A Szent Korona-tannal összeforrt a jogfolytonosság eszméje. Jelesül: a hatályos törvényeket csak a már meglévő szabályok szerint lehet folyamatosan módosítani. A korona a király személyétől elkülönítetten fejezi ki az államhatalmat, ennélfogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben saját tulajdonának az országot. Ez a 11–14. századi Európában uralkodó, az államot lényegében a fejedelem magánbirtokának tekintő patrimoniális-feudális gondolkodás közepette egyedülállóan fejlett államjogi gondolkodásra vall. Akár a népszuverenitás elvének csíráját is láthatjuk abban, hogy ebben a konstrukcióban a király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat.Zétényi Zsolt igen találóan állapítja meg: „Egy ország alkotmánya is kifejezi a létrehozó közösség sajátosságait. Különösen így van ez a történeti alkotmányok esetében, mert ezek egy közösség több évszázados jogi-politikai alkotómunkájának szerves együttesét fejezik ki, így nagyobb mértékben mutatkozik meg bennük az adott nemzet sajátos sorsa, kultúrája, értékválasztásai, törekvései.”
A történeti alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. A feudális korszakig, sőt a vérszerződésig visszavezethető történeti alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesi szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkriminációmentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem kiterjesztették. Az elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokban részesítettek kvázi minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magja, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt büszkén hivatkoztak időtálló, szinte örök jellegére.
Terminológiai vita dúl a tekintetben, hogy alkotmánynak nevezhető-e az 1949. évi XX. törvény. A Szent Korona-tan és a jogfolytonosság hitvallói (különösképp Zétényi Zsolt) rendszeresen kiemelik, hogy – mivel hazánknak volt alkotmánya, és azt senki nem helyez(het)te hatályon kívül – a vitatott jogszabály legföljebb alaptörvénynek nevezhető. Az azonban mindkét esetben egyértelmű, hogy létezik a „legfelső írott jogszabály” fölött egy olyan norma, amelyet egy parlamenti tollvonással nem lehet egyszerűen félretenni. A túlnyomó többségi álláspont szerint a rendszerváltás a legalitás és legitimitás talaján ment végbe, azaz a meglévő jogszabályok hatályban maradtak; azokat – alkotmányellenesség gyanúja esetén – egyenként kell(ett) az állampolgároknak és az arra jogosult szerveknek az Alkotmánybíróság elé utalniuk.
Mindazonáltal fogalmilag kizárt, hogy a szerves fejlődésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg. Hasonlóan jött létre azon országgyűlés, amely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.A magyar közjogi hagyományok egyik talpköve a kétkamarás országgyűlés volt. A történeti alkotmány megújulásra való képességét mutatja, hogy az 1918–19-ben uralkodó illegitim kormányzatok bukása után a jogfolytonosság visszaállításának keretében sikerült a kor követelményeinek megfelelően újraalkotni a felsőházat. Az addigra már elavult, jórészt születési előjogok alapján összeálló főrendiház a hagyományos értékeket és tekintélyeket a modern szakmai érdekképviselet elvével összehangoló második kamara formájában éledt újjá (lásd keretes írásunkat).
A Szent Korona-tan magába foglalja az önkény tilalmát és a hatalommegosztás eszméjét, így a kormányzat törvényes mandátumának ideje alatt sem valósíthat meg tökéletes kontrollt a társadalom felett. A történeti alkotmány szerint az államfő (akár király vagy kormányzó) nem csupán protokolláris szerep letéteményese volt. Az uralkodó a végrehajtó hatalmat ugyan fokozatosan kiengedte kezéből, ám a parlamentáris monarchia keretei között továbbra is a törvényesség legfőbb oltalmazójaként működött. S ha alkalomadtán éppen a király feszegette az alkotmányosság határait (miként az 1905–06-os válság idején, amikor Ferenc József egy ideig nem volt hajlandó kormányalakítással megbízni a megválasztott országgyűlési többséget), a társadalomnak volt hozzá elég ereje (és nem utolsósorban jogszabályok garantálta lehetősége), hogy „visszaterelje” a királyt a törvényesség korlátai közé. (Az ominózus esetben például hónapokon át tartó országos tömegdemonstrációkkal, amelyeket a karhatalom nem oszlatott fel erőszakkal – nem úgy, mint egy évszázaddal később.)
Az államformának igen nagy volt a jelentősége a Szent Korona-tan szerint, de nem mindenek fölött való. A korona ugyanis nem elsősorban az uralkodó, hanem az államiság jelképe. A király nélküli királyság időszakában Horthy Miklóst a monarchia visszaállításával, de a „királykérdést” mintegy ad acta téve választották kormányzóvá. Az új államfő jogait az alkotmányos/parlamentáris monarchia és az elnöki köztársasági rendszer vonásait vegyítő jogszabályokban rögzítették. Ezáltal lényegében az Országgyűlés új államformát alkotott, amely azonban minden tekintetben a történeti alkotmány jogfolytonosságán nyugodott. Történeti alkotmányunk sarkalatos pontja volt a helyi szintű autonómia, amely a vármegyei gyűlésekben, illetve az általuk választott alispánok viszonylag széles hatáskörében testesült meg. Ez a hagyomány – egyetlen jogfolytonos intézményünkben – a megyei közgyűlésekben máig tovább él, bár jelentősen megcsonkított formában, hiszen a megyék saját adóbevételek híján szinte teljes mértékben a központi kormányzat akaratának vannak alávetve.
A magyar történeti alkotmányt – a „nemzetből kirekesztett nép” ultrabaloldali és marxista történetírás által teremtett mítoszával ellentétben – az állampolgár egy ezredéven át sajátjának érezte és tisztelet fűzte hozzá. Az alkotmány eleve nem csupán jogi norma, hanem egy állam erkölcsi, etikai és kulturális alapvetése. A Szent Korona-tan (azaz a történeti alkotmány) tehát egy értékrendszer is egyben. Egy stabil pontja a nemzeti szuverenitásnak, mert, miként a huszadik század egyik legjelesebb jogbölcselője, Szabó József megállapította: „A történeti alkotmány nem csupán egy charta, amelynek sorsa ki van szolgáltatva a véletleneknek, hanem egy nemzet valódi bibliája, amely történelmének alapelveit rögzíti. És semmi köze nincs a napi kormányzási problémák részleteihez.”
Írott alaptörvényünk újragondolásakor megkerülhetetlen feladat, hogy a nemzet tudatába, lelkébe ivódott alapelveket ismét kodifikáljuk az alkotmányba.
A történeti alkotmány forrásai
A magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvénye az Aranybulla (1222), amit II. Andrástól kényszerítettek ki azok a nemesi érdekcsoportok, amelyek kifogásolták mások mellett a király személyi és gazdaságpolitikáját, a zsidók és a szaracénok pénzügyi hegemóniáját. A dokumentum rögzíti a király jogait és kötelességeit, utóbbi megszegésére meghirdette az úgynevezett ellenállási jogot. További kulcsfontosságú forrásoknak tekinthetjük Werbőczy István törvénygyűjteményét, a Hármaskönyvet (1514), a Diploma Leopoldiumot (1690), amely meghatározta Erdély helyét a Habsburg-birodalomban, valamint az 1848-as áprilisi törvényeket.
Az ellenállási jog az Aranybullában
„Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtlenség szégyenvallása nélkül ellenállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.”
Balogh Gábor, Szakács Árpád
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése