ZARÁNDOKLAT

Keserű a szám, nehéz a szívem,

voltunk alig néhányan zászlókkal,

kiknek hangja szélbe vész a téren.

Hiába minden hű zarándoklat?

Rombolás emésztő démontánca

fejünkre csap dögöt és sarat

magyarnak nem lehet igaza

nyakára csillagból font igát kap.

Jaj, sok az ága-színe annak,

az egyik veres, a másik sárga

Mind-mind idegen nótát járat

örömében, s letűnik a porba.

Egyik jön, másik éppen menne!

Hol van hát az igaz szó, a dal,

miben ott lakik népünk lelke?

S lesz ezernyi vétkes bánat,

újra és újra emésztő fergeteg,

mit mind-mind újra szenvedünk.

Visszahullnak átkok, kőlegyek

röhögik szívben zümmögésük.

Ott fészkel ezernyi lelki nyű,

hol magyar már a cinteremben

meg nem élt, olvasott könyvből

ezredig megtartó történelem.

Az is hazug! Hazug a mindenit!!

Hogy is visel ennyi lágy papír

ennyi hazugnemzette szennyet!

Elönti időm a ki nem mondott kín!

Aki a keresztről lekérte országunk,

s megtért ősei földjére szerényen,

trianoni ármányt is megbocsájtott

helyettünk, járta a bűnös fészket.

S vajon elborzadsz-e magyar,

Csillagösvényről csillagláncon?

Az egész büdös bűnös Európában

Nincs ki értse százados bánatod!

Mert mit is adtak ezek nekünk?

Imát, meg rendelt kondításokat!

Haj, pedig térdig vérben érettük

míg az Olton túl rajtunk kacagtak.

Később se jutott szitoknál több,

szemetebbnél szemetebb bitorlók...

háromszáz évig az ország nyögött

Zentától Trianonig hullott a bók.

Lehet megbocsájtani, hallgatni.

Kilencvenegy évnyi árulás után

lehet megbocsájtani, hallgatni?

Most ugyanaz készül, az ám!

Ha nem leszel kész a helyeden

ha elvész a szívedből a szó

ha a nagyvilág elveszi az eszed,

Lucifer ítél, s nem lesz visszaút.

Kárpátok bérceit új csillag keríti,

véres oltárára majd minket tesz

ki befogadta fedele alatt rakásra öli,

két torokvágás közt fel sem neszez.

Ferencváros, 2011. június 4.

Lengyel Károly