Lengyel Károly: Advent első vasárnapján
Uram, ha mutatsz nekem rég látott szelíd mosolyt,
Fényköntösöd lássam, ne amin római kocka forgott!
Zöld ágak eléd terülnek, suhogással reményt hozók,
Volnánk talán utadon szelíd szamár nyomán kiáltozók.
Ne feledd néped sanyarú sorsát, itt hajol elibéd mind!
Várja hű szíve Benned menekedve, zengeni kész énekeit.
Át meg átjárja egészen valóját, ki újra és újra bízik.
Mutasd bár Longinusz döfte oldaladat, előre úgyse hiszik.
Malomnak súlyos köve döngve fejükre gördülhet,
Nem látják, nem hallják, hogy érettük nyílt meg eged,
De elszalad, ím, tagadók serege harsány üvöltéssel,
A világban igéd hirdetni hivatalt nélküled vegyenek.
Írták szavaid számolatlan, századok folytak a térben,
S hű szolgáid csendben érted étlen-szomjan elenyésztek.
Uram, szóld, hogy mi harmadnapunk eljöve egyszer,
Hegy tetejéről felhők fölé fényedbe ismét felemelsz!
Csillaggal megígérve, mécse gyúl mind várakozóknak,
Hogy közénk született Ige teljében keljen újra a nap.
Szakadt sarunkról ne kelljen lerázni hitetlen porokat,
Csak hívjad a néped tó fölé járni a dühös habokat!
Elgyengült lépte tévelyeg néha, de véled rója az utcát,
Lész mindegyik Koponyák hegye, maga felmegy a sziklán,
Önként hordja és botlik alatta, őket is sújtja gerendád,
Mégis lelkünkbe beköszön minden sötét éjjel a megváltás.
S hogy gyermekként mégis dicsben telt be véled az Ég,
Hívunk hódolatra minden tiszta lelket jászolhoz elibéd,
Végül ajándéknak kínálva magunkat, térdeplők seregét,
Hangzik az ének: Fent és lent, megszületett a reménység.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése