Szép estét!
Zavarban vagyok a köszönés formájával tegnap óta! A Szebb Jövő már kilátástalan! A szép nap ezek után csak egyre borúsabb, komorabb és nem szebb lesz!
Egy magyar ember elindult őseink útján kezében a Szent-korona zászlajával, hogy Alkotmányozni hívja a Nemzetet! Érkezését mindössze néhány százan vártuk. Útja során sem csatlakoztak mellé, mögé ezrek és ezrek. És a néhány százból is csak néhányan énekeltük hangosan nemzetünk Himnuszát, a Székely-himnuszt, a Szózatot. Nem szégyellem, nekem kicsordult a könnyem. Ez legutóbb édesapám temetésén történt meg 1965-ben. Most a Nemzet gyászának napján megismétlődött.
Egy út véget ért.
A valaha egy nagy és dicsőséges nemzet végnapjait éli. A nemzet haldoklik, a legjobbjai börtönben, s az a néhány, aki még álmodik, nem akar felébredni. Nem ébredhetek fel abból az álomból, abból a vágyamból, hogy hazám, nemzetem ismét a régi dicső nagy fényében fog ragyogni! Naponta felkelek, hogy tegyek is egy csekélységet, hogy ébresztőt fújjak, hogy történelmet írjuk. Az ébresztő kürt szava túl halk, túl gyenge, alig hallja meg néhány száz, néhány ezer ember.
Így hétfőn alkotmányozás helyett, gyászoltam, gyászoltunk. Gyászolom szeretett hazámat, nemzetem, népem. Elfogytak, indokolatlanok a biztató szavak, hogy túléled, meglásd jobban vagy már, volt rosszabb is mégis élünk, létezünk!
Tudja a haldokló a sámán jóslata nélkül is, vége! Ennyi volt. Az öröm napjaiból kevés, míg a gyász hosszú éveiből számolatlan jutott. Igyekeztünk elhessegetni az átkot, melyet, a jövőt látó sámánjaink írtak meg egykoron. Az a csoda-szép zászló elindult az ősök útján, remélve, hogy egyre többen csatlakoznak a végső hon-foglalás útjához.
Miközben a gyalázatos évtizedek diktátorai által a cirkusszá változtatott országházában megszavazták a halálos ítéletét a hazának, a népnek, addig kint , Isten ragyogó kék égboltja alatt, alig százan mondtak imát a haldokló hazáért! S a Szent zászlót vivő kéz magasban tartva a jelt, közeledett az imát mondók közé. A fáradhatatlan embert csupán néhányan kísérték. Érkezését a sámán-dobok egyre erősödő hangja jelezte.
S az a könnycsepp a zászlót hozó szemében is megjelent! Nem láttam, csak éreztem, hogy többek szemét is elhomályosította egyetlen könnycsepp, mely a szkíták büszkeségének jele volt, és lett ott tegnap este. Az elfogultak maroknyi csoportja mégis megfogadta, hogy élete végéig folytatja küzdelmét a Szent-korona országáért! Azért a hazáért melyet ismét meggyaláz a világuralomra törő örökre kitaszított faj!
Ahogy Krisztus urunkat, most a magyar nemzetet, a magyar népet előbb keresztre feszítették, keresztre feszítik, majd képmutatóan, gerinctelenül hajlongva, hamis esküt téve, a feltámadás napján emelik törvényre törvénytelenségük aljas jelét!
NEM VAGYOK ÁRULÓ!
Mindössze 44-en vállalták, reménykedve, hogy ott kinn a nemzet végre ismét érvényt szerez történelmi és Szent Alkotmányának! A szememből kigördülő könnycsepp nem szárad fel. Addig nem tud felszáradni és naponta újabb és újabb követi, amíg bilincsek kattanását, a rablánc csörgését hallom. Mélységes a fájdalmam, kiapadhatatlanná vált a szememből a könnycseppek áradata.
A legnagyobb fájdalom, melyet ember átélhet, nemzete, hazája haldoklását látni, megadatott.
Édesapám, drága székely nagyapám, az ősök mind-mind most rajtam kérik számon az általuk örökbe hagyott parancsolatot, "a haza mindenek előtt!"
Ma kerültem az unokáimat, féltem velük találkozni, mert kérdésükre nem tudok válaszolni. Hogyan s miképp fogom nekik elmondani, hogy mi magyarok nem alkotmányoztunk tegnap. S a ti jövőtöket ez által már idegen hatalmak csahos szolgáinak korbácsütései fogják meghatározni. Vajon mit fognak gondolni rólam, rólunk ők, az unokák, az utókor?
Kard helyett ismét bilincs a díszítés kezünkön! Nyakunkon a hóhér kötele.
A sámán-dobok és énekek szép hangját az egyre erősödő rablánc csörgése lassan elnyomja. Nagyon halkan még hallom itt benn a szívemben, gyökér nélkül nincsen fa, haza nélkül nincsen nép, tam, tam, tam. Kezemen bilincs zárja kattan, vállaim rabláncom súlya húzza le. Hátamon csattanó kardlap ütése már nem fájdalmas. Csörgő rabláncom ütemére magamban éneklem tovább: gyökere vagyok a fának, alázatos szolgája hazának, a Szent-koronának!
Ma este még van hol pihenésre, álomra hajtsuk a fejünket. Ma még van egy a századok viharában ezer sebből vérző hazánk!
Reggelre ki tudja lesz - e még? S ha lesz is, meddig még a haláltusa?
Ez lenne itt az út vége?
Szécsényi Gusztáv
Fajszi Jobbik
Emlékeztető: "Bizony, öreg vagyok, és nem ebbe az országba való. Ahol vakok hajtják a szekereket, süketek lesik a hangokat és némák beszélnek csak igazságról. Magyarnak lenni ma annyi, mint süketnek, vaknak és némának lenni." (Wass Albert: A kastély árnyékában)
sokkaljobb.hu
Zavarban vagyok a köszönés formájával tegnap óta! A Szebb Jövő már kilátástalan! A szép nap ezek után csak egyre borúsabb, komorabb és nem szebb lesz!
Egy magyar ember elindult őseink útján kezében a Szent-korona zászlajával, hogy Alkotmányozni hívja a Nemzetet! Érkezését mindössze néhány százan vártuk. Útja során sem csatlakoztak mellé, mögé ezrek és ezrek. És a néhány százból is csak néhányan énekeltük hangosan nemzetünk Himnuszát, a Székely-himnuszt, a Szózatot. Nem szégyellem, nekem kicsordult a könnyem. Ez legutóbb édesapám temetésén történt meg 1965-ben. Most a Nemzet gyászának napján megismétlődött.
Egy út véget ért.
A valaha egy nagy és dicsőséges nemzet végnapjait éli. A nemzet haldoklik, a legjobbjai börtönben, s az a néhány, aki még álmodik, nem akar felébredni. Nem ébredhetek fel abból az álomból, abból a vágyamból, hogy hazám, nemzetem ismét a régi dicső nagy fényében fog ragyogni! Naponta felkelek, hogy tegyek is egy csekélységet, hogy ébresztőt fújjak, hogy történelmet írjuk. Az ébresztő kürt szava túl halk, túl gyenge, alig hallja meg néhány száz, néhány ezer ember.
Így hétfőn alkotmányozás helyett, gyászoltam, gyászoltunk. Gyászolom szeretett hazámat, nemzetem, népem. Elfogytak, indokolatlanok a biztató szavak, hogy túléled, meglásd jobban vagy már, volt rosszabb is mégis élünk, létezünk!
Tudja a haldokló a sámán jóslata nélkül is, vége! Ennyi volt. Az öröm napjaiból kevés, míg a gyász hosszú éveiből számolatlan jutott. Igyekeztünk elhessegetni az átkot, melyet, a jövőt látó sámánjaink írtak meg egykoron. Az a csoda-szép zászló elindult az ősök útján, remélve, hogy egyre többen csatlakoznak a végső hon-foglalás útjához.
Miközben a gyalázatos évtizedek diktátorai által a cirkusszá változtatott országházában megszavazták a halálos ítéletét a hazának, a népnek, addig kint , Isten ragyogó kék égboltja alatt, alig százan mondtak imát a haldokló hazáért! S a Szent zászlót vivő kéz magasban tartva a jelt, közeledett az imát mondók közé. A fáradhatatlan embert csupán néhányan kísérték. Érkezését a sámán-dobok egyre erősödő hangja jelezte.
S az a könnycsepp a zászlót hozó szemében is megjelent! Nem láttam, csak éreztem, hogy többek szemét is elhomályosította egyetlen könnycsepp, mely a szkíták büszkeségének jele volt, és lett ott tegnap este. Az elfogultak maroknyi csoportja mégis megfogadta, hogy élete végéig folytatja küzdelmét a Szent-korona országáért! Azért a hazáért melyet ismét meggyaláz a világuralomra törő örökre kitaszított faj!
Ahogy Krisztus urunkat, most a magyar nemzetet, a magyar népet előbb keresztre feszítették, keresztre feszítik, majd képmutatóan, gerinctelenül hajlongva, hamis esküt téve, a feltámadás napján emelik törvényre törvénytelenségük aljas jelét!
NEM VAGYOK ÁRULÓ!
Mindössze 44-en vállalták, reménykedve, hogy ott kinn a nemzet végre ismét érvényt szerez történelmi és Szent Alkotmányának! A szememből kigördülő könnycsepp nem szárad fel. Addig nem tud felszáradni és naponta újabb és újabb követi, amíg bilincsek kattanását, a rablánc csörgését hallom. Mélységes a fájdalmam, kiapadhatatlanná vált a szememből a könnycseppek áradata.
A legnagyobb fájdalom, melyet ember átélhet, nemzete, hazája haldoklását látni, megadatott.
Édesapám, drága székely nagyapám, az ősök mind-mind most rajtam kérik számon az általuk örökbe hagyott parancsolatot, "a haza mindenek előtt!"
Ma kerültem az unokáimat, féltem velük találkozni, mert kérdésükre nem tudok válaszolni. Hogyan s miképp fogom nekik elmondani, hogy mi magyarok nem alkotmányoztunk tegnap. S a ti jövőtöket ez által már idegen hatalmak csahos szolgáinak korbácsütései fogják meghatározni. Vajon mit fognak gondolni rólam, rólunk ők, az unokák, az utókor?
Kard helyett ismét bilincs a díszítés kezünkön! Nyakunkon a hóhér kötele.
A sámán-dobok és énekek szép hangját az egyre erősödő rablánc csörgése lassan elnyomja. Nagyon halkan még hallom itt benn a szívemben, gyökér nélkül nincsen fa, haza nélkül nincsen nép, tam, tam, tam. Kezemen bilincs zárja kattan, vállaim rabláncom súlya húzza le. Hátamon csattanó kardlap ütése már nem fájdalmas. Csörgő rabláncom ütemére magamban éneklem tovább: gyökere vagyok a fának, alázatos szolgája hazának, a Szent-koronának!
Ma este még van hol pihenésre, álomra hajtsuk a fejünket. Ma még van egy a századok viharában ezer sebből vérző hazánk!
Reggelre ki tudja lesz - e még? S ha lesz is, meddig még a haláltusa?
Ez lenne itt az út vége?
Szécsényi Gusztáv
Fajszi Jobbik
Emlékeztető: "Bizony, öreg vagyok, és nem ebbe az országba való. Ahol vakok hajtják a szekereket, süketek lesik a hangokat és némák beszélnek csak igazságról. Magyarnak lenni ma annyi, mint süketnek, vaknak és némának lenni." (Wass Albert: A kastély árnyékában)
sokkaljobb.hu
*** www.nemzetihirhalo.hu *************
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése