Nem! Nem! Soha!

Nem! Nem! Soha nem adhatjuk fel álmainkat! Meg kell végre találnunk társainkat, szunnyadó Magyarságunkat! Vissza kell szereznünk kiirtott méltóságunkat, rendbe kell tennünk saját lelkünket, ennek eredményeképp, országunkat!

Nem! Nem! Soha nem adhatjuk fel az egységes Magyarságról dédelgetett álmainkat, visszanyerve ezzel szabadságunkat!

2011. április 18-án elmaradt a Nemzet egymásra találása. Azóta megértettem, hogy az a nap, csak egy apró – de igenis fontos - tyúklépés volt, egy hosszúra nyúlt történelmi eseménysor „gyalogtúrájában”.

A Verecke, Záhony-Budapest zarándokúttal jelképesen megjárhattam történelmünk dicsőséges magaslatát, Árpád és népének egykori hazatérését.

Most azt érzem, el kell mennem történelmünk legfájóbb, nemzetünket legérzékenyebben érintő és egyben leggyalázatosabb helyszínére, Trianonba is, hogy vereckei zarándoklatom értelmet nyerjen.

A Magyarság sors-életútja sok-sok éve gidres-gödrös, csak mások számára – kényelmes terepjárókon – járható úton halad. Mindnyájan tudjuk, hogy rossz irányban, nem a saját utunkon járva, mert az úton mesterségesen megosztva halad Nemzetünk. Tudjuk, tisztában vagyunk sokan ezzel a ténnyel, még sem tettünk saját érdekünkben semmit. Talán nem volt itt az ideje.

EDDIG!

Hol is kezdődött? Azt hiszem akkor, amikor Mátyás király tudatosan, Nagypéntek napján koronáztatta meg magát Szent Koronánkkal. Felvállalta ezzel a spirituális nemzethalált, mert Ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a Magyar Nemzet a népek Krisztusa. Tudta, hogy ennek a népnek Isten Fiának kálváriáját végig kell járnia, hogy aztán poraiból felemelkedve, Isten csodálatos szeretetfényét hirdetve mutasson utat másoknak, a világot jelenleg igájában tartó sötétség birodalmában.

Mátyás király uralkodását követően, igaz magyar király már nem uralkodott hazánkban. Vagy gyárilag ostoba, vagy szándékos nemzet rontó vezetők végeztették be, a magyarságra a legfelsőbb hatalmak által kimért krisztusi sorsot.

Ahhoz, hogy egykoron feltámadhassunk, előtte meg kellett haljunk. Tényleges Nemzet halálunk 1920. június 04, 16 óra 32 perckor mondatott ki, Trianonban.

Azóta tetszhalott állapotban vagyunk a „nagyhatalmak” által Nemzetünk részére felállított keresztre kifeszítve. Immáron 91 éve.

Nézzük csak meg! 91 év. Ebben a számban benne van a kilences, a tízes és az egyes. Akik értenek a számmisztikához, azt mondják:

A kilences szám, a kilenc évre felosztott ciklusok befejező éve. Arra alkalmas, hogy felszámoljuk régi ügyeinket, megszabaduljunk minden nem kívánatos dologtól, lim-lomtól. Ennek az évnek az a rendeltetése, hogy tiszta helyzetet teremtsen az élet minden vonalán. Ki kell seperjük a múlt tisztátalan dolgait, így előkészítvén a jövőt, hogy kristálytiszta ragyogással kezdhesse meg a vég nélküli idő új ciklusát.

 A tízes szám (9+1), a felemelkedés és egyben a hanyatlás száma. Nézőpont kérdése. Nekünk magyaroknak, enyhe túlzással a puszta létünk maradt. Nekünk mi a veszíteni valónk, hová tudnánk még hanyatlani? A „másik” oldalnak persze van veszíteni valója. A nemzeti vagyon totális kifosztásából, a nép kisemmizéséből származó, élősködő életmódból fakadó, helyenként bicskanyitogatóan hivalkodó jólét ideje lejárt.

Az egyes szám (a kilencvenegyből az egyes jogán, de a 9+1=10=1+0=1 jogán is) egyértelműen az újra kezdés száma. Ráadásul, az elmúlt időszak gyakorlatához képest merőben eltérő módon újszerű társadalmi berendezkedésre nyújt lehetőséget.

A kilences, tízes és az egyes szám karmikus együttállása nem a közeli jövőben következik be újra. Ugyanakkor Szent Koronánk 33 évvel ezelőtt tért haza. Krisztusi évszám. Neki is épp itt az ideje a „feltámadáshoz”.

Túl sok, az eseményeket sejtető számok felkiáltó jelenléte mostani életünkben ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatnánk jelentőségüket. Egyértelműen kijelenthető, hogy ebben a konstellációban, soha NEM lesznek többet ezek a számok együttesen jelen.

Nem túlzás azt állítani, most változtatunk, most változtathatunk az életünkön, vagy többé soha! Nyílván a csillagok járása igazolhatja egy hozzá értő számára, a fentiek valóság tartalmát.

Kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel a ténylegesen soha vissza nem térő lehetőséggel.

Felfogjuk, megértjük, hogy nincs más esélyünk, minthogy megtaláljuk és megfogjuk végre egymás kezét, ezáltal saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását, vagy meglévő kómás, minden mindegy szellemi állapotunkat továbbra is fenntartva, hagyjuk a szakadék szélére vezettetni magunkat. Onnét meg már persze magunk is le tudunk ugrani, mert ez az elvárás. Mint ahogy tette ezt korábban az égő emberfáklya, és tette az a szerencsétlen, aki napjainkban vetetette ki magát a nyolcadikról kilátástalan jövője miatt. Ezek jelek! Felkiáltó jelek! Észre kell vennünk, és értelmeznünk őket!

A parlamentáris diktatúra megszavazta rabságunk alkotmányát. Ami többek között azt is jelenti, hogy egy Gyöngyöspataihoz hasonló konfliktushoz – a rabság alkotmány szerint – az unió bármely országából behívhatóak rendfenntartó erők.

Szükségünk van nekünk erre? A kérdés költői.

Tehetünk ellene valamit?

Igen! Tehetünk! Közfelkiáltással el kell fogadnunk a Szent Korona Alkotmányát, a Szabadság Alkotmányát!

Ami többek között nem, hogy megengedi, hanem kötelez arra, hogy szegülj ellen a hatalomnak, ha nem érdekeidnek megfelelően végzi a dolgát.

Próbáld ma ugyanezt megtenni. A Te befizetett sok-sok adó milliárdjaidból tartják fent a terror elhárító központot, és a készenléti rendőrséget. Ellened! (és a példa mutatja, nem a ténylegesen bűnözők ellen)

Április 18-án valami olyasmit mondtam a Kossuth téren, hogy nem tudom, mi kell ahhoz, hogy végre egymásra találjunk. Ne párt vagy egyéb szerveződések mentén, és hogy ne kelljen mindehhez tragédia. Azóta, mint tudjuk, egy ember elkeseredettségében kiugrott a nyolcadikról, felgyújtva maga mögött otthonát.

Ne várjuk meg, az esetlegesen bekövetkező még nagyobb tragédiát! Előzzük meg a bajt, magunkért, MAGunkért, a Magyarságért.

A sors felkínálja nekünk az esélyt! Éljünk vele!

Nemzetünk legnagyobb sorstragédiája, a trianoni aljas békediktátum évfordulója ad újabb lehetőséget, hogy egymásra találjunk, és minél többen megismerhessük az őseink által ránk hagyatékolt, Szent Korona Alkotmányának, magyarságot helyes útra terelő ragyogó tisztaságát.

Az ügy érdekében ezúttal azt vállalom, hogy Trianonból elhozom Budapestre – kerékpárral - a keresztre kifeszített Magyarország jelképét, hogy végre levehessük Szent Korona Országát onnét.

Eleget szenvedett a Nemzet! Már meghaltunk! Itt a Feltámadás ideje!

Ezt a feladatot, Magyarország keresztről való levételét viszont, csak közösen tudjuk végrehajtani. Magyarként. Nem párt, vagy szervezet tagjaként, vagy funkcionárusaként. Egyénenként egybegyűlve, amit csak saját személyünk által megélt „magyar minőségen” (http://dl.dropbox.com/u/22691939/Utszeli-gondolatok.doc) keresztül valósíthatunk meg.

Ahhoz, hogy példát mutathassunk a világnak, ahhoz természetesen a saját házunk tájékát kell először rendbe tenni. A saját szűkebb hazánk a Kárpát-medence, vagyis a Szent Korona Országa. A Szent Korona nem ismeri el az emberek által meghúzott határokat, mert a természetes határait maga Isten jelölte ki a Kárpátot csúcsainak csodakoronájával.

Az egység is e szellemben születhetik meg Kárpát-hazában és a Világban, a magyar minőség elfogadása, és megélése által.

Mindenkinek joga van Magyarnak lenni, a benne rejtőzködő isteni jóságot kibontani!

Ehhez előbb a világnak végre fel kell ismernie azt a gyalázatot, amit a Magyarsággal tettek, és tudatában magába néznie. Tudnia kell mindenkinek, a Magyar Nemzet nem adósa senkinek, semmilyen formában. Bőségesen megfizettünk már mindenért, azért is, ami nem a mi adósságunk.

Nem akarunk többé senkinek sem a csatlósa, csicskása, bármilyen kisszolgálója lenni. Nincs szükségünk Európa „bölcs” tanácsaira sem, mert az eddigiekből számunkra semmilyen jó nem származott.

Ismét magunk akarunk lenni.  Ismét a Mag népe! Magyarok, hogy kivezethessük a fényre a sötétségben vakon bóklászó világot.

A Szent Korona zászlójának oltalma alatt, ezzel a mondattal indulok útra:

„Igazságot Magyarországnak, hogy békéje lehessen a világnak!”

2011. június 04-én 16 óra 32-kor érkezem. Még nem tudom hova. Valahová a Kárpát-hazába. Oda, ahol a Magyarok szeretettel várnak rám. Tudom, lesz ilyen hely, és én ezúttal is ott leszek.

A Magyarok Istenének Áldása legyen minden magyar minőséget elért embertársamon, és azokon is, akik törekszenek annak elérésére.

Szeretetteljes üdvözlettel:

Orosházi Ferenc

                                                                                                                                   A Zászlós

Az útról és az érkezés helyszínéről az alábbi közösségi portálokon lehet tájékozódni:

Facebook: Akik Hisznek Magyarország Feltámadásában

iwiw: Egy Haza van (Babba Mária)