A magyarság kárpát-medencei meggyökerezésének döntő pillanata, a pozsonyi csata sokáig a történelemoktatás fehér foltja volt
A nemzeti emlékezet őrhelyén mindig történik valami. Itt, az Anonymus Gesta Hungarorumában először megörökített szeri pusztán, a mai Nemzeti Történeti Emlékparkban rendre elősoroltatnak a szakrális ünnepek, felidéződnek a nemzethistória legjelesebb pillanatai. Most már javában Szent István napjára készülődnek. Roppant tömeget, tízezreket vonz a hatalmas népünnepély. A múltba pillantás kivételes alkalma ez – hogy a jövőnek edződjünk. A múltidézés és önismeret-erősítés szándékával elevenítették fel a minap az Anjou-kori Magyarország vitézi szokásrendjét, arra emlékezve, hogy 1318-ban I. Károly király Szer monostorába látogatott. Az alattvalókat most is megtisztelte az uralkodó, vagyis hát a korhű ruhát viselő hasonmása: Károly Róbert nejével, Beatrix királynéval érkezett Ópusztaszerre, nagy udvartartása, az apródok, a királyi solymász, az udvari bolond, páncélos lovagok és udvarhölgyek kíséretében. A kétnapos, csakis korhű elemeket rejtő program ismét sokakat nyert meg a múltismeret-gyarapítás szándékának.
A hónap elején nem királyi méltóság, de hatalmas vitézi sereg vette birtokba a szeri pusztát. Ez évben már negyedszer emlékeztek az 1103 esztendeje zajlott dicsőséges csatára, a honfoglalást lezáró pozsonyi diadalra. A történettudományunkat másfél évszázadig uraló finnugrista iskola mindig épphogy csak az említésre méltók közé sorolta ezt az ütközetet, azt a hatalmas győzelmet, amelynek eredményeként a magyarság nyugati védvonala egészen az Enns folyóig tolódott ki. Voltak persze – a bajor humanista történetíró Aventinustól Baróthy Lajosig, vagy Szilágyi Sándortól László Gyuláig – akik jelentősége szerint emlékeztek meg a sorsdöntő ütközetről. És vannak maiak – példaként: a Magyarságtudományi Füzetek friss sorozatában a pozsonyi csatáról nagy ívű tanulmányt közlő Tóth Sándor –, akik ébren tartják a nemzeti emlékezetet. Ezek sorában kell említenünk a mind terebélyesebb hagyományőrző csapatokat szerte az országban.
Ők gyülekeztek az első júliusi hétvégén Ópusztaszeren, hogy életmód- és viseletbemutatókkal a magyar őstörténet korára, a harci játékokkal pedig a pozsonyi diadalra emlékezzenek. És persze – emlékeztessék a nemzeti park látogatóseregét. Mert ez alkalommal is sok ezren érkeztek. Végigjárták a jurtákat. Megnézték a fegyverbemutatókat. A kézművessátraknál rácsodálkoztak, hogy az országban hányan ügyködnek a hagyományok visszamentésén. Tátott szájjal nézték a Kassai-iskola lovas íjászainak fergeteges bemutatóját. A csúcspont pedig – mi más lett volna – az egykori csata fölelevenítése, és zárásként a nyílzápor: ezerhatszáz íjból röpült ki a nyílvessző. A győzelmet hirdetve.
Háromszoros ellennel szemben
907. július negyedike. Döntő ütközetre készülnek a seregek Pozsony alatt. De ugorjunk kicsit vissza az időben. A kettős honfoglalás teóriája szerint a Kárpát-medencébe visszaérkező magyarok Árpád nagyfejedelem vezetésével a hont birtokba vették. Hogy a határt megerősítsék, nyugat felé, Linzig vonultak, és a Fischa folyónál húzták meg a határsávot. Később az Al-Duna felé nyomultak, majd Szlavóniát birtokba véve kijutottak az Adriai-tengerre is. Észak felé terjeszkedve legyőzték a morvákat, elszakítva ezzel őket a hatalmas Frank Birodalomtól. A frank gigász megrettent a fiatal állam, a magyar nagyfejedelemség erejétől. Keresztes hadat szerveztek ellenünk, az „Ugros eliminandos esse” jelmondat, vagyis a magyarok kiirtásáról szóló dekrétum szellemében. A 906-os, győzelmes szászországi hadjáratunk volt az utolsó csepp: Lajos király hatalmas ellenerőt szervezett. 907 júniusában indult meg a bajor és frank seregek ellentámadása. A döntő ütközetre Pozsonynál került sor. A magyarokkal szemben óriási túlerő vonult fel: Liutpold őrgróf hatvanezer, Sieghardt herceg tízezer harcost vezényelt, Theotmar érsek pedig egymaga negyvenezer katonával bírt – épp annyival, amennyi vitéze volt Árpád nagyfejedelemnek. Tehát majdnem háromszoros volt az ellenerő. És mégis, harmadnapra, hősi küzdelemben, alvezérei, Tarhos, Üllő és Jutas meg a negyvenezer magyar vitéz élén Árpád nagy véráldozat árán, de győzedelmeskedett. A dicső nap az utóbbi másfél évszázadban megemlékezés nélkül múlt el. A csatának méltó emlékhelye nem volt. Már van: a Magyar Történelmi Vitézi Rend Közép-Magyarország Keleti Törzsszéke vitéz Bucsy László vezetésével Gödöllőn felállította a pozsonyi csata emlékművét. A gigantikus oszlop egy négy évszázados törökmogyoró ősfa törzse. A fa a Dráva mentén lakott, míg villámcsapás nem érte. Ma a diadalt hirdeti.
Várkonyi Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése