Dr.
Hallay Judit főorvos, aneszteziológus, intenzív szakorvos (Debreceni Egyetem
Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Sebészeti Intézet Regionális Onkológiai
Sebészeti Központ) közel 40 éve elkötelezett keresztényként az egyetemi
előadássorozatok szervezése és a tanítás mellett nemcsak a betegek testi, hanem
lelki gyógyításával is küzd, próbálkozik nap mint
nap.
Egyetlen lehetőséget
nem hagy ki, hogy meg ne kérdezze a betegtől rendben van-e e lelke. Mégis
fejlődni, erősödni akart az elmúlt hétvégén az egészségügyben dolgozóknak
rendezett lelkigyakorlaton Nyíregyházán. A doktornő azt mondja, az
orvosoknak meg kell tanulniuk, ismerniük az evangélium nekik szóló üzenetét.
György Alfréd kamilliánus szerzetes atyát a korábbi évekből ismeri. „Elhiszem a
hitét – mondja a doktornő –, ezért is mentem el a lelkigyakorlatra. Éli a
hivatását, amihez láthatóan megkapja a kegyelmet. Frédi atya lendülete,
megszégyenítő vidámsága, lelkesedése magával húz, erőt ad az embernek, tanítani
lehetne, ahogyan az evangéliumot értelmezi.”
– Az evangéliumi
gyógyító találkozások hogyan értelmezhetőek a
kórházban?
– Az orvos nem Jézus
gyógyításait utánozza. Úgy is gyógyít, ha a beteggel elfogadtatja az állapotát,
a beteg és a környezete is megnyugszik. Lelki békében elveszíteni valakit más,
mint feldúlt, felháborodott, megsértett lelkiállapotban. Nyugtalan embert is
nehezebb gyógyítani. Úgy érzem, ott, ahol tudunk a beteg, a család lelkére
hatni, a gyógyulás esélye legalább 30 százalékkal jobb. Nem tudunk csodákat
tenni, a gyógyítások nem mindig Lázárként keltik fel az ágyból a beteget. Az
evangélium erőt ad.
– Miben hasonlít az
orvos a gyógyító Jézushoz?
– Az érintésekben. A
betegnek, legyen az akármilyen elhanyagolt, koszos, öreg, ráncos a bőre, ha az
orvos megfogja a karját egy intenzív ágyon, ha hozzáér, a beteg megnyílik,
megnyugszik, bizakodóbb lesz. Mi is megtisztelve érezzük magunkat, ha egy
közismert ember kezet fog velünk. Ha megajándékozom a beteget azzal, hogy a
kötelező gyógyítási időn kívül még az ágyánál időzöm, és személyes érzéseiről
kérdezem – ami nem biztos, hogy éppen a betegségéről szól –, akkor a
kiszolgáltatott, mégis meghittebb pillanatban megnyílnak a betegek. Jézus is
végighallgatta, megkérdezte Bartimeustól: Mit akarsz, mit tegyek
veled?
Jézusnak nem volt
arra szüksége, hogy sárral kenje be a vak koldus szemét, hogy az meggyógyuljon.
Az embernek van szüksége a tevőleges dolgokra, a manuális gyógyításra, hogy
bekenje, borogassa a fájó testrészt. Az érintés, a „köpenye szegélyének
érintése” a beteg hite, bizalma által gyógyít, és ahogy Jézusból erő árad ki,
úgy előfordul, hogy az empatikus orvos jelenlétére, közelségére is megnyugszik a
beteg. Kiszolgáltatott helyzetben van, nincs mellette senki, csak az
orvos.
– Van idő a hosszabb
beszélgetésre?
– Az embernek annyi
ideje van, amennyit akar. Az én időmbe belefér. Sokszor órákig bent maradok a
munkaidőm után is.
Az, hogy az orvos
mennyire figyel a betegre, nem kereszténység kérdése. Ha nem lennék keresztény,
akkor is odafigyelnék a betegekre. Nem pénz és fizetés kérdése, hogy mennyire
vagyok kedves vagy próbálok empatikusabb lenni és felismerni egy beteg
kiszolgáltatott állapotát.
A betegség mögött az
ember lelki terheit cipeli. A környezeti ártalmak következményei
pszichoszomatikus betegségként jelentkeznek. A teljes gyógyulásnak sokszor
feltétele a háttér ismerete, de főként az, hogy ez a betegben is tudatosodjon,
mert neki kell változtatnia az életén. Én mindenképpen a régi orvoslásnak, a
találkozásnak, a beszélgetésnek vagyok a híve. Mi közvetítők vagyunk abban, hogy
Jézushoz segítjük a beteget.
– A betegek életük
utolsó pillanataiban nyitottabbak-e Isten
felé?
– Szinte senki nem
tudja, mikor várható ez az idő, mindenki remél az utolsó percig. Az embernél az
életösztön a legerősebb. Nem akarja tudomásul venni, hogy nem tudunk többet
tenni érte, és én sem szembesítem vele. Ilyenkor megkérdezem, van-e hite, milyen
vallású, kéri-e a szentséget a gyógyulásért, és felajánlom neki, hogy imádkozom
vele. Legtöbbször elutasítással találkozom, de abban sok esetben félelem van.
„Miért, már ott tartunk?” – kérdezi a beteg. „Csak nem gondolja, hogy
megijesztem?” – így a hozzátartozó. Itt szemléletbeli probléma van. A szószékről
kellene tanítani az embereknek, hogy a pap a kórházban nem az „utolsó” kenetet,
hanem a betegek szentségét szolgáltatja ki a betegnek, amelyet adott esetben a
templomban is felvehetnek. Senki nem tudja, melyik az utolsó kenet. Mindig
készen kell állnunk.
– Megtérésre is van
példa?
– Egy 18 éves fiúnak
súlyos csontvelőbetegsége volt. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e Istenről. Nyitott
volt a kérdésre, majd 8-9 alkalommal kijött hozzá egy debreceni plébános
beszélgetni, és a végén megkeresztelkedett. Azt mondta, most már nem fél, akár
meggyógyul, akár nem, mert Jézus ott áll a háta mögött, és ez erőt ad neki.
Volt, aki az irodámban keresztelkedett meg, de olyan esetre is emlékszem, hogy a
betegnek a halála előtt sikerült rendezni a kapcsolatát az elvált házastársával,
amiért nagyon hálásak voltak.
Tudomásul kellene
venni, hogy a kórházban sajnos sok esetben életük utolsó pillanataikat élhetik
át a betegek. Utolsó lehetőség, hogy rendezze a kapcsolatát Istennel. Legalább a
keresztény orvosok figyelnének erre
jobban.
Nehéz a betegséget
elfogadni, akár hívő az ember, akár nem. Az elutasítás, elfogadás, együttműködés
fázisain mindenki keresztül meggy. Ha békével fogadják el az elmúlást, sokkal
könnyebb lesz. De mindenkire ez vár. Rám is.
Kovács Ágnes/Magyar
Kurír
Hallay Judit főorvos, aneszteziológus, intenzív szakorvos (Debreceni Egyetem
Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Sebészeti Intézet Regionális Onkológiai
Sebészeti Központ) közel 40 éve elkötelezett keresztényként az egyetemi
előadássorozatok szervezése és a tanítás mellett nemcsak a betegek testi, hanem
lelki gyógyításával is küzd, próbálkozik nap mint
nap.
Egyetlen lehetőséget
nem hagy ki, hogy meg ne kérdezze a betegtől rendben van-e e lelke. Mégis
fejlődni, erősödni akart az elmúlt hétvégén az egészségügyben dolgozóknak
rendezett lelkigyakorlaton Nyíregyházán. A doktornő azt mondja, az
orvosoknak meg kell tanulniuk, ismerniük az evangélium nekik szóló üzenetét.
György Alfréd kamilliánus szerzetes atyát a korábbi évekből ismeri. „Elhiszem a
hitét – mondja a doktornő –, ezért is mentem el a lelkigyakorlatra. Éli a
hivatását, amihez láthatóan megkapja a kegyelmet. Frédi atya lendülete,
megszégyenítő vidámsága, lelkesedése magával húz, erőt ad az embernek, tanítani
lehetne, ahogyan az evangéliumot értelmezi.”
– Az evangéliumi
gyógyító találkozások hogyan értelmezhetőek a
kórházban?
– Az orvos nem Jézus
gyógyításait utánozza. Úgy is gyógyít, ha a beteggel elfogadtatja az állapotát,
a beteg és a környezete is megnyugszik. Lelki békében elveszíteni valakit más,
mint feldúlt, felháborodott, megsértett lelkiállapotban. Nyugtalan embert is
nehezebb gyógyítani. Úgy érzem, ott, ahol tudunk a beteg, a család lelkére
hatni, a gyógyulás esélye legalább 30 százalékkal jobb. Nem tudunk csodákat
tenni, a gyógyítások nem mindig Lázárként keltik fel az ágyból a beteget. Az
evangélium erőt ad.
– Miben hasonlít az
orvos a gyógyító Jézushoz?
– Az érintésekben. A
betegnek, legyen az akármilyen elhanyagolt, koszos, öreg, ráncos a bőre, ha az
orvos megfogja a karját egy intenzív ágyon, ha hozzáér, a beteg megnyílik,
megnyugszik, bizakodóbb lesz. Mi is megtisztelve érezzük magunkat, ha egy
közismert ember kezet fog velünk. Ha megajándékozom a beteget azzal, hogy a
kötelező gyógyítási időn kívül még az ágyánál időzöm, és személyes érzéseiről
kérdezem – ami nem biztos, hogy éppen a betegségéről szól –, akkor a
kiszolgáltatott, mégis meghittebb pillanatban megnyílnak a betegek. Jézus is
végighallgatta, megkérdezte Bartimeustól: Mit akarsz, mit tegyek
veled?
Jézusnak nem volt
arra szüksége, hogy sárral kenje be a vak koldus szemét, hogy az meggyógyuljon.
Az embernek van szüksége a tevőleges dolgokra, a manuális gyógyításra, hogy
bekenje, borogassa a fájó testrészt. Az érintés, a „köpenye szegélyének
érintése” a beteg hite, bizalma által gyógyít, és ahogy Jézusból erő árad ki,
úgy előfordul, hogy az empatikus orvos jelenlétére, közelségére is megnyugszik a
beteg. Kiszolgáltatott helyzetben van, nincs mellette senki, csak az
orvos.
– Van idő a hosszabb
beszélgetésre?
– Az embernek annyi
ideje van, amennyit akar. Az én időmbe belefér. Sokszor órákig bent maradok a
munkaidőm után is.
Az, hogy az orvos
mennyire figyel a betegre, nem kereszténység kérdése. Ha nem lennék keresztény,
akkor is odafigyelnék a betegekre. Nem pénz és fizetés kérdése, hogy mennyire
vagyok kedves vagy próbálok empatikusabb lenni és felismerni egy beteg
kiszolgáltatott állapotát.
A betegség mögött az
ember lelki terheit cipeli. A környezeti ártalmak következményei
pszichoszomatikus betegségként jelentkeznek. A teljes gyógyulásnak sokszor
feltétele a háttér ismerete, de főként az, hogy ez a betegben is tudatosodjon,
mert neki kell változtatnia az életén. Én mindenképpen a régi orvoslásnak, a
találkozásnak, a beszélgetésnek vagyok a híve. Mi közvetítők vagyunk abban, hogy
Jézushoz segítjük a beteget.
– A betegek életük
utolsó pillanataiban nyitottabbak-e Isten
felé?
– Szinte senki nem
tudja, mikor várható ez az idő, mindenki remél az utolsó percig. Az embernél az
életösztön a legerősebb. Nem akarja tudomásul venni, hogy nem tudunk többet
tenni érte, és én sem szembesítem vele. Ilyenkor megkérdezem, van-e hite, milyen
vallású, kéri-e a szentséget a gyógyulásért, és felajánlom neki, hogy imádkozom
vele. Legtöbbször elutasítással találkozom, de abban sok esetben félelem van.
„Miért, már ott tartunk?” – kérdezi a beteg. „Csak nem gondolja, hogy
megijesztem?” – így a hozzátartozó. Itt szemléletbeli probléma van. A szószékről
kellene tanítani az embereknek, hogy a pap a kórházban nem az „utolsó” kenetet,
hanem a betegek szentségét szolgáltatja ki a betegnek, amelyet adott esetben a
templomban is felvehetnek. Senki nem tudja, melyik az utolsó kenet. Mindig
készen kell állnunk.
– Megtérésre is van
példa?
– Egy 18 éves fiúnak
súlyos csontvelőbetegsége volt. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e Istenről. Nyitott
volt a kérdésre, majd 8-9 alkalommal kijött hozzá egy debreceni plébános
beszélgetni, és a végén megkeresztelkedett. Azt mondta, most már nem fél, akár
meggyógyul, akár nem, mert Jézus ott áll a háta mögött, és ez erőt ad neki.
Volt, aki az irodámban keresztelkedett meg, de olyan esetre is emlékszem, hogy a
betegnek a halála előtt sikerült rendezni a kapcsolatát az elvált házastársával,
amiért nagyon hálásak voltak.
Tudomásul kellene
venni, hogy a kórházban sajnos sok esetben életük utolsó pillanataikat élhetik
át a betegek. Utolsó lehetőség, hogy rendezze a kapcsolatát Istennel. Legalább a
keresztény orvosok figyelnének erre
jobban.
Nehéz a betegséget
elfogadni, akár hívő az ember, akár nem. Az elutasítás, elfogadás, együttműködés
fázisain mindenki keresztül meggy. Ha békével fogadják el az elmúlást, sokkal
könnyebb lesz. De mindenkire ez vár. Rám is.
Kovács Ágnes/Magyar
Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése