„Ha ti, hunjaim, tudtok élni tehetségetekkel,
Joh
Egy évvel ezelőtt indította útjára a magyarságtudományi füzeteket a Magyarok Világszövetsége. Egy csomagban az első nyolc füzetet február első napjaiban hozták forgalomba. Azok, akik csak most szereztek a füzetekről tudomást, és szeretnék az eddig megjelent számokat megvásárolni, 50%-os kedvezményt élveznek: a csomag házhoz postázva, számonként mindössze 300 Ft-ba, összesen 2400 Ft-ba kerül. Alább közzé tesszük Friedrich Klára összegzését a Magyarságtudományi Füzetek első nyolc számáról.
Az első nyolc magyarságtudományi füzet megjelenése után örömmel állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiába a sok erőfeszítés a szerzők, a szerkesztőbizottság, a támogatók részéről, mert a sorozat páratlan sikert ért el.
Bizonyára azért, mert tudományos igénnyel, de közérthetően szólt a magyar történelem, néphagyomány és művelődés olyan kérdéseiről, amelyek 1989-ig a „tiltott”, legfeljebb a „tűrt” csoportba tartoztak. Az azóta eltelt 21 évben sokféle elmélet látott napvilágot a szabadság jegyében, melyek közül a szakirodalommal és kutatással kevésbé alátámasztottakat a hivatalos tudomány képviselői gúnykacajjal mutogatták, s Zsirai Miklós finnugrista nyelvész nyomán őstörténeti csodabogaraknak minősítették.
A Magyarságtudományi Füzetek nem adnak okot a gúnyolódásra, ezt egyrészt a komoly szakirodalom zárja ki, másrészt a szerzők a kellőképpen alá nem támasztott részeknél nem jelentik ki, hogy így volt, így történt, hanem azt olvashatjuk, hogy valószínű, feltételezhető. Mint ahogyan László Gyula írta a Vértesszőlőstől Pusztaszerig című könyvében:
„Mindannyian, akik a messzi múltat akarjuk felidézni, ingatag talajon állunk, s csak arról lehet szó, hogy az egyik feltevés szilárdabb, többet megmagyaráz az adatokból, mint a másik. Így tehát az olvasó ne csodálkozzék, ha itt - ott eddigi tudásával ellenkezőt olvas ebben a könyvben, mint ahogy a szerző sem csodálkozik – sőt természetesnek veszi –, ha vannak és lesznek, akik feltevéseivel ellentétes véleményeket fejtenek ki. E könyv olvasói ekként akarva-akaratlan vita középpontjába kerülnek, ám tudniuk kell, hogy a nemes vita nem egymás lebecsülése, hanem éppen egymás megbecsülése jegyében bontakozik ki.” (1974)
A Magyarságtudományi Füzetek felvállalhatják azt a feladatot is, hogy a fiatalságot a számítógéptől visszavezessék a könyvhöz. Nem tagadom a számítógép hasznosságát, de meg kell találni a helyes arányt, a Tudás pedig még mindig a könyvespolcokon és a könyvtárakban van.
A sorozat a nyelv művelésének is fontos eszköze lehet. Itt azonban az az észrevételem, hogy a szerzők túl sok idegen szót használnak. Téves és magyar nyelv-ellenes az az általánosan elterjedt felfogás, hogy az a tudományos mű, amelyben sok idegen szó van. Czuczor Gergely-Fogarasi János, Kriza János, Molnos Angéla, Kiss Dénes, Sára Péter, Sántha Attila (Székely szótár) műveiből újratanulhatjuk nyelvünket.
Kiváló gondolat, hogy a főszerkesztő, Patrubány Miklós egy szinte már elfeledett nagy magyar tanítótól, Comeniustól vett idézettel indítja útjára a füzeteket. A sorozat célja a tanítás is, így helyes tanítótól idézni. S még találóbb az idézet, mert Comenius „hunjaim”-nak és nem „finnugorjaim”-nak nevezi a magyarokat, ezzel eredetünkről való felfogását is megismerhetjük.
Patrubány Miklós egyúttal visszaadja a magyarságnak Comeniust, ismertetve, hogy az eredeti neve Szeges János, s erre a meglévők mellett még újabb és újabb bizonyítékokat keres.
Botos László, a füzetsorozat megálmodója a magyar ifjúságot szólítja meg bevezetőjében, egyúttal a letagadott, elfeledett igazságok felszínre hozatalára kéri fel, s hogy megkönnyítse ennek a feladatnak az elvégzését, a Magyarságtudományi Füzeteket nyújtja át nekik.
A szerkesztőbizottság tökéletesen döntött, amikor Bakay Kornél Hogyan lettünk finnugorok című művét adta ki az első füzetben. Nemzeti öntudatunkra, főként fiatalságunk nemzeti öntudatára szinte halálos csapást mért a finnugor elmélet kötelezővé tétele, és a halálos betegségből csak az olyan cáfolhatatlan, tudományos és egyúttal ragyogóan szellemes mű gyógyíthatja meg, mint Bakay Kornélé. Egy részletet emelek ki, amelyben a finnugristák bizonyítási módszerét mutatja be. Bár Aeneas Sylvius, a későbbi II. Pius pápa sehol sem említi a vogulokat és az osztjákokat, Zsirai Miklós mégis ezt írja: „Aeneas Sylvius nem említi ugyan a Jugria szót, de kétségtelen, hogy az Asiatici Hungari néven említett nép a vogulokkal és az osztjákokkal azonos…”
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_01.
A második kötet, a Győztes csatáink Tóth Sándor tanulmányát tartalmazza a pozsonyi csatáról és a cserhalmi ütközetről. Kutatási eredményei közül a legnagyobb érdeklődést és legtöbb vitát Árpád fejedelem sírjának Bad Deutsch Altenburgba helyezése váltja ki. S mennyire jellemző ez magyarságunkra, nagyjaink sírjának kitartó keresése, Attila, Árpád, Petőfi, jómagam Attila nagybátyjának, Rogának sírját keresem. Mennyire kötődünk ezekhez az elődeinkhez, s mennyire szeretnénk még porladó csontjaikhoz is közelebb kerülni!
Tóth Sándor figyelemre méltó feltételezése, hogy a Gnadendorfi Ifjú Árpád fejedelem valamelyik fia lehet. Többen voltunk a Nemzeti Múzeum kiállításán, akik mély vonzalommal szemléltük a leleteket, akkor még mit sem tudva Tóth Sándor elképzeléséről, mely most utólag alátámasztja érzéseinket.
Jó lenne, ha e füzetsorozat valamely részében később helyet kaphatnának a Tóth Sándor által említett rovásos gyűrűk fényképei és megfejtési kísérletük.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_02.
A harmadik füzet anyagát Pápai Szabó György, a Honlevél újság felelős szerkesztője állította össze és válogatta kitűnően. Címe: Letagadott eleink, a szkíták. Örvendetes, hogy olyan „letagadott” szerzők is helyet kaphattak itt, mint Zajti Ferenc és a Magyar Narancs tudatlan újságírói által méltánytalanul gúnyolt Bobula Ida.
Dr. Aradi Éva a szakák és indoszkíták történelmében igazít el, azonnal megszeretjük Matadzsit, a Föld Istenanyát és párhuzamot találunk a mi Boldogasszonyunkkal. Azóta Aradi Éva ismét ellátogatott Indiába, erről tartott előadássorozatában a Két Hollós Könyvesboltban sok fényképet láthattunk, és ismereteket szerezhettünk a szkíta utódnépek szokásairól.
Dr. Gyárfás Ágnes a szkíta kiállításokat elemzi, hiányosságaikat sem elhallgatva. Örvendetes azonban, hogy a német katalógusban egy olyan állásfoglalást talált, mely szerint Európában a magyarság a szkíták utódnépe.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_03.
A sorozat negyedik füzete rendkívüli jelentőségű, nemzetünket ért halálosnak szánt csapásról, a hiénalelkű kufárok általi szétszaggatásáról, a trianoni gonoszságról szól, egyúttal a Magyarok Világszövetsége által a 90. évfordulóra kiadott CD szövegkönyvét is tartalmazza. Bár nagyon szeretem Juhász Gyula verseit, de nem érthetünk egyet vele, amikor azt írja: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá…” Bizony kell beszélnünk és törekednünk kell arra, hogy minél több szó essék róla, hogy folyamatosan követeljük a történelmi Magyarország egységének visszaállítását. Ezt az ügyet szolgálja, hogy a Magyarok Világszövetsége évente emlékeztet Versailles-ban erre az igazságtalanságra, ébren tartva Európa lelkiismeretét.
A füzetben Dr. Balogh Sándor a franciák felelősségét elemzi. Botos Lászlótól ismerjük a kitűnő, Út a trianoni békeparancshoz című könyvet, amelyet néhány éve minden tanulóhoz eljuttatott, akik a Szakács Gábor által szervezett Kárpát-medencei rovásírás versenyen részt vettek. Itt olvasható írásában nem hallgatja el a Habsburgok felelősségét sem.
Rácz Sándor, akit az 1956-os szabadságharc után életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek, találóan úgy jellemzi a helyzetet, hogy a trianoni büntetés olyan kegyetlen Magyarországgal, mintha az első világháborút egyedül ellenünk vívta volna a világ. Trianoni gyalázat című, több mint 40 oldalas nagyszerű tanulmányának mellékletei tartalmazzák a különböző katonai egyezményeket, valamint választ kapunk arra, ki küldte Kun Bélát a Szovjetunióból Magyarországra, és a háttérben zajló eseményeket is megismerhetjük.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_04.
Az ötödik füzet szerzője Molnár V. József, akit Gyárfás Ágnes mutat be az olvasóknak oly tiszta léleklátással, amelyhez nehéz bármit is hozzátenni. S hogy mennyire igaza van, azt magam is alátámaszthatom, aki a 16. kerületi katolikus plébánián hallgattam Molnár V. József előadássorozatát. Ebben a füzetben az emberélet fordulóit ismerteti születéstől halálig, ahogyan az egészséges magyar néplélek megőrizte a hagyományokat.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_05.
Néphagyományainkhoz hasonló kincs magyar anyanyelvünk, mely „ősnyelv, filozófia és költészet”, írja róla Kiss Dénes, a hatodik füzet szerzője. Különösen megragadja az olvasót a „magyaráz” szó értelmezése, mely a magyar népnévre megy vissza.
Véleményem szerint azért „magyarázhatnak” a magyarok, mert mindig volt és ma is van mit elmagyarázniuk, megtanítaniuk a világ népeinek.
Kiss Dénes kötetét azért is üdítő olvasnunk, mert igen kevés idegen szót használ.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_06.
A hetedik füzet a nyelv, a gondolatok lejegyzésének, megőrzésének eszközéről, az írásról szól. Egyetlen nép sem mondhatja el magáról, hogy nyelve és írása olyan szorosan fonódott egybe, mint a magyaroké. Ennek az egybefonódásnak idejét nem is tudjuk pontosan meghatározni, de a római kereszténységre térítés idején már teljesen kialakult formában megvolt, minden magyar hangunkra volt benne jel, míg a latin betűs írással, amelyre átkényszerítettek, 11 vagy 13 hangunkat nem tudtuk lejegyezni, nem volt benne annyi jel. Ahogyan Berzsenyi Dániel a magyar nyelvet az egész óvilág nyelveinek gyökerének és anyjának nevezi, úgy nevezhetjük rovásírásunkat is a régi írások gyökerének és anyjának. De meg kell maradnunk a valóság és a tudományosság talaján, nem szabad elfelejtenünk, hogy két betű csak akkor azonos, ha hangértéke is azonos. Így van ez a boszniai hegypiramisok területén talált jelekkel is, az ezekkel kapcsolatos szarajevói tudományos tanácskozás álláspontját Szakács Gábor ismerteti.
Feltételezésem szerint Kárpát-medencei elődeink nem csak egy betűírást alkottak beszédhangjainkra, hanem a Kr. e. 7. évezred táján egy kép- és fogalomírást is (egyik emléke a tatárlakai korong ), ezt több tanulmányban részleteztem. Ebből a kép- és fogalomírásból ered többek között az egyiptomi hieroglif írás és a krétai hieroglifák is. Az egyiptomi kapcsolat egyik bizonyítékát Patrubány Miklós fedezte fel, egy utalást Dr. F. Thomas 1806-ban megjelent művére, mely szerint a magyarok és az ősi egyiptomiak nyelve, származása között összefüggés mutatható ki. Ugyanezt a rovásírás területén Galánthay Tivadar kelet-kutató, a magyar gyorsírás egyik úttörője igazolta.
Mindez alátámasztja Dr. Borbola János A Nílus parti hieroglifák magyar nyelvű olvasata című munkáját. Ebben megállapítja, hogy többek között a hieroglifák képértéke és hangértéke közötti összefüggések, a nyelvtani szerkezet, a többes szám k jele utal az ősmagyar nyelvre. A képírás megőrizte az eredeti Nílus- völgyi nyelvet, amely azonos a magyar nyelv ősével.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_07.
A Magyar ember és társadalma témaköre a nyolcadik füzettel, Gönczi Tamás Pilisi titkok, pálos barátok című tanulmányával zárul, mely a magyar Pálos Renddel ismertet meg bennünket. Megtudjuk, hogy a rend munkálkodásának Boldog Özséb által kidolgozott módszere és megfogalmazott célja, átmenteni a Turul nemzetségtől örökölt hagyományokat a római kereszténységbe, mely ezt a „fehérbarátos” pálos kereszténységet meglehetős gyanakvással figyelte és vizsgálta. A pálosokhoz fűződik a Magyar Biblia legendája, melynek rovásírásos változata is volt, s a Pilisben vagy Székelyföldön őrzik a beavatottak.
(A füzet itt olvasható: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_08.
A füzetsorozat eddigi kötetei a visszajelzések szerint elérték céljukat az ifjúság körében is. Jómagam is tapasztaltam, mert a Kárpát-medencei Rovásírás versenyek elődöntőjén és döntőjén a versenyzők a Magyarok Világszövetségétől ajándékba kapták az addig megjelent példányokat (I., II.) és nagy sikerük volt, olvasták, idézték, társaiknak ajánlották. Az ajándék példányokat ez úton is köszönjük a Magyarok Világszövetségének.
S most, a siker elérésekor ne feledkezzünk meg e füzetsorozat elődeiről sem, a Tomory Zsuzsa által szerkesztett, Amerikában magyar és angol nyelven kiadott Magyarságtudományi Értesítő közel száz oldalas füzeteiről, valamint a Botos László által szerkesztett, szintén magyarul és angolul is megjelent, 850 oldalas Magyarságtudományi tanulmányokról.
Mindezen szellemi kincsek létrejöttét magánemberek támogatása segítette, akik a magyar érdeket az egyéni érdek elé helyezték.
Tapasztalom, hogy a Magyarságtudományi Füzetekben is jelentkezik Attila hun királyunk nevének kétféle írása, két l-el, vagy két t-vel. A szerkesztőbizottság és jómagam is elfogadjuk mind a kétfajta írásmódot.
Vissza kell azonban utasítani azokat a megjegyzéseket, melyek szerint nem magyar ember az, aki Attila nevét két t-vel írja. E szerint a meggondolatlan vélekedés szerint, ha Habsburg Ottó két l-el írja, ő magyar ember, ha egy 1956-os szabadságharcos két t-vel, ő nem magyar ember. Az általam évek óta gyűjtött adatok szerint állíthatom, hogy tudós és jó magyarok írták két t-vel nagy hun királyunk nevét, itt a közel száz névből csak néhány: Kőrösi Csoma Sándor, Wass Albert, Padányi Viktor, Dümmerth Dezső, Götz László, Grandpierre K. Endre, László Gyula, Szász Béla (a hunok egyik legnagyobb kutatója), Fehér Mátyás Jenő és még hosszan sorolhatnám… Bármilyen változatban is írjuk nevét, például Etele, mint Arany János, a lényeg, hogy azt az uralkodónkat lássuk benne, akinek idejében nemzetünk hatalmas és dicsőséges volt, mert idegen papok, pénzváltók, uzsorások földet, hatalmat nem kaphattak.
Az első nyolc füzet értékelésének végére ismét egy László Gyula-idézet kívánkozik: „Az, aki ezt a munkát elolvassa, látni fogja, hogy a kutatás még nincsen befejezve, szinte azt mondhatnók, hogy sokkal több az, amit nem tudunk, mint amit sejtünk, vagy éppenséggel biztosan állíthatunk. Mégis vagyunk már annyira, hogy megkísérelhetünk egy számadást. Ezzel a számadással nem csupán az volt a célom, hogy az egykori élet sokrétűségét megmutassam, hanem azt is meg akartam mutatni, hogy miképpen dolgozunk, hogyan érünk el a tudományos kutatásban olyan eredményeket, amelyekre rámondhatjuk, hogy végre megtaláltuk az egykori valóság egy darabját.”
(A honfoglaló magyar nép élete, 1944)
Isten áldása kísérje a magyarságtudományi füzetsorozat útját és vezessen ez az út a magyar emberek lelkéhez!
Friedrich Klára
A Magyarságtudományi Füzetek honlapja: http://www.mvsz.hu/mtf/mtf_
MTF-1.(VIII.): Bakay Kornél – Hogyan lettünk finnugorok?
MTF-2.(VII.): Tóth Sándor – Győztes csatáink: Pozsonyi diadal, Cserhalmi ütközet
MTF-3.(III.): Pápai Szabó György szerk. – Letagadott eleink, a szkíták
MTF-4.(VII.): Patrubány Miklós szerk. – „Hogyan történhetett?!”– Kiáltvány Trianon 90. évfordulóján
MTF-5.(I.): A magyar lélek: Molnár V. József – A magyar lélek képe
MTF-6.(I.): A magyar nyelv: Kiss Dénes – A titokzatos ősnyelv
MTF-7.(I.): A magyar írás: Friedrich Klára – Szakács Gábor – Az ősi székely – magyar rovásírás
MTF-8.(I.): A magyar táj: Gönczi Tamás – Pilisi titkok, pálos barátok
MVSZ Sajtószolgálat
7143/110215
Friedrich Klára - MTF füzetek - összegzés
A magyar ember és társadalma
Napvilágot látott a Magyarságtudományi Füzetek első nyolc része
Összegzés
Az első nyolc Magyarságtudományi Füzet megjelenése után örömmel állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiába a sok erőfeszítés a szerzők, a szerkesztőbizottság, a támogatók részéről, mert a sorozat páratlan sikert ért el.
Bizonyára azért, mert tudományos igénnyel, de közérthetően szólt a magyar történelem, néphagyomány és művelődés olyan kérdéseiről, amelyek 1989-ig a „tiltott”, legfeljebb a „tűrt” csoportba tartoztak. Az azóta eltelt 21 évben sokféle elmélet látott napvilágot a szabadság jegyében, melyek közül a szakirodalommal és kutatással kevésbé alátámasztottakat a hivatalos tudomány képviselői gúnykacajjal mutogatták s Zsirai Miklós finnugrista nyelvész nyomán Őstörténeti csodabogaraknak minősítették.
A Magyarságtudományi Füzetek nem adnak okot a gúnyolódásra, ezt egyrészt a komoly szakirodalom zárja ki, másrészt a szerzők a kellőképpen alá nem támasztott részeknél nem jelentik ki, hogy így volt, így történt, hanem azt olvashatjuk, hogy valószínű, feltételezhető. Mint ahogyan László Gyula írta a Vértesszőlőstől Pusztaszerig című könyvében:
„Mindannyian, akik a messzi múltat akarjuk felidézni, ingatag talajon állunk, s csak arról lehet szó, hogy az egyik feltevés szilárdabb, többet megmagyaráz az adatokból, mint a másik. Így tehát az olvasó ne csodálkozzék, ha itt - ott eddigi tudásával ellenkezőt olvas ebben a könyvben, mint ahogy a szerző sem csodálkozik - sőt természetesnek veszi - , ha vannak és lesznek, akik feltevéseivel ellentétes véleményeket fejtenek ki. E könyv olvasói ekként
akarva-akaratlan vita középpontjába kerülnek, ám tudniuk kell, hogy a nemes vita nem egymás lebecsülése, hanem éppen egymás megbecsülése jegyében bontakozik ki.” (1974)
A Magyarságtudományi Füzetek felvállalhatják azt a feladatot is, hogy a fiatalságot a számítógéptől visszavezessék a könyvhöz. Nem tagadom a számítógép hasznosságát, de meg kell találni a helyes arányt, a Tudás pedig még mindig a könyvespolcokon és a könyvtárakban van.
A sorozat a nyelv művelésének is fontos eszköze lehet. Itt azonban az az észrevételem, hogy a szerzők túl sok idegen szót használnak. Téves és magyar nyelv ellenes az az általánosan elterjedt felfogás, hogy az a tudományos mű, amelyben sok idegen szó van. Czuczor Gergely-Fogarasi János, Kriza János, Molnos Angéla, Kiss Dénes, Sára Péter, Sántha Attila (Székely szótár) műveiből újratanulhatjuk nyelvünket.
Kíváló gondolat, hogy a főszerkesztő, Patrubány Miklós egy szinte már elfeledett nagy magyar tanítótól, Comeniustól vett idézettel indítja útjára a füzeteket. A sorozat célja a tanítás is, így helyes tanítótól idézni. S még találóbb az idézet, mert Comenius „hunjaim”-nak és nem „finnugorjaim”nak nevezi a magyarokat, ezzel eredetünkről való felfogását is megismerhetjük.
Patrubány Miklós egyúttal visszaadja a magyarságnak Comeniust, ismertetve, hogy az eredeti neve Szeges János s erre a meglévők mellett még újabb és újabb bizonyítékokat keres.
Botos László, a füzetsorozat megálmodója a magyar ifjúságot szólítja meg bevezetőjében, egyúttal a letagadott, elfeledett igazságok felszínre hozatalára kéri fel, s hogy megkönnyítse ennek a feladatnak az elvégzését, a Magyarságtudományi Füzeteket nyújtja át nekik.
A szerkesztőbizottság tökéletesen döntött, amikor Bakay Kornél Hogyan lettünk finnugorok című művét adta ki az első füzetben. Nemzeti öntudatunkra , főként fiatalságunk nemzeti öntudatára szinte halálos csapást mért a finnugor elmélet kötelezővé tétele és a halálos betegségből csak az olyan cáfolhatatlan, tudományos és egyúttal ragyogóan szellemes mű gyógyíthatja meg, mint Bakay Kornélé. Egy részletet emelek ki, amelyben a finnugristák bizonyítási módszerét mutatja be. Bár Aeneas Sylvius, a későbbi II. Pius pápa sehol sem említi a vogulokat és az osztjákokat, Zsirai Miklós mégis ezt írja: „Aeneas Sylvius nem említi ugyan a Jugria szót, de kétségtelen, hogy az Asiatici Hungari neven említett nép a vogulokkal és az osztjákokkal azonos…”
A második kötet, a Győztes csatáink Tóth Sándor tanulmányát tartalmazza a pozsonyi csatáról és a cserhalmi ütközetről. Kutatási eredményei közül a legnagyobb érdeklődést és legtöbb vitát Árpád fejedelem sírjának Bad Deutsch Altenburgba helyezése váltja ki. S mennyire jellemző ez magyarságunkra, nagyjaink sírjának kitartó keresése, Attila, Árpád, Petőfi, jómagam Attila nagybátyjának, Rogának sírját keresem. Mennyire kötődünk ezekhez az elődeinkhez s mennyire szeretnénk még porladó csontjaikhoz is közelebb kerülni!
Tóth Sándor figyelemre méltó feltételezése, hogy a Gnadendorfi Ifjú Árpád fejedelem valamelyik fia lehet. Többen voltunk a Nemzeti Múzeum kiállításán, akik mély vonzalommal szemléltük a leleteket, akkor még mit sem tudva Tóth Sándor elképzeléséről, mely most utólag alátámasztja érzéseinket.
Jó lenne, ha e füzetsorozat valamely részében később helyet kaphatnának
a Tóth Sándor által említett rovásos gyűrűk fényképei és megfejtési kísérletük.
A harmadik füzet anyagát Pápai Szabó György, a Honlevél újság főszerkesztője állította össze és válogatta kitűnően. Címe: Letagadott eleink a szkíták. Örvendetes, hogy olyan „letagadott” szerzők is helyet kaphattak itt, mint Zajti Ferenc és a Magyar Narancs tudatlan újságírói által méltánytalanul gúnyolt Bobula Ida.
Dr. Aradi Éva a szakák és indoszkíták történelmében igazít el, azonnal megszeretjük Matadzsit, a Föld Istenanyát és párhuzamot találunk a mi Boldogasszonyunkkal. Azóta Aradi Éva ismét ellátogatott Indiába, erről tartott előadássorozatában a Két hollós Könyvesboltban sok fényképet láthattunk és ismereteket szerezhettünk a szkíta utódnépek szokásairól.
Dr. Gyárfás Ágnes a szkíta kiállításokat elemzi, hiányosságaikat sem elhallgatva. Örvendetes azonban, hogy a német katalógusban egy olyan állásfoglalást talált, mely szerint Európában a magyarság a szkíták utódnépe.
A sorozat negyedik füzete rendkívüli jelentőségű, nemzetünket ért halálosnak szánt csapásról, a hiénalelkű kufárok általi szétszaggatásáról, a trianoni gonoszságról szól, egyúttal a Magyarok Világszövetsége által a 90. évfordulóra kiadott CD szövegkönyvét is tartalmazza. Bár nagyon szeretem Juhász Gyula verseit, de nem érthetünk egyet vele, amikor azt írja: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá…” Bizony kell beszélnünk és törekednünk kell arra, hogy minél több szó essék róla, hogy folyamatosan követeljük a történelmi Magyarország egységének visszaállítását. Ezt az ügyet szolgálja, hogy a Magyarok Világszövetsége évente emlékeztet Versaillesben erre az igazságtalanságra, ébren tartva Európa lelkiismeretét.
A füzetben Dr. Balogh Sándor a franciák felelősségét elemzi. Botos Lászlótól ismerjük a kitűnő Út a trianoni békeparancshoz című könyvet, amelyet néhány éve minden tanulóhoz eljuttatott, akik a Szakács Gábor által szervezett Kárpát-medencei rovásírás versenyen részt vettek. Itt olvasható írásában nem hallgatja el a Habsburgok felelősségét sem.
Rácz Sándor, akit az 1956-os szabadságharc után életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek találóan úgy jellemzi a helyzetet, hogy a trianoni büntetés olyan kegyetlen Magyarországgal, mintha az első világháborút egyedül ellenünk vívta volna a világ. Trianoni gyalázat című több, mint 40 oldalas nagyszerű tanulmányának mellékletei tartalmazzák a különböző katonai egyezményeket, valamint választ kapunk arra, ki küldte Kun Bélát a Szovjetunióból Magyarországra és a háttérben zajló eseményeket is megismerhetjük.
Az 5. füzet szerzője Molnár V. József, akit Gyárfás Ágnes mutat be az olvasóknak oly tiszta léleklátással, amelyhez nehéz bármit is hozzátenni. S hogy mennyire igaza van, azt magam is alátámaszthatom, aki a 16. kerületi katolikus plébánián hallgattam Molnár V. József előadássorozatát. Ebben a füzetben az emberélet fordulóit ismerteti születéstől halálig, ahogyan az egészséges magyar néplélek megőrizte a hagyományokat.
Néphagyományainkhoz hasonló kincs magyar anyanyelvünk, mely „ősnyelv, filozófia és költészet” írja róla Kiss Dénes, a 6. füzet szerzője. Különösen megragadja az olvasót a „magyaráz” szó értelmezése, mely a magyar népnévre megy vissza.
Véleményem szerint azért „magyarázhatnak” a magyarok, mert mindig volt és ma is van mit elmagyarázniuk, megtanítaniuk a világ népeinek.
Kiss Dénes kötetét azért is üdítő olvasnunk, mert igen kevés idegen szót használ.
A 7. füzet a nyelv, a gondolatok lejegyzésének, megőrzésének eszközéről, az írásról szól. Egyetlen nép sem mondhatja el magáról, hogy nyelve és írása olyan szorosan fonódott egybe, mint a magyaroké. Ennek az egybefonódásnak idejét nem is tudjuk pontosan meghatározni, de a római kereszténységre térítés idején már teljesen kialakult formában megvolt, minden magyar hangunkra volt benne jel, míg a latin betűs írással, amelyre átkényszerítettek, 11 vagy 13 hangunkat nem tudtuk lejegyezni, nem volt benne annyi jel. Ahogyan Berzsenyi Dániel a magyar nyelvet az egész óvilág nyelveinek gyökerének és anyjának nevezi, úgy nevezhetjük rovásírásunkat is a régi írások gyökerének és anyjának. De meg kell maradnunk a valóság és a tudományosság talaján, nem szabad elfelejtenünk, hogy két betű csak akkor azonos, ha hangértéke is azonos. Így van ez a boszniai hegypiramisok területén talált jelekkel is, az ezekkel kapcsolatos szarajevói tudományos tanácskozás álláspontját Szakács Gábor ismerteti.
Feltételezésem szerint kárpát-medencei elődeink nem csak egy betűirást alkottak beszédhangjainkra, hanem a Kr. e. 7. évezred táján egy kép és fogalom írást is (egyik emléke a Tatárlakai Korong ), ezt több tanulmányban részleteztem. Ebből a kép és fogalomírásból ered többek között az egyiptomi hieroglif írás és a krétai hieroglifák is. Az egyiptomi kapcsolat egyik bizonyítékát Patrubány Miklós fedezte fel, egy utalást Dr. F. Thomas 1806-ban megjelent művére, mely szerint a magyarok és az ősi egyiptomiak nyelve, származása között összefüggés mutatható ki. Ugyanezt a rovásírás területén Galánthay Tivadar kelet-kutató, a magyar gyorsírás egyik úttörője igazolta.
Mindez alátámasztja Dr. Borbola János A Nílus parti hieroglifák magyar nyelvű olvasata című munkáját. Ebben megállapítja, hogy többek között a hieroglifák képértéke és hangértéke közötti összefüggések, a nyelvtani szerkezet, a többes szám K jele utal az ősmagyar nyelvre. A képírás megőrizte az eredeti Nílus völgyi nyelvet, amely azonos a magyar nyelv ősével.
A Magyar ember és társadalma témaköre a nyolcadik füzettel, Gönczi Tamás Pilisi titkok, pálos barátok című tanulmányával zárul, mely a magyar pálos renddel ismertet meg bennünket. Megtudjuk, hogy a rend munkálkodásának Boldog Özséb által kidolgozott módszere és megfogalmazott célja átmenteni a Turul nemzetségtől örökölt hagyományokat a római kereszténységbe, mely ezt a „fehérbarátos” pálos kereszténységet meglehetős gyanakvással figyelte és vizsgálta. A pálosokhoz fűződik a Magyar Biblia legendája, melynek rovásírásos változata is volt s a Pilisben vagy Székelyföldön őrzik a beavatottak.
A füzetsorozat eddigi kötetei a visszajelzések szerint elérték céljukat az ifjúság körében is. Jómagam is tapasztaltam, mert a Kárpát-medencei Rovásírás versenyek elődöntőjén és döntőjén a versenyzők a Magyarok Világszövetségétől ajándékba kapták az addig megjelent példányokat (I., II.) és nagy sikerük volt, olvasták, idézték, társaiknak ajánlották. Az ajándék példányokat ez úton is köszönjük a Magyarok Világszövetségének.
S most, a siker elérésekor ne feledkezzünk meg e füzetsorozat elődeiről sem, a Tomory Zsuzsa által szerkesztett, Amerikában magyar és angol nyelven kiadott Magyarságtudományi Értesítő közel száz oldalas füzeteiről, valamint a Botos László által szerkesztett szintén magyarul és angolul is megjelent 850 oldalas Magyarságtudományi Tanulmányokról.
Mindezen szellemi kincsek létrejöttét magánemberek támogatása segítette, akik a magyar érdeket az egyéni érdek elé helyezték.
Tapasztalom, hogy a Magyarságtudományi Füzetekben is jelentkezik Attila hun királyunk nevének kétféle írása, két L-el, vagy két T-vel. A szerkesztőbizottság és jómagam is elfogadjuk mind a két fajta írásmódot.
Vissza kell azonban utasítani azokat a megjegyzéseket, melyek szerint nem magyar ember az, aki Attila nevét két T-vel írja. E szerint a meggondolatlan vélekedés szerint, ha Habsburg Ottó két L-el írja, ő magyar ember, ha egy 1956-os szabadságharcos két T-vel, ő nem magyar ember. Az általam évek óta gyűjtött adatok szerint állíthatom, hogy tudós és jó magyarok írták két T-vel nagy hun királyunk nevét, itt a közel száz névből csak néhány: Kőrösi Csoma Sándor, Wass Albert, Padányi Viktor, Dümmerth Dezső, Götz László, Grandpierre K. Endre, László Gyula, Szász Béla (a hunok egyik legnagyobb kutatója), Fehér Mátyás Jenő és még hosszan sorolhatnám…Bármilyen változatban is írjuk nevét, például Etele, mint Arany János, a lényeg, hogy azt az uralkodónkat lássuk benne, akinek idejében nemzetünk hatalmas és dicsőséges volt, mert idegen papok, pénzváltók, uzsorások földet, hatalmat nem kaphattak.
Az első nyolc füzet értékelésének végére ismét egy László Gyula idézet kívánkozik: „Az, aki ezt a munkát elolvassa, látni fogja, hogy a kutatás még nincsen befejezve, szinte azt mondhatnók, hogy sokkal több az, amit nem tudunk, mint amit sejtünk, vagy éppenséggel biztosan állíthatunk. Mégis vagyunk már annyira, hogy megkísérelhetünk egy számadást. Ezzel a számadással nem csupán az volt a célom, hogy az egykori élet sokrétűségét megmutassam, hanem azt is meg akartam mutatni, hogy miképpen dolgozunk, hogyan érünk el a tudományos kutatásban olyan eredményeket, amelyekre rámondhatjuk, hogy végre megtaláltuk az egykori valóság egy darabját.”
(A honfoglaló magyar nép élete, 1944)
Isten áldása kísérje a Magyarságtudományi füzetsorozat útját és vezessen ez az út a magyar emberek lelkéhez !
2011/2/12 Friedrich Klára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése