(Elvész a nyom, Az Antikrisztus és a pásztorok, Hagyaték)
Confessio, XXVII/2. (2003. június). - p. 22-36.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
1
Wass Albert Zsoltár és trombitaszó című novellájában frappánsan megfogalmazza emberi,
írói, közéleti ars-poeticáját: élete során az egyház és a haza szolgálatát látta el. Életét, mióta
csak eszmélt, képletesen zsoltár és trombitaszó kísérte.
Katonai érdemei ismeretesek - a második világháborúban I. és II. fokozatú Vaskeresztet
kapott -, ám azt kevesen tudják, hogy különösen fontos szerepet töltött be az erdélyi
református egyházban: 1936-ban, nagyapja halála után átveszi az erdélyi magyar református
egyház püspökségének főgondnokságát.
2
Kivételes teológiai tudása megmutatkozik
regényeiben is (Rézkígyó, Elvész a nyom, Hagyaték), így érthető, hogy szükség esetén lelkészi
szolgálatot is ellátott: 1949-ben Hamburgban világi lelkész volt a magyar menekültek kis
református közösségében; 1950-ben a németországi Wentorf-táborban, ahol az amerikai
kivándorlásra készült, a református közösség - magyarok, lettek, litvánok, észtek - világi papja
volt. A General Muir hajón, amellyel 1951. szeptember 21-én megérkezik New Yorkba,
ugyancsak a református utasok világi lelkésze és a hajóújság szerkesztője volt.
3
Élete későbbi szakaszában abban a kivételes megtiszteltetésben lehetett része, hogy a
templomosok lovagrendje és a Szent László lovagrend tagjává fogadta.
Ezek az életrajzi események az író látókörét tágabbá tették: hatásuk alatt, az embert
próbáló 20. század történései közepette Isten útjait próbálta kifürkészni. Ötvenedik életévéhez
közeledve, a világfordulás káoszában valamifajta ,,rendet", logikát, értelmet keresve Wass
Albert sajátos istenkeresése dogmatikává, hitrendszerré kovácsolódik. Az 1950-es években, a
hidegháború kezdetén írja azokat a regényeit, amelyekben fogódzót keres a világban - bár
szinte minden regényében kutatja a fensőbb értelmet, amelyet hitben, szeretetben határoz
meg. Istenhitének elemeit a következő regényeiből állíthatók össze.
Elvész a nyom (1952.)
Göröngyös istenkeresés az Elvész a nyom című regénye. Különös történet, mely a
megmaradás törvényét tanítja, nem székely vagy román, sem nem szlovák, azaz hatalom
nélküli, saját furfangjukban bízó kis népek, népcsoportok mintáján, hanem az Istenbe vetett
hit bizonyosságának példáján.
1 Látható az Isten. In: Virágtemetés, 1927. In: A bujdosó imája: összegyűjtött versek. Budapest: Püski:
1998. 112 p.
2 A vádlott neve Wass Albert! Dokumentumok és önéletrajz a Wass Albert-dossziéból. = PoLíSz, 69, Melléklet,
2003. február-március, 1-16 p.
3 i.m.
Már egy korábbi művét, az 1947-ben megjelent Rézkígyó kötet Sodoma népe csodálkozik
című elbeszélését is hasonló képlet szerint építi fel: hat szereplő életútját végigkísérve az isteni
gondviselés milyenségét jeleníti meg. A katona, a polgár, a tisztviselő, a paraszt, az úr és a
pap mind-mind valakinek a felelőségét próbálja megállapítania a Város elpusztulásáért. Míg az
első négy - arctalan, alaktalan - típus önmagát igazolja, s bűnbakot keres, közülük talán az úr
lát a legmesszebb (hisz neki volt a legmagasabban a palotája, s neki volt a legtöbb szabad
ideje az elmélkedésre), s talán a pap látja át a történés, a tragédia mibenlétét: hogy nem
ellenség tört a Városra, nem pusztító kalamitás, hanem az Úr működött; az az Úr, akinek nem
telik öröme az ember örömében - állítja a pap. Egy gyermek, az elbeszéléskör utolsó
felbukkanó figurája az, akinek fohásza azonnali meghallgatásra talál Előtte: "Édes Jóistenem,
most adhatnál egy kis esőt, ami azt illeti, hogy gyökeret verhessen a fám! - S az Úr esőt ad.
Az Úrnak csak a panasztalan, folytonos újrakezdésben, a hangyaszorgalommal való,
szakadatlan munkálkodásában telik öröme - sugallja a történet. Wass Albert a Rézkígyót a
második világháború után, a németországi száműzetésében írja. Az elbeszélés - akár a
Rézkígyó más darabjainak, ezen ószövetségi történet-parafrázisok füzérének - kicsengése
fanyar, kissé megkeseredett. A végső következtetést - az emberek, a világ iránti jóindulat és
megértés útjának egyetlen lehetőségét - az unokához visszatérő nagyapa tanítja.
A képlet: a hat szereplő életútjának vázlatos bemutatása az isteni gondviselés
függvényében - melyre a következőkben tárgyalt regényében az Elvész a nyom-ban is épít -
ismert a világirodalomból. Thornton Wilder világhírű The Bridge of San Luis Rey (1927) című
regénye, melyet Kosztolányi Dezső Szent Lajos király hídja címmel fordított le 1929-ben, azt a
kérdéskört kutatja, hogy egy kötélhíd leszakadása véletlen vagy isteni rendelés volt-e. Az
áldozatul esett személyek életútjának rövid felvázolása során kiderül, hogy mind válságos
helyzetbe kerültek, s a halál egyfajta megoldás volt számukra.
4
Az Elvész a nyom-ban a "leszakadó híd"-at egy hegyi pataktól elragadott csónak, majd egy
robogó vonat helyettesíti. A történet kimenetele épp a fordítottja a Wilder-regényének: a hat
szereplő élete nem végződik katasztrófával, hanem az isteni gondviselésbe vetett hit
kisugárzásával. A szereplők ugyanis csodával határos módon megmenekülnek. A történet épp
azt mutatja meg nekik, hogy válságos életükben nem megoldásokat kell keresni vagy azokra
várni - legyen az a megoldás akár egy leszakadó híd -, hanem kutakodás nélkül hinni. Áldozata
csak egy van a szilaj pataknak: egy féleszű öregember, aki élete sok keresztjét nem viselte
békességgel, és haragot tartott Istennel. Az ő hitre jutása egyben halálának pillanata is. A
másik kutakodó épp a hat szereplő életét egybeterelő, összefogó lelkész: Baradlay tiszteletes.
Régmúlt idők krónikáját - egy cserkésztábori naplót - böngészve elhatározza, hogy felkeresi a
régi idők eseményeinek szereplőit: vajon mi célja lehetett Istennek a megtartatásukkal.
Kutakodása neki is az életébe kerül.
A cselekmény egy erdélyi cserkésztáborral indul a Kommandón, melynek során a hat fiú
egy lélekvesztőn egy patak sodrásától elragadva közvetlen életveszélybe kerül, majd csodás
módon megmenekül. Majd egy utazással fejeződik be, mely az egybegyűjtött hat szereplő
életében új perspektívát nyit. Baradlay lelkész, aki ifjúkorában lelkipásztorként szolgált a
cserkésztáborhoz közeli településen, feljegyzi az érdekes történetet, majd miután történelemtépázta
életútja Amerikába kanyarodik, nyugállományba vonulása után eszébe jut e csodálatos
történet, és megkeresi a hat, immár férfivá lett egykori cserkészt. A regény témája tehát hat
életút. Tétele pedig - melyre a szonátaműfaj hasonlatosságára hat variációt írt Wass Albert -
egy lélekben Istentől elszakadt öregember, Hiribi hitre jutásának története. Mert ha a
csónakban az ártól elsodort hat gyermeket nem Isten csodatétele mentette meg, hanem
egyszerűen fizikai ok - például egy víz alatti gally vagy kő -, akkor más ladik is megáll a
vízesés előtt - így gondolkozik a történetről az öreg Hiribi. De mi van akkor, ha mégis Isten
munkálkodott? Hiribi kipróbálja. A gyerekek életét nem víz alatti gally vagy zátony mentette
meg. S a csoda nem ismétlődik. Hiribi a vízesés felé sodortában Istenhez énekel - és
lesodródik a szakadékon. Isten létezésének bizonyosságát mindössze néhány másodpercig
tudhatta, birtokolhatta: míg a ladik zuhant, s ő maga el nem merült az árban.
4 Világirodalmi lexikon: tizenhetedik kötet, Vie-Y. [Szerk. Szerdahelyi István et al.] Budapest: Akadémiai
Kiadó, [1994.] - 739 p.: 559 p.
Hiribi tudta,több mint sejtette, hogy így fog történni. Mégis bizonyságot keresett - és talált. Elveszejtette
földi életét, s megtalálta az örök életet.
Baradlay tiszteletes pedig nyugdíjba vonulva megkeresi a hat felnőttet: vajon mivé lettek
azok, akikkel Istennek terve lehetett gyermekségükől fogva. A második világháború utáni
időben gyűjti egybe őket, és győzi meg mindnyájukat - kik ínséget szenvednek, ki így, ki úgy -,
hogy életüket Amerikában folytassák. Szimbolikus a gyerekek nemzeti hovatartozása: egy
magyar, egy cseh, egy lengyel, egy zsidó, egy román és egy német gyerek ült hajdan a
csónakban - a háború sújtotta Közép-Kelet-Európa népeinek egy-egy képviselője. Amerika
képe a történet során valamifajta Kánaánként villan fel, ahova ők immár pásztor nélkül
érkeznek, mert Baradlay tiszteletes útközben vonatszerencsétlenség áldozatává válik. Hatuk
közül Jon Bursanu román politikus sorsa válik ki hangsúlyosan az istenkeresés témára írt hat
variáció közül.
Néhány szót a regény címe is megérdemel: tudvalevő, hogy Wass Albert nemcsak főúri
származása, de tanult foglalkozása révén is szenvedélyes vadász volt. Agrármérnöknek tanult
a debreceni mezőgazdasági akadémián, majd családi birtokán, az egykori Szolnok-Doboka
megyei (a két világháború közötti román világban, Szamos, jelenleg Kolozs megyei)
Vasasszentgotthárdon (románul Sucutari) gazdálkodott. A vadászattal kapcsolatos témák
szinte minden írásában felfedezhetők. A funtineli boszorkány című regényében, A titokzatos
őzbak című elbeszélésében, valamint más elbeszéléseiben és meséiben (Mese a kék hegyekről)
az őz és a nyom magasabb, jelképes jelentéssel telítődik - ezek Wass Albert írói világának
sarkalatos elemei. Az őz: mint a megfoghatatlan szépség az ember életében, mely után
vágyakozunk, amelyet üldözünk, de amelyet valójában nem érhetünk el, mert ha le is lőjük, az
erdők pompás királya, a szarvas szánalmas, kis, lelkefosztott tetemmé süllyed.
Kultúrkörünkben az őzben megtestesült Megváltó motívuma több helyen felfedezhető. A nyom
általános jelentése: csapás, melyet a vad hagy maga után - ám jelen esetben a nyom az, amit
az ember földi életében hátrahagy: az emberi élet tartalma, hagyatéka. Legyen az vagyon,
utód - vagy írói mű.
A regénynek van egy másik visszatérő motívuma is: a korábban, 1948-ban írt Üzenet haza
című versének gondolatát fejti ki itt regény-terjedelemnyi példázatban. A vers minden
versszakának végén refrénszerűen visszatérő gondolat egy román közmondás: Apa trece,
pietrele rămân (A víz elfolyik, a kövek maradnak). Wass Albert ebben a versében a helytállás
szimbólumává, vezényszavává emeli ezt a közmondást.
Az Üzenet haza című vers a bibliai Prédikátor könyvének a német Andreas Gryphius (XVII.
század) és Kölcsey Ferenc azonos című versében feldolgozott vanitatum vanitas-tanulságát
fejti ki, miszerint minden mulandó és hiábavaló e földön. A mulandóságot, hiábavalóságot
érzékeltető szakaszokat ellenpontozza a költő refrénként megszólaló, sztoikus megállapítása,
csakazértis biztatása:
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
A nyomatékos megállapítás három szakaszon át ismétlődik. A negyedik-ötödik szakasz
refrénje mellérendelő kötőszóról ellenétes kötőszóra vált:
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
A hatodik szakasz - mint a zenemű kadenciája - a zárást előkészítő befejezés:
A víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Majd a záróakkord így hangzik:
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
A "de" ellentétes kötőszóval nyomatékosítja a kő funkcióját: a megmaradás szimbólumát.
Ez a román közmondás autentikus szövegkörnyezetben jelenik meg a regényben: a román
politikus cselekvési, életvezetési elveként.
Jon Bursanu ugyan Bukarestben nevelkedett, de gyökerei a Keleti-Kárpátok pojánjaira
(tisztásaira) nyúlnak vissza, lelke valahol a Piatra Negara (Feketekő) hegycsúcsa alatt és a
Parau Ursului (Medvepataka) "tajtékos vadvizei"-nek világában kezdett eszmélni. Ugyanis
nagyapja, "Bács Traján kétszáz birkával kezdte annak idején" s fiai közül a legkisebbnek
küldetést szánt: "abból urat neveltetett a zsíros sajtok és hótiszta gyapjúk árán. Így lett Dr.
Kosta Bursanu, a Jonel apja, ügyvéd Bucurestiben". Küldetése pedig ebből állt: "legyen odalent
közülünkvaló is, aki megvédje a nép igazát".
5
Fiának, Jonelnek is ez volt a feladata. Csakhogy e zavaros században az ifjabb Bursanu
nem tudott eligazodni. Diplomatikus forgolódását eleinte siker koronázza, Jonel képviselő lesz,
mert az egész havas népe rászavazott. S amikor Románia belebonyolódik a második
világháborúba, s Jonel magyarellenes politikát folytat a németek oldalán, ekkor tűnik fel a
regényben a halálba készülődő nagyapa, Bács Traján, aki halála előtt megesketi az unokáját,
hogy csak az igazat szolgálja.
Az "Erdély román"-kérdésben, amelyet Jonel vall, a nagyapa nem kíván állást foglalni, kitér
előle, bár hallgatása állásfoglalásnak minősülhet. Az öreg itt alighanem az író szócsöve. "Nem
tudom [...], hogy miért mondod ezt így. Talán ott voltál és láttad. Vagy talán te is csak az
iskolában tanultad, mint a többi" - fejtegeti az öreg juhász. Majd a regény kereteiből kilépő
tanításban foglal állást az egyetemes az egyetemes humánum mellett, mellékessé minősítve a
nemzetiségi kérdést: Mert látod, Jonel, nem az a fontos, hogy román, vagy nem román. Az a
fontos, hogy ember. [...] ezért mondom én, hogy az igazság a legfontosabb ezen a világon". Az
erdélyi magyar parasztok ugyanis segítettek az öregnek, s ezt nem felejti el: "Juhokat
hajtottam át telelni, mert lent nálunk, a bojároknál, kiégett a széna a nagy szárazságtól abban
az esztendőben. Sok völgyet és sok falut láttam ott és sok embert. És az emberek más
nyelven beszéltek, mint mi. De ilyen emberek voltak azért ők is, kis házakban élők, juhot
tartók, szántó-vetők és szegények. Csak éppen, hogy más nyelven beszéltek. De azért jók
voltak hozzám és szívesek, és adtak szénát a juhaimnak".
6
És ez a fontos. Minden egyéb csak
politika, amely megmérgezi a népek közötti együttélést, gyűlöletet terjeszt közöttük, holott
csupán egy szűk haszonélvezői réteg érdekeit szolgálja - sugallja az öreg juhász. "Mert amióta
azt tanítják az iskolákban, hogy az a föld ott túl a hegyen román föld, azóta gyűlölet támadt
köztünk és azok között, akik akkor a szénát adták nekem. Mert a hazugságból gyűlölet lesz
mindig, ezt tanuld meg, Jonel, s a gyűlöletből halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk
volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz, [...] amit meg
odalent összekiabálnak az emberek, az minden, csak nem igazság. Az lehet politika, az lehet,
harag, az lehet irigység, az lehet elfogultság, az lehet butaság, az lehet szenvedély, gyűlölet,
kapzsiság, minden: de nem igazság"
7
- foglalja össze mondandója lényegét az öreg, s miután
megesketi unokáját az igazság szolgálatára, Jonel Bursanu politikusi pályája megakad.
Nem lehet egyszerre hazudni is, és az igazságot is hirdetni. Nem lehet egyszerre soviniszta,
genocid (népirtó) politikát folytatni, s a népek békés együttélését szolgálni. Ez Wass Albert
regényének ideológiai mondanivalója.
A második világháború elszabadult poklában már semmilyen tanításhoz nem tudja tartani
magát Bursanu. A háború elveszett, lassan a nép is pusztul, s a politikusok most már kezdik
megérteni, hogy nem a pártállás a fontos, hanem a nép. Bursanut, a szélsőjobb politikust
megkeresi egykori ismerőse, egy szélsőbal nézeteket képviselő politikus. Ekkor egyetlen
politika a fontos: jó románnak lenni, aki megmenti a népét.
5 Elvész a nyom, 1952: 231.
6 Elvész a nyom, 1952: 241.
7 Elvész a nyom, 1952: 241.
Itt jelenik meg a helytállás motívuma, a fent idézett vers tanulsága: "a víz szalad, a kő
marad. A vihar meghajlítja a füveket, de ki nem dönti". Ezt a gondolatot kibővül a következő
sorokban: "És mindez azt jelentette: a német jött, voltak emberek, akik fogadták őket, a nép
meghajol előttük s jó volt úgy. A német elmegy. Jön az orosz. Lesznek, akik fogadják majd, a
nép meghajlik előttük s jó lesz úgy is. Az orosz is elmegy egyszer. A fontos, hogy elsősorban
románok legyenek a politikusok, akik ezt vagy amazt a külső hatalmat kiszolgálják, s csak
másodsorban ezek vagy amazok. Fasiszta, kommunista: mindegy. Csak jó románok legyenek.
Hazaáruló nincs, csak fűszál, ami meghajol. Csak kő, ami marad s megvárja, amíg elfut a víz s
elül a vihar. Aki ellenáll, csak kidől oktalanul, mint a fenyő a szélben. S a nép nem szabad
kidőljön, a népnek élni kell, hősiesség nélkül, ha kell alázatosan, de élni. Mindegy, hogy milyen
áron".
8
Tehát ez Wass Albert szerint a második világháború idején a román politika lényege. A
magyar és román politika közötti lényeges különbség a két nép gondolkodásmódja közötti
különbségben rejlik. A magyar közmondás, mely így hangzik: "A tölgy kettétörik, a fű lehajlik a
szélben", pontosan ezt a szembenállást fejezi ki. A magyar gondolkodás inkább a hősi
kerékbetöretést üdvözli. Nem a mindenáron való, alázatos túlélését.
Wass Albert ugyanúgy nem foglal állást e kérdésben, mint az öreg juhász. Nehéz
megállapítani, melyik gondolatsorba sorolható Wass Albert okfejtése. Távlatilag mi lenne
üdvözlendő? A mindenáron való elvtelenség vagy a halált vállaló elv? Mi a helyes? Az István
király bölcsessége: a megmaradásért felvenni egy idegen, temérdek saját véráldozatot
követelő vallást, vagy bátran elpusztulni, mint a Wass Albert szerkesztésében megjelent
Válogatott magyar mondák besenyő hőse, Tonozuba, akit lován, ifjú feleségével együtt
temetnek el élve, mert nem volt hajlandó felvenni a kereszténységet? Tonozuba gyerekeit
mégiscsak az idegen, emberéletet követelő vallás szerzetese neveli majd fel. Érdemes hát hősi
halált halni?
Wass Albert látszólag nem foglal állást, csak kérdéseket ébreszt. Bemutatja a
hagyományosan rugalmas román politikát, melynek vezérelve: kiszolgálni látszólag mindenkit.
Látszólag hűnek lenni minden hódítóhoz, valójában senkit komolyan nem venni. Az a fontos,
hogy a nép túléljen. Ez az egyetlen, szem előtt tartandó elv.
A történet során a szerző továbbviszi e gondolatot. Jon Bursanu megszervezi az oroszok
látszólagos fogadtatását: "valóban robbant is néhány félreeső híd és a hangulat kedvéért ittott
egy-egy értéktelen deszkaépület is tüzet fogott". Ám a hódítók előtt menekültáradat özönlik
nyomorúságosan: "Asszonyok, gyerekek, kóberes szekereken, melyeket kis sovány lovacskák
vonszoltak lehorgasztott fővel. És a gyermekek sírtak és az asszonyok kenyeret koldultak és a
toprongyos férfiak, akik a szekerek mellett baktattak, sötéten és kétségbeesve néztek a
világba. [...] és ez a látvány iszonyattal töltötte el a falvak és tanyák népét. Mert ezek a
menekülök nem németek voltak. És nem is urak. Hanem parasztok, szegény, koldus parasztok,
akárcsak ők maguk. Besszarábiából és Bukovinából futottak, és amiket az oroszokról mondtak,
attól reszketni kezdett az emberekben a lélek."
A népnek, mely a "jó román" prefektus parancsát követi, meginog a bizalma. De aztán
helyreáll: "aztán mégis úgy látszott, hogy a prefektus jól csinálta" - itt a szerző hangja
ironikusra vált. "Az oroszokat vörös zászlókkal és ünneplésekkel fogadták. Felszabadítóknak
nevezték őket és néhány berúgott katona erőszakoskodásától eltekintve aránylag jól megúszta
az egész vidék ezt a felszabadítást".
9
Mennyire más ez a felszabadítás, mint ahogy az zajlott -
a Wass Albert többi regényének leírásai alapján - a magyar vidékeken! Wass Albert több más
regényében írja le azokat a vérengzéseket, amelyeket a bevonuló "felszabadítók" vittek véghez
a magyar vidékeken (Adjátok vissza a hegyeimet, Egyedül a világ ellen, Elvásik a veres csillag,
Az Antikrisztus és a pásztorok stb.).
Még ál-szabotázsokat is szerveztek, s a falvaknak mondvacsinált hősei is támadtak, akik
ünnepeltették magukat.
8 Elvész a nyom, 1952: 246.
9 Elvész a nyom, 1952: 247.
S hogy a rugalmassághoz ravaszság is kell, ezt nyugtázza a következőrészlet:
"Sőt az egyik élelmes falunak mártírjai is akadtak: hatalmas tömegsírja, ahol állítólag
a németek által lemészárolt ellenállók nyugodtak. Az egyik meghatott orosz parancsnok még
díszőrséget is adott a vértanúk sírja mellé és nem is álmodott arról, hogy a hatalmas
gödörben, mely fölött Sztálin képével díszített oszlop hirdette a fölszabadulást, a falu elásott
gabonája várt nyugalmasabb időkre".
10
Érdekes ötlet: a hódító vezér, Sztálin védelmébe helyezni a megmaradást jelképező
gabonát. Úgy, hogy erről ne is tudjon a megszálló hatalom. Ilyen ötletességgel legfeljebb Wass
Albert góbé-regényeinek hősei gondolkoznak, pl. az Elvásik a veres csillag és a Tizenhárom
almafa Tánc(z)os Csuda Mózese. Azok az agyafúrt székely figurák, akiknek a fent említett
regények végén mégiscsak fel kell adni az alakoskodást, furfangoskodást, s el kell ültetni az
almafát: a megmaradás szimbólumát. S akiknek vállalni kell a rosszat a túlélés érdekében.
