2010. augusztus 21., szombat

A Sziklakórház titkai

Szó
Horthy Miklós kormányzó mindenről tudott, ami a vár alatti Sziklakórházban történt. Szokványos és bevett orvosi kérdésekről éppen úgy, mint különös, már-már titkos dolgokról. Egyszóval mindenről. Nem azért volt ilyen jól értesült a kormányzó, mert csupán kétpercnyi járásra volt a kórház bejárata a rezidenciájától, vagyis a palotától, hanem azért, mert volt, aki tűz, pontosabban a dolgok közepéből tájékoztatta, mindennap.
Gróf Edelsheim Gyulai Ilona 1944 októberéig, a Horthy család elhurcolásáig dolgozott itt (Fotó: Hegedüs Róbert)

Hatvanhat év. Ennyi telt el azóta, hogy Horthy István özvegye, gróf Edelsheim Gyulai Ilona utoljára látta a vár alatti Sziklakórházat. Fiatalasszony volt akkor. Most, túl a kilencvenen, mankóra támaszkodva járja végig a múzeumnak berendezett termeket. Sok mindenre ráismer, de látja azt is, vannak olyan bútorok és berendezések, amelyek a későbbi korokban, a különféle átalakítások során kerültek ide.

„A nagy kórteremben szinte minden úgy maradt, ahogy az én időmben volt, ez őrizte meg leginkább az akkori állapotokat” – mondja az egykori főméltóságú asszony.

„A különleges kórházat 1939-ben kezdték építeni, s 1944 februárjában adták át. Épp időben. Apósom többször is említette, hogy titkos megállapodás született az angolszász hatalmak és Magyarország között – emlékezik gróf Edelsheim Gyulai Ilona. – Úgy volt, hogy bennünket nem bombáznak. Nem is tették, csak itt gyülekeztek a gépek a fejünk fölött, innen fordultak aztán Bécs meg a beljebb lévő német területek felé. 1944 márciusában azonban a hitleri megszállással érvénytelenné vált az angolszász megállapodás.”

A Sziklakórházat éppen azért kezdték építeni annak idején, hogy legyen a fővárosban egy olyan egészségügyi intézmény, amely bombabiztos. Tizenöt méternyi kő és humusz fedi, s 2300 méter az alapterülete. Labirintusszerű folyosóiról sok-sok kisebb helyiség nyílik, ezek voltak a kezelők, a kötözők, raktárak, egyebek. A műtő is kicsi volt, de két asztalt helyeztek el benne, hogy párhuzamosan folyhassanak az operációk. Sok volt a sebesült, mutat körbe az asszony, minden bombatámadás után dugig telt a kórház, ide hozták ugyanis a súlyosabb sérülteket. Körülbelül kétszáz beteg ellátására tervezték eredetileg az intézményt, amely röntgenberendezéssel is rendelkezett. A kórháznak egyébként egy saját és teljesen önálló aggregátorállomás szolgáltatta az áramot, ilyen értelemben a legrosszabb körülmények között is működőképesek maradtak az elektromos berendezései. Kétszáz betegre tervezték a kórházat, de volt, hogy egy-egy nagyobb bombatámadás után hatszáz-hétszáz sérült feküdt itt. Ahogy jobban lett valaki, már vitték is ki egy külső intézménybe, mert jött a következő bombázás, s jöttek az újabb súlyos sebesültek.

„Amikor itt dolgoztam, feltűnően sok volt a zsidó beteg – magyarázza. – Őket nem engedték le az óvóhelyre, többnyire csak ilyen-olyan árkokban, hevenyészett fedezékekben kereshettek menedéket a bombatámadások során. A kórházban nem volt érdekes, hogy ki kicsoda, nem is nézte senki. Egyszer lejött ide egy miniszter felesége is, hogy vért adjon. Fogalma sem volt, hogy zsidó orvosok fogadják, s hogy valószínűleg zsidó sebesültek kapják a vérét. Összenéztünk a sebészekkel, elmosolyodtunk.”
Öt orvos s körülbelül tizenöt ápolónő dolgozott a Sziklakórházban ekkoriban. Köztük ismert arisztokrata családok leányai, mint pél­dául Andrássy Ilona vagy Cziráky Aliz. Hamar barátságba került velük gróf Edelsheim Gyulai Ilona is, aki egyébként 1941-ben végezte el az ápolónői tanfolyamot.

„A padlósikálástól az önálló operá­cióig ívelt a karrierem – mondja. – Már kint, Kijevben is rám bízták az orvosok egy-egy műtét befejezését, sőt egy-egy kisebb operációt is. Mi lehetett ez? Például egy srapnelgolyó kivétele. Ez így volt itt is, a Sziklakórházban. Különösen, amikor nem győzték már a sebészek a munkát, annyi volt a sebesült.”

Néhány csendes perc a nagy kórteremben, a grófnő átadja magát a sodródó emlékeinek. A korabeli szekrény tetején régi kis rádió, egy Karády-dal szól most belőle halkan… Egy kicsi, ötévesforma cigány lány alakja is megelevenedik gróf Edelsheim Gyulai Ilona előtt. A Keletiben várt a kislány a vonatra a szü­leivel, hogy elhagyhassák a bombázott várost.

Amikor végre gurult befelé a szerelvény, a peronon levő tömeg türelmetlenül meglódult, s a kislányt a sínekre lökte, akinek mindkét lábát levágta a vonat. „Gyönyörű hangja volt, sokszor kértük, hogy énekeljen nekünk” – mondja Edelsheim Gyulai Ilona. Ezt a kislányt, igaz, csak elmondásból, de ismeri Gálosfai Jenőné is. Most virággal köszönti gróf Edelsheim Gyulai Ilonát. Gálosfainé édesanyját ide hozták be a mentők 1944 nyarán Pilisboros­jenőről, épp egy nagy bombázás idején. Tíz napig ápolták itt, s ahogy később sokat mesélte, a mellette levő ágyon feküdt az a kislány.

„A főméltóságú asszony maga talán már nem is emlékszik rá, de egy babát ajándékozott annak a szegény gyereknek” – magyarázza Gálosfainé.

A virág, amit hozott, nemcsak a tisztelet, de a késői hála jele is most. Gálosfainé édesanyját ugyanis pont gróf Edelsheim Gyulai Ilona ápolta a Sziklakórházban.
A kormányzóhelyettes özvegye 1944 októberéig, egészen pontosan a Horthy család elhurcolásáig dolgozott itt. Daróczy Mária most vált vele néhány kedves szót, ő is a Sziklakórház ápolónője volt annak idején, de nem ismerték egymást. Mert azután került ide, ahogy a Horthy családot már lefogták a németek.

„Tizenhat éves lányka voltam, apám itt akart elrejteni az oroszok elől – mondja Daróczy Mária –, önkéntes segédápolónő lettem, ágytálakat hordtam, betegeket etettem. Az ostrom alatt borzalmas állapotok alakultak ki a kórházban, elfogyott a gyógyszer, a sebek fertőtlenítéshez használt ultraszeptil, kannákban hordták a katonák a vizet, mert a csapokból már nem folyt semmi. Megesett, hogy a gézt, amelyet egy halottról tekertünk le, mindjárt úgy, ahogy volt, rá kellett adnunk egy sebesültre. Amint idekerültem, a döbbenettől magas láz gyötört az első három napon.”

Nemcsak a gyógyszer fogyott el akkorra, de az élelem is. Bab és rizs. Ez a két „menü” váltotta egymást. A folyosókon is feküdtek már sebesültek, földre fektetett matracokon. Civilek és katonák egyaránt. Sokan a hiányos táplálkozás vagy valamilyen fertőzés következtében haltak meg, nagyban rontotta a helyzetet a hatalmas zsúfoltság. A holttesteket kihordták, és a várfal alatti füves részen, a bombák, lövedékek okozta tölcsérekben földelték el.

„Bejöttek az oroszok, de azt hitték, ez tényleg civil kórház, s békén hagytak bennünket” – teszi hozzá Daróczy Mária.

Tudni kell, a munkaszolgálatos zsidó doktorokat, már gróf Edelsheim Gyulai Ilona idejében is el akarták vinni a hatóságok egy csellel, mondván, odakinn, az északon folyó harcokban van rájuk szükség.

„Nem engedtem – mondja –, s nem érdekelt, hogy egyes tisztviselők láthatólag haragszanak rám ezért.”

Horthyné kórházvonaton (Forrás: MH)Egyes feljegyzések szerint az ostrom alatt már harminc munkaszolgálatos doktor dolgozott a Sziklakórházban. Harminc a negyven itteni orvosból. Magyar katonai egyenruhába bújtatták őket arra az eshetőségre, ha jönnek a nyilasok. Jöttek. Akkor pedig Koppány Kálmán kerületi rendőrkapitány kelt a védelmükre. Most, hogy megérkeztek az oroszok, az orvosoknak, de minden sebsült katonának gyorsan civil ruhára kellett váltania. Nem történt meg, amitől féltek. A nem messze levő, sebesültekkel teli barlangrendszer, ami egy hevenyészett német katonai kórház volt tulajdonképpen, s röviden csak Lasarettként emlegették, nem úszta meg. Azt „fertőtlenítették” a szovjetek. Ahogy Sztálingrád óta szokásuk volt, lángszóróval. Hozzá kell tenni, az ott kezelt sebesültek negyven százaléka magyar katona volt.

„Otthon állandóan a Sziklakórházról folyt a szó – mondja Seibriger Erzsébet, akinek sebész édesapja itt volt vezetőhelyettes. – Börtönbüntetésre ítélték a Rákosi-rendszerben, mert itt dolgozott. Csak azért nem akasztották fel, mert nem tudták letagadni a kommunista hatóságok, hogy mentette a zsidó orvosokat.”

A Sziklakórház 1945 májusáig működött eredeti formájában. Többféle funkciót is kapott utána, számtalanszor átalakították. Még atomtámadás ellen is felszerelték. Teltek az évtizedek, de a rendszerváltás után is szolgálatban maradt a kórház, mint fontos polgári védelmi bázis. Kéthetente kitakarították, áthúzták az ágyneműket, frissítették a készleteit. Jól jellemzi korunk liberális abszurditását, hogy 2004 és 2006 között a Krétakör Színház előadásokat is tartott itt. Csak ezután lett múzeum belőle.

Kevesen tudják, hogy a Sziklakórház az 1956-os forradalomban játszott utoljára fontos és aktív szerepet.
„Ugyanúgy, mint a háborúban, a harcok sebesültjeit ápolták itt akkor is – magyarázza Seibriger Erzsébet. – Apám nem bírta ki, újra lejött ide, és dolgozott. Élete végéig viselte a Sziklakórház miatt a bélyeget, soha többé nem helyezkedhetett el egyetlen kórházban sem, és nem állhatott a műtőasztal mellé.”

Ezt a látogatást a fotós, Zukál Endréné hozta össze. Gróf Edelsheim Gyulai Ilona környezetéhez tartozik. Amikor nemrég hallott róla, hogy újra megnyílt, s múzeumként működik a Sziklakórház, felhívta az intézményt. Csak annyit mondott az ittenieknek: elhozok önökhöz egy idős hölgyet. 
Sinkovics Ferenc 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése