"Ugye tudja, hogy vastagabb borítékot illik adni?"

Ami a hálapénzt illeti, elég érdekes dolgokkal lehet szembesülni. Pár hete volt a kislányom mandulaműtéte, kivették mindkettőt, mert állandóan begyulladtak és a háziorvosunk arra ösztökélt, lépjünk ez ügyben. Megkaptuk a műtét időpontját végre, de kicsit aggódtunk. Nem maga a műtét miatt, mert ugyebár ez egy rutin eljárásnak mondható, csak sem a feleségem, sem én nem voltunk kórházban az elmúlt években, nem tudtuk, hogyan készüljünk anyagilag.

Elérkezett a nap, amikor a kislányomnak be kellett feküdnie. asszonnyal arra jutottunk, hogy a műtétet végző orvosnak 20 ezer forintot fogunk adni, a nővéreknek pedig 2-3 ezret fejenként. Nem vagyunk túlzottan tehetősek(lakáshitel, számlák, stb.), ezt a pénzt is el kellett vonni valahonnan, szóval számunkra igenis nagy összegről volt szó.

Szépen befeküdt a kicsi, sajnos nem tudtunk vele bent maradni első éjszaka. A nővéreknek átadtuk a borítékot, de merem állítani, hogy anélkül is kiválóan ellátták volna a feladatukat, kedvesek voltak a szülőkkel is és a gyermekekkel egyaránt, szóval elégedettek voltunk, úgy láttuk minden a legnagyobb rendben van.

Másnap reggelre volt kiírva a műtét, ekkor már azért aggódtunk rendesen, amint tudtunk rohantunk is be a kórházba. Szerencsére minden jól alakult, sikerült a beavatkozás, bár a lányunk még ekkor is aludt, de nem volt semmi gond. Úgy gondoltuk, hogy ez a legjobb időpont arra, hogy megkeressük a műtétet végző orvost és átadjuk hálánk jelét. Hamar meg is találtuk, és odaadtuk neki a borítékot és természetesen többször is megköszöntünk neki mindent, mert tényleg nagyon örültünk.

Végre eljött a nap, amikor kislányomat hazahozhattuk a kórházból, nem kell ecsetelnem, hogy mennyire vártuk már ezt a pillanatot. Pár órás folyosói várakozást követően végre behívott a doktor úr, hogy odaadja a zárójelentést és elmondja, mikor kell kontrollra jönnünk, amikor egy olyan megalázó szituációba csöppentünk, hogy szinte lángolt az arcom a szégyen és a düh érzése miatt. A doktor úr ugyanis a következőket mondta, szó szerint: " Á, ön az? Ugye tudja, hogy vastagabb borítékot illik adni az ilyen műtéteknél? Ezt jegyezze meg!"

Ott és akkor elállt a lélegzetem is, tényleg lángolt az arcom. Hebegtem, habogtam, hogy sajnálom, meg ilyenek, de semmi értelmeset nem tudtam kibökni. Szemlesütve hallgattam végig kioktatását az orvosi fizetésekről, majd gyorsan elhadarta, mit tartalmaz a záró és utunkra bocsájtott.

Egész haza úton nagyon kellemetlenül éreztem magamat és belül dühöngtem, sőt, a mai napig kinyílik a képzeletbeli bicska a zsebembe, ha eszembe jut az a helyzet. Annyi változott az elmúlt időszakban, hogy már nem feltétlenül a doktor úrra vagyok dühös. Ott és akkor meg kellett volna mondanom, hogy bár megértem az orvosok, egészségügyben dolgozók sanyarú sorsát, de minket ki ért meg?Mi sem lopjuk a pénzt és nem dőzsölünk, az a majd 30 ezer forint, amit összesen kifizettünk paraszolvencia gyanánt, a fizetésem egyharmada. Ráadásul mi sem keveset gályázunk és náluk nincs hálapénz, sem borravaló. Kiszorítottuk valahogy, de nehogy már rosszul érezzük magunkat, mert "csak" ennyit tudtunk adni.

Tisztelettel:
Tóth Gábor

Praxis blog