Táríkh-i Üngürúsz,- azaz - magyarország krónikája

MAGYAR

AKADÉMIAI ÉRTESÍTŐ

A PHILOSOPHIAI,

TÖRVÉNY ÉS TÖRTÉNETTUDOMÁNYI

OSZTÁLYOK KÖZLÖNYE.

II. KÖTET. 1861. III. SZÁM.

TÁRÍKH-I ÜNGÜRÚSZ

AZAZ

MAGYARORSZÁG KRÓNIKÁJA

CZÍMŰ TÖRÖK KÉZIRAT ISMERTETÉSE

BUDENZ JÓZSEFTŐL.

Kétségkívül magyar histórikus előtt igen érdekes, de még magyar nyelvész előtt is igen becses irodalmi emlékkel gazdagította meg Vámbéry úr a Magyar Akad. könyvtárát, midőn a maga nemében egyetlen, török nyelven írt magyar krónikának, a Táríkh-i Üngürúsznak igen csinos kéziratát megküldé.

„Török nyelven írt tüzetesen magyar krónika", e pár szó, úgy hiszem, eléggé megmagyarázza azon érdekeltséget; mely e műnek, Vámbéry úr a tavalyi M. Akad. Értesítőben adta első jelentése után, némi bővebb ismertetését kívánatossá, teszi; ezt így-amúgy megkísérteni, íme következő írásomnak czélja, melyhez egyúttal magából a török krónikából vett egy-két mutatványt csatoltam hű fordításban.

I.

A „Táríkh-i Üngürúsz”[1] = „A Magyarok v. Magyarország krónikája”, mint annak előszavából tudjuk, Mahmúd Terdsümán műve, Nagy Szulejmán uralkodása első idejében, nem sokkal a, mohácsi csata után keletkezett, még pedig egy latin eredetiből fordítva, azaz olyan után dolgozva, mint szintén maga Mahmúd értesít, noha azt a nélkül is, a munkában található nem egy jelenségből megtudhatnók.

De mielőtt a török munkának a közelebbről még nem ismert eredetijéhez való viszonyáról némi véleményt, valamint egyébként jelleméről ítéletet képeznénk magunknak, kell, hogy előbb kissé részletesebben lássuk tartalmát, hogy mit és mennyit mond tulajdonlépen.

Az 1-2. leveleken a felséges úristen és prófétája, meg az uralkodó szultán (Szulejmán) szokásos megdicsérése után röviden előadja, hogy Székesfehérvárott, (Usztulni Belghirad)[2] egy latin nyelven írt könyv kerűlvén kezébe, mely Magyarország régi krónikája volt (Ungürúsz vilájetinin kadím-i ’l- ejámdan tevárikhi), ő, Mahmúd Terdsümán azt lefordítá, s most a szultán kegyes tekintetének ajánlja.

A 3. levél a magyaroknak Nimrodtól Hunor által származása. Hunor testvére Magor; de ez nem szerepel tovább. Hunor népe Scythiában (Szidija v. DSidia), mely Szamarkandtól a Fekete tengerig terjedő. - Egy háború alkalmával, melyet a perzsa király Konstantinápoly fejedelmével visel, a vele szövetséges magyar sereg egy része Pannóniába száguldoz, s ott letelepedvén az ottani király alatt, nem soká, követeket küld vissza Scythiába, a több magyarokat is elhívni. Ez egyik oka a magyarok kijövetelének. Az 5-6. levélen van azon versio is, hogy Hunor vadászat alkalmával egy csodaállat által, melyet el nem ejthet, a kimenetelre indíttatja magát. - Hunor meghal, helyébe Kattar (=Kadar) lép. 6. levél - A megindítandó pannoniai hadjáratról való tanácskozás közben a Pannoniában volt Nagy Sándorról tesz említést. Azért „bégjeinek” fölszólítására a 7-42. levv., meglehetős körülményesen a macedoniai királyok régi történetét, Nagy Sándor származását és tetteit adja elő.

Jóllehet némely furcsa tételek találkoznak ez előadásban, p. o. hogy Korinthusz a „rúmi" királyok székvárosa, és az elbeszélő nem bírja tisztán a tényeket; mégis az látszik ki határozottan, hogy nem a „keleti” Nagy Sándor története ez, hanem az mind csak régi görög-római kútfőkből foly ki, ha nem is közvetlenül. Meg kell jegyezni, hogy az évek a világteremtésétől számíttatnak (Ádám aerája). Olympiasz, Sándor anyjának cselszövései pontosan fejtetnek meg; legkevésbbé világosak a görög államokat illető részei. Kár, hogy sok tulajdonnévnek, mely rubrikával akart volna íratni, csak üres helye van hagyva. Azonban Sándor halála még nincs említve: csak addig terjed, hol nagybátyjának a frankok között esett halála által, N. Sándor Frankországba és Pannoniába való hadjáratra indíttatik. (Ezt bővebben a mellékelt I. mutatványból láthatni.)

Bégjeinek ismételt kérdéseire, Kattar a szikambriai trón keletkezéséről is ad fölvilágosítást, annak trójai Firanko (=Franco) által megalapításáról, és a szikambriai királynak N. Sándor elől elfutásáról. (42, b-45.)

Kr. u. 373. esztendőben a magyaroknak Kattar (Kadar) alatt bejövetele. Először összeütköznek a tatárokkal; Moldvát (Boghdan) és Oláhországot foglalják el; három hónapi pihenés után Erdélybe törnek. Erdé1yben, a Tisza partjáig telepednek, mert nagyon gazdag és áldott ország; néha-néha a Tiszán át bészáguldoznak Pannoniába. Így van dolguk egy ideig, és egyszersmind az annakelőtte ide jutott kis csapat Hunor nép egyesül velök (47. lev.) De már most Pannonia királya Matrinusz, Németország királyátTetrikusz-t segítségül hívja föl az oly fenyegetőleg közeledett Hunor nép („kik szintén tatárok”) ellen. (-48.) Matrinusz nagy sereggel 3 nap 3 éj alatt egybe érkezik vele. 49. Kattar azalatt Pannoniába kelvén, Tulna városánál a Dunán át akar kelni. A két király erről kémei által értesülvén, ugyanoda vonúl, a tulnai térségre. 49. Kattar tehát oda érvén, a Duna partján megszáll. Látván, hogy azok a Dumán való átkelését nem várják, az éjjel átkel és megtámadja. A két ellenséges sereg egymást meg nem különböztethetvén, maga magát öldökli, míg reggel fölismervén tévedésüket, az éjjeli támadók ellen állanak (50.). Egész napig tart a viadal, hol egy időben Kattar fáradt seregével kénytelen visszavonúlni, de aztán újra folytatja a csatát. Estve mind a két sereg megpihen; a pannoniai s német sereg 210,000-et vesztett, Kattar serege 125,000-et (51.)

Másnap Kattar megint támad, és Matrinusz is elesik; Tetrikusz pedig estve kevesedmagával elszalad. (Az nincs meg, hogy a nyílvasat hordja homlokában.) Magyar maradt 47000. Kattar aztán Szikambria trónjait elfoglalja, s meghal nemsoká.

A bégek megválasztják Atilusz-t (!) királyúl, kinek testvére Buda. Atilusz alapítja majd új székvárosát, „Etil” a mi = Budin (= Buda). Testvérét Budát erdélyi bánná tette vala. (-54.) Azalatt Bécsben Tetrikusz, hogy megtarthassa még lázadós bégjei ellen is birodalmát, barátságra lép Atiluszszal. Legottan kezd Atilusznak jó tanácscsal szolgálni, hogy ha Frank és Németországot akarja elfoglalni, Szuluvin-en (más helytt: Szilavin,Szalavin = Slavonia) kell kezdeni. Atilusz roppant serejet gyűjt: 441,000 embert, közte 130,000 gyalogot. Kr. után 402. esztendőben foglalja el Szuluvint. Buda maradt mint káim-makám (helytartó.) (-55.)

Atilusz nagy tanácsot tart, s kérdi, merre induljon legelőbb, hogy Németországot legsikeresebben meghódítsa. Tetrikusz javasolja először Bécs elfoglalását, (noha maga Bécs királya!), s hosszabb beszédben támogatja tanácsát N. Sándor példájával, ki itt még egyszer előkerül, hogy Pannonia meghódítása után, Bécsből indulva Német- és Frankországokat megvette. (N. Sándornak van egy Perszuz nevű vezírje, ki aztán Szakïz (Xíoς) várát alapítja). (Az itt beigtatott versek végén szerencsét kíván Szulejmánnak Bécs ellen való járatára.) - Azután ünnepélyes lakoma folyt. Közben Atilusz Bécsnek hogy keletkezesét akarja tudni. Tetrikusz tehát beszéli, hogy hajdan a német, frank, cseh, s egyéb fejedelmek egy nagy székvárost akarván építeni, egy római bég, Viennusz (szintén hosszabb beszédben) Cseh-, Németország és Pannonia határán, a Duna partján ajánl helyet, a hol aztán a nagy székvárost meg is építik. (Azon a, helyen hajdan a németek a Pannoniát bíró „rúmi”-akat verték volna meg).  Atilusz azután elindúl, Bécset elfoglalja. (56-59.)

Atilusznak hamar meghódol egész Németország[3], és hogy azután Franczia-országra (Firancsia) indúl, ennek királya (- nevének csak üres helye van -) előle elfut. AzutánFirenk-országra[4] akar indúlni, a mi végett Tetrikusz neki tanácsolja, hogy legelőbbMarcsilia erős várát vegye meg.  Ennek históriája után tudakozódik Atilusz. (-60.) Episodium Marcsila-ról. Régi időkben a rúmiak Francziaország határán a kereskedőknek leszálló helyűl egy várost akartak építeni. Azért megkémlésre két bégfit küldének, Perjanuszt és Furiuszt, kik is a Rodan partján jó helyet találnak. Azután egy követség jár el a franczia, királyhoz Szenánuszhoz; ott lakodalom van, azaz a király leánya, ottani szokás szerint, magának férjet vala választandó; a leány a rúmi kővetet, Perjanuszt veszi, és azután Marcsiliát is engedik építeni. Ez a rúmiaknak nagy hasznukra volt: azért vegye meg Atilusz is. (60-63. lev.) - Atilusz elfoglalja Marcsiliát és szándékozik az (. . . .) folyón átkelni Firenk-országba. - Előbb pedig még egy híres remetével találkozik, ki szép beszéddel inti őtet, hogy az Isten véghetetlen hatalmának alája vesse magát. Atilusz meg akarja ajándékozni, de el nem fogadja; csak hagyja őt ott bántatlanúl. (64-65.)

A megszaladt franczia király is, Marcsilia eleste után, kénytelen Atiluszhoz járúlni, s neki meghódolni, s meghagyatik királyságában. (A király így szólítja meg Atiluszt: „Tudom, hogy te Jildirim kamcsili - villám ostoros vagy” ; - ez a sereg közé terjede, s így Atilusz neve lőn Jildirim kamcsili.) Azonban a franczia kéz alatt a firenkbeli bégekkel s a római pápával (rím papa) Atilusz ellen szövetkezik, hogy hadat gyűjtenének ellene. - Atilusz a franczia királylyal tanácskozik (ennek is Szenanusz a neve); de Tetrikusz inti őt, hogy ne bízzék benne. Mégis a franczia azon szín alatt, hogy az ellenségnek hátát venné, elküldeti magát jó nagy sereggel, s mindjárt az ellenséghez áll. Nagy csata 3 nap 3 éjjelig; mindkétfelől 180000 ember elesik. (Ez akar a catalóni csata lenni, de nincs meg ez a név.) Atilusz diadalmas lesz, s most egész Francziaországot foglalja el. Azután, vissza tér székhelyére. (65, b-68.)

Buda atyjafiával való baja, kit egyik beszéd szerint Konstántinápoly királyaSzegizmunduz (!) fölösztönzött vala. Atilusz kivégezteti. - Franczia hadjárata után 5 évig nyugszik trónján. (Az is van említve, hogy Budának nevét sehogy nem tudta eltiltani.) (68-69.)

Atilusz a konstantinápolyi király Szegizmunduz ellen hadat indítván, ez már Csorlu -ig küld eleibe követeket, s meghódol, s leányát is neki adja feleségül, kitől Kaba (nemCsaba; így olvasna a latin: Chaba-t) születik. (70-71.) - Annakutána Atilusz a firenkországiak ellen indúl, kikkel már annakelőtte baja volt. Tetrikusz azt tanácsolja, hogy Rómát szállja meg. Atilusz kérdésére ennek históriáját is elbeszélli, azaz Romuszáltal történt alapítását. (Lásd ezt a M. Nyelvészet VI. 1. füzetében 71.l.) (A kitábiJusztinusz - J. könyve mint kútfő említtetik föl.) - A firenki bégek azonban a római pápát (rím papa) fölszólítják, s ez kieszközli a békét közöttük és Atilusz között. - Atilusz felesége, a konstantinápolyi király leánya meghalván, új feleséget vesz magának: (német!) Szivatapolud leányát, kitől Aladarinusz (!) fia lesz. (71- 74.)

Az ellenszegülő Aquileját (Akileja) megveszi. Tetrikusz meghal. (75.)

Atilusz kiköt Venedik bégjeivel, kik többször alattomban károsították vala. Ezek az astrologok hagyásából, hogy fából épített vár kell, Atilusz elől hajókra menekülnek, s így most a tengerben van Venedik városa. Atilusz megint hazatér. (75, b-77) Meghal felesége, Szivatapolu (sic!) leánya.

- Hajókat parancsol a Dunán építeni, hogy a Feketetengeren át a Fehértengerbe kerülvén, a tenger melletti országokat meghódíthassa, különösen, hogy a venedikiekhez is hozzá férhessen. Azalatt megint Tetrikusz leányával nagy lakodalmat szerez. (77, b.) Annak alkalmával lerészegedvén, éjjel az orra vére elindúl, megfúl benne. Halálakor 124 éves volt, 24 évig (sic!) uralkodott. Eltemették Budán (!). Róla való versek. (78-79.)

Atilusz halála után Kaba és Aladarinusz a birodalomért egymás ellen harczra kelnek. Atilusz özvegye, a német asszony; a maga testvérét Vincselauszt (Venceslaus) hívja, s ennek segítségével a csata Aladarinusz részére dől el. Vincselaus király lesz, Aladarinusz pedig erdélyi bán. („Akkor Erdély népét Szikuli-nak hívják vala”). Kaba Konstantinápoly felé menekül, s ott fogadja Szegizmunduz (!) király. Tizenhárom évig él ott. Azután rokonainak sürgetésére megint Szidiát (Scythiát) keresi föl, s egy évi út után (hajóra szállt) Szidia határához ér. Ott a királynak levelet ír, a mire ez, Bendekusz (Atilusz nőtestvérének fia!), őt szívesen fogadja, s országában letelepíti. Ott azután meg is hal Kaba. (79-82)

Kaba nemzetsége, sokáig élvén Szidiában, még sem tudta elkerülni az ottani népnek szóbeli viszálkodását, s többféle alkalmatlankodását. Későbben köztük hét bégfi vala, kiket kapudánok-nak (kapitányok) hívnak vala; nagyjuk (ulu) Árpád vala. Ezek elvégre eltökélték magokat, hogy az őseiktől bírt Pannonia országot megint fölkeresik, s azért elbocsájtást kérének a királytól. Így indúlnak Árpád hadvezérsége alatt (szerdár) 212,000-en Atilusz halála után 300 évvel, Kr.u. 745 esztendőben (!). - Először hogyTatár országhoz érnek, a khántól átmenetelt, eleséget és útmutatást kérnek levélben, a khán jónak is látja a kívántakat megadnia. (83-84.) Így tehát Erdélybe törnek be, s a szép országot elfoglalják. Árpáid magának Zibin várát építi; a többi hat kapitány szintén kiki magának várat épít. „Azért ama tartományt Zibin-burughnak, azaz „jedi kulle” (hét halom)-nak nevezik.” Üngürúsz (Magyarország) királya akkor . . . . . vala; (a névnek üres helye van hagyva; de 87, b. így van: Csupolugh!). Megkémleltetik az országot; (áldott gazdagsága meg van dicsérve); s úgy határozzák, hogy egy fehér lovat, ezüst nyerget, s drága kővel kirakott féket küldenek.

Küldenek is követet levéllel, „jord”-ot (földet, lakóhelyet) kérni. (A követ mindjárt meg mondja, miért valók ez ajándékok, hogy a föld, folyók és termő füvekért valók volnának). Csupolugh (Svatapolug) megengedi, akárhol lakhatnak az ő földén. Erre elindúlnak az ország meghódítására; először Szegedre érnek. Az alatt Csupolugh sereget gyűjt ellentállásra, noha vezírjei másképen tanácsolnak. (85-88.) Árpádék levélben Csupolughtól jogos birtokukat követelik: takarodjék kincseivel el az országból. Erre ez nem kevéssé megharagudván; seregével Árpád ellen indúl; ez is tovább kelvén szembe száll vele. (89.) Nagy veszedelmes viadal Árpád és Csupolugh között; végre az megszaladván beléhal a Dunába. (Akart volna Pestnél átmenni a Dunán és Buda várában tartani magát.) (90-91.) Árpád azután Pestre s Budára megyen s elveszi a birodalmat. (Pedig még nem vala király, nem levén még „táds", a mit koronának hívnak.) Egy ideig eszik, iszik, mulat; aztán meghal. (92.)

A bégek most tanácskoznak; jónak látják királyt választani, s így közös megegyezésselIsztefan-t választják annak, s koronával megkoronázzák, Kr.u. . . . , esztendőben. (Megint az évszámnak csak üres helye van). - Hadakozásai közöl ennyi van megemlítve: 1) A bulghar fejedelem Kean (v. Kán) ellen. Csatát vív ellene, s Kean meghal sebében.

2.) Illiria (= „Iszlavin memleketi”) fejedelme, Marcsianus készületeket tesz Isztefan ellen; ez oda indúl; de addig amaz egyik bégjének várába menekül, azon bég pedig meggyilkolja; s fejét Isztefanhoz viszi. - Annak utána Isztefan valami nagyot akar tenni, a mi neki hírt szerezne; akkor „egy szózat jut neki”, hogy a zsákmányból nagy várat és templomot építsen. Meg is építi Sz. Fehérvárott, hol Kr.u.1008-ban a maga építette „keliszá”-jában eltemetik. (92-96.)

Petrusz, Isztefan király fia (sic!) király leszen. Az elégületlen bégek nem soká Abá-t Isztefan király nőtestvére fiát, az erdélyi bánt, állítják ellene. Petrusz elszalad a német császárhoz, ki „Kolonia városában, a mi Kizil-alma (Roma!) lakik vala.” (96-97.)

Harmadik király Aba lesz. Németországban tett pusztításaira a császár hadat készít ellene; de Aba alázatos levelére, melyben minden kár megtérítését ígéri, megint vissza megy a császár. Azalatt Aba kegyetlenkedik; sok béget (későbben száma is mondatik 50-re) elfogat, megölet: ezen megháborodnak a magyar bégek, s a császárnál keresnek segítséget. Még egyszer akarja Aba levelével a császárt elámítani, de ez megharagudván, nem is bocsájtja maga eleibe a levél vivőt. (98-102.) Tehát Aba is a viadalra készűl s a Ribad (= Ak szu, Fehér víz; Rába) vizéig előre megyen, hova a császár is ér, s vele Petrusz király. Aba a császárt meg nem akadályozhatja az átkeléstől, majd erős viadalom áll köztük, melyet a császár majdnem elveszt. De végre mégis győz; Aba elfut, a Dunán s Tiszán át egy bégjének várába, ki őt megöli, s fejét későbben Petrusz királynak viszi. (105.) A császár újra ott hagyja Petruszt a magyaroknak, ki is Sz. Fehérvárott megkoronáztatja magát. - Petrusz nagy örömmel fogadja azon béget, ki neki Aba fejét hozza. Hat évig uralkodik még; azután neki mérget ád egy a maga nemzetségéből való vezírje Andarjas, ki maga is. a birodalomra vágyik vala. EltemetikPécsett, a nagy klastromban (dejr), mit maga épített. (103-106.)

Andarjas. A császár (soha sincs a neve: Henrik) Petrusz halaláért megharagudván, nagy hadat indít Andarjas eleséges hajókat küld alá Pozsonyba, s megszállja azt. De elsülyesztik a hajókat: (A buvár azonban nincsen megemlítve.) Más eleséges hajókért küld levelet: de Andarjas „nyelvfogói” elfogják, s megmásított levelet, ellenkező parancsolattal küldenek föl. Így elmaradván az eleség a vár „hákim”-jei sem indíttatják meg magukat a császár megadásra fölszólító levele által. Végre a, császár, hogy rászedetését látja, békeért követet küld And.-hoz, ki azt azon föltételhez köti, hogy a császár Szafia leányát az ő fiának Szalamonnak ígérje, örök barátság jeléül. - A császár azután visszatér, s leányát is megígéri, ha fiának a koronát bíztosíthatja. Azért Andarjas rajta kezde lenni, hogy azt fiának megszerezze. (107-110.)

Nem soká And. gyermek fiának, Szalamonnak, hogy a császár leányát elnyerhesse, elismerteti az országgyűléssel a koronát; ő maga, fiának nagykorúságáig, annak he1ytartója lenne. Azután fiát a császár udvarához küldi, hol roppant nagy tisztességgel fogadják, s a leányt neki eljegyzik. (111-112.) Azonban Andarjas tart Bejla öcscsétől, az erdélyi bántól; elhívatja, mintha beteg volna, s korona és kard közől választatja; Bejla „egyik vezír" intő jelére a bal oldalon levő kardot veszi. Azután pedig megértvén, hogy király bátyjától jót nem várhat, megszökik a leh (lengyel) királyhoz, segítséget kérni tőle. (112-113.) A leh király (nincs meg a neve: Mesco) sok népet ad neki; Bejla Erdélybe is küld leveleket, hogy sereget gyűjtsenek számára, mely a Tiszánál vele egyesülne - Azalatt, Andarjas a császárhoz folyamodik, ki is egy nagy német és cseh sereget ád,Belhemuz (Vilhelmus) alatt. Ez Andarjassal együtt a Dunán átkelvén, a Tiszánál Bejlával szembeszállanak.

Reggel kezdődik a nagy viadal: a csehek támadnak legelőször, de visszaszoríttatnak; a király is csakhamar bajba kerül; végre, különösen az erdélyi sereg vitézsége által, Bejla diadalmas lesz. Az elfogott vén király Andarjas, Bejlától kivégeztetik (sic!) ; Belhemuznak szemét tolják ki. (113-117.)

Bejla király. Igen igazságos, és azért népei előtt kedves. Szegszárdon nagy „dejr”-t (klastromot) épít, hol 3 év múlva eltemetik. Két fia marad: Gejza és Ladiszlaus (118.)

Most Szalamon sürgeti a császárt, hogy küldje őt alá Magyarországba, elfoglalni az ő trónját. A császár meg is teszi. Erre Gejza és Ladiszlaus egynéhány ezer emberrel s kincseikkel a lengyel királyhoz menekülnek; ott nővérök a király felesége. Ez földet ád nekik, s mindennel jól tartja.

Végre, midőn a királyné fiat szült, rábírják a királyt, hogy segítséget adjon, s bémennek Erdélybe. Szalamon jónak látja jó szerivel velők megbékülni; levelet ír hozzájok: a királyságon kivül mindent ád; Gejzának az erdélyi bánságot, Ladiszlausnak is „egy bánságot” (118-121.). - Azonban idő folytával baja lőn a királynak a konstantinápolyi királylyal, kivel Gejzának jó barátsága vala. Ezt a király vezírje Radoan (Radovan), ki maga szerette volna bírni az erdélyi bánságot, fölhasználja, hogy Gejzát a király előtt gyanúba hozza. Szalamon már intézkedik, hogy Gejzát Erdélyben meglepje, és kézre kerítse; Gejza pedig megtudván ezt, Ladiszlaust is tudósítja, ki akkor Csehországban vala, hogy ez még a lengyel királytól is kérjen segítséget. A lengyel készít is, fia Otonuszalatt, sereget. Azalatt Gejza már a Tisza felé vonúlt, s a király elindúl ellene. Gejza sürgető levelet küld Ladiszlausnak, hogy a király már közel van hozzája. (121, b.-124.) De végre így is szembeszáll a királylyal; nagy viadal után Gejza megveretik, s elfut Lengyelország felé. Útközben azonban rátalálkozik Otonusz és Ladiszlaus seregére. (Ladiszlaus álmot látott vala, hogy a koronát Szalamon fejéről elvevén, Gejzáéra teszik). Most újra a király ellen szállnak, ki ezen nagyon meg döbben. A dolog viadalra kerül; a királyt megverik, Pozsonyba fut, hova feleségét is küldte vala.

Azután Gejza nagy siratással és sajnálkozással nézi a csatatért, a halottak között a cseh vezér Szeventbolugh is van és Radovan. Fogadta volt, hogy ha győz, ott nagy templomot építene. Vács remetével (din uluszu tkp. vallásnagy) találkozik. Pestre s Budára megy. (125-129.)

Gejza legelőbb teljesíti fogadását: Vács-on (Vácz) várat és templomot épít. - Ladiszlaus lesz erdélyi bán. - Aztán, hogy Szalamon megint a császárhoz folyamodik, ez már is hajlandó új segítség adására; de Gejza, főleg a császár megnyert „vezírjei" által megint eltérítteti ezen szándékától. (129, b-131.) De mégis Szalamon izgatásától s békétlenségétől tartván, megszállja reá Pozsonyt.

Akkor Szalamon megtér, hogy békésen egyezkedjék Gejzával; s lemenvén Szegszar-ba (sic!), ott Szalamon Magyarország harmadrészét kapja. - Annak utána 3 égy- múlva Gejza meghal, s eltemetik Vács-on. (131, b-132.)

Ladislaust akaratja ellen királylyá teszik; de a koronázást nem engedi meg. - Szalamon megint fondorkodik. - Lad. azért elfogatja s őrizteti Visegrádon (Viseghirad). De egyszer megszökik a várból (sic!) s kibújdosik, a világról lemondván. Eltemeték Polában. (132-133.) Ladislaus-nak, ki Csehországot is bírja, az ott háborgó „hákim”-ekkel baja lesz; oda megy, de nem állnak ellene a cseh urak, s jó nagy kincseket vesz el tőlök. Ezekből Váradon várat és nagy ”kelisza”-t épít. - Nagy hírneve lesz. Iszpanja, Firancsia, Anglia, Berbania (? vagy Berjania? - alkalmasint a pontozás hibás,  Bertania azaz Britannia) országokból barátságos követek jőnek tisztelkedni. 19 évi uralkodás után meghal, Kr. u. 1098-ban[5]; eltemeték Váradon. (134.)

Ladiszlaus két fia: Kolomanusz és Almusz közől amaz király leszen, noha Lad. Almusznak szánta vala a királyságot. Almusz erdélyi bán, Dimsikar (!) várát megerősíti, hogy abban Kolomanuszt csellel elfogja; mert oda búcsújárat vala. - Almusznak fia Bejla ; Kolomanusznak van két fia: Ladiszlaus és Isztefanus. - Kolomanusz Dimsikarra megy; Almuszt megfogja; neki s fiának szemét tolatja ki. - Meghal miután 25 év, 6 hónap, 5 napig uralkodott, s eltemetik „Varadin”-ban. (134, b-135.)

Isztefanusz, Kolomanusz fia, szintén kegyetlen; azért vak Almusz előle megszökik (sic!) Konstantinápolyba; ott jól fogadja a király ; egy várat (Kosztantine) épít neki. Meghal ott. Azonban testét elhozzák, s tisztességgel eltemetik Sz.Fehérvárott. - Isztefanusznak nincs fia, csak Szafia nőtestvérének van fia: Szaul (!); ennek hagyja a királyságot, azután meghal. De Szaul is hamar meghal utána. (135, b-136.)

A magyar bégek Bejlát, vak Almusz fiát, kit elrejtettek vala, királylyá teszi, noha vak vala. Négy fia van: Gejza, Ladiszlaus, Isztefan, Alamusz (sic! néha Almusz is). Lengyelország határán Borkh (a latin Borich-ból rosszúl olvasva, e helyett Boricz) mint Kolomanusz fia ellene támad. - Azalatt néhány bég is Bejlára merényletet teszen, de nem sikerül. - Bejla Borkhot legyőzi. - Tatá-ban várat és keliszát (templomot) épít. - 9 év, 11 hónap, 2 napig uralkodta után meghal; eltemetik Sz. Fehérvárott. (137-138.)

Gejza, vak Bejla fia, király lesz. Konrad a német császár Magyarországot akarja elfoglalni; seregét a bécsi „bán” Henrikusz-ra bízza. Gejza készűl, és segítségére van a horvátországi bán, nőtestvére fia ( csak kétszer fordúl elő a neve; a második alak, melynek csak pontozása hibás, Uros akar lenni). A bán egy hajtásnyi földre előre megy; megütközik, aztán Gejza király hozzáérkezte eldönti a viadalt; a németek rútúl megszaladnak. (Henrikusz egyszer „a császár béglerbégjének” mondatik). 20 év, 3 hónap 15 napig uralkodása után meghal Gejza, Kr.u. 1161-ben; eltemetik Sz.-Fehérvárott. (138, b-140.)

Isztefan, Gejzának fia. 11 év, 9 hónap, 3 napig uralkodta után meghal; eltem. Sz.-Fehérvárott.(141.)

Ladiszlaus, Vak Bélának fia. Csak 6 hónapig uralkodik. Meghal. Eltemetik Sz.-Fehérvárott. (141.)

Isztefan, „Ladiszlaus nemzetségéből”, király leszen. Kegyetlen; megmérgezik. Eltemetik Sz.-Fehérvárott (141. b.)

Bejla,  Isztefan fia (sic!) 23 év, 1 hónap, 19 napig uralkodása után meghal. Eltemetik Sz.-Fehérvárott. (142.)

Emerikusz, Bejlának fia, király lesz. 8 év (!) 7 hónapig uralkodik. Eltemetik Aghrimvárosában. (Ebben rejlik a latin Agria accusativusa Agriam (142, a.)

Ladiszlaus, Emerikusz fia. 6 hónap múlva meghal. Eltemetik Sz.-Fehérvárott. (152.)

Andarjas, Ladiszlausz fia. 30 évig való uralkodása után meghall. Eltemetik  (= Egresen[6]). (142, b.)

Bejla, Andarjas fia. - Tatárjárás 142, b-155. 1ev. - Akkor a tatároknak nagy khánjukBathuszi Akdur; alatta öt kis khán van. Háborgatják nagyon Karaboghdant (Moldovát) a miért ezek Kuten alatt Magyarországban keresnek lakóhelyeket. – A tatárok Ruszcsian(!) országba ütnek; onnét pusztításaik hírét egy kereskedő hozza Bejla királynak, ki végre mégis csak készülethez lát, s a nagy „begzádét (bégfit, béget), kinek nevePalatinusz” a Demir-kapu (Vas kapu)-hoz küldi. Feleségét és kincsét pedig a német császárhoz szállítja. (A tatár sereg indúláskor 100,000 ember). De a palatinusz nem bírja a most Magyarországra fordúlt tatárokat föltartóztatni; megverik őt, s betörnek M. országba is. (142, b-145.)

A király Sz.-Fehérvárról Morvába ment vala, ott a cseh sereget várni. - A tatárok legelőbb egyes száguldozásokat tesznek: Petha khán Lengyelországba, de Krakónálmegveretik; K jkán Boghdanba (Moldovába) küldetik: ez Erdé1yben Zibin mellett valamely falunál csatát vív, és kénytelen visszavonúlni; de megint előre törvén szerteszét pusztíthat. Azután visszatér Bathuszi Akdurhoz, ki azalatt Szegedinreszállott. Követelő goromba levele Bejla királyhoz. Bejla Pestbe zárkózik; Bathusz oda ér, és kezd pusztítani. Azalatt a német segítség Váczra ért; ott megütközik a tatárokkal s megveretik. A tatárok Váczot már földúlták vala. - Azonközben némely magyar urak a boghdanbeliekre (= kúnok; a kún, Cumanus név soha sincs használva) gyanakodván, annyira mennek, hogy Kutent megölik. A boghdaniak erre fölzúdúlnak, s a tatárokhoz állnak. - Bathusz megtudja a királynak Pesten létét: de nem támadja meg; végre a királynak német cseh segítség jut, s avval elébe megyen a tatárnak, ki őtet tettetett futással kifárasztván, egész a Tiszáig csalja, hol Agria közelében először éjjeli támadással megrohanja, azután másnap rendes csatában is délig tartott nagy viadalom után meggyőzi. A király és Kolomanusz testvére megfutamnak. (145, b - 150). Bathusz most széltiben tűzzel vassal kezd pusztítani; Ó-Budára száll s onnét khánjait dúló járatokra küldözi széllyel. (Szafran khánt . . .re, - kifelejtette a nevet, - ki azt megveszi). Bejla azalatt Németországba menekült; ott a császár, bégjeinek a magyarok ellen való panaszolkodásaira, elfogatja. - A királyi pecsét a tatárok kezébe kerül, ki ravasz okossággal használja, hogy Kolomanuszt lesbe csalja, s kézre kerítse. (151). Bejla csak nehéz föltételekkel szabadúl ki a császár kezéből. A római- pápához megy, ki segítséget ád; azután a rodusz-i urakhoz, kik szintén adnak. - A tatárok elől több urak kimenekültek vala az országból, s a határokon lappangnak. A császár is kezd a közel eső részeken pusztíttatni. - A fölkelő magyar bégek két a császár alatt való várat foglalnak el, s Horvátországban várják királyuk eljövetelét. - A tatárok azalatt Bulghar és Rúm (görög) országot földúlták vala és készűlnek Németország ellen; de a császár sereget gyűjt, s ők azért csak Cseh és Morva országokba ütnek be. - Így három évig pusztítgatnak; végre Esztergomot is megveszik, leégetik, lerombolják; Székes-Fehérvárt is dúlják. - A király elindúl Roduszról. - A tatárok még Ó-Budát rabolják ki, azután haza térnek Tatárországba. Bejla király elérkezik. Még 16 évig él, az ország nyomorúságán nagyon bánkodva. Meghal. Eltemetik a Duna szigeten, egy „keliszá-" ban. (151-155).

Ötödik Isztefan („kit előbb említénk; annak egy fia marakodott vala, szintén Bejlának nevezik vala” - ez félreértés: most következik V. Isztefan, ki Bejlának fia). Uralkodása 2-dik évében a cseheket megveri Pest-nél; De a 3-dikban már meghal. Eltemetik szintén a Dunaszigeten. (155, b.)

Fia Ladiszlaus. A viszavonúlt boghdani nép fejedelme, Aldamur, Kuten fia, bosszút akar állani s hadat készít; de a, királytól a határon megveretik. Akkor a tatár khánhoz folyamodik, ki szívesen kap az alkalmon. Ladiszlaus ennek hírére elébe száll, 1240-ben (!=1290) Karaszdsigh (Kereszdsig=Keresztszeg)-nél. Hatalmas viadal; melyben Ladiszlaus király kézre kerűl, s elvesztik őtet. - Azután a tatárok pusztítják az országot, s visszatérnek (156-157). (Ladiszlaus kúnoskodásáról nem tesz említést).

Ladiszlausnak nem vala magzatja. Azonban annakelőtte Andarjas, Firenkországban jártakor, egy majláni bég leányát megszerette s magával elhozta vala. De a királyné miatt őt ott nem tarthatván, visszaereszté terhesen. A leány fiút szűl, Ludovikuszt. Apja pedig haragszik reá; azért Venedikben tartózkodik, míg végre a, venediki fejedelem figyelmes lesz a fiúra, dolgát megtudja, s Andarjasnak nevezi. (158). Ezt az Andarjast most, Ladiszlaus odaveszte után, Venedik fejedelme általküldi Magyarországba, a hol király lesz. Azonban a római pápáva1 egy Karolusz nevű bégfi vala, kit ő nagyon szeretett volna magyar királylyá tenni; hát már most csak úgy küldi a király mellé. Andarjas igen bátor és erélyes; 11 évi uralkodás után meghal; eltemetik Budán, egy nagy „keliszában” (-159).

Most a magyar urak egyik része a pápától küldött Karoluszt (vagy Karluszt) akará  királynak; többnyire pedig ezt mint idegent (firenket, olaszt) nem szívelhetvén, a cseh királytól Vincselaus fiát kérék, s ez el is küldé. Vincselaus azonban, a mint látja, hogy a bégek nagy része Karolusz pártján van, s hogy veszély fenyegeti őt, azonnal levélben megkéri atyját, hogy vigye őt vissza Csehországba. Atyja nagy sereggel lejő és kincsestűl haza viszi. (159, b-161).

Azután Otonuszt tevék királylyá, a „Bavoria-beli bánt” noha előbb vonakodik vala. Ez a koronát mindenütt magával hordozza. Minthogy Bejla királynak Erdélyben még egy fia vala, kivel meg akara békülni és egyezkedni, egyszer vadászatot rendel oda. Elveszti a koronát, de megint előtalálja. Azonban ott egy „nagy bán" Ladiszlaus, ki királyi vérből származott vala, megfogja, s egy erős várban fogságba veti. (161-163).

A pápa, újra Karoluszt küldi fenyegető levéllel, hogy a magyarokat elátkozza, ha el nem fogadják. („Bed du'á” = maledictio, elátkozás, malae preces; „attól nagyon félnek vala"). Azért 1310 esztendőben királylyá teszik őtet, s Ladiszlaus is, az erdélyi bán, némi vonakodás után, kiadja, nekik a koronát. - Azóta törvény, hogy Visegrádon tartassék a korona. 1326-ban Karolusz a Maros partján Lipvá-n nagy klastromot épít. - 1328-ban Visegrádon ültében egy udvari embere mezítelen karddal támad reá, s a „királynak négy ujját vágja le.” (Nem a királynénak; a neve sincs említve, de családjának kegyetlen büntetése.) - Az Ifláh-ok (oláhok) ellen indúl, hogy fejedelmöket, Baszarat vojvodátkézre kerítse. De ez a szoros hegyeken megveri, s a király alig illanhat el, egy hű emberével helyettesítvén magát, kit az oláhok elvesztenek. - Németországban pusztít. - 1334-ben Kaszimirusz, a lengyel király jő, őt Visegrádon látogatni; 1335-ben hasonlóképen a cseh király Johanisz; 1338-ban egyéb sok híres neves bég. - Két fia van: Andarjas meg Ludovikusz; amazt, minthogy maga is ,,puliai” származású, Pulia (Apulia) trónjára akarja juttatni: Indúl Szaghiria (!) országra, a mi „Herszek vilájeti” (Herczegovina; tán ezt: Illyria félre olvasta). Három év múlva azután fiát Puliába küldi, hol csakugyan királyúl fogadják őt. - 42 évig való uralkodás után meghal. Eltemetik Sz.-Fehérvárott. (163-167. lev.)

Ludovikusz, Karolusz fia. Erdélyben a Szikuli népe nem akarván őtet elismerni, hanem Ladiszlaus bán fiát, oda indúl s azonnal önként alávetik magukat a Szikuli. Csak a főbűnösöket veszti el. Erre az ifláh (oláh) fejedelem, Alekszander is meghódol. Hasonlóképen Boghdan (Moldava) fejedelme.  - Akkor időben a tatárok nagyon bántogatják vala Boghdant. A fejedelem azért az . . . . nevű (üres hely van) erdélyi bánhoz folyamodik, hogy a királytól segítséget kérne. A király megadja azonnal, a bánt nevezvén ki hadvezérré. A bán megveri a tatárokat; khánjuk fogva esik, s fölküldik Ludovikuszhoz Visegrádba, ki nagy örömünnepet rendel. – Horvát (Hirvat) és Szalavinurai meghajtják magokat a király oda indúltára. - Dalmacsia (Dalmatia)-ba, a mi „Herszek vilájeti” (v. ö. fentebb), s ott Zadra és Sejenik (ez Jadra és Segnia akar lenni) s egyéb várakat veszen; a venediki hajósereg azonban kárt teszen neki. - Ő egyébiránt Pulia országra indúl vala. Ugyanis Andarjas testvére, hogy puliai király lesz, egy firenk leányt veszen el. De ez Ludovikusz-szal a tarenti fejedelemmel kezd szerelmeskedni; az olaszok sem szeretik Andarjast. Tarenti Ludovikusz azért a pápához folyamodik, ki azt válaszolja, hogy végezzék el előbb magok a dolgot Andarjassal.  Azért méreg által (sic!) elveszti az asszony, és Ludovikuszt puliai királylyá teszi. - Lud. király közeledvén, hajóra elmenekülnek. (168-172.) Lud. király Puliában két bégjét hagyja, egyike Bolfikard(Wolffhard), hogy ellenszegülés ellen erővel és szigorúsággal éljenek. Az ország fővárosába, Napoliában székelnek. Az olaszok (firenkek) pedig Bolfikard ellen föllázadván, Duka Verneri nagy bég körül sereglenek, Ez levélben elmenetelre szólítja föl Bolfikardot; de ez is keményen felel neki. Végre a nápolyi sereg egybegyűl; Bolf. pedig a városban levő pártosokat elfogatván, s részint fölakasztatván, azután ki a várból eleibe száll az ellenségnek, kin hősies elszántsággal vívott harcz után diadalmas lesz. Magát Duka Vernerit is fogva Ludovikusz királynak küldik Visegrádba. (172, b -176.) - Annakutánna a király Litvániára megy, me1y Cseh és Ruszcsian országok között van;”Rusz vilájeti”-t is meghódítja s megprédálja. – Visszatértésével hallja, hogyBulghar ország lázadásban van: gogy azonban oda készűl, meghajtják magokat. - A német császárral is keletkezik „valami okból" baja, de a bégek megbékítik őket, és egyességleveleket váltanak. - Szóval „akármerre indított hadat, mindenütt szerencsés és diadalmas lett” - 40 év, 1 hónap, 22 napig való uralkodása után meghal; eltemetik Sz.-Fehérvárott. (176, b-177.)

Ludovikusz királynak fia (!) vala Karolusz, ki akkor Puliában király vala; és két leánya vala, nagyobbika Maria, kit még kicsi korában a császár fiának, Szegizmunduznakeljegyeztek vala. Kénytelenek voltak Mariát királylyá tenni; de sok bégnek ez nem tetszék, hogy asszony uralkodjék fölöttük, s levelet küldének puliai Karolusznak, hogy jöjjön el a birodalmat elfoglalni. Könnyen reáveszi magát ez, s nagy puliai sereggel indul. Érkezik Szadra (v. ö. Zadre, e h. Jadra) és Sejenik (Segnia) várakhoz, és a horvát végekhez. Akkor Maria - két éve múlt, hogy király - kitudja, mi szándékból jő; Budán azonban tettetett szívességgel fogadja őtet. Azalatt a király emberei mindent elfoglalnak; Maria szóra vonja Karoluszt: ez a bégekre hivatkozik; a bégek aztán kinyilatkoztatják, hogy ez az ő művök és akaratjok; most már Karoluszt királylyá teszik, s megkoronázzák Sz.- Fehérvárott. - Egy év múlva néhány bég a királyon is megbánkodik, és különösen az úgynevezett Palatinusz segítségére akar lenni Mariának, s egy ügyes embert, Balazs Farkast (sic!) ajánlja szolgálatjára. Ezekkel Maria cselt sző: beteggé tettetvén magát, elhívja Karoluszt és a nála elrejtezett Balazs Farkas és a Palatinusz megölik Karoluszt; aztán testét eltemetik Visegrádon.

Maria megint uralkodik. (I77, b- 183.) De Karolusznak némely híveire haragudván, különösen Johaniszt a horvát bánt meg is akarja támadni. Ez ellene készűl. Azonközben elhívja Szegiszmunduzt, minthogy „már megölé Karolusz királyt.” A horvát bán seregét elindítja, Maria is ellene indul sereggel; megveretik: Balazs Farkas és a Palatinusz elesnek, maga fogva esik; a bán Kurpa (=Krupa) várába teszi fogságba. Ennek hirére a császár siet Szegiszmunduzt küldeni; de még előbb visszaereszti a bán Mariát azon föltétellel, hogy bűnmentességet szerezzen neki. -Maria egybekel Sz.-zal és Sz.-Fehérvárott neki a királyságot általadja. - Nem soká Szegizmunduz el akarja Johanisz bánt fogni; megszállja reá Pozsugha várát; de ez elillan Dobrába Boszniában; onnét meg Polába akarván menekülni, útközben elfogják: Szegizmunduz Pécsett kegyetlen halállal megöleti. Annakutána Kara-Boghdan (Moldava) fejedelmét engedelmességre hajtja, azIsztefan vojvodát. - Azonközben Konstantinápoly királya meghalt; Asziából pedig, - „a mi a. m. Anatoli” a „türk” nyomúlt előre, Galibolit elvettet Rúmországot el-elfoglalja. - Azért a rúmi bégek levéllel folyamodnak a hatalmas Szegizmunduz királyhoz, hogy segítsen rajtok. Sz.-nak javallják bégjei, hogy egyéb segítséget is gyűjtsön Franczia és Németországból. Azalatt már Bajezid Khan, Szelánik megvétele után, gőgös levelet ír Szegizmunduznak, hogy hódoljon meg. - Sz. most nyakra főre készül, megtudván az iszlámi sereg nagy sokaságát. (185, b-188.) Végre seregével elindúlván, Bulghar országba és Vidinhez érkezik, a több kereszthadakkal együtt. Onnét azután Eszki-Nikapolira száll, az oda gyűlt iszlámi sereg ellen. 1396-ban ott nagy viadal. A franczia hadak eleibe álltak vala a magyar seregnek. Tökéletesen megveretnek, a király Konstantinápoly felé menekül.

-Azalatt két magyar úr, kiket Sz. király, Siklós várokat elvevén, fogva tartott, kiszabadúl, s visszafoglalják birtokukat. - Sz. király Konstantinápolyban hat hónapig mulat, aztán Rodoszba megy segítséget kérni; onnét fél év múlva vissza Horvátországba érkezik, aztán be is megyen Magyarországba. De ama, két „begzáde” (bégfi, bég) megfogja, s Siklósba teszik fogságba. - Akkor időben az előbbi királyok nemzetségéből való egy „erdélyi bán” (sic!) Ladiszlaus vala azt akarták királylyá tenni. De eljővén, azután még sem fogadá el a királyságot, Szegizmunduz király még életben volta miatt. A siklósi uraknak atyjok (sic!) a fogoly királyért könyörög, s     azok vissza is eresztik. - De hamarjában a pártos urak cseh és morva sereget indítanak ellene; azonban ő legyőzi azt, s megbünteti a bűnösöket. - Trónra juttának 23-dik évében a „vilájeti Rím” (Rómaország, római birodalom) is aláveti magát neki, szintén Csehország is, s hogy a német császár meghalt, a „német, firenk, rím-i s egyéb bégek Majlánban tartott nagy gyülekezetben Szegizmunduzt választják császárrá; ő el is fogadja, s Majlánban nagy ünnepet tartanak. - Hogy sokáig künt van,

Magyarországban hangosan kezdik kívánni, „hogy a király jőjön”. Helytartója azért levél által sürgeti, s ő lejő Magyarországba. - Azután Prágába megy, hogy a csehországi ügyeket rendezze. De ott betegségbe esik az agg király, s 50 évig magyar király volta után, s 5 évig német császár volta után meghal. Kívánsága szerint eltemetik Váradon. (188 -193.)

Albertusz, Szegizmunduz fia (sic!), kit éltében Németországba küldött vala, sereggel eljővén, király lesz. Szintén bírja Cseh- és Rímországokat. Meghal 1 év, 9 hónap 28 napig uralkodta után; eltemetik Sz.-Fehérvárott. (194.)

Albertusznak maradt négy éves fia (!); anyja traktál a bégekkel, hogy addig oltalmukba vennék, míg megnőne; de nagyobbrészt nem akarják. Erre az asszony Visegrádba megy, a koronát elvinni.

- Azalatt a bégek Ladiszlaust, a lengyel király testvérét kérik, s ennek a lengyel gyűjt sereget. Erre Albertusz király özvegye a német császárhoz fut, s odaajánlja neki a koronát s Sz.- Fehérvár kulcsait. - Ladiszlaus eljő; hogy nincs korona, végre a „dín ululari” (vallásnagyok, itt: püspökök) engedelmével „basli bughdaj” (! = fejes, kalászos búza)-ból készűlt koronával koronázzák meg. (195.) Némely bégekkel erőszakoskodik s baja van. - Azalatt a török is Murad khán alatt előre megy- Belgrádra. Annak bánjaJohanisz „a horvát, szalavin, bulghar bánoknak testvérök.” Belgrad előtt állván a viadalom, Johanisz vagy Janko vojvoda (így neveztetik aztán rendesen) különösen egy éjjeli kiütés által megszorítja a törököt. Ez Havála várát építi, könnyebb meglövetés végett. Hét hónapig tartott körülzárás után nagy ostrom. De akkor egy fölreppentett árok (vagy állik) nagy kárt teszen a müszülmánokon. Azért Murad visszatér, ott hagyván Iszhák Pasát. Janko vojvoda Iszhák pasát is megveri, s hogy ez új erővel megint ellene megy, még meg is fogja. Azonban már annakelőtte Murad Szemendrekörül sokat a deszpot-tól elvett vala; annak visszaadásával Murad megváltja a pasát Ladiszlaus királytól, s megszűnik köztük az ellenségeskedés. De nem soká a királynak főtanácsadója némi Pulapusz (, olv. Julanusz) „vallásnagy” ráveszi a királyt, Hogy a nem az ő hitökön való ellenség iránt megszegje a békekötést. Újra hadat készít a török ellen. Ezt hallván Murad is gyűjti egybe az iszlámi sereget. - Varnai ütközet, melyben a király is elesik, s serege egészen széllyel veretik. (Lásd: M. Nyelvészet VI. 73.1. a várnai ütközetet mint mutatványt közölve). (197-198.) - A futásban Janko vojvoda Draghul(Drakul) az ifláh (oláh) fejedelemhez kerűl ki annakelőtte neki barátja, most megfogatja, s drága pénzen megváltatja.

A magyarok most Ladiszlaust, Albertusz fiát választják már azért is, hogy a császárral ne gyűljön bajok. De ez megkéri őket, hogy egyelőre „káim-makám” legyen helyette; ez Janko lesz. - Janko legelsőben Drakulra megyen; ez fiával együtt fogva esik, s Erdélyben erősen zárva tartják. – Azután az iszlámi nép ellen akar indúlni: Szevrin -nél a Dunán át; 3 napig csata, a melyben „a porba való káfirek (küffár)” legyőzetnek. Janko két müszülmánnak kezébe akad; kiszabadítja magát; azután Bulghárországba kerülvén, egy embert veszen föl kalauzúl; de ez a deszpotnak vezeti kezébe, ki szintén drága áron megváltatja, még fia is kezesül maradván (189-200.).

Jankó Szegedinre megy, sereget gyűjt, a deszpot helyeit pusztítja. - Azután Csehországba. - Azalatt a szultán a deszpotra índúlt vala, mert Jankót elereszté: ez Jankóhoz fordúl. s ketten megverik a törököt. (201.)

Azonközben Ladiszlaus derék legény (javar jigit) lett vala; kérésére a császár elküldi Magyarországba. Jankó tisztességgel fogadja és 1452-ben átadja neki az országot. A király nagyon szereti és tiszteli Jankót: Bisztricsét és Erdélyben még némely várat ajándékozza neki. Pecsétet is ád neki, a melyen ő oroszlán képében  vala. - Erdélybe küldi. Ladiszlaus 13 éves korában, 1353-ban (hiba; kell: 1453) lépett vala trónra. Muhammed Khán Gházi azalatt Konstantinápolyt megvette vala s már megint Belgradra akara menni. Ugyancsak nagy hajósereggel stbivel elindúl, s körülzárja, Ladiszlaus király erre megijedvén, sereget gyűjt; a bécsi határon azonban egy hónapig várakozik. Lejő Budára, s hajókat rendez. - De Erdélyben Janko is készült, hogy az iszlámiakra menne. A Dunához érvén, a királyi hajókkal egyesül. Janko hajókat köttet egybe, s éjjel ráereszti az ellenségre; azután a flottával nagy kárt teszen, sok török hajót elsülyeszt.

- A szultán ostromot parancsol, de ez sem sikerülvén vissza tér. - Azalatt pártosok kelnek föl: a király Prágába megy; ugyanott meghal, és eltemetik ott. (201- 204.)

Matias. Erdélyben „a királyok nemzetségéből való egy bán vala, Matias”. A magyar bégek őtet 1458-ban királylyá tevék. Soha nem vala baja a törökkel. - Többire sok hadat viselt, (de krónikánk nem említi föl egyenként); végre a lengyel királyra megy, meghódítja Lengyel, aztán Litvánia és Tatárországokat is. Ezen részről pedig az iszlám népei Bögürdelenre (Szabács) indúlnak. Matias azért ellenük akara menni. De előbb a császárral keveredék bajba; azalatt Bögürdelent megvevék. Matias az ő seregével csak Németországba megy, Bécset körülzárja, s sok harczot vív ott.

- Uralkodása 32-ik évében és 3-dik napjában meghala. Eltemeték Sz.-Fehérvárott. (205 - 206.)

1490-ben Ladiszlaus jut trónra. „Az is hadakat viselt, és birodalmának 25 évében hala meg.” Eltemeték Sz.-Fehérvárott. (207.)

Ludovikusz, Ladiszlaus fia. Az ő idejében Szulejman szultán kezd uralkodni. (Nagy tisztelettel neveztetik meg; czíme után versek.) Szulejmán Belgradra határoz hadjáratot egy tavaszkor elindúl, körülveszi ágyúval, hamar lerontja. A káfireket kardra hányja, adejr-eket (klastromokat) pedig mecsetekké változtatja át. - Aztán egy darabig megpihente után Rodusz-ra: azon is győzedelmes lesz. - Megint Magyarországra, Ludovikusz király 10-dik évében. Petervardin és Öszekin (Eszék) várakat megveszi, s Buda felé fordul. Azonban Mohács térségén Ludovikusz király vele szembe száll.  nagy viadal. - A „káfir”-eket (küffár-t) megverik. (A király halála nincs megemlítve.) „Az nap reggeltől kezdve napestig oly viadalt művelének, hogy a világot szűkké szoríták a káfirek szemeire. Végre a Hatalmas úr kegyelmével a káfírek serege meggyőzetvén, az iszlám népe diadalmas lőn. A hitetlen sereget kard élére hányják - Azután jó szerencsével megint székhelyébe érkezvén, az uralkodás székében megállapodék (Szulejmán t. i.).” (207-209.)

Evvel vége szakad török magyar krónikánknak. Még a szerző bezáró versei. (209, b-210.)

II.

Csak futólagosan tekintve is a mi török-magyar krónikánk itt részletezett tartalmát, - megjegyzem, hogy minden külön említett factumot, különösen a hely- és személyneveket, hűségesen hoztam föl, csak a Nagy Sándorról va1ó episodiumot hagyván félre, - először is észre kell vennünk, hogy a török szerző előadta factumai mind a latin-magyar kútfők előadásával megegyezők, legalább azokban mind föltalálhatók, legfeljebb a N. Sándorral való és Atila alatt előfordúló némely episodiumot kivéve. Szerző tehát nem költött új történeteket, nem is hasznait ismeretlen kútfőket, teszem keletieket. Még a magyar őstörténeti mesék Nimrod, Hunor, Magogról, Sicambriáról, Franco Paris fiáról stb. mind ott vannak krónikáinkban. Nincs is mit csodálkoznunk ezen: hiszen maga mondja, hogy latin könyvből merített, és többször említi a „kitáb”-ját (könyvét), vagy ilyen formulákkal: a „beszélő szava” előadása szerint” - rendesen, mikor valami új pontra akar áttérni az ő „auctor" -jára hivatkozik. - A factumok előadása sem visel nála semmi keleti szint, ott sem a hol ezt leginkább várhatnók, a keleten folyó magyar őstörténetekben. Csak az előadási apró részletekben vehetünk ilyesmit észre, a miről, alantabb még egy pár szót.

De nagyon föltetsző az, hogy török szerzőnk a magyar történetek némely pontjait egy szóval sem említi, olyanokat is, a melyekrő1 legkevésbbé sem tehetjük fel, hogy magyar krónikában, akármily silány volt legyen is az, nem találhatta volna fölemlítve. Nem annyira azt akarom itt sokra tenni, hogy egyik-másik király tetteinek, hadjáratainak stb. sokszor fele, sőt több is hiányzik, - v. ö. Jeruzsálemi Andrást, Mátyást, stb. - a tisztelt Történelmi Osztály legjobban fogja láthatni, mi és mennyi hiányzik; mert azt, a mi van, a tartalom kimatatásában mind fölhoztam; - de az mégis nagyon különös, hogy a magyarok külföldi hadjáratai a vezérek korában tökéletesen el vannak mellőzve, s Árpádról egyenesen rövid átmenettel Sz. Istvánra tér át. Pedig épen ezen korszak lett volna Mahmúd Terdsümán-nak való, minthogy egyébütt is észrevehetni, mily gyönyörűséggel adja elő terjedelmesen a nagy véres csatákat ha néha valami egyformaság tűnik is elő leírásaiból, mely a maga fejéből való írásából származhatott.

Legitt kérdezhetjük: szándékosan hagyta-e félre a vezérek korszakát, talán hogy az előtte kedves (?) magyarok vereségeit is elhallgathassa?

Nem hihetjük: mert egyébütt elbeszélli, a hol elöfordúlnak, sőt még mielőtt a magyarok a törökkel összeütköztek, itt-ott a „porba való káfirek”-féle megvető czímmel tiszteli meg a magyarokat. Úgy látszik tehát, Mahmúd nem valami nagy magyarszerető, s alig fogunk e részben oly kedvezően róla ítélhetni, mint Vámbéry úr, midőn ismertetésében így nyilatkozik Mahmúd jelleméről:

„A fordítóban, minden hitváltoztatása mellett, oly tiszta honfikeblű magyarra találunk, ki azon czélt látszott magának kitűzni, hogy Szolimán országnagyjaival a magyar nemzet dicső múltját, harczias jellemét megismertesse. Ő több ízben figyelmezteti a hatalmas szultánt, hogy a magyar pogányok egészen más jelleműek, mint a görög, bosnyák és bolgár hitetlenek.” - És tovább még ezt:

„Legnagyobb gondot fordított a szót keresztyén, vagy a magyar nemzet hitérőli értekezletet kikerülni. A magyaroknak keresztyénné lettét, (mi az eredeti latin könyvben bizonyosan nagyon, szerepel), említésbe sem hozza, noha a római császár. (és soha sem a pápa), és a magyar nemzet közötti viszonyról eleget szól.”

Nem tudom, mi lebegett itt szeme előtt Vámbéry úrnak, a miből török szerzőnknek a magyarok iránt való kiváló szeretetét és ritka méltányosságát következteti. Talán épen csak az indította V. urat e nézetre, hogy Mahmúdot született magyarnak tartja, minthogy Pecsevi és Szolakzade ilyen magyar eredetű Mahmúdról tesznek említést. Ezt hihetjük bátran: de akkor is csak annyit tudunk bizonyossággal, hogy Magyarországban született, vagy talán csak az atyja, s ö mindamellett csak török nevelésben részesült, tán először a janicsárok testületében, - mert nagyon is kilátszik belőle a katonai kedv, - ésdil-oghlan-ságra alkalmaztatván, később mint tolmács szolgálhatott. Különben ő ki sem tünteti a magyarokat egyéb nem törökök közől; kivált, mióta magokkal az ozmáni szultánokkal érintkezésbe jőnek, csak úgy, mint akármely más akkori török író, él irányokban a gyűlölséges és iszlámi magabizottságot lehelő „káfir (gjaur), küfár” vagy„küffár-i khákszár” kifejezésekkel; csak a török vereségeit emlegeti illedelmes sajnálattal mint istennek szent végzetéből történteket. Azt pedig, hogy „a szultánt többször figyelmezteti, hogy a magyarok különb pogányok,” én sehol sem találom. A „jeles bégek” vagy „vitéz bátor hősök” nála csak szokásos kifejezés: jeles bégjei vannak akármily királynak, a német császárnak is. Végre ha csakugyan valami dicsérettel vannak illetve a magyarok, a mi leginkább ott lehet, hol még mint „Hunor népéről” szól róluk, ez csak az eredeti latin-magyar krónikából származott át, s korántsem Mahmúdnak tulajdonítható.

A másik pont, melyre Vámbéry úr nagy nyomatékot fektet az, hogy Mahmúd soha akeresztény szót nem említi, sem a pápát, hanem csak római császárt (inkább német császárnak nevezi), s a magyaroknak keresztyénné lettét egészen elhallgatja. - Ami a pápát illeti, elkerülte Vámbéry úr figyelmét egy néhány hely, a hol meg van a római pápa (rím papa), p. o. Attila alatt; Károly királyt ö küldi s fenyegeti a magyarokat átkával (bed du’á); - N. Lajos alatt. - A keresztyén szó nem említése nem tesz sokat: sokkal rosszabb ennél a káfir, küffár, mi nem csalt magában foglalja a keresztyéneket, hanem a megvetést, megutálást is, melylyel irányokban a büszke iszlám hitű viseltetik vala.

Igaz, szóval sem említi a magyarok keresztyénné lettét, sőt szerinte a magyar bégek kívánnak királyt, és koronával koronázzák meg Sz. Istvánt, nem mondván, hogy a pápa küldte azt. Következtethetjük-e ebből, hogy Mahmúd a török olvasó előtt a magyarok nem iszlámi voltát - köztudomású dolgot - akarta volna eltakarni? Valamint már egyelőre ily szándékot nem tulajdoníthatunk Mahmúdnak, úgy ellenkezőleg elég jelét találjuk nála annak, hogy ez nem is volt szándéka. Mert maga is „nagy egyházat,keliszát” emleget, min a török csak keresztyén templomot ért, vagy „dejr”-t, keresztyén templomos klastromot (milyeneket p. o. Szulejman Belgradba „mecsetekké” teszen), és ezt több királyról hűségesen hozza föl, mert az eredetiben is volt említve, - pedig evvel eléggé megmondja, hogy ő szerinte is a magyaroknál megvan a keresztyénség, nagy helyesebben nem-iszlámiság.

De térjünk vissza már oda fel érintett kérdésünkhez: miért hagyhatta el Mahmúd a magyarok külföldi hadjárataikat, miért a magyarok keresztyénné lettét is, miért más nekünk igen fontosnak látszó factumokat is, (p. o. Mátyás uralkodását csaknem egészen)?

Ennek csak az lehet az oka, hogy ő nem fordít históriát, hanem választva ír históriát latin krónika után. Azonkívül a munkának második fele jobbadán nagyobb sietséget árul el; mert ott talán nem talált annyi érdelest, mint az Árpád előtt való történetekben, kivéve egynéhány helyet, mely fentebb a tartalom kimutatásában is megismerhető. Sőt bizonyítja ezt már előadásmódja is. Számtalanszor, mikor új pontra tér át, efféle formulával él; „Azonban a beszéllő szava szerint stb. lőn ez meg ez.”

Ebből úgy látszik, hogy Mahmúd eredetijét szakaszonként olvasva, mindegyik szakaszt úgy a hogy értette, és a factumok összefüggését elrendezte, emlékezetből szabadon leírta, azaz saját szerkesztése szerint adta. Így különösen némileg nagyobb szakasz leírásához fogván, nagyon természetes, hogy sok részletet már el is felejtett vala, s csak innen is van, hogy aránylag oly kevés a megemlített személy és helynév. - De más részről egynémely helyen meg is érteti velünk, hogy restelli a sokféle részletes tárgynak fölhozását, midőn ily phraszissal elégíti ki a talán többet váró olvasót: „Még sok hadat viselt; mindenikben szerencsés lőn stb.”

- Ugyan csak ily dolgozásmódjából magyarázhatók meg némely nyilván való tévedései és félreértései is, melyek közül egynéhányat még föl fogok hozni. - Ámde ha Mahmúd így - noha átalában a krónika, menetét követve, - válogatva szabadon dolgozik, könnyen megengedhetjük azt is, hogy ő nem ismerte fel mindenkor a fontos tényeket, a mi annyival inkább történhetett, mert általában több tárgybeli részletet vagy épen nem vagy félreértett; sőt - a mi szintén még jellemzéséhez tartozik, noha tolmácsi minőségének nem válik nagy dicséretére - a latin nyelvet is csak így-amúgy, de nem alaposan értette.

Nem szemrehányásképen akarjuk ezen kevésbbé kedvező állításainkat értetni, - mert hiszen török létére elég becsület az is, hogy annyit tudott és értett,- de munkájának kellő megismerésére minden árnyék-oldala fölmutatása is kívántatik.

1) Hiányos vagy félszeg tárgyismeret nyilvánúl p. o. abban, hogy a Római császárttalálván a latin krónikában említve, kit ő különben inkább „német császárnak” nevez, azt képzelte magának, hogy ez Rómá-ban lakik, s így Kizil-elma (= Piros alma) - a mivel a törökök a szent Péter temploma csúcsán levő gombról Rómát jelölik - egyszeriben a császárnak székhelye lesz, s e képzelet megmarad több helyen. (V. ö. Péter, Aba, András királyokat.) - Egy másik eset az, hogy Mária királynéval követteti el apuliai Károly ellen a bűnös cselszövést s egyetlen egy szóval sem hozza föl anyját Erzsébet asszonyt is, azután sem, mikor János bán Máriát elfogatja, hol magát a királynét sereges hadjáratra kelteti a bán ellen. Ez olyasmi, a mit semmiesetre nem találhatott a latin krónikában, és csak félreértésből származhatott. Csak ő tőle, gondolom, tudjuk azt, hogy Bendegúz nem Atilának atyja, hanem nőtestvére fia, kivel aztán Csaba találkozik. Hasonlóképen apuliai Károly szerinte N. Lajos fia, és ezt megtartván, azután Máriával „testvér”-nek szólíttatja meg.

A „Palatinusz” majdnem úgy van használva, mintha tulajdon-, azaz személynév volna. - Csak emlékező tévedés talán, hogy a különben meg nem nevezett Felicián a királynak, nem a királynénak vágja el a négy újját.

Egyik- másik ilynemű tévedést már fentebb a tartalomban, jegyeztem meg. Csak egyet hozok még föl furcsaságúl, mi azonban Mahmúd ő kegyelmét csaknem a fölületesség vádjával illetteti. Atila történetében azt találta vala, a mit Thuróczi e szavakkal mond: „intravit regnum Constantiae, ubi rex Sigismundus, ejusdem terrae princeps, circa Basileam magno cum exercitu dicitur ei occurrisse.” A török a régibb Konstantinápolyt (= Byzantium) Kosztantinije-nek hívja: a Constantia néven tehát Mahmúd legott azt képzelte, és oda teszi Sigismundus királyt, s minthogy már meg van nála „Szegizmunduz” mint byzanti király, mit sem aggódva Honorius helyére is teszi; ugyancsak Szegizmunduz leányát említi többször mint Atilának feleségét, Csabának anyját; ahhoz is menekül Csaba az Atila halála és a németek ellen vesztett csata után.

2) A latin nyelvben való ismereteit - nem hasonlíthatván az ő-használta eredetit - csak abban láthatjuk vagy sejthetjük némiképen, a mit a latinból is megtart: a tulajdonnevekben. Lássuk előbb röviden az azokban követte írás- vagy átírás módját.

Ő a neveket, kivéve azokat, melyek a töröknél már közismeretesek valának, p. o. Becs(Bécs), Nimcse (Német), Cseh, Leh (Lengyel), Boghdan (Moldava), Ifláh, (Oláh), néhaMadsar (magyar), Tuna (Duna), Budin (Buda), Belgirad, Usztulni Belghirad, Iszkender= Alexander (de Alekszander vojvoda), Janko vojvoda (de Johanisz is), Dáráb perzsa = Darius (de ez is Dariusz), Isztefan stb. - a többit az eredetiben talált latinos alakban adja: Emerikusz, Tetrikusz (Thuróczi: Detricus) Szegizmunduz, Belhemus (Wilhelmus),Ladiszlaus, Ludovikusz, Szalamon (nem Szulejman, a mi ugyanzt tenné) Karolusz sat.; csak néha a latin usz végzetet us-sal cseréli föl, p. o. rendesen Ladislaus, Isztefanus, az Isztefanusz és Isztefan mellett.

Mind ezekből is látjuk, tudja Mahmúd a latin nyelv írásmódját; de azt nem tudta, hogy miképen fejeznek vala ki latin írással némi magyar a latinban elő nem fordúló ejtéseket.

Azért Csaba he1yett van nála: Kaba, mert ennek olvasta a latin Chaba-t. Boricz helyett (a mi neki törökösítve Borics lett volna), ebből: Borich ezt olvassa: Borkh. Miképen lett a „monasterium de Demes” ezzé: Dimsikár, nem látom által. A Blasius Forgach pedig lett Balazs Farkas. (Alkalmasint valakivel ejtetvén e nevet, az előtte tán ismeretesebb farkas szóra értette. - Szabad-e ebből magyar nyelvismereteire is következtetnünk?)

Csak egy név, - latinos alakja ellenére - mégis legföltetszőbb, mert a latin sem szokta aztusz végzettel adni Atilusz, soha sem Atila. Úgy látszik, hogy amazt latin eredetijében is találta, különben emezt csak úgy megtartotta volna mint ezeket: Buda (nem Bleda),Gejza, Bejla - Bela.

De ugyan a nevekben nyilvánosságra jutnak némiképen Mahmúd latin nyelvismeretei is. Az Amyntasz-ra találjuk egyszer ezt is: Amintam, tehát tisztán latin accusativust. Szintúgy szerinte Sicambria alapítója Franko a „Paradiz fia”; ezt ebből olvasta, hogy „Franco filius Paridis”, itt megint a genitivust vevén alapalaknak. A Ruszcsián ország is alkalmasint csak „in Rusciam”-féle accusativusból lett, a mi p. o. ebben is nyilvánvaló:Aghrim = Agria (Agriam).

No ezek furcsa quid-pro-quo-k, melyeket tanuló diáknak ugyan nem, de Mahmúd Terdsümánnak mégis szívesen elengedünk, ki különben talán többet forgatta a kardot, mintsem a latin grammatikát! - Most e részletes jellemzéséhez csak ennyit teszünk még hozzá, hogy ő -  szultánjának inkább kedves olvasmányt, mintsem mély tudományos munkát, mihez nem is ért vala, akarván nyújtani - előadását lehetőleg könnyű-, és török embernek élvezhetővé tenni igyekezik; és ebben annyira czélt ért, hogy nem csak kortársait, hanem minket is, minden ebben tekintetbe nem jövő tárgybeli fogyatkozásai mellett, élénk, egyszerű elbeszélésével gyönyörködtethet. Magától érthető dolog, hogy így a török életbeli fogalmak és szokásokból több vonást kellett beszőnie, talán már azért is, mert ő magával is csak azok által és mellett értetheti vala meg az idegen dolgokról szóló históriát. Így először, mint különben más török írónál is, a „magnatesvagy principes Hungarorum” „magyar bégek”; a királynak vannak vezírjei, p. o. a- német császárnak, N. Sándornak. Egyházi személyek, kivéve a római pápát (rím papa), mind „dín uluszu, din ululari” = „vallásnagyja, nagyjai”, p. o. az ammoni templom papjai, az eremiták, Julián cardinális. - Török szokásokból folyónak tekinthetjük azt, hogy a királyhoz folyamodók a földet csókolják, vagy arczukkal dörzsölik; hogy a kémek kiküldése, meg a levelek küldögetése annyira szerepel. A királyok szerinte többször „evéssel, ivással, vigadozással” töltik életöket: úgy teszik vala tán már a török nagy urak is?

III.

Egy kérdés marad még: melyik latin nyelven írt krónikát követett Mahmúd Terdsümán?

Az első adat, mely e kérdésre szolgál, magában Mahmúd előszavában van: „Azon időben, hogy az általa (Szulejman által) karddal meghódított Magyarország némely várának népei a bécsi királynak meghódolván , a padisáh ellen való ezen engedetlenségök miatt, ő tengernagy sereggel reájok mene, és egyszeriben megint alá veté öket: Usztulni Belghirad nevű várban (= Székesfehérvárott) egy latin nyelven, írt könyv kerűle kezembe. Hogy tartalmát megnézém, hát Magyarország régi időkből való krónikája volt stb.”

De ám ebben is csak annyit mond, hogy „latin kitáb” volt ez, a mit Székes-Fehérvárott talált, s a mit ő azután írásának alapjáúl vett; tehát csak azt mondja, a mit különben is a nevek latinos alakjaiból tudhatnánk. Inkább azt kell még kérdeznünk, hogy csak egy könyvből merített-e ő minden anyagot egész a mohácsi csatáig? Vagy talán a legújabb kort, mikor maga a török is már szerepel, maga fejéből, a maga egyébünnen vett tudása szerint írta-e meg? És az elején a Kadar beszédébe belészőtt N. Sándor-episodiumot, valamint Atila alatt a Róma, Vienna, Marsiliáról szóló igtatványokat szintén már elő találta-e ő ugyanazon egy „latin könyvben”?

Mahmúd nagyon egyszerű őszinte ember: ö megmondotta volna, ha az ő „kitáb"-ján kívül még más valamely kútfőt használ. Arra pedig a már fent idézett formulákkal egyre vonatkozik és hivatkozik; ha néha többes számban mondja is: „a világtörténetbeszéllők szerint”, nem képzelhetjük azért többféle munka használtatását, mert legott megint van a „rávi kavlindsa” (a beszéllő beszéde szerint) vagy „kitábin hikájeti bunun üzerine dir” (a könyvnek elbeszéllése úgy van, a szerint van, hogy stb.) Különben is bajos volna Mahmúdról a nyugati történelmi irodalom ismeretét föltennünk.

Az utolsó ily hivatkozás „rávi kavlindsa” a 207, b. levelen van, mikor Szulejmán Belgrad ellen akar indúlni; maga a mohácsi csata pedig mint Lajos király 10-ik uralkodó évében történtnek hozatik föl, a mi megint csak a magyar krónikára mutat, így hogy bizonyossággal mondhatjuk, hogy ő az egészben végig követte a latin könyvet, azaz olyant, mely épen a mohácsi csatáig terjed vala.

Ezen meghatározó jelek a meglevő latin magyar krónikák közől leginkább Thuróczira látszanak mutatni, különösen annak Mohácsig folytatott kiadására.

De mégsem Thuróczi az, a kit Mahmúd hasznát, nem azért, mert sok van benne, a mit Mahmúd nem említ: hiszen tudjuk miképen ír Mahmúd, és hogy válogató, különösen pedig elhagyogató; - hanem inkább a miatt a mi Thurócziban nincs, és a mit Mahmúd „de suo” nem vehetett.

Ilyen:

1) A tatárjárás, mely Mahmúdnál terjedelmesen sokkal több adattal van előadva mint Thuróczinál, ki azt csak „obiter absolvit.”

2) Kadar beszédében a N. Sándorról való episodium. Ez is meg volt a Mahmúd használta forrásában: mert a factumok „Ádám aerája” szerint említtetnek, a mi nyugati krónikákban szokás; a részletek, noha sokhelyt félreértőleg homályosítva, csak a classicus forrásokból származtak át, csakhogy nem közvetlenül. (A latin névalakok ebben is úgy vannak mint a többiben: Dariusz stb. sőt „Amintam”), Azonkívül ez episodium szálai még a további elbeszéllésbe is vannak beszőve, és egy két helyen reá való vonatkozással megint fölmerülnek.

3) Nincs Thuróczinál Róma meg Marsilia históriája melyet Detre Atilának beszélt. Mert noha ott Justinust mint kútfőt említi, megint az ádámi évszám mutatja, hogy csak krónika közvetítésével teheti azt, melyben Justinus volt idézve auctorúl.

4) Egy szócska szól Thuróczi ellen, sőt kis ártatlan szóvégzet: az, hogy Mahmúdnál Atila neve Atilusz, holott Thuróczi Atila-val él. Pedig csak azt lehet hinnünk, hogy latin eredetijében találta e nevet így: Atilusz.

Nem Thuróczi tehát az, kit Mahmúd követett; még kevésbbé lehet más a meglevők közől.

A tek. Történelmi Osztályra kell tehát hagynom annak kimutatását és megalapításán hogy létezett-e valaha az illető korban íratott latin-magyar krónika, melynek kellő jelei, hogy Mahmúd forrásának tekinthessük, ezek volnának:

1) Foglalja magában legalább mind azt, a mi Mahmúd művében van; még a N. Sándorról, meg Róma-, Vienna-, Marsiliáról való episodiumokat is.

2) Terjedjen le egész a mohácsi csatáig.

3) Tartsa meg jobban a nevek latinos alakjait: tehát Andreas, nem Endre, Petrus nem Péter stb. De különösen legyen meg az Atila név ez alakban: Atilusz.

Már most hogy  a Tek. Akademiának Mahmúd Terdsümán eredeti irályát s előadásmódját is bémutathassam, iho következtetek belőle lehető hűséggel fordított egy két mutatványt; egy-két kisebbet már a Magy. Nyelvészet VI. évfolyambeli első füzete hozott (a 70-74 lapokon).

MUTATVÁNYOK A TÁRIKH-I ÜGÜRÚSZ-BÓL.

I.

A magyar nép származásáról és Pannoniába első bejöveteléről.

Tár. Ü 3. levél stb.

A történetbeszéllők úgy írták meg, hogy régi időben a madsar  nép nemzetsége Nimrodfiaiból támadott világra. Mert Nimrodnak egy Enkisza nevű felesége vala; attól két fia születvén, egyikét Magor-nak  másikát Hunor-nak  hívják vala. Ezek Nimrodnak első fiai valának, és mindig atyjoknak palotájában laknak vala.

Valamelyik napon Nimrod vadászatra menvén ki, fiait is magával elvezeté. Ottan vadászat közben Nimrod véletlenül egy vadra, akadván, azonnal utána eredvén űzőbe vevé. Fiai is mindenfelé vadra tartván szemeiket, egyszerre az erdőnek egy zúgóból egy csodaszép állat mutatkozék elejökbe, mely különbféle színekkel volt mintegy festve. Legottan e vadat megkívánván, lovaikat utána ereszték. A vad pedig elfutván, Perzsia határszélén egy hegyes erdős helyhez jutván, az erdőbe eltűnék. A két királyfi, bármennyit keresék is, nem találák, nevét hírét sehogy sem tudhaták meg. Akkor a két testvér ezen megbúsúlván és a szomorúság tengerébe el merűlvén, egymással kezdének tanácskozni, hogy mitevők lennének. Azután haza térvén, s atyjokhoz jővén, hozzája kérést tőnek: „Perzsia határszélén való azon hegységen – úgy mondának, - hadd építsünk egy klastromot”, így kérék, hogy a világtól megválván, abban laknának. „A világ népeit” elhagyván - azt mondák - csak magunk dolgával akarunk foglalkozni.” - Nimrod is az ő kérésöket elfogadván, meg parancsolá, hogy számukra ugyanazon a helyen egy klastromot építenének, hogy a két királyfi ott lakván, a magok hite szerint ájtatossággal foglalkozván, élethosszáig ott ellehetne. A mint a klastrom megépűle, elkészűle, ők is csakugyan azon a helyen lakván, sok hónapig és esztendeig, a világ népével sem mit nem közlekedvén, csak ájtatossággal és szent jámborsággal foglalatosak lőnek, s a világ gyönyörűségeitől megvonúlának.

Ily módon ők öt évig abban a klastromban lakván, csendességben élének. - Hatodik éve hogy lőn, a két ifjúnak fejét a világ gyönyörűsége kezdé háborgatni: szíveikben a királyság kívánsága keletkezék. Hogy ezek ily állapotban valának, egyszer ott egy idegen személy jöve hozzájok, és a világ fölött való fejedelemkedést és az uralkodás kívánatosságát magyarázván meg nekik, őket elcsábítá. Az ifjak tehát azon személy sugallatára odahagyván a klastromot, uralkodás keresésére adák magokat.

Azon időben Perzsaországhoz közel egy fejedelemnek két jeles szép leánya vala: Magor és Hunor azon leányokat feleségűl vevék.

Ezek után a történetbeszélő úgy adja elő, hogy az Üngürúsz nép  Hunor nemzetségéből támada világra. Mert Hunor-nak neve annakutána Hungrusz-ra változék át.

És Nimrod halála után Hunor egész népével apósához, a tatár khán-hoz menekedvén, ott letelepedék. A khán is őtet minden tisztességben tartván, Perzsaország határszélén más valamely országnak fejedelemséget adá neki. Mert Nimrod halála után Perzsaország trónjára más király jutott vala. És azon tartományt Dsidija-nak  = Scythia) nevezik, a mi a. m. Tatárország  tatar vilájetlederi) és Szamarkandtól egész aFeketetengerig terjed.

Egy időben Perzsaország királya, Kosztantinije (Konstantinápoly) ura ellen hadat indítván, azért a scythiai tartományok fejedelmétől segítséget kére. És Scythia fejedelme csakugyan segítségűl Hunor népéből, mely tatár nép vala, 20000 embernyi sereget egybegyűjtvén, Perzsaország királyának elküldé. A perzsa király tehát, hogy Konstantinápoly királyára támadott vala, az említett Hunor népét száguldozásra eresztvén, azok ekképen a perzsa kiraílytól elválván, Panonia országának mentek vala. És hogy azon országba jutának, látók, hogy egy csodaszép, mívelt ország, számtalan folyó vizekkel, sok gyümölcscsel s gazdátlan jószággal. Akkor mondák szíveikben  „bizony ennél jobb ország hol kerülne kezünkbe”, s azért Hunor népe közhatározat szerint az ország királyához járúlván, alá veté magát neki, és az országban helyenként le telepedének. Panonia király, pedig nagyon örüle azon, hogy azok úgy az ő keze alatt letelepedének; azt gondolja vala, hogy ezek már neki alatta valók lennének. Azonban miután ezen Hunor nép letelepedett vala, Scythia országába a Hunor több népéhez és bégjeihez jóravaló kémeket küldöttek, hogy Hunor bégjei sereget gyűjtvén, ama gazdag országra hadat indítanának.

Azonközben a khán meghala. Országa nagyobbrészt Hunornak, Nimrod fiának veté magát alá; csak egynehány bég nem vetvén magát alája, más fejedelemséget tartnak vala (= elpártolnak vala). - Azon időben pedig a mondott kémek Scythia, és Hunor népe bégjeihez érkezvén, Panonia országnak milyenvoltáról hírt adónak, a miből azok megérték, hogy nincs oly gazdag ország mint Panonia. Azért Scythia és a Hunor-nép bégjei nagy sereget kezdének gyűjteni. És Hunor népe Panoniába jövetelének egyik oka ez.

Egy másik beszéd szerint úgy adatik elő, hogy valamely napon Hunor a maga népének jeles főfő embereit egybegyűjtvén, kiment vala vadászatra. Vadászat közben egyszerre egy hegy oldalából, egy vad állat jőve elő, mely csudaszép különös színekkel vala fölékesítve. Útját pedig a másik (szomszéd) nép felé veszi. Hogy e dolgot látá, azonnal magában ezt (isteni) előjelnek tartá. Monda: „Ha ez a vad nekem prédáúl esik, meglesz nekünk ez országban csendes maradásunk: ellenben, ha e vad nem kerül kezemhez, azt akarja a sors, hogy a most hírünkre esett Panoniaországot meghódítsuk.” Így tökéllette vala el magában, s egyszersmind azon gondolattal a vad után ereszté lovát. A vad pedig elfutván, hogy a szomszéd nép határszéléhez ére, Hunor is már közel érvén hozzája, csaknem kezére keritendő vala, midőn a vad egyszerre szeméből eltűnék; se hírét se nevét többé nem tudható. A mint Hunor e dolgot látá, mellette való főfő embereinek monda: „E dolog nem ok nélkül való. Ez nekem és népemnek azt jelenti, hogy többé nekünk ez országban nem lehet életünk. Most csak az a módja, hogy más országban vennők lakásunkat. - E közben sok idő múlék el. Más valamely okból Hunor is népével nem jól találván magát, s meg nem élhetvén, a szomszéd országokhoz nyújtván kezét, egynéhányát fegyver erejével meghódító. A mint láták, hogy nekik senki ellenők nem állhat, tehát azon kezdének gondolkodni, hogy Panonia országát és a napnyugaton való országokat magoknak hatalmuk alá hajtanák. - Imezen megmagyarázott okokból Hunor, Nimrod fia, sereget kezde gyűjteni.

Miután Hunor népe egybegyűlt vala, számát vevék s főlírák: láták, hogy Hunor népének 10,000 embere gyűlt egybe, és egyéb mindenféle népből még 280,000 ember. Azon közben hogy e roppant nagy sereget egybegyűjtötte vala, Hunornak nem szolgála tovább élete, e világból kimúlék.  Azonban Hunornak rokonai közöl egy nagy bégfi  vala;Kattarnak  hívják vala. Hunor helyébe a sereg fölött azt tevék vezérré . És a bégek mind Kattar vezér divánjába begyűlvén, tanácskozni kendének, hogy melyik tartományra fognak most menni. A gyülekezetbeli bégek mindegyike különb-különb beszédet tartván, sokféle szót szólának. Azonban Kattar khan igen okos és tudós ember va1a, és „olvasott, világtapasztalt” ember. A gondolkodás tengerébe merülvén, a bégeknek szólásait sehogy sem, fogadhatá el, és némi idő múlva fejét felemelvén, a bégekre s népére vetett tekintettel monda: „Ha úgy akarjátok, hogy most indúlván, s azon országot, melyet meghódítandók vagyunk, székhelyünkké tevén, azért a kelet és nyugat részén való országokat meghódítsuk: ám szükséges, hogy igyekezetünk Panonia országára való legyen.”

A bégek Kattar szavát mind helybenhagyván, ezt erős kötéssel elhatározák. - Midőn aztán Kattar vezér Hunor népe bégjeinek Panonia országának milyenvoltát egy némi szóval előadta vala:

„Oka pedig - azt mondá - hogy azon országra vagyon szándékunk, az, hogy a szerencse fia, a világ királya, Nagy Sándor, miután a napkeleti országokat legyőzte, és kelleti szerint meghódította vala, valamely okból a napnyugati országokra is hadat szándékozván indítani, szívében legelőször Panonia országának meghódítását kívánta vala meg, a végett, hogy Budát amaz országok meghódítására szerencsés auguriumúl bírván, azt székhelyévé tenné. Ez okáért Sándor elindúlván, azt meghódítá. És azon székhelyet szerencsés augriummal elfoglalván, onnét Bécs trónjára indúlván, azt is meghódító. E két székhely meghódításáért Német- Lengyel-, Cseh-, Frank és még néhány más országnak bégjeit véresen legyőzvén, őket erővel a maga parancsolatja alá hajtá.

A mint Hunor bégjei Kattar vezértől e híreket meghallák, mindnyájan az ő szavain elálmélkodván, okos gondolatját és rendelkezését hegyben hagyák. „Valóban, - azt mondák, - csodálatos dolgokat adál most előnkbe. De ugyan ezen Sándor hol születék? S kitől vevé származását, apja s anyja kik valának? S legelőször mely országokra indúlván s mely királyt szállítván le trónjáról, hódítá meg azokat? S Panonia országára való hadjáratának mi vala az oka?  Mindezeket, kérjük, szíveskedjél mivelünk közölni és nekünk megmagyarázni.” Mihelyt Kattar Hunor népe bégjeinek unszolását látá, ő is kezdé neki Sándor hadjáratait elbeszélleni.

(Ez után Kattar a következő 34 levelén előadja a macedoniai királyok történetét, s különösen Sándor hadjáratait bővebben. Jónak tartom ezen előadás végén lévő azon részét még ide fölvenni fordításomba, a melyben N. Sándor pannoniai hadjáratának okadatolása folytattatik.)

Azután Sándor parancsolatjára Dariusz királyt királyi módon eltemeték. Maga pedig nagy pompával eljővén, Bagdad székében öröm és vígasság között kezde lakni.

Azonközben egyszer napnyugat felöl egynéhány gyász hírmondók eljővén, azt jelenték, hogy Sándor anyja testvére, kinek szintén Sándor vala neve, egész seregével Frankországban elvesze. A mint Sándor e hírt hallá, elszomorodván egész három napig gyászt tarta. Ugyanis, mikor Sándor Dariusz királyt egy ízben legyőzvén, maga Kurd- és Gürdsi-országra (Georgiára) indúla, anyja testvérét Sándort 41000 embernyi sereggel a napnyugaton való uralkodó fejedelmek meghódítására küldötte vala. - A mint tehát Sándor az eljön gyászmondóktól e híreket vevé, azt kérdezé tőlölök: Mimódon menekülétek meg hát ti?” Mondának: „Felséges király! Mihelyt tőled Sándor ama királyok ellen való hadjáratra parancsot vőn, szerencsés uralkodásod napjaiban seregével fölkelvén, először a tatárokat, lengyeleket, cseheket, alamanokat hódítá meg. Azután, hogy a frankok országa ellen indúlunk, egy néhány frank bégek és királyok eljővén, meghódolónak. Onnét tovább menvén Puliát (Apulia) hódítók meg. Azonban Frankország királya, - most Francziaországnak neveztetik, - alája vetvén magát Sándornak, és vele testvérré válván, sok barátságot mutata iránta. De kéz alatt a több frank és német bégekkel egyesülvén, követeket külde hozzájok: „Én Sándorral egyesülék, s testvére levék; mindent elhiszen nekem. Ti is készen legyetek, én is őtet oly útra vinném, hogy alkalmat találván ellene, őtet egész seregével egyetemben elvesztenők.” Ezen egyezkedés szerint, Sándor ellen az alkalmat lesvén, egy napon őtet seregestül elveszték.

Pedig Sándort vezírjei mindenkor intvén, azt mondják vala: „Felséges király !

Az ellenségnek ravaszságától ne tartsd magadat biztosnak; vigyázz ! Ne ejtsen ő tégedet véletlenül lesbe.

(Mekr-i düsmenden emin olma; szakin,

Ejlemeszin szama anszizdan kemin).

De bár mennyit szólnak vala is, nem lőn semmi haszna míg fejére nem kerűle a dolog, nem hívé el nekik. Végre véresen porba hulla.”

A mint N. Sándor e híreket vevé, fölötte elszomorodván, Frankországba Sándor holttestéért embereket külde. A frank bégek is, N. Sándortól való félelemből, azt átadók nekik. Az után Sándor a holttestet királyi módon megmosatván, Tire-ben (?) eltemeték.

És Sándor föltevé magában, hogy a frank bégeken úgy monda - Sándornak vérét (megboszúlatlan) nem hagyom. Azonnal parancsot ada, és a napnyugati országokra való hadjáratra egész serege népét elkészítteté. És azon hevességgel a perzsa királytól vett kincset serege népei közé osztatá el. Akkor a sereg is rúmi öltözetét elhagyván, perzsa öltözetet vőn magára, úgy hogy pánczélaikat is mind arany és ezüstből készítvén, lovaikat és magokat arany alá mintegy elmeríték; úgyannyira, hogy a legalsóbb szipáhira is nézvén, a szem az arany és ezüst fényétől káprázik vala.

A mint az egybegyűlt sereg minden szerét fegyverét elkészítette vala, ezenközben egy napon Sándor nagy divánt rendele. Egészen királyi mód szerint trónját fölékesíttetvén, s fejére az uralkodás koronáját tevén, fejedelmi székibe üle. Jobbra balra aranyos ezüstös székeken a vezírek, királyok és a tisztességes királyfiak ülnek vala.

Azután Sándor fejét emelvén s jobbra balra tekintetet vetvén vezírjeire, azt mondó: „Vezírek és bégek! Vajjon volna-e nekem székhelyemre alkalmas egy város, hogy azt székhelyemmé tevén, azután azokon a tájakon való országokhoz fogván, Sándor (bátyám) megbosszúlása végett, Lengyel-, Cseh-, Német- és Frankországokat könnyebben meghódíthatnám?” E kérdésre a birodalom nagyjai mind fejőket alá hajtván, s az álmélkodás tengerébe merűlvén, senki feleletet nem adhata. Ezen Sándor nagyon elszomorodván, némi ideig gondolkodva komor tekintettel áll vala, midőn egyszerre azt láták, hogy nem tudni honnan, egy személy jelenék meg, s Sándor eleibe járúlván így szóla: „oh király, tudtodra legyen, hogy Panonia országnak egy székhelye vagyon, mely neked fölötte alkalmas. És arra, hogy kívánságod szerint minden országokhoz fogván, azokat meghódítsad, annál jobb és alkalmatosabb székhely nincsen. Immáran tehát, oh király, távoztasd lelkedből a szomorúságot, és szívedből a kétséges aggodalmat; mert azon ország neked fog jutni, és azután az egész világ is ten hatalmad alá lesz vetve.” Ily tudósítást ada neki. Azután N. Sándor e dolgon fölötte megörülvén, minden szomorúsága szívéből eltünék. Ezen örvendetes híreket adott személytől még a világ dolgairól való némely titkot is meg akara ugyan kérdezni: de azon személy azonnal eltűnék.

Ezennel elhallgata Kattar khán. Hunor népe, hogy Kattar khántól Sándornak ezen történeteit meghallották, és ennek világuradalmát és vitézségét megértették vala, mindnyájan igen megdícsérék. Ugyanakkor Hunor népei megismerék, hogy oly jó ország nincsen mint Üngürúsz ország; mindnyájan nagy örömmel az arra való hadjáratra, elkészülének.

Ezek után Kattar khán meg Hunor nagy bégjei egy napon egybegyűlvén, vígadnak és isznak vala. Azonközben Szikambria trónjának dolgairól kezdtek vala beszélleni. A bégek közől nehányan fejet emelvén, mondának: „oh Kattar! Szikambria székvárosa ugyan micsoda nép között (keletkezett), s mely uralkodó építette azt legelőször, hogy azt oly nagy, híres székhelynek mondják?” E megszólításra Kattar, a bégekre tekintvén, elkezdé beszéllni, hogy a Szikambria székvárosa hajdanában milyen néptörzs által és micsoda embertől építtetett.

„Régi időkben a tenger partján Turoja (Troja) néven híres egy nagy vár vala. - Annakutána egy nagy ellenség egy Elejna (Helena) nevű asszony miatt reája támadván, a várat lerontá és elpusztítá. Azon háborúban keletkezék, a tugh (lófark) melyet a mostani hadakban hordoznak. – Azon várnak annakelőtte egy királya vala, kinekParadisz vala neve. Ezen Paradisznak egy fia vala, kit Firanko-nak  hívnak vala. Midőn atyja Paradisz még trónját bírja vala, Firanko némi sereggel Panonia ország felé vevé útját. És hogy azon ország neki fölötte megtetszék, helyről helyre étetéssel itatással azon vidékeket megjárván és nézegetvén, valamely napon a Duna vize partján Szikan néven ismeretes egy hegy oldalához érkezék. Azt a helyet kegyelmesen megtekintvén, látá, hogy az fölötte szép zöld mező, mely különb-különb virágokkal mindenfelé mintegy föl van öltöztetve, és édes szavú madarak énekelnek vala benne. Bejt:

Dsüszt ü dsu idip akar áb-i revánlar bágh-i bágh

Ajs-icsün kurmus csecsikler szahra gülsende o dágh.

(Keresgélvén kertet meg kertet folynak folyó vizek,

Gyönyörűség végett tágas rózsaágyon virágokat ültetett ama hegy.)

Minden oldala -különbféle gyümölcsökkel tele, s minden része sokféle termő fákkal bővölködő; vize, ege kellemetes; mindenfelé a mívelt föld áldása és kenyere sok, úgyannyira, hogy minden tekintetben gazdag egy ország.

Azonnal azon paradicsomi vidéket megszeretvén, elrendelé, hogy a Szikan hegy oldalában egy nagy várat építenének. Annakutána egy szerencsés órában a várfalakat kijelölvén, az némi idő elhúzódása után végre elkészűle. Minthogy pedig fölötte gazdag és bő áldással való ország vala, azt Panoniának nevezik vala, mert latin nyelven ez annyi mint „kenyeres” (panis). Azután mihelyest Firanko a várost Szikan hegye oldalában megépítette vala, minthogy a hegynek Szikan vala neve, alkalmasnak látá, a városnak is a „Szikambria” nevet adnia. Miután tehát Szikambria városa annak kelleti szerint elkészült vala, ott Firanko fölüle trónjára, és az ország népei is neki engedelmeskedvén, fölöttük kezde uralkodni.

Idő jártával azután N. Sándor, anyja testvére, Sándor elveszte miatt, reája indúlván, szívében föltette vala annak meghódítását. Egy napon tehát Sándor megparancsolá, hogy serege egybegyűlne, s kevés idő alatt számtalan sereget egybegyűjtvén, egy szerencsés időben Panonia országára útnak indúla.

Azon a részen pedig Szikambria trónján ülvén Firanko mulatsággal és vigadalommal foglalatos vala, midőn egyszer napkeletről egy ember jelentkezék: „Egyszeriben a királylyal kell találkoznom; mondani valóm van.” Eleibe hozák tehát öt Firankónak, s azon ember monda: „Felséges király tudtodra legyen, hogy napkeleten N. Sándor a perzsa királyt meggyőzvén, az azon részen való országokat mind elfoglalta, s bégjeiket magának engedelmessé tette. Most pedig anyja testvérének, Sándornak F'rankországban elvesztét hallván, arabok, perzsák, s a több meghódított népekből szedett véghetetlen s megszámlálhatatlan sereggel te reád jő. Azért óvd meg magadat.” Hogy e hírt adá, Franko igen megijede: ment azon időben, hogy Sándor a napkeleti országokat meghódította vala, a rúmi határszélek szomszédjai is szüntelenűl szemmel füllel vigyázván, azt mondják vala: Ki tudja, vajjon nem támad-e mi reánk is?

Azonban a király még sem hivén azon hírmondó szavának, azonnal arrafelé megkémlés végett kémeket külde ki. A kémek tehát eljárván oda, Sándor seregével találkozónak, és megtudók annak nagyságát és milyenvoltát. Azonnal Frankóhoz visszatérének, és Sándornak rettentő hatalmáról neki jelentést tőnek. Franko, elcsüggedvén bátorsága, megismeré, hogy ha olyan világhős mint Dariusz király nem bírhata Sándorral, hát magának mekkora hatalommal kellene ellene állania, hogy vele bírhatna? S azonnal készülethez fogván, minden kincsét egybegyűjté; s Szikambria trónját és Panonia országon való birodalmát fejéből kivetvén, más valamely országról kezde gondolkodni, hol letelepedhetnék. Egy szerencsés órát szemelvén ki, elhagyá tehát székhelyét, s napnyugat felé más országra menvén, szálltában keltében végre Franczia-országba érkezék, s azt üresen találván, elfoglaló. Azonnal rendelést tőn, hogy egy alkalmatos kedves helyen egy nagy várost építene, s azon városra alkalmatos egy helyre találván, azt egy gyönyörű, jó egű tájékon csakugyan létrehozá, megépíté.

Minthogy pedig atyjának neve. Paradisz vala, annak nevének tiszteletére, s hogy hírének nevének emlékezete a világban megmaradna, az ujonnan épített várost „Pariz”-nak nevezé el, a mi azon időtől foga mai napiglan Pariz városa, Francziaország székvárosa. És minthogy a maga neve Franko (Firanko) vala, azon országot Franczia-nak (Firancsia) nevezé.

Innét elbeszéllésünk megint N. Sándorra tér át.

A történetbeszéllők úgy beszéllik, hogy a napok között egy napon N. Sándor, anyja testvérének megboszúlása, s a napnyugati országok meghódítása végett, azon nagy hadsereggel előre nyomúlván, Panoniaország határán átlépe. Onnét szállva kelve, étetéssel itatással statióról statióra, előre haladván, Szikambriához ére, és nagy örömmel trónjába üle, (trónját elfoglalá). És a körülötte való szomszéd bégek is fejöket féltvén, mind eljővén Sándornak fejet hajtának. - Midőn azon telet Sándor ott vígan eltöltötte vala, egy napon megparancsolá, hogy hadjáratra készüljenek. S az egész hadsereg népe, parancsolatja szerint, mindegyik elkészülvén, s pánczélját, fegyverét, szerszámát rendbe hozván, mind aranyba s ezüstbe mintegy elmerűltek vala. A mint a tavasz elérkezék, s a világot mindenféle színekkel felékesíté, azonnal Sándor megint hadra gerjedvén föl, egy szerencsés időben szikambriai székhelye auguriuma alatt, zászlait lobogtatván , számtalan pánczélos sereggel Bécs felé indúla, hogy azt meghódítván, s a lengyeleket, cseheket, alamánokat mind legyőzvén, azután Frankországra támadna.

Itt megint Kattar khánnak históriájához kerülénk vissza.

A történetbeszéllő előadása szerint itt Kattar bégjeinek még ezt mondá:

„Minthogy tehát egy olyan világ királya, mint Sándor, Szikambria trónját meghódítván, azt szerencsés auguriumúl bírta, már nekünk is illő és méltó dolog, hogy oda indúlnánk, s azon országot elfoglalnók, hogy mi is aztán több országra terjesztvén kezeinket, azokat megvehetnők.”

A mint a bégek Kattar vezértől e beszédet hallák, az ő okosságán és éles elméjén elálmélkodván, igen kezdék magasztalni. - És akkor úgy egyezének meg, hogy azonnal hadaikat azon országra elindíták. És Pannonia iránt, hangos dobszó mellett, Krisztus születése után 373. esztendőben, csapat csapat után útra kelének.

II.

A tatárjárás.

Tár. Ü. 142 b,-155 levv.

A mint Andarjas (Andreas) is e világból kimúlék, hátra maradott fia Bejla (Béla) atyja helyébe koronás királylyá lőn, s székét elfoglalván országai fölött uralkodni kezde.

Azonban a tatároknak annakelőtte egy khán-jok vala: Bathuszi Akdur-nak hívják vala. És amaz időben ő kívüle Tatárországban Bathuszi Akdur khán alatt való egyéb tatár törzsek fölött uralkodó még öt kis khan vala, (uvak khan). Ezek a khánok azon időben köz megegyezés szerint minden kettő közől egyszer Kara Boghdan országra (Moldavára) támadván, azt az országot nagyon dúlják s pusztítják vala. Ez okáért Boghdan népe fölötte igen zaklattatván, s véghetetlenül nyomoríttatván, soha azoknak kegyetlenségeiktől nem vala biztosságban.

Akkoriban pedig Moldava országnak egy nagy vajdája vala, kinek Kuten vala neve. A mint a tatárnak azon kegyetlen dúlogatásit és nyomorítgatását el nem hárítható, egész népével, öregével fiataljával, fölkerekedvén, lakhelyeikből elköltözének. Onnét azután eljővén, átmenének Magyarország földjére. S a moldovai vajda, Béla királyhoz járúlván, elpanaszlá neki szomorú állapotját. A mint a király az ő dolgáról értesűle, kívánságuk szerint nekik földet ada, és jól fogadván megvígasztalá őket.

Innét a mi elbeszéllésünk megint a tatár khán Bathuszi Akdur-hoz tér.

Mihelyest Boghdanország népe lakhelyeit elhagyá, amaz a keze alatt való nép khánjait udvarához híván, velők tanácskozni kezde. Egyik elbeszéllés szerint, szándéka Oroszországra (Ruszcsian = Russia), egy másik szerint meg Magyarországra vala irányozva. A mint tehát (e felöl) egyezkedének, a khánoknak megparancsoló, hogy mennének, sergeiket egybegyűjtenék, s evvel tisztességesen elbocsájtá őket. Maga Bathuszi Akdur khán is egész tatárországbeli seregét magához hívta vala. Azután amaz öt khán is elindúlva, s kiki a maga seregét egybegyűjtvén, a khán udvaránál összegyűlének. - Azonban azon nagy tatár sereg egybegyűlése Oroszország királyának füléhez jutott vala, ki ezen megijedvén, mély gondolkodás tengerébe kezde merülni. - Elbeszéllésünkben pedig erre érénk, hogy a mint Bathuszi Akdur khán egész tatárországi seregét egybegyűjtötte vala, számbavevék, s tígy találók, hogy 100,000 embernyi tatár sereg gyűlt egybe. Onnét azután a tatár sereg, Krisztus után 1241-ik esztendőben Oroszországra támadván, némely helyét tűzzel vassal földúlók s elpusztíták.

Azon napokban pedig Oroszországból egy kereskedő megmenekedvén, e történetekről hírt hoza. És azon ember, hogy Magyarországba érkezék, Béla király előtt megjelenti, hogy Bathuszi Akdur khán nagy sereget gyűjtött. „S Orosz            országra támadván - úgymond - annak már is némely helyét tűzzel vassal földúlta. Ezentúl pedig bizonyos, hogy reád fog jöni. Aztán nem is olyan ellenség az, kit semmibe lehetne venni. Mihelyt (amaz) ezt mondá, (a király) kételkedésbe esék, és megijede rajta. - Némelyek mondása szerint, azon embernek híradását nem hivé el: mert Magyarország között és Oroszország között egy nagy hegység és fölötte szűk hegyszoros vala, a melyen sereg alig mehet át. Azon okból a király ama tudósításnak nem ada hitelt. Azon szorost Demir-kapu (= Vas-kapu)-nak hívják vala. Azonban mégis a király szívében kétség keletkezett vala; azért mindjárt amaz ország felé kémeket bocsájta ki, s ezenfelül országa minden részeibe leveleket kezde küldözni, hogy készen tartsák magokat.

Azonközben a király még mulatván, a tatár sereg felé küldött kémeit várja vala.

Csakugyan a napok között egy napon a kémek megjővén, azon hírt adók, hogy Oroszországot már elpusztították, s azután - úgy mondnak – „igaz és bizonyos, hogy azonnal te reád fognak fordúlni.”

Ezen a királynak lelke fejébe ugrék, (igen megijede). - Akkoriban pedig a királynak mellette egy nagy bég vala, kit Palatinusz-nak hívnak vala. Azt magához hívá, s megparancsolá, hogy mindjárást elindúlna, s a Vasapu szorosában megszállván, azt őrizné, s a tatár sereget azon át ne eresztené. S amaz a parancsnak engedelmeskedvén, a király azonnal még egynehány béget ada melléje, s díszruhát (khilat) öltvén reája: „Meglátnám (mit fogsz tenni)” - ily nyájas fölbuzdítással elbocsájtá őtet. S a Vas kapu felé vala menőben.

De Béla király is Magyarország nagyjait és minden hadseregét magához hívá, és Fehérvár előtt egybegyűjté. És a tatár seregre szemet fület tarta. - E részről a palatinusz is éjjel-nappal egyaránt azon szoros felé sietvén, a mint azután a Vaskapuhoz érkezék, ott seregével megpihene. És az útat elállván, erősen vigyázván, hogy az ellenség mihez kezdene, ott megvárá a harczot.

A történetbeszéllő úgy írja, hogy a király is, a másik részről, sereget gyűjtvén, dolgára vigyáz vala. Minden becses kincsét egybeszedetvén, Németország császárjának levelet íra, s kincseit feleségasszonya mellé adván, elküldé Németországba.

Maga pedig gondolóra veszi vala, hogy a világ sorsa mire juthatna, és a palatinusnál a dolgok hogyfolytára szemét fülét fordítja.

Azután a történetbeszéllők úgy mondják, hogy ama részen a tatárok, - minthogy Moldovába szakadatlan beütésök miatt az említett ország (Moldova) fejedelme és népe elköltöztek és Magyarországban telepedtek vala, - azon okból most Magyarországra támadni indulának. - Szállásról szállásra haladva, valamely napon azon szoroshoz érkezének, s seregök eleje hogy a Vaskapu helyéhez juta, hát látók, hogy az útja el van zárva, és hadsereg őrzi azt. A tatár seregnek azon része, mely már eljött vala, ott megálla; végre a szoros megtelék tatár néppel, és az útzáró őrseregre reá kezdének vívni. Számtalan tatár népet vesztének ott, de a viadal mind nagyobb lőn. A khánhoz hírmondó érkezék: a tatár khán aztán útat kerese hogy átmenne, de a palatínus a jövőket tekintet nélkül levágja vala.

Végre a khán is megérkezvén, az útját álló seregre oly annyira dühösen hezdének vívni, hogy szóval nem lehet meg mondani. Utóvégre tehát a tatár sereg diadalmas lőn, s a palatinus erősen megsebesülvén elszalada. A mint a palatinus elszalada, a tatárok a hegyszoroson átkelvén, Magyarország földjére lépének. - Azonban hogy a palatinus esetének híre a királyhoz eljuta (- pedig azon időben Csehországból segítséget kért vala -), azért Székes-Fehérvárról fölkelvén, Esztergom előtt a Duna folyón átmene, ésMoravá-ba (Morva) érvén, ott a Csehországból jövendő segítséget megvárá. - A khán pedig hogy Magyarországba juta, a mellette való khánokkal tanácskozván egyezkedék velök. A khánok egyikét Petha khan -nak hívják vala: azt a maga seregével Lengyelországba küldé. Mihelyt Petha khán Lengyelországba beüte, a lengyel király sereget külde ellene. Krakov nevezetű vár közelében a két sereg egymásra találván, nagy viadalt tartának. Azon csatában Petha khán meggyőzettetvén, egész serege elesék; egy sem menekedék meg, s nyomuk ott vesze.

Egy másik khánt Kajkan-nak hívnak vala, azt is külön járatra egynéhány ezer lovassal Moldava országra küldé.

Egy napon Kajkan tehát Erdélyországnak azon nehéz járatú hegyein áthágván, Szebenvára (Zibin ) közellében Otla (? Olta, Aluta) néven ismeretes folyó partján egy nagy falu vala, - oda érkezvén, az említett folyón átkele. Azonban hogy Erdély népéhez is ezen hír érkezék, azonnal ők is egybegyülvén, amazoknak elejökbe menének, és velők megütközvén, nagy viadalt tartának. Végre a tatár sereg elszaladván, ama zord hegység közé elrejtezék. De miután az erdélyiek megint kiki a maga helyére visszatértek vala, s már semmit nem félnek vala, ezt a khán mihelyt észrevevé, egyszerre reájok támadván, s Erdély vidékeit megrohanván, a népet kard élére kányák, s az egész országot főldúlák s elpusztíták. - Onnét azután tovább állván, megint a nagy khánhoz menének. - Azalatt Bathuszi Akdur khán is elindúlván, Szegedin-re szállott vala. Arra a helyre Kajkan is érvén, a nagy khánnal egybetalálkozék. Ott tanácskozást tartván, a királynak egy kikelő levelet írának; azt mondák; hogy „Te, ki Béla, Magyarország királya vagy! Ezennel tudjad, hogy hited és szertartásod szerint való életed mind hiábavaló. A kiralyság sem illethet tégedet: a királyság az én jogomhoz tartozik; mert két király egymás mellett nem lehet. Már most ha azt kívánod, hogy kardomtól megmenekedjél, hát nyakadra kötelet akasztván jőj el, térj a mi hitünkre és nekem légy szolgám, én pedig megint meghagylak s megerősítlek birodalmadban. - Ellenben ha erre reá nem állsz, készen tarthatod magadat mindenre. Mert íme én reád megyek, nem mondhatod azután, hogy, azt nem tudám.

Ily tartalmú levelet külde, a királynak és nyomban maga is a király ellen indúla.

Azonban a király is onnét elmenvén, s eljővén Pest városába bevonúlt vala, és seregét is mind beszállítván, s a várat erősen elsánczolván, senkit nem eresztett vala ki, mind addig, míg e részről a khán is, egy jó darab földön átjárván, Pesthez közel érkezett vala. És azon a helyen száguldozásokat indítván, a körülötte való vidékeket kizsákmányoltató. A király hollétéről azonban senki biztos hírt nem adhata. Ez pedig akkor, hogy feleségét és kincseit Németországba küldé, egyszersmind segítséget kért vala. Azon okból egy jeles német bég alatt számos sereg jött vala alá, Váczig a királynak segítségére.

Ugyanakkor a khán egy száguldozást rendezett (indított) vala, melynek alkalmával a tatár sereg hirtelen Vácz várára támadván, minthogy a várbelieket rajt kapák vigyázatlanságukon, a várt megvevék, s a férfiakat levágván, a nőket és gyermekeket rabságba ejték. Azután a várt fölgyújták s elpusztíták. Midőn pedig a tatárok onnét visszatérnek, láták mentőkben, hogy szemben velők csapat sereg jő. - Ugyanis a király Németországból segítséget kért vala: azon sereg épen az vala. A mint a két sereg ott egymásra talála, mihelyt ott egymásról tudást, hírt vőnek, azonnal hozzáfogának a viadalhoz. A tatárok erősebbek levén, záporként szórák a nyilakat. S a német sereget megvervén, egyszeriben megronták s megsemmisíték, bégjeit pedig fogságba ejték. Onnét azután visszatérvén, megint a tatár khánhoz csatlakozának.

Ezelőtt már említettük vala, hogy miután a tatárok háborgatásaik miatt Moldava fejedelme, Kuten vajda, országából sok népével elköltözvén, a (magyar) királytól lakóhelyeket kért vala, ez sok bégnek, szipáhinak s alattivalónak tulajdon földjeit kezeikből elvevén, Bogdan (Moldava) népének adta vala. Azért a magyar bégek s egyéb alattvalók ezt zokon vették, s igen megharagudtak vala. Pedig a király, mikor a tatár sereg beüte, mindent Kuten vajdával együtt szerez és rendez vala, s őt nagyon szereti vala.

Hogy tehát a tatárok jövének és Magyarországban sok kárt és pusztítást mívelének, az ország bégjei és népei ezen megbúsúlván, azt mondák, hogy most íme moldavai (boghdan) fejedelem okozta a tatárnak ide betörését: „mert ő azokkal egy értelemben van”. Ilyen gyanakodás támada köztük, és noha Boghdan népével egyesültek vala, még sem szereték egymást, és közölök a harag és gyűlölség el nem tünék. Végre, a tatár ezen hadakozása idejében, a magyar nép bégjeivel egybeállván, fejet emelének: „Minden bizonynyal - úgy mondának - Kuten vajdát elvesztjük; mert ő miatta jött reánk az ellenség. Azonkívül a király saját birtokainkat (földjeinket) erőszakosan kezünkből elvevén, ő neki és népének adta.”

Egy napon tehát, a németeknek is egy része velők tartván, fölfegyverkezének; mondának: „A király is az országra kész ellenséget hozott: menjen hát, és Boghdan népével (a kúnokkal) feleljen az ellenségnek.” - Így föllázadván, neki menének azon , háznak, amely ben Kuten fejedelem lakik vala; a házat körülvevék, és meg kezdék vívni. Végre Kuten ellen alkalmat találván, a házba betörének, s őtet kegyetlenül leválgák.

Pedig akkor, hogy az ellenség bejöve az országba, Bobhdan népe (a kúnok) egybegyűltenek vala, s fegyveres készület után látván, a királyhoz akarának menni, midőn innét annak híre juta közükbe, hogy a magyarok serege föllázadván, az ő fejedelmöket, Kuten vajdát megölték. Azonnal ők is fejet emelvén (föllázadván) azt határozák, hogy a tatár khánnal egyesülvén, a magyarokon bosszút állanának.

Ugyanakkor pedig a király részéről hozzájok meghívó mene, de azt ők semmi tekintetbe nem vevék. - Mihelyt a királynak hírűl adák, hogy úgy van a dolog, azokra hadsereget indíta: (a kúnok) pedig szembeszállván velők, azon sereggel megütközének, s a király serge ellen alkalmat találván, annak nagyobb részét megronták. Azok pedig nagy félelemmel elszéledvén s futásnak eredvén, egészen elpusztúlának.

Azonban a történetbeszéllők úgy hozzák meg, hogy ezalatt a tatár khán a királynak Pesten létéről biztos hírt vőn. Azért meg akará őtet ott támadni, de megint abbahagyá. A király is ott a környékből segítséget reménylvén, szüntelen várakozásban vala. Azután azon napokban Német-, Cseh-, Lengyelországokból számtalan sok sereg érkezvén segítségére, a király is fölkerekedék, s Pestből kimenvén, a tatár khán ellen indúla. - Másik felöl a khán is eszébe vevé magát, és seregét több csapatokra osztá, mindegyik csapatot egy-egy helyen lesbe állítá, s meghagyá nekik, „vigyázzanak, nehogy a király seregével szembe szállván, vele megütközzetek. Csak távol nézzétek: én merre megyek, ti is utánam eredvén, nyomban kövessetek.” Ugyanis ezen intézkedésének az vala czélja, hogy (csak) a királyi sereg elgyengülte után tartson vele diadalt. Azonban vizsga szemmel a király felé fordúlván, mihelyt annak nyoma mutatkozék, a khán is azonnal lóra üle, s seregét egy futamatnyira visszahuzá.

A király azon éjjel ugyanott megpihene. Beszéd közben, némelyek mondák, hogy a tatár sereg elfuta. - Mihelyt a hajnal jelei föltűnének, a király megint fölkerekedék. Egy futamatnyi földön áthaladta után egyszerre a tatár sereg leshelyéből előrohanván, mutatkozék. Hogy ezt láták, azt gondolák, hogy ihol itt a khánnal találkoztunk össze; és azonnal az egész magyar sereg minden fegyverével lóra pattanván, azt gondolván hogy „ihol van a khán” - az nap egész estig a tatárt űzegeték. Az éjjel pedig lóháton egész reggelig mint a csillagok az égen átvirrasztának. Reggelre kelvén, hogy a világ megvilágosodék, láták, hogy egy (oldal) felöl az ellenség mutatkozik.

Tehát az nap is üzék azokat, egész estig, míg tovább nem bírván az űzést abba kelle hagyniok.

Azonban oly annyira előre mentek vala, hogy a Tisza (folyó) közelében Agriaszomszédságába jutának. Hogy megestveledék, elfáradtan ott megszállának s megnyugovának.

A khán is a megmondott folyóhoz közel megszállván, egész seregével az nap megint egyesűle. Azután az éjjel, mi helyt a világ zaja zúgása megszűnék, á khán derék jeles khánjait mind magához hívá, és monda: „Tudjátok, lehetetlen hogy megint ilyetén jó alkalom kezünkbe kerülne. Azért mindjárt legyetek készen, minthogy ma éjjel az ellenségre éjjeli megtámadást indítunk.” A khánok erre csapatjaikat rendezék, s azután elnyargalván, a király seregét hat oldalról körülvevék, és legott azokra záporként kezdének nyilakat vetni. Oly szerfölött nagy sok nyilat ejtegetének, hogy az éjjel, reggel eljöttéig, kimondhatlan sok lovat és embert vesztének. S egyszersmind a sereg népe közöl számtalanokat sebbe ejtettek vala.

Reggelre kelvén a király is lóra üle, s csapatfait elrendezé. A királynak egy jeles testvére vala: az a királynak jobb szárnyán állítá. fől hadait, s a bal szárnyán a császártól segítségére jött német sereg rendezé magát. Azután az nap a tatárokkal egész nap leáldoztáig nagy viadalt tartának. - És mind a két részről sok nép vesze oda: különösen a tatársereg csapatonként nyílzáport, szórván, sok sereget tört vala meg. Olyannyira viaskodnak vala, hogy a csatatér színén való néppel harczolván . . . . . . . minden oldalról oly mértékben nyílzáport szórnak vala, . . . . . Végre a magyar sereget meggyőzvén, részét megtörék, részét sebbe ejték. A németeket is erősen megtörvén, (sokat) vesztettek vala (bennök). A király látá, hogy a tatár népen semmiképen nem nyerhet győzedelmet, (hanem) a maga serege nagyobbrészt megtöretvén legyőzeték. Azért mindjárt futásra tökélvén el magát, azon éjjel a király és testvére Kolomanusz lóra ülvén elfutának.

N'oldu ahváli bularin' dinle jár:

Má1 ü mülk, takht ü rakht her ne ki var

(Mi lőn dolga ezeknek halld meg barátom:

Pénzök földök, székök szerök a mi van)

Dsumleszin terk ejlejiben, aj aziz

Ejlediler kacsmagha ghájet szitíz

(Mindenöket elvesztvén, oh jámborom,

Elfutásra tőnek nagy iparkodást.)

Jügrük atlara olup bunlar szüvár,

Kacsdilar terk ejlejip námúsz ü 'ár.

(Gyors lovakra ezek fölülvén,

Elfutának, odahagyván híröket szemérmöket.)

Her kisi íle kacsardi joluna,

Kimsze bakmazdi onüne szonuna

(Minden ember úgy szalad vala útjának,

Senki nem néz vala se előre se hátra.)

Csúnki kardasila kacsdilar királ

Leskere dakhi n'olur, gör, szonra hál.

(Miután testvérivel elfuta a király,

A seregnek, haj mi lesz aztán dolga?)

Hogy ezeknek ily állapotjokat a tatár megtudá, azonnal lóra ülvén, éjjeli megtámadást tőn reájok, és azon sereget tökéletesen szétvervén, részint a Tiszába ugraszták, részint kard élére is hányák s kirablák őket. A király szomorúan elfutván, menőben vala.

E részről a tatárok a megvert sereg holmijét prédára hányák, és a körülötte való helyeket tűzzel-vassal pusztíták. Szintén a hatalmokba (kézre) került tartomány népét megtörvén, az asszonyokat s gyermekeket rabokká tevék. Azután a khán onnét elmenvén, általkelt a Dunán és Ó-Budán (Eszki-Budin) álla meg. Miután némi ideig ott megnyugodott vala, aztán megint a khánokat száguldozásra ereszté, a kiket is mindeniket egy-egy tájékra küldvén, mindenfelé az országot dúlák és pusztíták. Közöttük egy Szafan-nak nevezett khánja is vala. . . . . . . ra[7] küldvén, oda eredvén, meghódította vala azt.

De már ezelőtt is megírák, hogy (a király) még a hadjárat előtt feleségét és sok kincsét Németországba küldötte vala. Azért, hogy a viadalban meggyőzeték, a császárhoz mene. Azonban a történetbeszéllő úgy beszélli, hogy a viadalban megmaradt császári bégek a királyról s a magyar bégekről a császárnak panaszolkodván, mondának: „Felséges császár! Nekünk a tatár seregtől nem vala mit félnünk. Hanem hogy azon válságos helyzetben Boghdan népe (a kúnok) és a magyar bégek között viszályok támadának, s (ezek) a boghdani (kún) fejedelmet megölék, azért ők okozák, hogy a tatárok ellenünk alkalmat találván, oly fölötte sok kárt és pusztítást mívelének.” Így bánatosan, könyek között mondák el panaszukat.

A császár e dolgokat figyelmesen tudomásúl vevé; megharaguvék, és Béla királyt megfogatván, egy erős várba fogságba vetteté.

Azután az auctornak beszéde úgy van, hogy mikor a tatár khán a királylyal viadalt tarta, a királyi pecsét a khánnak kezébe kerüle. És a király divánjához tartozó egynéhány scriba (írnok, secretarius) is kézre kerülvén, a khánhoz mint szegény foglyok jövének.

A királynak testvére Kolomanusz pedig, ki a viadalban megveretvén elszaladott vala, azon a vidéken egy nehéz járatú hegységben tartózkodván, mindenfelé legnagyobb figyelemmel vala. A khán tehát, mihelyt ezt eszébe vevé, azonnal mintegy a királynak szájából Kolomanusznak ily levelet írata „Te, ki testvérem vagy, Kolomanusz! Tudtodra legyen, hogy én mostanában (megint) sereget gyűjtök. Azért te is, veled való seregeddel minél hamarább jőj el, s csatlakozzál hozzám, hogy ismét indúlván, a khánon bosszút álljunk.” Azután a levelet a királyi pecséttel megpecsételvén, a király népéből a khánhoz állott egynéhány ember által Kolomanusznak elküldé. Azonközben a tatár khán egynéhány ezer embert Kolomanusz útjára lesbe helyezett vala. Azután Kolomanusz, mihely a levél hozzája érkezék, csakugyan onnét fölkerekedék. De útközben a tatárok reá, támadának, és seregét megvervén, egészen szétugraszták őket. Maga Kolomanusz pedig nem tuda megmenekülni a futásban, hanem elfogaték.

E felöl pedig, hogy a német császár a királyt fogságba vetteté, ez elgondolván magában, hogy mi volna oka és czélja az ő fogságba vettetésének, az iránt a császárhoz levelet íra. A mint e levél a császárhoz érkezék, ez neki ily feleletet külde reá: „Hogy reád ellenség jőve, te én tőlem kérél segítséget; én kérésedet el is fogadám, és segítségűl derék jeles bégjeimet és hadseregemet mind neked adám. De a te néped között régi rossz tettek folytak, s régtőlfogva a barátság megbomlott vala. Minthogy tehát közötte csak ellenségeskedés és viszály vala, hogy állhatál aztán az ellenség eleibe? Így tehát csalásoddal annyi derék emberemet ejtéd veszedelembe, és azonkivűl hogy véghetetlen sok kincsemet hiába elköltéd, még annyi seregemet is porba hullatád. E dologban csakugyan egyszer napfényre jutának a te vétkeid. Immáran, ha az én kezemből ki akarsz szabadúlni, mindaddig, míg a nekem tett kárt meg nem téríted, neked sehogy nem juthat szabadúlás.” - Ily feleletet ada neki. A király látá, hogy miután e nagy szerencsétlenség és nyomorúság, és ily viszontagságok jutottak reá, ő már senkitől hűséget és segítséget nem reménylhet; végre tehát a mi kincse vala; azt a császárnak adá, és annakfölötte még sok drága kővel kirakott eszközét is, s egyszersmind megigéré, hogy ha egészen visszanyerendi országát, abból is még (egy részt) enged által ajándékúl a császárnak birtokába.

Mihelyt a király minden kincse odaengedésével a császárnak kezéből kiszabadúla, ott egy perczig sem maradván tovább, Rím (Róma)-ország felé a pápához fordúla. A római pápa is őt tisztességgel és kegyességgel fogadá, és a király tőle hadsereget és pénzt kére segítségűl. A pápa tehát sereget gyűjtvén, a királyt nagy meggondozással elbocsájtá. Azután hajóra szállván, kedvező széllel Rodusz szigete fele indúla. És ezen sziget uraitól is pénzt és segítséget kére. És csak ugyan azoktól is a kegyesség jó reményét és a férfias segítség jeleit nyeré: ők fölkarolók az ő ügyét és készűlének, neki sereget adni.

Azonban a történetbeszéllésben úgy következik, hogy, mikor a tatárok Magyarországot elfoglalván, népét erőszakosan az országból elhajtották, a viadalban még megmaradott bégek is, részint Németországban, részint a határszéli tartomány okban, oly szándékkal hogy az események menetét megvárják, vagy letelepedtek, vagy a körülötte való várakba elszéledtek vala. - A háború miatt pedig a németekkel ellenkezésbe estek vala.

Azalatt e részről a tatár khán is az országot erősen dúlja s pusztítja. - Azután a császár is látá, hogy a tatár már az ő határán való tartományt pusztítja, és azért megparancsolá, hogy még mielőtt Magyarország még érintetlen részeit a tatár földúlná és kirabolná, a németek menjenek és pusztítsák el. Ekképen a németek is beütvén, azon még érintetlen helyeket, melyek a magok határán valának, füldúlák és kiprédálák. És minthogy a tatár khán ellen való hadakozásban a németeknek sok népölt odaveszett vala, s ezt a magyarokra rótták vala; azért, hogy a császártól ily jó alkalmat nyerének, dulának fel annyi sok helyet, és a magyarokat, ellenség gyanánt, részint leölvén részint megfosztván, parancsvételük ellenére is mindenféle kihágásokat és kegyetlenségeket mivelének. Azért ezen pusztítgatások miatt a magyar nép igen fölindúla.

Azonban hogy a király a római pápától segítséget vett, és seregkérés végett a Rodusz szigetebeli urakhoz járúlván, azok is sereget adtak vala, akkor már csak azon vala, hogy megint hadakozásra indúlna. Egyszersmind a magyarokhoz szakadatlanúl járnak vala hírvivői. A mint a németek ellenségképen e nagy kegyetlenségeket mívelék, a több magyar bégek egybegyűlvén, hogy nem tudtak másképen segíteni, ők is fölkelének azon szándékkal, hogy Horvátországba ütvén be, ott összetalálkoznának a királylyal. Azután, hogy fejet emelvén lábra kelének, a császárhoz hallgató két várat hirtelen megvevének, és minden bennevaló népet, asszonyostúl gyermekestűl levágván, a várakat leronták s az előtalált kincseket és jószágokat mind prédára hányák. És sok német népet elvesztvén, egynéhány előkelő embert is fogának el. Így azután elindúlának, és Horvátországba ütvén be, ott egész figyelemmel a király felé fordulván, azt megvárák.

A történetbeszéllők és régiségtudók továbbá úgy beszéllik, hogy e részről a tatár khán Bolgár és Rúm országokra száguldozást eresztett, és azon tartományokat is pusztította és az asszonyokat és gyermekeket rabságba hurczolván, a férfiakat legnagyobbrészt leölette vala. Azután mindegyik, az ő bejárta tartományból visszatérvén, megint a khánnal egybetalálkozának és hozzá csatlakozának.

A mint a tatársereg megint egybegyűlt vala, abba egyezének meg, hogy Németországot is megtámadván, azt elpusztítsák. De a császár is hogy ezeknek ily szándékukról kémei által értesüle, azonnal sereget kezde gyűjteni, és megparancsolá, hogy a határszéleken való várakat jól megőrizvén és megerősítvén, mindenképen vigyáznának.

Mihelyt azért a khán megtudá, hogy a császár sereget gyűjtött, egészen elálla az ő szándékától és a Dunán átkelvén, Cseh- és Morava (Morva) országokra támada, és azon tartományokat tűzzel-vassal földúlván, pusztává tevé.

Ekképen a khán azon országokat egész három esztendeig dúlogatá, és pusztítgatá, és mindenfelé rontást és pusztarágot mivele. E közben három év lejárta után, - akkor időben pedig Esztergam (Ösztörgun) alatt[8] egy nagy vár vala s azt a khán már több ízben szép szóva fölkérte vala uraitól. Végre, minthogy evvel semmit nem gondoltak vala, reá menvén, a várat megszállá. Sok megrohanást tétete, de végre hogy meg nem veheté, parancsolatjára az egész seregnek megmondhatatlan sok fát kelle összehordani. Azután az egész vár körül fölrakák a fát, a várfalaknál is magasabbra emelvén föl azt. S tüzet vetvén belé, a várbelieket kegyetlen kínokkal megégetvén elveszték. Egy követ sem hagyának a másikon.

Azután Székes-Fehérvár felé vonúlván, azt is elpusztíták.

Azonban, hogy Béla király is megtudá és észrevevé, hogy egy részről a khán , másfelől a császár az ő országát pusztítgatja, ennek meggondolásán hol fölindúlván hol elbúsúlván, végre a roduszbeli uraktól elbúcsúzék és seregét hajóra szállítván és vitorláit eresztvén, azon nagy hadsereggel a khán ellen indúla.

A khán e dolgokról hírt vevén, azonnal Ó-Budát is elpusztíttatá. Azután egész seregével a Dunán átkelvén, onnét megint Tatárországba vevé útját. - E felöl pedig Béla király szállásról-szállásra haladtában, egy napon megint Magyarországba tevé be lábát. Megszemlélé, hogy a napok eseményei az ország minden zugának más színt adtak, és azon való elbúsúlással ére székvárosához. De mindéltig országának elpusztítása miatt nagy bánattal vala. Annakutána még tizenöt évig húzván életét, e világból kimúlék. A Duna, közepén való egy szigeten, az ott épült templomban temeték el.

Seráb-i telkh-kám szondu ana merg:

Kharáb abád-i dehri ejledi terk.

(A keserű italt nyújtá neki a halál:

Az élet pusztúlt mezejét elhagyá.)

---

[1] Így írom e szót, maga a kézirat pontozása szerint, mely a két első önhangzót is u, ű-nek írja:  nem „Engerusz." Mert ugyanis csak Hungarus-ból lett a török szóalak.

[2] Így írva:  kihagyásával is. Nyilván való, hogy az szláv nevezet: sztulni, mely melléknévi képződés, ettől sztul mint magyar szék-es. Németül: Stuhl-weissenburg.

[3] Mindenkor a török Nimcse-t  evvel: Német adom vissza.

[4] E néven a szerző későbben is Olasz-országot érti.

[5] Tulajdonképen 198-at mond, szavakkal írva, nem számjegyekkel. Alkalmasint 1098-at félrenézte 198-nak.

[6] Alkalmasint a  (de =ban, ben) hibásan kétszer van írva, és  (Egru)-val akarja nevezni a „monasterium de Egrus-t.”

[7] De előtte hiányzik, hogy mire, s helye sem hagyatott meg a talán rubricával íratandó szónak.

[8] Tulajdonképen Esztergamhoz csatlakozó lefelé (való) részen v. oldalon