A szovjet megszállás küszöbén Bursanu miniszter lesz, de hamarosan leköszön. "Valami
mélységes belső undor töltötte el". Kételyek gyötrik, hátha mégsem jól csinálták. "Hátha
mentés helyett a pusztulásba vitték a népet".
11
Házassága tönkremegy, felesége egy orosz
tiszttel él, apját elhurcolják az oroszok, amiért gyalázta a szovjet hadsereget.
Nagyapja már nem él, de kiterjedt rokonságában mindig van egy rangidős juhász, aki
nemzetségének szószólója: ekkortájt Bács Tanase, a legidősebb Bursanu. Ő keresi fel a
szemrehányással: "Némák a legelők [...], nem szól a kolomp".
12
Jonel ismét védekezik: "a fű meghajlik a szél alatt". Ám Bács Tanase rávilágít arra, hogy
nem minden fű hasznos: "megeshetik az is, ha soká tart a gonosz idő, hogy hitvány rossz
füvek erőre kapnak s a jó fű rendre kivész. És akkor nem lesz, ami felálljon, ha változik az idő.
S fű, se fa, se ember. Csak gyom".
13
(Wass Albert meséiből az a gondolat rajzolódik ki, hogy
az emberi gonoszság nyomán gaz és csalán lepi el a földet.)
Az életet, növekedést, szaporodást jelképező fű minőségére oda kell figyelni. Meg kell tudni
különböztetni a füvet a gaztól, az elburjánzó gonoszságtól. Könnyen lefordítható allegória ez:
"Sok volt a gyom, valójában. És egyre több lett. Új arcok bukkantak föl a politikai életben és
nem lehetett tudni, hogy honnan jöttek. Izgágák voltak és követelődzők, a nép nevében
beszéltek mindég, de semmi közük sem volt a néphez. A nép nevében követeltek, de a néptől
akartak elvenni mindent. Nem is románok voltak. Zsidók és mindenféle idegenek. Előbújtak,
megnőttek, szájaskodtak és a demokrácia nevében mindenkit lehurrogtak, aki másképp
gondokozott, mint ők".
14
A kommunista ideológia terjesztőiről lehangoló képet fest tehát. Ezen
a ponton nem kerülhetjük meg a Wass Albert írói világában a zsidóság helyértékét. Noha
igyekszik egyensúlyt tartani, mert regényeiben egyaránt megtalálható a pozitív szereplő vagy
éppenséggel a hős zsidó alakja (pl. Samu boltos Az Antikrisztus és a pásztorok című
regényében), nem mellőzhetjük Wass Albertnek azt az utalását sem, hogy a kommunista
diktatúra vérengzéseiben milyen szerepet vállaltak azok a zsidóemberek, akikre, a hosszú
szovjet kommunista történelem tanúsága szerint, többnyire csak ideiglenes, mellék-, illetve
kiszolgáló szerepet osztottak (pl. Az Antikrisztus és a pásztorok főszereplője, Emmánuel).
Ebben az egzisztenciális válsághelyzetben Jonel Bursanu felmegy a havasba. Nem menekül,
inkább csak csalódottan visszavonul a politikai csatározások színhelyéről. S gondolatban
nagyapja tanításán tépelődik: igazság és békesség ugyanaz. Meg azon, hogy: "Nincs külön
román igazság, csak egy Igazság van, mint ahogy Isten is csak egy: románnak, magyarnak,
mindenkinek". Majd a politika szerepén töpreng: van-e olyan politika, mely egyáltalán az
igazságot és békességet szolgálja? - máig megválaszolatlan kérdés. Hiszen a "politika csupa
ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény.
10 Elvész a nyom, 1952: 248.
11 Elvész a nyom, 1952: 249.
12 Elvész a nyom, 1952: 249.
13 Elvész a nyom, 1952: 249.
14 Elvész a nyom, 1952: 250.
Az ember mondja ezt, teszi azt, hogy a végén amaz legyen belőle.
Az ember erre indul, hogy amarra megérkezzék, az ember csal, és hazudik [...].
Juthat-e egyáltalán diadalra az igazság hamis utakon? Ez a kérdés".
15
S mintha csak tépelődésére jönne válaszként ifjúkori szerelme, Mariora látogatása, akit
annak idején el kellett hagynia, hogy teljesíthesse küldetését: legyen a nemzetsége szószólója.
S "tartozott az ördögnek a házasságával, mint ahogy mindenki tartozik valamivel az ördögnek"
- a román hiedelem szerint, hiszen házassága nem sikerült. Felesége nem szült gyereket neki,
s végül elhagyta. Nehéz küldetés az, mely magánéletileg ellehetetleníti a küldetés teljesítőjét,
mert épp személyes boldogságától fosztja meg. Mariora időközben hat gyerekes asszony lett,
Jonel Bursanu pedig mit nem adott volna, ha Mariora és a hat gyerek az övé lehetne! "Azt
hiszem, valamit rosszul csináltunk, Mariora". Mintha csak a Valaki tévedett elbeszéléskötet
címadó novellája feleselne e kijelentéssel. Egykor aa kollektivizálást folytató Éliás zsidó fia
ugyanúgy elhurcoltatta az asszony férjét, ahogy annak idején Jonel a csendőrökkel fogatta le
Éliást. Ószövetségi fogat fogért-történet.
Mariora összefoglalja a tévedéstörténet tanulságát: ha akkor nem áldozzák fel
boldogságukat, talán nem történik tévedés. Mert az életben minden esetlegessé válhat:
karrier, pénz, hatalom. Csak az ember személyes boldogsága, az utódai adják az emberi élet
értelmét: "Ma már öregek vagyunk, de hogy másképpen történt volna-e minden... ezt én nem
tudhatom, Jonel. Én csak azt tudom, hogy te azért nem maradhattál itt, hogy minden jó
legyen nálunk. Ezt mondta nagyapád és ezt mondták az emberek is, mind. És mégis rossz lett.
És látod, Jonel, ha erre gondolok, szomorú leszek és sajnálom, hogy akkor elmentél. Mert így
nem csak azt kell megsirassam, ami most van, hanem azt is, ami már akkor elveszett: a
kettőnk életét, Jonel...".
16
Majd ismét feltűnik Bács Tanase alakja, aki megkeseredetten inti
rokonát: "Én azt hiszem Jonel, hogy idáig eljutottunk volna akkor is, ha nem szidjuk a zsidókat
és a magyarokat, nem adjuk oda állatainkat a németeknek, és nem lövünk utána közéjük és
ha nem fogadjuk testvérként az oroszt".
17
Majd rávilágít arra, hogy a hazudozás tudományán,
vagyis a politikán kívül semmit lényegest nem tanítottak odalent az urak ifjabb rokonának:
mert pontosan a pásztorkodás mesterségét felejtették el megtanítani neki. Amit már maguk
sem tudnak: jó pásztornak lenni, terelni a népet, akár a zsoltáros papok. Jonel erőtlenül
védekezik: a világpolitikai fejlemények nem kedveznek azoknak, akik a népet maguk köré
kívánnák gyűjteni: várni kell egy olyan hatalom által indított háborúra, mely megtámadja a
kommunista Oroszországot. Ám Bács Tanase szerint nem világpolitikai fordulatra kell várni,
hanem emberi mentalitás-változásra: "És mi lenne, Jonel, mit gondolsz, mi lenne, ha
valamennyi tisztességes ember összefogna". Nem aszerint, hogy román, vagy nem román.
Hogy ilyen párthoz tartozik, vagy olyan párthoz. Csak aszerint, hogy tisztességes?"
18
Ez a politikai-ideológiai üzenete a regénynek. Csak tisztességesen lehet politizálni. Nem
egymás ellen, hanem egymásért.
Amikor ennek a fejezetnek a végén is megérkezik az öreg amerikai pap, hogy magával
vigye a kiválasztottat Amerikába, ő is ezzel a fogyatékos érvvel próbálja meggyőzni Jonel
Bursanut annak szükségességéről, hogy Amerikában a helye, akkor amikor Amerika fegyveres
háborút készül indítani a kommunista Szovjetúnió ellen. Tisztázatlan, hogy ebben a
"készülődésben" mi lett volna a kiválasztottak szerepe Amerikában. Mint ahogy ezt
megindokolni nem tudta - talán Jonel Bursanunál a legkevésbé. Hiszen a kereskedni vágyó
szatócs számára például az Újvilág új lehetőségeket kínált, vagy a gazdálkodni szerető gróf
estében, de akár a tétlenségre kárhoztatott tudósnak is, nem beszélve a zsidó bankárról,
akinek Amerika kiváló előmenetelt kínált. De mi lehetett a feladata egy fasiszta, majd
ideológiát-vesztett román politikusnak Amerikában a második világháborút követően? Ismerve
Wass Albert gondolkodásmódját, élettörténetét, hogy hogyan küzdött országa hamis képének
megváltoztatásáért Amerikában, arra következtethetünk, hogy Bursanunak az igazságot kellett
15 Elvész a nyom, 1952: 251.
16 Elvész a nyom, 1952: 253.
17 Elvész a nyom, 1952: 254.
18 Elvész a nyom, 1952: 255.
volna szolgálnia az újhazában. Azt kellett volna helyrehoznia, amit otthon elrontott, lerontott -
ő, aki a szereplők között negatív ellenpárnak minősül.
A magyar arisztokrata Drágffy Gergely mintagazdász ellenpárja a cseh kispolgári
származású szatócs, a prágai Vrana Basil. Egyikük életében minden történés nagyszerű; s
amilyen magasztos érzelmek kísérik mindvégig életútját Drágffynak, ugyanolyan kisszerű,
szánalmas és megmosolyogtató Vrana Basil élete. Még kardot sem ránthat, amikor feleségét
megtámadja egy részeg orosz katona. Hisz erre nincs családi példája. S felesége ugyanolyan
gyalogjárón, gyakorlatiasan intézi el az incidenst: elhessegeti férjét, hogy ne legyen a hódító
útjában. Egy másik szereplőpáros is felállítható: a léha, de megfélemlíthetetlen lengyel
művész, Lubovszki Kazimír ellenpárja, - aki annak életébe is belefonódik, és akivel kölcsönösen
szerencsétlenné teszik egymást -, a bécsi zsidó bankár, Porisch Gottfried, "a sün". A román
politikus Jon Bursanu, valamint a königsbergi német tudós, Habicht Herbert professzor
párosának összeillesztése elgondolkoztató: a tudós feláldozza életművét az emberiségért viselt
felelősségében, a román politikus viszont népe felemelkedésén fáradozva elvtelenül politizál.
Ők nem alkotnak igazi páros-ellenpárost.
Az Elvész a nyom című regény befejezését 1967-ben Wass Albert újraírja. Az első verzió
befejezése furcsa, elgondolkoztató. Wass Albert egykor a hat kiválasztott gyermek
megtartatásával, életútjával, igazságkeresésével, félresiklásaival, a megtévedt bárányok
akolba érkezésével meg akart mutatni valamit. Talán azt, hogy az 'Úr csodásan működik, de
útja rejtve van" az ember előtt. Talán azt, hogy az ember számára felfoghatatlan az isteni
cselekvés. Talán azt, hogy igazságkeresésünk közben gyakran jutunk olyan helyzetbe, hogy
csak melléje járunk az igazságnak. Hogy mi az igazság, ember nem tudhatja. Abszolút, isteni
igazság csak egy van. Balga dolog embernek azt vallani, hogy Isten igazságát képviseli.
Ha ebből indulunk ki, érthetővé válik az, hogy a vasúti szerencsétlenségben senki más nem
hal meg - az első regényverzió szerint -, mint a hat kiválasztott. Mint ahogy az öreg Hiribi is
lezuhant egykor a vízesésen. A regény befejezése számtalan kérdést ébreszt. Mi lett volna a
dolguk az újvilágban? Miért gyűjtötte össze őket a krónikaíró pap? S miért nem történt meg a
két halálos ellenség, Porisch és Lubovszky kibékülése? Miért maradt ez is el? Isten
szeszélyességét, kiszámíthatatlanságát illusztrálandó?
Az átdolgozott változatban pedig a keretes műfajnak megfelelően keretet alkot a regény
elején kételkedő Hiribi sorsával a kísérletező Baradlay tiszteletes sorsa, ugyanis a vasúti
szerencsétlenségben egyedül ő veszíti életét, a hat szereplő pedig életben marad. "Látják, egy
kicsit én is olyan vagyok most, mint az a Hiribi volt, az a halász, akiről beszéltem.
Összeszedtem magukat újra egy csónakba, hogy megtudjam: van-e Isten? Mert a hitbe
belefárad az ember, mire az élet végére jut, és tudni akar".
19
- magyarázza az öreg tiszteletes
a robogó vonatban, maga vonva meg a párhuzamot az ő kutakodása és az öreg Hiribi
istenkeresése között.
A szereplők mindegyikébe belerajzolta saját alakmását a szerző: családi származása,
neveltetése, idealista elvei folytán, melyeket követett, maga volt Drágffy, de maga volt a
kislelkű, szorongó szívű, nem politizáló cseh szatócs is, Vrana, vagy a léha, könnyed életű
Lubovszky is, de a pénzével tivornyákat, bacchanáliákat, asszonygyötrést és sanyargatást, sőt
asszonyhalált is előidéző Porisch is. S a tudós is ő maga volt: hisz tanár volt, író volt
felelőséget viselt másokért. De leginkább a Titkok tudója, a természet gyermeke, Bursanu volt.
Bursanu beavatott volt: ember számára rejtett tudás tudója, aki a természettel harmóniában
élt. Akárcsak nagyapja egykor, Bács Traján. Kérdés, hogy Wass Albert tudatosan választotta-e
számára az isteni titkok tudójának, Jánosnak a nevét? Tudta-e, hogy a monda szerint valaha
egy Oannes nevű ember kelt ki a tengerből, s vágta ki az égig érő fát, mely oly magasra nőtt,
hogy koronája elhomályosította a Napot és a Holdat? Az írónak a Magukrahagyottak című
regényében Johannes Transilvanicus nevet visel az az aggastyán is, aki az elhagyatott, háború
pusztította Balkánon templomszolga volt Isten templomában. E víziót jeleníti meg Az
Antikrisztus és a pásztorok című műve végén is, amikor az agg sírásó, Pattanás bácsi Isten
19 Elvész a nyom, 2000: 388.
madarait élteti. Vagy csak gyermekkora meséiből tudta, hogy János minden mesehős, aki
világtudó, titkok viselője?
A Biblia szerint János a tanítványok közül a legfiatalabb - ám a regénybeli Jon minden
szereplő közül a legtöbbet tud Isten országáról. Hogy miért válik ebben a megvilágításban a
regény elején magyarellenes Bursanu pozitív figurává? Talán amiért a bajorerdei tartózkodása
alatt megkezdett, 1956-ban németül megjelent (Es sind die größten Schmerzen nicht worüber
Frauen weinen), majd 1959-ben magyarul is olvasható híres regényének, A funtineli
boszorkány-nak is román főszereplőt választ a szerző - a népek közötti megbékélés és a saját,
világgal, Istennek való megbékélése jegyében.
Az Antikrisztus és a pásztorok (1957.)
Negatív rendkeresés e regény. A második világháború után a "felszabadítás"-t követő
erdélyi események krónikája egy falu sorsának példáján, amikor a békebeli rend káoszba
fordul, ám az író ebben a világban is rendet keres.
Főhőse negatív hős, mint a világháború oly sok irodalmi művének szereplője. Günter Grass
A bádogdob című regényének törpe hőse, Oscar Matzerath is antihős, aki elfordul a világtól, s
tiltakozása abban fejeződik ki, hogy nem kíván megnőni, nemkívánbelenőni a felnőttek
világába.
Wass főszereplője negatív figura, bár cselekedeteit a legjobb tudása szerint viszi véghez. A
becsületes, szorgalmas Samu boltos fiának, a vörös hajú Emánuelnek az útja negatív
rendkeresés. A főszereplő neve beszédes név: Emánuel jelentése 'velünk az Isten'. Az
ideológiával teletömött fejű fiatalember a "jó rendbe" felfordulást, megbolydulást hoz, s
eredendő jó szándéka erőszakot, gyűlöletet, barbár pusztítást, ártatlan és kiszolgáltatott
emberek szenvedését, mártíriumát eredményezi.
Negatív rendkeresése, sokak számára halált hozó tévútja, majd tévedésének szégyenletes,
kései, tehetetlen felismerése, utána pedig törvényszerű bűnhődése és megtérése mégiscsak
istenkeresés. A keretbe helyezett történet elején Emánuel megérkezik a havasba, ahol
találkozik a vak Rozival (A funtineli boszorkány Nucájának alakmásával). A regény végén pedig
felvillan az Istennel harmóniában élő "látók" világa, azoké az istenkeresőké, akik a
természettel, a felsőbb elvvel utópisztikus közösséget alkotnak. E látóemberek és a falubeli
emberek mindennapjai békességben peregnek, míg Emmánuel megérkezése után, az ő
segédletével elszabadul a pokol, s az Antikrisztus diadalt ül.
A regény három részre osztható szerkesztési elve szimmetrikus. Az első rész statikus
békevilágába mintegy kamera-módszerrel közeledik a szem: megjelenik a régóta eltávozott és
szerettei által régen visszavárt szereplő, Emmánuel. Ahogy közeledik szülőfalujához, úgy kerül
lencsevégre a falu, annak lakosai, s az életükből kinövő szimbólumok: a templom a temető, a
falu.. A második rész mozgalmas pokolforrongását az író a faluban, helyben "kamerázza",
majd a harmadik, befejező részben a kipusztult, elnéptelenedett, gazzal benőtt falu képét
ismét egy közeledő vándor látása nyitja meg, s tárja az olvasó szeme elé.
Wass Albert regénye mintha a filmgyártás számára íródott volna. Izgalmas, mozgalmas,
pergő eseményű forgatókönyvnek is beválna.
Kritikusainak viszont támadási felületet nyújt az, hogy a szerző mintha egy gondtalan
arisztokrata prizmáján át láttatná szépnek, idillinek, problémátlannak a régi világot, melyet
nem kell megváltoztatni. Sokkal hitelesebbnek hatna egy olyan írói beállítás, melynek
értelmében a régi világ megérett ugyan a változtatásra, de nem a regényben bemutatott
módon. A régi világ idillizálását a figurák is mutatják. Szinte semmit nem fejlődnek, statikusak,
ezt jelzi a nagy betű is, amellyel az író nem a nevüket, hanem a foglalkozásukat, pontosabban
a hivatásukat jelöli: pl. a Békebíró, aki szentenciákban beszél, és nem élethű a retorikája,
mivel a szerző a bemutatott események idejénél jóval későbbi tanulságokat ad a szájába. A
történelem friss meglepetés-áradata nem készteti a Békebírót csodálkozásra; az író a
rácsodálkozás gesztusát más műveiben dolgozza ki: Jönnek, Egyedül a világ ellen, Adjátok
vissza a hegyeimet!, Ember az országút szélén.
Sokkal életszerűbb Dominik, a csősz, valamint Pattanás, a sírásó alakja. Alakjukhoz a
narrátor anekdotákat fűz, történetük, amint a "kamera" végigvisz a falun, s útba ejti őket, a
regényből különváló novellákba szökken. Ők azok, akik a bekövetkezett szörnyűségek hatására
lényük legjavát mutatják fel: a szeretetet, hűséget, helytállást. Vak Rozi, Kicsi Ágnes szintén
statikus figurák. Bár Kicsi Ágnes mókás neve nem illik ugyan a tenyeres-talpas vénlányhoz, aki
mindhalálig hűségesen szolgálja a "kis kisasszony"-t, a Békebíró lányát, Teréziát. Ágnes neve
békebeli biztonságot, állandóságot sugall: a szolgálólány kislány - azaz kicsi Ágnes - kora óta
szolgál a Békebírónál, a mivel a világ semmit nem változik, az ő neve is változatlan marad.
Bátorsága, hűsége rendíthetetlen: csak egyetlenegyszer érzékenyül el, amikor az orosz tiszt
"mamá"-nak szólítja, s ezzel anyai érzéseket csalogat elő belőle. Katonás alakjában a szerző a
régi világ mindhalálig hűséges, talpig becsületes cselédalakjának állít emléket. Korábbi
novellájában, a Márika hitet tesz című írásában is megjelenik egy hasonló cselédlány, aki
feláldozza magát az uraságért, a szeretett úrnőjéért. A feudális hűségeszmény 20. századi
továbbörökítése, példaszerű megtestesülése.
Fejlődő jellem Piluc, a cigány. Története szintén a regény keretéből kipattanó anekdota
vagy rövid elbeszélés. Cigány mivoltában meghasonulva, asszonykeresésének félig
megmosolyogtató, félig megríkató kudarctörténete után hűséget tesz gazdái, először Manó
úrfi, majd Samu, a boltos mellett. S félig-meddig a keresztény világ szokásrendjét átvéve, a
szovjet pribékek kínvallatása során mártírrá emelkedik pontosan cigány hitvilága,
babonássága, halott-tisztelete folytán. A félős, buta cigányból rendíthetetlen hős lesz.
S aki a leginkább fejlődik, pontosabban teljesen megváltozik a regény mondanivalójának
szolgálatában, az Manó úrfi, a vörös Emmánuel.
Ennek a változásnak a mozgalmas, izgalmas, figyelmet lebilincselő története a regény.
Hagyaték (1985.)
1985-ben mintegy szellemi hagyatékaként jelent meg Wass Albert Hagyaték című könyve.
Tulajdonképpen A funtineli boszorkány című regénytrilógiájával elválaszthatatlanul kellene
tárgyalni és értelmezni ezt a könyvet. A Hagyaték-ban ugyanis a szerző válogatott írásaiból
mintegy életműve esszenciáját, és annak saját értelmezését hagyta az utókorra. A funtineli
boszorkány pedig az író világképének művészi kivetülése, mely egy másik tanulmány témája.
Wass Albert a mindenkori nagyok módján, művészként, kiválasztottként harmóniában élt a
világgal. Szereplői - saját lelkének kivetülései (Nuca, A funtineli boszorkány főszereplője, Az
Antikrisztus és a pásztorok vak Rozija vagy a Hagyaték látó embere) - a világmindenséggel
harmóniában élnek, akárcsak a kiválasztottak, a művészek, az őrültek és a gyermekek. Wass
Albert - saját elképzelése, hitvallása szerint, az általa használt kifejezéssel élve - "látó-ember"
volt. Nem csak értően látta és értelmezte a világtörténelem kerékforgását, hanem utat is
mutatott egy sajátosan egyéni, sajátosan kisebbségi, sajátosan magyar: erdélyi magyar
magatartás, hitvallás gyakorlásához. A korábbi regényeiben többször is emlegetett "magyarok
istenét" befogadva, testünkbe-lelkünkbe iktatva kell élni, és cselekedni - tanítja. Jellegzetesen
magyar hitbéli magatartás ez. Nemcsak ősi, sámánisztikus korba, a székelység eredetének
évszázadaiba vivő, annak hitvilágába röpítő elképzelés ez, hanem mai világunkban is
mindennapi gyakorlásra alkalmas hitvallás.
Néhány szót a Hagyaték 1994-es kiadásának kivitelezése, külleme is megérdemel. Az író
portréja - kívánsága szerint - nem szerepel a borítón. Egész életművének alaphangulatát
jellemzi viszont a fényre nyíló székely kapu. Bemutatkozásul csak ezt a néhány sort küldte:
"Az erdők könyve meséit még Németországban, a fiaimnak írtam (egyikük ma az amerikai
hadsereg tábornoka). A Hagyaték 1985-ből való, ez az utolsó könyvem. A kettő között 46
könyv rejtőzködik magyarul, angolul, németül és spanyolul. Egy hosszú élet munkája. Magyar
szeretettel köszöntöm a hazai olvasót". (Hagyaték. Örökségünk Alapítvány, Budapest - Ungvár
1994).
A könyv hátsó borítóján pedig ez áll: "Az Örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát
a szerzők kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink, összeálló gazdag
életművükből személyesen válogatják ki legkedvesebb, általunk legtöbbre értékelt,
legsikerültebbnek tartott s - mintegy szellemi hagyatékként - az utókornak leginkább ajánlott
írásaikat".
Wass Albert jól körvonalazható hitvilágot épít fel. Műveiben az "élő Isten valóságát" hirdeti.
Wass Albert hitvilágában az Isten Fia felemeli magához azt a hívőt, Isten gyermekét, aki a
Szentlélek által befogadta az Atyát. Aki úgy él és érez, úgy szeret, úgy gyakorolja és adja
tovább hitét, mint Wass Albert látó emberei, az ennek a különös istenvilágnak a részese.
Hagyaték című könyvében Wass Albert különböző korok időrendben bekövetkező csodáiról
- egyazon sámánszerű, a leginkább valamifajta magyar Krisztus által művelt csodákról - ír
krónikát. Kezdi a legrégebbi időkkel, mintha csak Csaba királyfi kelne életre, akiről a székelyek
hinni vélik, hogy bajban eljön a székelyek segedelmére, majd a saját koráig pergeti az
eseményeket, a "román világ"-ig, amelyben nagy ínséget szenved az erdélyi magyarság.
A könyvben szereplő jövendőmondó ember a hit erejével gyógyítja a szükséget látó, hívő
népet, s közben két, teológiát végzett papot is okít. Kis inasának, Ferkőnek továbbadja
tudását: "az igaz valóság tudásának a mesterségét" ,
20
mely "az egyetlen valóság, Isten valósága", "az Úristen mestersége".
21
A látó ember szerint a két pap ugyanis csak a
"szolgaság mesterségét" tanulta meg, a rácsodálkozást és megfélemlést. De a hit adta
szabadságot és csodatevő erőt már nem. A látó ember pedig a következőképpen oktatja a
hozzá szegődött papokat: "... fejedbe kalapáltak minden szót, amit az apostolok leírtak s azt is
amit őelőttük vén zsidók tettek és mondottak. Mindent megtanítottak neked, csak Isten nem.
Elhitették veled, hogy Jézus Urunk meg a tanítványai csodákat míveltek, amikor
feltámasztották a holtakat, meggyógyították a betegeket és kenyérrel látták el az éhezőket.
Meg amikor a zsidó próféták néhai időkben túlélték a katlanok tüzét, oroszlánok barlangját s
kettéválasztották a vizeket. Csodákat míveltek! Pedig mindez nem volt csoda, dehogy is volt
az" - dorgálja a "színleg papot" a látó ember. S itt következik Wass Albert hittételeinek
22
rendszere. Sajátos bibliaértelmezés ez: amit a bibliai csodaként ismernek az emberek, az "az
Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedet volt, Isten mestersége. Nem tanította-e Jézus,
hogy mindnyájan az Atya Úr gyermekei vagyunk? S hogy amit az Atya Úr mível, azt mívelhetik
a gyermekei is, mert hogy az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére? Erről, nem
esett szó ott az oskolában, ugye? Pedig Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív
kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az Írás? Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz
valóság szabadokká tészen! Mitől szabadít meg? Hát a tudatlanságból eredő bajoktól meg
nyomorúságoktól..."
Wass Albert hitének elemei röviden a következő pontokban foglalhatók össze:
- amit az Úr cselekszik, azt tehetik a gyermekei is;
- az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére;
- ez a tudás az Úr valóságának ismerete, Isten mestersége;
- ehhez a tudáshoz nem kell ész, csak szív és lélek;
- ez a valóság szabaddá tesz: megszabadít a tudatlanságból eredő bajoktól és
nyomorúságtól;
- mint ahogy Jézus is megbocsát kínzóinak, akik nem tudják, mit cselekednek.
20 Hagyaték. Örökségünk Alapítvány, Budapest - Ungvár 1994: 253.
21 Hagyaték, 1994: 254.
22 Hagyaték, 1994: 254.
És hogyan működik az Úr? Álljon itt a "különös vénember" elbeszélése arról, hogyan tudta
meg, hogy "dolga", azaz küldetése van; ez a regényepizód a két fogoly pap kiszabadításának
története:
Nem véletlenségből tévedtem én oda tegnap éccaka a csűr közelibe, ahol a rományok
őriztek benneteket. Az Úr küldött oda. No, nem úgy, ahogy a régi zsidó könyvek mondják,
hogy az Úr odakurjantott volt Mózesnek vagy Ézsaiásnak hogy "hé! Tedd ezt vagy amazt" s
utána megbeszélték a dolgot ügyesen, az Úristen meg a vén zsidó. Nem úgy történik ez, ahogy
a könyvében van. A könyv azoknak való, akik másképpen nem értenék meg. Mert az Úr nem a
hegy tetején ül s nem is valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, hanem
bennünk él és bennünk dolgozik Isten a mi életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül
szól hozzánk.
Mint most is. Itt ültem ennél a kis tűznél, három éjszakával ezelőtt és egyszerre csak
tudtam, hogy mennem kell valahova." (Ugyanígy telik el megmagyarázhatatlan érzéssel, jó
vagy rossz érzéssel: a várni kell vagy menni kell érzésével Nuca, a hegyi lány is). Megvártam a
reggelt s azt mondtam Ferkőnek: 'maradj itt, s várd meg míg visszatérek'. Mondtam neki
egyebet is, emlékszem. Hogy menjen le a faluba egy bizonyos házhoz s vigyen gyógyulást
annak, aki beteg. Mondtam azt is, hogy gondoskodjék ennivalóról, mert nem magamban térek
majd vissza. Aztán csak tettem valami falnivalót a tarisznyámba s mentem. Csúnya idő volt, de
östére odaértem, ahova mennem kellett."
23.
S az Úr arról is gondoskodott, hogy a csendőrök
házát véletlenül felgyújtsa egy csendőrlegény. "Az Úr csodásan dolgozik" - parafrazálja a
református éneket az író (Az Úr csodásan működik kezdetű dicséret).
És ki az, akin az Úr, s az Úr küldötte segíteni tud?
"Aki nem mer cselekedni, mert fél [...], az olyan ember nem bízik sem, az Úristenben sem
önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság. [...] Vékony hitű ember számára vékonyan
jut hely Isten világában."
24.
Wass Albert ilyen módon tanítja példázatokkal az Úr igazságát.
Ám a hit önmagában nem elég. Le kell vetni a sok helytelen tudást, amit a hamis emberi
világ rak az emberekre, s amitől az ember homályosan lát (I. Kor. 13): "Tibennetek ott él a
jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis
emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar
mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán".
25
(Gyönyörű nyelvi asszociáció: a
csíkdánfalvi székelyek 'öreghomály'-nak nevezik a ködöt.)
Isten folyton működik, dolgozik: teremt. "Isten teremtett mindent és egy percre abba nem
hagyja a teremtés munkáját".
Ám Isten csak jót teremt. Istentől nem eredhet rossz, csak jó. A rossz az embertől ered.
Egy rossz emberi gondolatból: az ember helytelen gondolatából, mellyel Isten gondolatát
félreértelmezi. Amellyel Isten benne levő gondolatát "nézte, látta". A rossz látás eredménye
pedig a rossz, a betegség. Isten gondolatát isteni látással olvashatjuk:
"De csak azt teremt, ami van. Soha sem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó
s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van. Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten
gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A
csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata. A betegség nem Isten
gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy
elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem
romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha
sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a
23 Hagyaték, 1994: 255.
24 Hagyaték, 1994: 255-6.
25 Hagyaték, 1994: 256.
rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn... Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az
ember szeme lát, Isten szeme nem."
26
S a Hagyaték két papjában megvan a jóérzés gyökere, mellyel "idővel s gondozással [...]
istentudókká növekedhetnek".
Ez Wass Albert hitvallása. Számtalan művészünk feldolgozta már - Katona József a Bánk
bánban, Arany János a Toldiban, Ratkó József a Segítsd a királyt! című drámájában, Sütő
András pedig szinte teljes életművében -, hogy István királynak Imre herceghez írt intelmeit
sajátos magyar módon, radikálisan értelmezték és alkalmazták eleink, s az egynyelvű országba
betelepülő idegenek "elszemtelenedtek", s visszaéltek helyzetükkel. Így kerülhetett az ország
sorozatosan olyan helyzetbe, hogy az idegenek szavára magyar magyar ellen fordult. Elég csak
a kereszténység felvételének történetére gondolnunk. Néhai Farkas András gondolatát (Az
zsidó és az magyar nípről), miszerint kiválasztottsága folytán a magyar nép ugyanolyan
üldözött, mint a zsidó, Wass Albert nem bontja tovább. Pedig ez a szál ihlette meg Szózat- és
Himnusz-írónikat is (Vörösmartyt és Kölcseyt). Wass a rosszul látott isteni gondolatból fakadó
bűnt láttatja, és szeretne rávilágítani a baj forrására és orvoslásának lehetőségére, arra, hogy
magyar magyarral fordult szembe. S mindaddig, míg magyar bántja a magyart, nincs jövendő.
Addig csak megszenvedett múlt van. Addig ez a nép csak önmagát pusztítja.
Az Úr mesterségének míveléséhez pedig nem kell engedély: "Akik a jövendőt dolgozzák,
azoknak nem ad pecsétes írást a világ. De ez is eljöhet egyszer. Megadja ezt is az Úr, mihelyt
eljutunk oda, hogy nem csak egynéhányan, de jó sokan, kik magyarok vagyunk, kiérdemeljük
azt, hogy ne csak múltunk, de jövendőnk is legyen. A jövendőt pedig [...] meg kell szolgálni.
Nem terem magától, mint mezőn a virág. Először is tudni kell az igazat. Aztán meg gyakorolni
kell az igazat, mert az Úr csak azon segít, aki az Ő útját járja, aki az ő erejének irányába
halad".
27
"Az ő rendelése pedig az [...], hogy emberelje meg magát végre a magyar! Térjen
vissza Urához, ki ide hozta az ígéretek földjére, hazát adott neki, szépséges országot, hatalmat
és dicsőséget, népek élére emelte, népek és nemzetek védelmezőjévé tette, pajzsán tartotta,
magosan mindaddig, míg önzés és kapzsi hiúság egymás ellen nem fordított magyart a
magyarral, és idegen tanácsadók sima nyelvére hallgatva meg nem szegték az Úr törvényét,
mely kimondja: szeresd a te magyar testvéredet, mint önmagadat, s fegyvert ellene ne emelj,
rosszat ellene ne cselekedj, se tettben, se szóban. Aki e törvény ellen vét, annak nyelve
kivágassék, karja megbénuljon, s utak árka legyen szálláshelye, mondá az Úr. De aki
megtartja törvényeimet, annak szerető édesatyja vagyok, az meghallja lelkében az én
szavamat, s minden tettével gondolataimat végzi. Annak hatalmat adok a világ felett, amit az
ő számára teremtettem volt" Na. Ez az Úr törvénye - fejezte be az öreg -, s akinek esze van, él
vele..."
28
Nemcsak irodalomtudományi szempontból érdemes itt kissé elidőzni. Kultúrtörténeti és
talán teológiai szempontból is újat hoz e tantétel, melyet megóv Wass Albert székely humora
attól, hogy előadója, az öreg látó ember prófétai magasságokba emelkedjen vagy retorikája
dagályossá váljon. Tanításából nem vesz vissza a "Na. Ez az Úr törvénye"- befejezés. Inkább
mintegy használati utasítást adja ínséges időkben a magyarság kezébe: "akinek esze van, él
vele". Tehát nem szív és lélek kell a befogadásához, hanem furfang, egy kis góbéság, hogy a
törvény a helyére kerüljön, azaz helyes alkalmazásra találjon.
Kultúrtörténeti és teológiai újdonság lenne Erdély szószékeiről így prédikálni. Hiszen a
magyar nép tudatában Mohács óta közismerten erős a bűntudat. Mintha ennek
ellensúlyozására rajzolná Wass Albert meg annak az Atyának a képét, aki nem félelmetes,
hanem szerető, gyermekeit nem büntetni, ostorozni kívánó, hanem róla gondoskodó, őt saját
mesterségére megtanító magyar Istenatya, aki egyetlen bűnt ró fel magyar gyermekének:
hogy magyar testvérére káini módon kezet emelt. Mert az Édenből - Erdély földjéről - még
nem űzetett ki a magyar. Csakhogy az Édenben meg kell tanulni élni.
26 Hagyaték, 1994: 256.
27 Hagyaték, 1994: 274.
28 Hagyaték, 1994: 275.
Mintha csak a vasárnapi ige mellé szánta volna Wass Albert e gondolatot - elmélkedésre.
És hol is van ez írva? Mert a Szentírásban nem, nyilván. Talán valamely apokrif iratban?
Mintha ezt sugallná a magyarázat, melyet az elbeszélő úgy vezet fel, mint egy mesét: Hát volt
valaha egy magyar apostol is, aki emlékezet után "írásba tette" Jézus Krisztus tanításait. "Meg
amit az Úr táltosai róttak föl régi időkben a törvényoszlopokra..."
29
Wass Albert-bibliográfia:
Az Antikrisztus és a pásztorok: regény.
München: 1957.
Buenos Aires: 1958.
Köln: 1959.
Marosvásárhely: Mentor, 2000. - 278 p.
Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2001. - 227 p.
Elvész a nyom: regény.
Cleveland, OH: Kossuth Publishing Co., 1952. - 315 p.
Toronto: 1967.
Youngstown, OH: 1985.
Budapest: 1993.
Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2000. - 365 p.
Marosvásárhely: Mentor, 2000. - 393/396? p.
Lásd még: Die Spur verliert sich (német).
Hagyaték: a szerző válogatása életművéből.
[Astor]: AMSZC, 1985.
Budapest; Ungvár: Trikolor; Intermix, 1994. - 324, [3] p.
2. kiadás. Budapest: Trikolor, [1998]. - 313, [2] p.
3. kiadás. Budapest: Trikolor, [1999]. - 313, [2] p.
Lásd még: A rézkígyó. Két regény egy kötetben. Pomáz: Kráter, 2002. - 265 p.
Rézkígyó: regény.
München: 1947. 30
További cím: Hagyaték. Két regény egy kötetben. Pomáz: Kráter, 2002. - 265, [2] p.
További cím: Te és a világ. Két mű egy kötetben. Marosvásárhely: Mentor, 2002. - 156 p.
Válogatott magyar mondák.
[B. Kovács Fréda gyűjtését sajtó alá rendezte Wass Albert.] Astor Park: 1971.
[Wass Albert feldolgozásában]. - Budapest: Dinasztia Kiadó, 1999. - 73 p.
Lásd még: Válogatott magyar mondák és népmesék. Pomáz: Kráter, 2002.
Lásd még: Selected Hungarian Legends (angol).
Válogatott magyar népmesék.
Sajtó alá rend. Wass Albert. Petry Béla illusztrációival. Budapest: Dinasztia Kiadó, 1998. - 81
p.
Balázs Ildikó, főiskolai tanár
Confessio, XXVII/2. (2003. június 20.) - p. 22-36.
29 Hagyaték, 1994: 276.
30 Copyright: 1946-ban íródott (Márkus).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése