskü terhe alatt megállapodtak abban, hogy az egy nemzetté forrott magyarság különböző ágainak vezető erejévé a szabír-hun Magyar nevű törzset választják, és vezérlő királyuk, Álmos ivadékaiból választanak eztán legfelsőbb uralkodót maguknak. Hogy mennyire mindenkire kötelező erejű volt ez a szerződés, és hogy mennyire nagy súllyal esett a latba az utókor magyarsága számára is, arra a legmeggyőzőbb példa a Turul-ház férfiágon öröklődő vonalának több, mint négyszáz éves fennállása, és az a görcsös törekvés, hogy 1301 után is a nemzet mindent megmozgatott annak érdekében, hogy legalább női leszármazási ágon találjanak olyan megfelelő személyt a magyar trónra, akinek ereiben ott csörgedezik a „szent királyok nemzetségének”  megszentelt vére.

7. A női őselv helye a szkíta világfelfogásban

    Kezdeti állapotában a szkítaság az apajogú (patriarchális) szemita-indoeurópai népek kultúrtérben való megjelenéséig matriarchátusban, anyajogú társadalmakban élt.
    Ennek mindmáig élő bizonyítéka az a bensőséges viszony, mely nemzetünket égi édesanyja, Boldogasszony Mária személyéhez fűzi. Az Istenanyának mind  a legősibb Szkítia, a Kárpát-medence, mind a későbbi időkben felemelkedett Suméria területén élő proto-magyar népek hitvilágában központi szerepe volt. Őseink egyik első nagy fölismerése az lehetett, hogy a nőiség elve az életadói és élethordozói minőségben, a családi tűzhely őrzőjének szerepkörében, a megtartó, tápláló és gondoskodó anya alakjában ölt testet a földi élettérben, s ez egy Isten által a teremtett világban égi mintára megélt képlet, s mint ilyen, központi jelentőséggel bír a földi anyaggal birkózó ember életében. Az ember női fele nagyobb intenzitással hajol az emberi élet anyagi vetülete felé (anya-anyag, mater-matéria), ugyanakkor az első nagy vallási kultuszok kialakításában és ápolásában neki volt döntőbb szerepe. Így van ez napjainkig. A vallásosság szokásai, de a babona iránt is sokkal nagyobb hajlam mutatkozik a gyengébb nem soraiban, mint a férfi környezetben.
    Johann Jakob Bachofen, svájci jogtörténész és ókorkutató korszakalkotó nagy művében, Az Anyajog-ban (Das Mutterrecht; Stuttgart, 1861.) így ír erről: „A nő azáltal, hogy szelleme a természetfölötti, az isteni, a törvény alól magát kivonó, a csodaszerű felé irányult, minden időben a legnagyobb hatást gyakorolta a férfinemre, a népek nevelésére és erkölcsösítésére. Ily erőkkel felruházva a gyengébb nem képes volt fölvenni a harcot az erősebbel, és győztesen megállni.” Az sem véletlen, hogy a bölcsesség istensége, Sophia a régi görögöknél nőnemű volt. Bachofen a vallásos kultuszok három fejlődési fokozatát különbözteti meg: a telluris, azaz földi szint a nemi kapcsolatok féktelen szabadosságát (promiszkuitás) az emberi nem szaporodása elvének szolgálatába állítja. Amikor a női elv eszmeisége a maga teljes valóságában tisztulni kezdett, fölemelte az anya-matériát az általa elérhető legmagasabb szintre, a lunáris erők magasába, ahol a fény a naptól kölcsönzött, másodlagos ragyogásban merül ki. Ekkor kerül rendezett keretek közé a férfi-női kapcsolat: léterjön a házasság és a család intézménye, de a család feje továbbra is a nő. Egyiptom is nagyon sokáig a holdistenség, Amún főhatalma alatt állott. Echnaton fáraó Napisten-reformja (Aton-kultusz) csupán kérészéletű kísérletnek bizonyult, és az Amún-papok ellenállása miatt meghiúsult. A harmadik, legmagasabb szintet Bachofen a férfielv győzelmével beköszöntő szoláris fokozat, Dumuzi-Tammúz-Rá-Aton-Apollón-Mithra Napisten győzelmében látja, ahol a vallás képzetei elhagyják az anyag lehúzó erőit és elérik a teremtő erő kiapadhatatlan forrását.
    A szicíliai Diodórosz (Kr. e 44 körül) megerősíti azt, amiről már Hérodotosz is írt a szkíták eredetéről: „Később, így regélik a szkíták, földszülte szűz támadt földjükön, s testének idomai az övig női, az alsók pedig kígyóidomúak voltak. Jupiter közösült vele (Hérodotosznál Héraklész, azaz Nimród; LP) s egy Szkíthész nevű fiat nemzett. És mivel ez jóval különb volt az előtte élőknél, nevéről neveztettek szkítáknak e népek.” Kolozsvári Grandpierre Endre így magyarázza e szövegrészletet: „Jelentős eltérés a bibliai eredetmondától, amely a férfiági eredetet tükrözi – a férfi Atyaisten a férfit teremti meg elsőnek, s annak oldalbordájából alkotja meg a nőt -, hogy itt nő, az ősanya szüli meg az első férfit. E tény nyilvánvalóvá teszi, hogy a szkíta eredetmonda a nőuralom (matriarchátus) korában, míg a bibliai eredetmonda a férfiuralomra (patriarchátus) való áttéréssel keletkezett; eszerint az előbbi az ősibb.” (Kolozsvári Grandpierre Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára)
    Az „ószövetségi” zsidóságban domborodik ki a szemita népek minden tulajdonsága a legszembetűnőbb módon. És az is tudvalévő, hogy a zsidóság a legjellegzetesebb megjelenítője a maga könyörtelenségével, mohó materializmusával, kíméletlen törtetésével és más népek iránti gyilkos türelmetlenségével a Kos zodiákus korszakának. Ekkorra kristályosodott ki végleg vagy legalábbis hosszú időre a patriarchális társadalmi forma a korábbi korszakok matriarchátusainak ellenreakciójaként. Az élet minden rezdülésében a hangsúly a hím, a maszkulin jellegre tevődött át. A guzsaly, az orsó, a fazekaskorong és a konyhai edények primátusát fölváltotta az íj, a kard, az eke uralma. A Nagy Anya (Magna Mater) anyagi, mocsári természetre emlékeztető (Helénét helosznak = mocsárnak hívták a görög mitológiában), érzelmi túlfűtöttségű és lekerekített formavilágú lunáris kultuszát fölváltotta a lecsapolt és művelésre alkalmassá tett hajdani ingoványok, szántóföldek világa, a szoláris sarkos formák elterjedése és a ráció, az ész kultusza, mely pervertálódott alakjában kegyetlenségekhez, istentagadáshoz és elembertelenedéshez vezet.
    Az eredetileg és lényegét tekintve a két nemet egyesítő, androgün természetű Istenből, aki az igazság szerint szigorú Atya és egyszersmind szerető, gondunkat viselő Anya, hímnemű Úr lett. A Teremtés fölfoghatatlan gazdagságát az alacsonyabb tudati nívón lévő, fiatal kultúrák emberi tudata leredukálta a mindig is imádott egyetlen Főistenre. (Az Iszlám ugyan már a Halak korszakában fejlődött ki, azonban szemita gyökerű vallásként minden vonatkozásában folytatója a héber monoteizmusnak.)
    A korábban a női elv spontán puhasággal gyakorolt, szívbe írott erkölcsi törvényeit leváltva, melyek az élet továbbadása mindenhatóságának igézetében a korai időszakban a hetérizmus és a nemi szabadosság tüneteit is fölmutatták, megjelent az írott és áthághatatlan Törvény (Toráh), a rettegett Ítélet víziója, és a kirekesztő Szigor. Létrejöttek a kisarkított monoteizmusra épülő vallások. A női elv és a női nem a szemitajellegű monoteista vallások uralta társadalmakban háttérbe szorítódik, alacsonyrendű és elnyomható jelleget ölt, az elfojtás  állapotába kerül, a két nem testi kapcsolatát, a nemiséget démonizálják. Nők nem dönthettek a család fontos dolgaiban, ki voltak rekesztve a jeruzsálemi Nagytemplomban az Isten-tiszeteletből azáltal, hogy a férfiaktól elkülönítve, egy farács mögötti, hátsó csarnokban  kellett maradniuk stb.
    A két őselv egymás elleni kijátszásával felbomlik a teremtés egyensúlya, a két, ideális állapotában egyenrangú és egymást kiegészítő elv egymás ellen fordul, és ez tragédiák láncolatát idézi elő az emberi élettérben.
    A szkíta felfogás a szemitának merő ellentéte. A női nem társadalmi helyzete minden időben egyenrangú volt a férfiakéval. Sőt, a legősibb időkben Eurázsiát a Kárpát-medencéből civilizáló és kulturális téren fölemelő mágusok jelentős része is nő volt, hirdeti Grandpierre Atilla Govedarica és Manzura kutatókra való hivatkozással. Ez a nemek közötti egyenjogúság és szerepköri egyensúly elemi erővel bele volt oltva a régi magyarok lelkébe, és ez Boldogasszony-Mária, Égi Királynőnk iránti bensőséges kapcsolatunkban, a Mezopotámiából magunkkal hozott Istenanya-kultuszban is beszédes módon kifejezésre jut. Ennek legszebb és legmagasztosabb példája a Szent Korona és az ország Szent István király általi fölajánlása volt a Boldogasszonynak. Inanna, Ninhurság, Baudug-aszan (a csíksomlyói Babba-Mária-tisztelet ősi forrása) és hét lányának égi alakjai átkerültek a magyarság keresztény képzeteibe is, és egyikük-másikuk rajtunk keresztül  terjedt el Európa-szerte (Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó BA, Sarlós BA, Havi BA, Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony, Magyarország Nagyasszonya). Szent István nem bízta országa sorsát a véletlenre, hanem pontosan tudta, hogy nemzetét kinek ajánlja föl. A Nagyboldogasszony vagy ősi nevén Baú vagy Baudug-aszan a sumér hitvilágban „koronás nőalak, fodros ruhában trónszéken ül, és szimbólumainak valamelyike, az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel teli serleg jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Van kutyája és madara” (a fecske és a gólya; LP). (Bobula Ida) A Kárpát-medencében már a legkorábbi datálású időkből is tömegével találtak istenanya-szobrokat, ami e kultusz folyamatos jelenlétét támasztja alá.
    Regino, prümi apát így nyilatkozik Világkrónikájában a szkítákról: „A férfiak vitézsége mögött nem maradt el az asszonyoké sem, minthogy amazok a pártusok és a baktriaiak országát, asszonyaik pedig az amazonok országát alapították meg, úgyhogy ha az ember a férfiak és asszonyok viselt dolgait szemügyre veszi, egyenesen bizonytalan, melyik volt náluk a híresebb nem.” Ha végigtekintünk az elmúlt évezred magyar történelmén, szembeötlő a magyar nagyasszonyok kiemelkedő szerepe a nemesi családokban, vagy gondoljunk csak nagy női szentjeinkre vagy az egri nőkre. A táltossá válás terén sincs különbség férfi és nő között. Nő és férfi egyaránt táltosokká válhattak, ha kiválasztotta őket az Isten szolgálatra.