Az embert helyezem középpontba. Az EMBERT, ahogy én nevezem, egyes szám harmadik személyben.
Az Embert, aki retteg, mert nem érti, miért vele történnek az események. Az Embert, aki megvezetve sodródik a mindennapokban, de felnézni nem mer, mert akkor szembe kéne néznie önmagával, és az addigi életével. Akkor kiderülne, hogy minden hazugság. És ő, mivel Ember jogosan retteg. Mert változtatni akar, de ehhez változni kell és változni fél. És Ember elkezd ideológiákat gyártani önmaga megnyugtatására… Pedig akiben benne van a FÉL- elem az önmaga is csak fél és nem egész. Ezt utálja Ember…. . Persze Ember módjára, mert ” Ember jó” a világ meg kegyetlen, és ezt sem érti. Mert ha csak jót adsz, miért kapsz rosszat? Telnek a napok…Ember még mindig a lelki börtönében vergődik, de túlságosan gyáva, hogy ezt beismerje. Minden úgy jó mégis ahogy van? De tudja, hogy ez illúzió, és már csak roncs életén mereng.
Hol rontotta el?
Kora reggel volt mikor érkezett. Nem értette a hideget és a fényt, ami körülvette. Fázott és már akkor sem értette, hogy mit keres ő itt. Hazavitték, és magára hagyták. Éjszakákon át sírt, mert már akkor érezte neki nem szabad itt lennie. Maradt a ridegség, és a hidegség. A félelem, ami Embert végigkíséri és a megalázottság. Már sírni sem akart, mert tudta, neki nem szabad. Nem lehetett felingerelni azt a valakit, akiből mindig csak rossz szag jött és kötekedett. Teltek az évek, és Ember megtanult játszani. Különböző élethelyzetekben megtanult kérni -köszönni- elfogadni és ami a legfontosabb megalkudni. De Ember érezte ez nem jó. De jó színészként élt tovább, mégis űr maradt a lelkében. Tanulni vágyott és tört felfelé, de a mocsár mibe érkezett nem engedte, ekkor Ember megtanult harcolni, és gondolkodni. Ekkor kapta meg a legnagyobb szerepet! Tovább játszani ilyen körülmények között. Jöttek személyek majd megsebezték…
Elmentek.
Majd egy szép napon megjelent lelkében az a cél, amiért úgy érezte, érdemes küzdeni. Akkor még nem tudta Ember, hogy ez lesz a legnagyobb tévedése. A tisztaságba öltöztetett szenny. Ez borzolja Ember idegeit, de küzd, hogy nem tévedett. Vesztésre áll, de megy tovább, mert mennie kell, mert hinnie kell. De innen merre, hogyan tovább? Hallja a szavakat, tudja hogy igazak, és segíteni szeretnének. De Ember már nem hisz senkiben és semmiben, és a legszörnyűbb, hogy magában sem. Főként nem a tisztaságban, mert bárhogy szeretne már nem emlékszik az milyen. Romlott lett, mert az Ember, ember maradt. Ettől még jobban szenved Ember. Rájön, hogy ő már nem is létezik. Valahol elveszett út közben. Valami legbelül még hajtaná, de már nincs ereje. Új célt kap egy nagyobbat. Megtalálni magában önmagát, azt az indivídiumot, akit az úton elvesztett. Kegyetlen tusa ez és Ember fél….mert már nem bízik semmiben. Megint jöttek mások ilyenek-olyanok. Mellétérdeltek, és hívták.: -Ember gyere velünk! Megint hallja ezeket a szavakat, de béklyói a földbe húzzák….így hogy menjen fel, ahová hívják? Nehéz teher, de Ember, mivel ember, tagad. Felnéz az égre és látja a nap már nem ott kell és nem ott nyugszik ahol szokott.
Változások kora!
Most már sejti miért hívták. Körbenéz és maga körül több „embert” lát. Tudja ugyanazt látják, mint ő, és ugyanúgy utazók, mint ő. Egyetlen különbség van. Ők már szabadok.
Indulásra készen. Ember nézi őket egy darabig,mereng,és újra csak kétségek gyötrik. Nem lehet,hogy ők is becsapnak?Nem lehet,hogy ők is tévednek? Ember dönt,és makacs konokságával,lelkének minden kínjával igyekszik kitartani azok mellett,akik becsapták,és tévútra vitték. Kitart,mert tudja,csak akkor marad ember,ha nem köpi saját magát szembe,és az adott szavát megtartja!
Meddig tart még...?
Meddig kell még hiú ábrándokat követve,olyan célért menni,amik tulajdonképpen nem is az ő céljai,csupán mert megígérte? Testének minden porcikájával,lelkének,és értelmének minden atomjával ki akar szabadulni,mert legbelül,az Ősök által hátrahagyott génjeivel érti,ki kell törni! Másként kell csinálni,másnak kell hinni!Másnak? Nem! Önmagának! Most mikor látszik hogy eltévedt,látszik a keserűsége,látszik ,hogy szédült fejjel,kiégett lélekkel bolyong,és szégyenli,hogy nem hitt,gondolkodóba esik. Vajon kell e még valakinek,vajon megbocsátanak e még neki,neki,Embernek?!
Aztán valahol a távolból,mintha értené,mit beszélnek a fák,mit üzen a szél,milyen illatot árasztanak a növények,egyszerre megérti: újra hívják, és a szeretet ereje eltépi a földi láncokat. Ember feláll és érzi, hogy már ő is mehet. Haza oda, ahová mindig tartozott.
Egy félelmek,és megalkuvások nélküli világba!
Cattaldo Z. Monstro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése