1943. január 12-14. között az oroszok áttörték a doni magyar arcvonalat, a 200 ezres seregből több mint 100 ezren soha nem tértek haza...
Emlékezzünk rájuk!
Tiberio
Ifj. Sarkady Sándor: A doni hősök emléke kötelez
| |
| |
| |
| |
| |
Most, január 12-én, az ő emlékük előtt tisztelgünk fejet hajtva.
ifj. Sarkady Sándor
Emlékezzünk a Donnál elesett hősökre!
65 évvel ezelőtt volt a magyar hadtörténet legnagyobb veresége
65 évvel ezelőtt, 1943. január 12-14. között az oroszok áttörték a gyenge ellenállást tanúsító doni magyar arcvonalat, ennek során odaveszett a 2. magyar hadsereg jelentős része: a 200 ezres seregből 120 ezren soha nem tértek haza.
A védekezéstől a pánikig
1942 végére az olasz-német egységek súlyos vereséget szenvedtek Afrikában, november 8-án sikeresen lezajlott az amerikai-angol partraszállás Északnyugat-Afrikában. Az Afrikakorps felszámolása már csak idő kérdése volt. 1942 júniusától kezdve az amerikai erők kezdtek fölénybe kerülni a Csendes-óceánon, ugyanakkor a keleti fronton, ami magyar szempontból a leglényegesebb volt, a német tervet a nagy nyári offenzíva keretében nem sikerült végrehajtani. A II. magyar hadsereget áprilisban azzal indították útjára, hogy feladata éppen e nyári hadművelet támogatása lesz a második vonalban, ehelyett azonban a nagyjából 200 ezer tiszt és katona a tél beállta után a Don-kanyarban, Voronyezstől délre, mintegy 200 kilométer szélességű frontszakaszon találta magát egy eleve teljesíthetetlen katonai feladattal szembesülve.
A feladat teljesítését több tényező hátráltatta. Először is az, hogy a frontszakasz egészét sem tudták birtokba venni, mivel a szovjet erőknek sikerült a Donon innen néhány támaszpontot fenntartaniuk. A támaszpontokért folytatott csatában a hadseregnek már jelentős veszteségei voltak, megszerzésük azonban nem sikerült. Másodszor, a frontszakasz egy nagyon jól felszerelt hasonló nagyságú erő számára is túlságosan hosszú volt, és harmadszor: a II. hadsereg egyáltalán nem volt jól sem felszerelve, sem ellátva. A megígért nehéztüzérségi egységeket a németek nem szállították le, és ilyen védelemről nem is gondoskodtak. A nyári offenzíva jegyében viszont a katonákat nem látták el téli felszereléssel, majd az is kiderült, hogy az erős fagyban a fegyverek jó része használhatatlan.
Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka, kétségkívül tudta, hogy szovjet támadás esetén hadseregének katasztrófája elkerülhetetlen, és a szükséges vészjelzéseket le is adta. Hogy ezekre sem a magyar vezérkar, sem Horthy, mint a hadsereg ura, sem - végül - a német illetékes parancsnokságok nem reflektáltak, arról kétségkívül nem Jány tehetett. Ő arról tehetett, hogy a körülmények világos felismerése ellenére a végsőkig való kitartásra adott parancsot, és álláspontja mellett mindvégig kitartott. Ezt ugyan nem csak ő, de Hitler és Sztálin is megkövetelte a katonáktól, de általános értelemben mégsem lehetett a katonai etika követelményének tekinteni.
Érdekes módon létszámukat tekintve a magyarokkal szemben felvonuló szovjet csapatok még 1943 januárjában sem voltak fölényben a hadsereg teljes frontján. Jány és vezérkara kezdettől igyekezett felkészülni a védekezésre, ám ebben több tényező is hátráltatta őket, főként, hogy a használható csapatokat a németek saját egységeikhez rendelték. Az egyik esetben Jány magából kikelve üvöltött Hermann von Witzlenben vezérőrnagy összekötőtiszttel, a németek ekkor döntöttek arról, hogy az első adandó alkalommal leváltják őt. Bár januárig nem következett be nagyobb támadás, a katonák állapota aggasztóan leromlott. Sokakat vittek végkimerüléssel kórházba, a hideg és a kevés fűtőanyag, illetve a táplálkozási hiányosságok az egész hadsereg erőnlétét aláásták.
A katasztrófa pedig január 12-én menetrendszerűen elkezdődött. A szovjetek előbb az egyik (Uriv), azután egy másik támaszpontnál (Scsucsje) törtek át. Segítség nem volt, mivel a magyarok jobbján álló olasz egységeket a szovjetek már szétszórták és felmorzsolták, a másik oldalon álló német hadtest pedig nem mozdult. A szovjet támadással párhuzamosan a tél is hátráltatta a védekezést: a január eleji olvadást -10 celsius fokos hideg váltotta fel, a fegyverek befagytak, a havas utakon lehetetlenné vált a csapatok gyors átcsoportosítása. Éjszakánként már - 40 celsius fok volt, így a sebesültek egytől egyig megfagytak. A védekezés hamarosan pánikká változott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a menekülést már semmilyen módon nem tudják feltartóztatni.
Legtovább a III. hadosztály tartotta magát, ám a németek is őket használták ki leginkább: csapataiknak megtiltották a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket és a hadtestparancsnokot is durva elbánásban részesítették. A menekülő katonák így azt érezték, hogy egyszerre kell a szovjetekkel, a németekkel és az időjárással is megküzdeniük - írta Ungváry Krisztián monográfiájában.
A tragédia több szempontból is jelentős helyet kap a magyar hadtörténtben. A rendkívüli szenvedések és a Mohácshoz hasonlítható vereség mellett egyben a felsőbb katonai vezetés is elégtelenre vizsgázott, annak ellenére, hogy a vereség több szempontból nem volt eleve elrendelve. A magyar tisztekben a németek felé érzett kisebbségi komplexus mindennél erősebb volt, így a túlteljesítési kényszer és a maximális önsajnálat hajszolta bele őket a végső kitartás lehetetlenségébe.
Sokan épp ezért brutálisan akarták fenntartani a fegyelmet, a kivégzések állandóvá váltak, ám egy idő után ez is elvesztette hatását: a katonákat addigra teljesen eltompította a szenvedés. A visszavonulás után írt harctudósítások egy része tele van gyalázkodással. Lóskay Ferenc ezredes képes volt utólag készített harctudósításában leírni, hogy "szívből megutáltam a magyar bakát, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megbocsátok neki [...] A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. [...] Legénység csak akkor kapott enni, ha ötvenes csoportokban, tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt őket nyilvántartásba vette összes adataikkal. [...] Négyfőnyi, csendőrökből álló és géppisztollyal felszerelt kivégzőrészleg, mely állandóan kísért, szűkebb törzsemhez tartozott. [...] A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. |…| Tiszti őrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült. [...] Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem."
Ebben a helyzetben Jány is értelmetlen akcióba fogott: miután nem sikerült magát von Paulushoz hasonlóan a szovjetekkel bekeríttetnie, január 24-én kiadta híressé vált hadparancsát. A német hadvezetés ugyanis 24-én döntött arról, hogy a magyarokat kivonja az arcvonalból, és az erről szóló intézkedés mintegy a magyarokat tette felelőssé a katasztrófáért. Jány ezt már nem tudta elviselni, és a felelősséget a hadparanccsal a csapatai nyakába varrta.
"A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott [...] Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. [...] A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. [...] Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyja, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk."
Ez persze nem volt általános: sokan sem felkoncolásokkal, sem becsmérlésekkel nem büntettek. Voltak olyan tisztek, mint Farkas Antal alezredes vagy Sárkány Jenő, a III. hadtest vezérkari főnöke, akik a kilátástalan helyzet miatt az öngyilkosságba menekültek. Stomm Marcell altábornagy Jányhoz hasonlóan lelki mélypontra került, ám ő inkább feloszlatta hadtestét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Az ő tette egyedülálló: a magyar hadtörténelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy felelős parancsnok szélnek eresztette volna egységét. Bár a döntés hibás volt, mégsem járt a Jányéhoz hasonló szégyennel. Stomm ráadásul maga is a hadszíntéren volt, és a fűtött helységekből irányító Jányval szemben maga is osztozott a szenvedésekben: február 3-án szovjet fogságba esve lábait amputálni kellett.
A megfilmesíthetetlen borzalom
Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát: "Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy [...] filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a 'dokumentációs' filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden mindegy. [...]
Pereg a film. A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt 'határ' felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett 'résen' zökkenőmentesen csúsztak át azok, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. [...]
De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat…"
A szemtanúk és elemzők arról tudósítanak, hogy a magyar katonák tisztességgel megfeleltek minden elvárható követelménynek, azt azonban senki sem állítja, hogy lelkesedtek volna a hazájuktól elmondhatatlan távolságban kanyargó Don folyó birtokba vételéért. Arra pedig egyáltalán nem voltak készek, hogy nyitott szemmel meneteljenek a biztos és már katonai szempontból is értelmetlen halálba. Azt nem lehet megállapítani, hogy mennyire hatott vagy nem hatott a honvédek körében a bolsevizmustól való félelem. Sok jele van mindenesetre annak, hogy ha talán meg is volt a maguk elítélő véleménye a rendszerről, azt nem azonosították sem az orosz átlagkatonával, "Ivánnal", sem - és még kevésbé - a lakossággal.
Végül is összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra. A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük - kisebb kiegészítéssel - továbbra is a Szovjetunióban maradt, de már csak megszállási, főleg vasút-biztosítási és partizán-elhárítási feladatokkal. Az utóbbit azonban feljegyzések és visszaemlékezések szerint a magyar egységek lanyhán látták el. Az ukrán nemzeti partizánalakulatokkal helyi megegyezések, majd, úgy tűnik, hogy általános jellegű, felső szintű megállapodás is született arról, hogy egymást igyekeznek elkerülni.
A II. hadsereg pusztulása - bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni - az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét.
A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki. Jány 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hadseregparancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, nyugállományba vonult. A háború végén nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, tudva, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak, végül 1947. november 26-án végezték ki, 1991-ben pedig rehabilitálták.
------------------------------
A védekezéstől a pánikig
1942 végére az olasz-német egységek súlyos vereséget szenvedtek Afrikában, november 8-án sikeresen lezajlott az amerikai-angol partraszállás Északnyugat-Afrikában. Az Afrikakorps felszámolása már csak idő kérdése volt. 1942 júniusától kezdve az amerikai erők kezdtek fölénybe kerülni a Csendes-óceánon, ugyanakkor a keleti fronton, ami magyar szempontból a leglényegesebb volt, a német tervet a nagy nyári offenzíva keretében nem sikerült végrehajtani. A II. magyar hadsereget áprilisban azzal indították útjára, hogy feladata éppen e nyári hadművelet támogatása lesz a második vonalban, ehelyett azonban a nagyjából 200 ezer tiszt és katona a tél beállta után a Don-kanyarban, Voronyezstől délre, mintegy 200 kilométer szélességű frontszakaszon találta magát egy eleve teljesíthetetlen katonai feladattal szembesülve.
A feladat teljesítését több tényező hátráltatta. Először is az, hogy a frontszakasz egészét sem tudták birtokba venni, mivel a szovjet erőknek sikerült a Donon innen néhány támaszpontot fenntartaniuk. A támaszpontokért folytatott csatában a hadseregnek már jelentős veszteségei voltak, megszerzésük azonban nem sikerült. Másodszor, a frontszakasz egy nagyon jól felszerelt hasonló nagyságú erő számára is túlságosan hosszú volt, és harmadszor: a II. hadsereg egyáltalán nem volt jól sem felszerelve, sem ellátva. A megígért nehéztüzérségi egységeket a németek nem szállították le, és ilyen védelemről nem is gondoskodtak. A nyári offenzíva jegyében viszont a katonákat nem látták el téli felszereléssel, majd az is kiderült, hogy az erős fagyban a fegyverek jó része használhatatlan.
Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka, kétségkívül tudta, hogy szovjet támadás esetén hadseregének katasztrófája elkerülhetetlen, és a szükséges vészjelzéseket le is adta. Hogy ezekre sem a magyar vezérkar, sem Horthy, mint a hadsereg ura, sem - végül - a német illetékes parancsnokságok nem reflektáltak, arról kétségkívül nem Jány tehetett. Ő arról tehetett, hogy a körülmények világos felismerése ellenére a végsőkig való kitartásra adott parancsot, és álláspontja mellett mindvégig kitartott. Ezt ugyan nem csak ő, de Hitler és Sztálin is megkövetelte a katonáktól, de általános értelemben mégsem lehetett a katonai etika követelményének tekinteni.
Érdekes módon létszámukat tekintve a magyarokkal szemben felvonuló szovjet csapatok még 1943 januárjában sem voltak fölényben a hadsereg teljes frontján. Jány és vezérkara kezdettől igyekezett felkészülni a védekezésre, ám ebben több tényező is hátráltatta őket, főként, hogy a használható csapatokat a németek saját egységeikhez rendelték. Az egyik esetben Jány magából kikelve üvöltött Hermann von Witzlenben vezérőrnagy összekötőtiszttel, a németek ekkor döntöttek arról, hogy az első adandó alkalommal leváltják őt. Bár januárig nem következett be nagyobb támadás, a katonák állapota aggasztóan leromlott. Sokakat vittek végkimerüléssel kórházba, a hideg és a kevés fűtőanyag, illetve a táplálkozási hiányosságok az egész hadsereg erőnlétét aláásták.
A katasztrófa pedig január 12-én menetrendszerűen elkezdődött. A szovjetek előbb az egyik (Uriv), azután egy másik támaszpontnál (Scsucsje) törtek át. Segítség nem volt, mivel a magyarok jobbján álló olasz egységeket a szovjetek már szétszórták és felmorzsolták, a másik oldalon álló német hadtest pedig nem mozdult. A szovjet támadással párhuzamosan a tél is hátráltatta a védekezést: a január eleji olvadást -10 celsius fokos hideg váltotta fel, a fegyverek befagytak, a havas utakon lehetetlenné vált a csapatok gyors átcsoportosítása. Éjszakánként már - 40 celsius fok volt, így a sebesültek egytől egyig megfagytak. A védekezés hamarosan pánikká változott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a menekülést már semmilyen módon nem tudják feltartóztatni.
Jány Gusztáv és Stomm Marcell
A magyar vezérkar reakcióiLegtovább a III. hadosztály tartotta magát, ám a németek is őket használták ki leginkább: csapataiknak megtiltották a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket és a hadtestparancsnokot is durva elbánásban részesítették. A menekülő katonák így azt érezték, hogy egyszerre kell a szovjetekkel, a németekkel és az időjárással is megküzdeniük - írta Ungváry Krisztián monográfiájában.
A tragédia több szempontból is jelentős helyet kap a magyar hadtörténtben. A rendkívüli szenvedések és a Mohácshoz hasonlítható vereség mellett egyben a felsőbb katonai vezetés is elégtelenre vizsgázott, annak ellenére, hogy a vereség több szempontból nem volt eleve elrendelve. A magyar tisztekben a németek felé érzett kisebbségi komplexus mindennél erősebb volt, így a túlteljesítési kényszer és a maximális önsajnálat hajszolta bele őket a végső kitartás lehetetlenségébe.
Sokan épp ezért brutálisan akarták fenntartani a fegyelmet, a kivégzések állandóvá váltak, ám egy idő után ez is elvesztette hatását: a katonákat addigra teljesen eltompította a szenvedés. A visszavonulás után írt harctudósítások egy része tele van gyalázkodással. Lóskay Ferenc ezredes képes volt utólag készített harctudósításában leírni, hogy "szívből megutáltam a magyar bakát, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megbocsátok neki [...] A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. [...] Legénység csak akkor kapott enni, ha ötvenes csoportokban, tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt őket nyilvántartásba vette összes adataikkal. [...] Négyfőnyi, csendőrökből álló és géppisztollyal felszerelt kivégzőrészleg, mely állandóan kísért, szűkebb törzsemhez tartozott. [...] A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. |…| Tiszti őrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült. [...] Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem."
Ebben a helyzetben Jány is értelmetlen akcióba fogott: miután nem sikerült magát von Paulushoz hasonlóan a szovjetekkel bekeríttetnie, január 24-én kiadta híressé vált hadparancsát. A német hadvezetés ugyanis 24-én döntött arról, hogy a magyarokat kivonja az arcvonalból, és az erről szóló intézkedés mintegy a magyarokat tette felelőssé a katasztrófáért. Jány ezt már nem tudta elviselni, és a felelősséget a hadparanccsal a csapatai nyakába varrta.
"A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott [...] Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. [...] A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. [...] Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyja, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk."
Ez persze nem volt általános: sokan sem felkoncolásokkal, sem becsmérlésekkel nem büntettek. Voltak olyan tisztek, mint Farkas Antal alezredes vagy Sárkány Jenő, a III. hadtest vezérkari főnöke, akik a kilátástalan helyzet miatt az öngyilkosságba menekültek. Stomm Marcell altábornagy Jányhoz hasonlóan lelki mélypontra került, ám ő inkább feloszlatta hadtestét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Az ő tette egyedülálló: a magyar hadtörténelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy felelős parancsnok szélnek eresztette volna egységét. Bár a döntés hibás volt, mégsem járt a Jányéhoz hasonló szégyennel. Stomm ráadásul maga is a hadszíntéren volt, és a fűtött helységekből irányító Jányval szemben maga is osztozott a szenvedésekben: február 3-án szovjet fogságba esve lábait amputálni kellett.
A megfilmesíthetetlen borzalom
Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát: "Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy [...] filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a 'dokumentációs' filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden mindegy. [...]
Pereg a film. A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt 'határ' felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett 'résen' zökkenőmentesen csúsztak át azok, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. [...]
De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat…"
A szemtanúk és elemzők arról tudósítanak, hogy a magyar katonák tisztességgel megfeleltek minden elvárható követelménynek, azt azonban senki sem állítja, hogy lelkesedtek volna a hazájuktól elmondhatatlan távolságban kanyargó Don folyó birtokba vételéért. Arra pedig egyáltalán nem voltak készek, hogy nyitott szemmel meneteljenek a biztos és már katonai szempontból is értelmetlen halálba. Azt nem lehet megállapítani, hogy mennyire hatott vagy nem hatott a honvédek körében a bolsevizmustól való félelem. Sok jele van mindenesetre annak, hogy ha talán meg is volt a maguk elítélő véleménye a rendszerről, azt nem azonosították sem az orosz átlagkatonával, "Ivánnal", sem - és még kevésbé - a lakossággal.
Végül is összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra. A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük - kisebb kiegészítéssel - továbbra is a Szovjetunióban maradt, de már csak megszállási, főleg vasút-biztosítási és partizán-elhárítási feladatokkal. Az utóbbit azonban feljegyzések és visszaemlékezések szerint a magyar egységek lanyhán látták el. Az ukrán nemzeti partizánalakulatokkal helyi megegyezések, majd, úgy tűnik, hogy általános jellegű, felső szintű megállapodás is született arról, hogy egymást igyekeznek elkerülni.
A II. hadsereg pusztulása - bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni - az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét.
A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki. Jány 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hadseregparancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, nyugállományba vonult. A háború végén nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, tudva, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak, végül 1947. november 26-án végezték ki, 1991-ben pedig rehabilitálták.
------------------------------
http://images.google.hu/
65 éve ezen a napon kezdõdött meg a magyar történelem legnagyobb véráldozattal járó ütközete a Don folyónál, ahol a 2. Magyar Hadsereg 1943 januárjában 208 kilométeres, mélység nélkül kiépített arcvonalat védett kilenc hadosztállyal. A máig egymásnak ellentmondó adatok 93 és 141 ezer fõ közé teszik a sokszoros túlerõben támadó Vörös Hadseregtõl elszenvedett veszteségeinket.
„Nem megfelelõ fegyverzettel, felszereléssel, hiányos téli öltözetben, de töretlen bizakodással" – így jellemezte egy háborús veterán, a szõgyéni Fábián Ferenc a szovjet áttörésére mínusz 30-35 fokos hidegben várakozó magyar katonákat.
Történelmünk folyamán katonaságunk még soha nem harcolt a magyar határoktól ekkora távolságra. A német elõrenyomulás 1941-42-es megtorpanása után egyre világosabbnak tûnt, hogy a háború menete megfordult. A könnyített felszereléssel rendelkezõ, alacsony harcértékû magyar katonai egységeket olyan frontszakaszra helyezték, ahol egy nehézfegyverekkel és légi támogatással rendelkezõ haderõ is komoly erõpróbára számíthatott.
Véres harcok Urivnál
A Don folyó magyar védelmi szakaszán három kisváros hídfõként várt honvédjeinkre: Scsucsje, Korotojak és Uriv. A városok elfoglalása a továbbnyomulás vagy a tartható arcvonal kialakításának egyik feltétele lett volna. 1942. július 18-án véres harcok közepette rohanta le n az urivi szovjet hídfõt a 7. könnyû hadosztály és a Zádor-csoport. Közben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg. A magyar hadsereg ellentámadást akart intézni, gyalogsági támogatásként a 12. könnyû hadosztály volt kijelölve, amely augusztus 6-án érkezett meg Korotojakhoz. A katonák majdnem ezer kilométert gyalogoltak az elõzõ napokban, mert a vonatok korábban rakodtak ki, hogy minél hamarabb indulhassanak vissza a hátországokba. A páncélosokkal kiegészített erõsítéssel szeptember 3-ra sikerült teljesen megtisztítani a korotojaki hídfõt, de a 12. hadosztályt ki kellett vonni a körzetbõl, mert akkora veszteségeket szenvedett el.
Az augusztus 20-án repülõgép-szerencsétlenséget szenvedett Horthy István halálának híre tovább rombolta a morált a magyar katonák között. A szovjet csapatok folyamatos utánpótlása miatt Urivnál a harcok súlyos áldozatok árán október elejéig elhúzódtak és végül az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a nagy stratégiai jelentõségû területet. Ezzel a 2. magyar hadsereg támadó hadmûveletei be is fejezõdtek, megkezdték a felkészülést a téli védekezésre.
Míg az újonnan kialakult, nehezebben védhetõ frontvonal mögött a magyarok szállítási gondokkal és a szokatlan, fagyos hideggel küszködtek, addig a szovjet csapatok hatalmas erõket sorakoztattak fel az 1943. januárban meginduló támadásokhoz. A magyarok nagy része mindvégig nem kapott téli felszerelést, a németek által ígért szállítóeszközök soha nem érkeztek meg. Ráadásul a tél beálltával a szovjet hadsereg bárhol átkelhetett a befagyott folyón.
Egyedül maradtunk
Az erõviszonyokat felismerve Italo Gariboldi, a szintén a Donnál állomásozó olasz II. alpini hadtest parancsnoka 1942. december 19-én kieszközölte csapatainak visszavonását, ezzel hátrébb húzódtak a német egységek is. A fronton már ekkor több száz kilométeres rés keletkezett, melyen elkezdtek beözönleni a szovjet csapatok. A 2. hadsereg felett rendelkezõ Jány Gusztáv szintén kérte, hogy a magyarok is visszavonulhassanak, de erre a német hadvezetés nem adott engedélyt.
A német hadvezetésnek nem voltak illúziói a szövetséges haderõk harcértékét illetõen, amit csak megerõsített a 6. német hadsereg szárnyait biztosító 3. és 4. román hadsereg 1942. novemberi gyors összeomlása. Ráadásul a német hadiipar még a saját csapatok ellátására sem volt teljességgel képes, így Berlin nem volt abban a helyzetben, hogy a magyar csapatok kiszállítást követõ felfegyverzésére tett ígéreteit teljesítse. A késõbbi védelmi harcokban különösen hiányoztak a páncélosok, a páncéltörõ fegyverek, valamint a tüzérségi vontató eszközök. Ezért kellett a gyengén felfegyverzett 2. magyar hadseregnek – amely július 9-tõl a Weichs vezérezredes fõparancsnoksága alatt B hadseregcsoport állományába tartozott – 1943 elején a Voronyezs és Pavlovszk közötti mintegy 200 kilométeres arcvonalat kellett védenie. Számottevõ erõsítések hiányában a hadseregcsoport egyetlen tartalékát – az úgynevezett Cramer hadtestet, amelybe az 1. magyar páncéloshadosztály is tartozott – mintegy 50-100 kilométerre vonták a 2. magyar hadsereg, valamint a szintén fenyegetett déli szomszédja a 8. olasz hadsereg mögé.
A hibás német felderítési adatok miatt az urivi áttörést kisebb hadmozdulatnak hitték a magyar védõk. Pedig a fronton több hídfõ áttörésére készült a Vörös hadsereg 38., a 60., a 40. hadserege és a 18. lövészhadtest.
Hõsies ellenállás
A szovjet haderõ elsõ támadását visszaverték a magyarok, ám a frontvonal több pontján, így Scsucsjénél a szovjetek T-34-es tankokat vetettek be, amelyekkel szemben a nehézfegyverekkel szinte alig rendelkezõ magyarok védtelenek voltak. Január 15-re a 7. és a 12. könnyû hadosztály szinte teljesen megsemmisült, vagy fogságba esett és a többi hadosztály is jelentõs veszteségeket könyvelt el. A 40. szovjet hadsereg elszakította a VII. és a III. hadtestet, melyek azt ezt követõ napokban sem kaptak engedélyt visszavonulásra. A maradék haderõ visszavonására január 16-17-én adtak ki parancsot, addigra a frontvonalak összeomlottak. A mintegy 50 kilométer mélységben elõretört, erõs légi támogatással rendelkezõ szovjet csapatok valóságos vérengzést hajtottak végre a fejveszetten menekülõ csoportok között: Sára Sándor dokumentumfilmjébõl is kiderül, hogy a visszavonuló menetoszlopokat rendszeresen végig géppuskázták a vadászgépek.
Az ismeretlen katasztrófa
A 200 ezer fõs 2. magyar hadsereg pusztulása a magyar történelem legnagyobb veszteséggel járó ütközete: az áldozatok száma ismeretlen, egyes adatok 93 500 fõrõl szólnak, más adatok szerint viszont 120 ezer, illetve 147 971 fõ honvéd és munkaszolgálatos honvéd és munkaszolgálatos halt hõsi halált, sebesült meg, illetve esett fogságba. A katasztrófáról 1979-ben Nemeskürty István történész könyve szólt elõször: a Requiem egy hadseregért épp úgy tabutémához nyúlt, mint Sára Sándor 25 részes dokumentumfilmje, melynek csak egy részét vetítette le a Magyar Televízió. A szovjetek által megszállt Magyarországon nem nézték jó szemmel a sorozat vetítését; Sára visszaemlékezései szerint már a harmadik rész mûsorra kerülése komoly vitákat váltott ki. A sorozatot mintegy 10 évvel késõbb mutatták be. A diktatúra a leállított dokumentumfilmbõl készült, Pergõtûzben címû, 1983-ban kiadott könyvet azonnal bezúzatta.
A rendszerváltozás utáni idõszakban megjelent munkák közül figyelemre méltó Szabó Péter: Don-kanyar címû munkája (Corvina, 2001), amely új szemlélettel világítja meg ezt a hadjáratot, így említést tesz a honvédség 1942 nyarától a térségben folytatott harcainak figyelemre méltó sikererõl is.
„Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban" – tette föl a kérdést Sipos Péter a História címû lap 1983/1-es számában. Kérdése mindmáig megválaszolatlan.
(MNO összeállítás)
forras: http://kuruc.info/
"A Don, a Don-kanyar, a Muhival, Moháccsal és Doberdóval mért nemzeti tragédiáink színtereként hagyományozódott a magyar köztudatban. Itt vívta veszteségteljes harcát 1942/43-ban történelmünk sokat idézett 2. magyar hadserege."
------------------------------
| Kevés olyan tragédiája van a magyar (had)történelemnek, amely akkora létszámú halott, eltűnt és sérült katonát eredményezett, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. Ennek kezdetei 1942 elejéig nyúlnak vissza, amikor is fordulat következett be Magyarország második világháborús katonai részvételében. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteség arra sarkallta Hitlert, hogy határozottan követelje szövetségeseitől hadseregeik nagyobb arányú bekapcsolódását a hadműveletekbe. A 2. hadsereg parancsnoksága által mozgósított 207 ezer fős személyi állomány összeállításánál a magyar hadvezetés a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodott, miszerint a frontszolgálatra az ország területéről egyenlő arányban hívjanak be tartalékosokat és az így mozgósítottak csak kis mértékben érintsék a honvédség legjobban kiképzett állományát. A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására - kiszállítsuk sorrendjének megfelelően - 1942. február 24-től került sor. A mozgósítás lebonyolítására a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki. A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségbe kerülve a hadsereg személyi állományához, és felszereltségéhez képest széles arcvonalon foglaltak védőállást. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejű szovjet ellentámadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag-, és felszerelés hiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. Csupán az elszigetelten küzdő csapatrészek hősies helytállásának volt köszönhető, hogy a 2. hadsereg részeit sikerült visszavonni, majd a harcból való kivonás után hazaszállítani. A 160 négyzetméteren megépített kiállítás a Magyar Királyi 2. Hadsereg közel egy éves története tárgyszerűen, kronológiai sorrendet követő vázra építve. A kiállítás egyik részében olyan alapossággal mutatjuk be a kivonuló alakulatok csapatzászlóit, a tisztek, altisztek és katonák egyenruházatát, fegyvereit, felszereléseit, valamint térkép segítségével szemléletesen a hadsereg tevékenységének minden mozdulatát, amelyre mindezidáig kiállítás formájában még nem volt példa. A másik részében enteriőrökben láthatóak a Don folyónál kiépített állások, illetve egy olyan berendezett földalatti fedezék, amelyekben a katonák hosszú hónapokon keresztül hétköznapjaikat élték.
|
| 40.2 Emlékmű (Hősök tere) | |
| Felirata: Berhida Nagyközség Peremarton és Kiskovácsival egyesítve emeltette a hősi halottak emlékére. Peremarton 1914-1918 Berhida 1938-. Peremartoni első világháború hősei: Czaun József, Czaun Pál, Éllő József, Fülöp Gábor, Gerebics János, Gerebics Kálmán, Gerebics Kálmán, Gerebics Vendel, Győri Béla, Herczeg Nándor, Hollosi Ferenc, Hollos László, Hurda István, Ispaics Lajos, Ispaics Sándor, V. Kovács György, Kovács József, Kuncz János, Lóránth Miklós, Mészáros Gábor, Mészáros Vendel, Mészáros Vendel, Mojzer András, Nagy József, Nyitrai Mihály, Piliskó István, Préner István, Redl József, Sákovics József, Stupián Lajos, Szabó István, Szabó László, Szücs András, Tremmel Miklós, Ulrich György, Ulrich János, Ulrich József, Varga István, ifj. Varga István, Varga Ferenc, Varga János, Vincze György, Virágh Gyula. Második világháború hősei: Bognár Mihály, Csizmadia István, Jankovics János, Kiss János, Nagy Sándor, Préner Imre, Szabó Kálmán, Szakáll Kálmán, Szigeti János, Sziládi Ferenc, Tremmel Imre, Végh József. Anyaga: fehér műkő. Készítette: Kisfaludi Stróbl szobrászművész. | |
40.3 Emlékmű (Hősök tere) | |
| Felirata: 1943. január 12. A Don-kanyar hőseire emlékezünk Berhida lakói 1993. május 30. Anyaga: fehér terméskő, fekete márvány. | |
40.4 Emlékmű (Temető) | |
| Felirata: Itt nyugszik 13 szovjet hős. Elestek a magyar nép felszabadításáért fojtatott harcokban. Pável Grigorjevics Novikov. Balics, Ivan, Petrovics. Anyaga: műkő, fekete márvány. | |
| 40.2 Emlékmű (Hősök tere) | |
| Felirata: Berhida Nagyközség Peremarton és Kiskovácsival egyesítve emeltette a hősi halottak emlékére. Peremarton 1914-1918 Berhida 1938-. Peremartoni első világháború hősei: Czaun József, Czaun Pál, Éllő József, Fülöp Gábor, Gerebics János, Gerebics Kálmán, Gerebics Kálmán, Gerebics Vendel, Győri Béla, Herczeg Nándor, Hollosi Ferenc, Hollos László, Hurda István, Ispaics Lajos, Ispaics Sándor, V. Kovács György, Kovács József, Kuncz János, Lóránth Miklós, Mészáros Gábor, Mészáros Vendel, Mészáros Vendel, Mojzer András, Nagy József, Nyitrai Mihály, Piliskó István, Préner István, Redl József, Sákovics József, Stupián Lajos, Szabó István, Szabó László, Szücs András, Tremmel Miklós, Ulrich György, Ulrich János, Ulrich József, Varga István, ifj. Varga István, Varga Ferenc, Varga János, Vincze György, Virágh Gyula. Második világháború hősei: Bognár Mihály, Csizmadia István, Jankovics János, Kiss János, Nagy Sándor, Préner Imre, Szabó Kálmán, Szakáll Kálmán, Szigeti János, Sziládi Ferenc, Tremmel Imre, Végh József. Anyaga: fehér műkő. Készítette: Kisfaludi Stróbl szobrászművész. | |
40.3 Emlékmű (Hősök tere) | |
| Felirata: 1943. január 12. A Don-kanyar hőseire emlékezünk Berhida lakói 1993. május 30. Anyaga: fehér terméskő, fekete márvány. | |
40.4 Emlékmű (Temető) | |
| Felirata: Itt nyugszik 13 szovjet hős. Elestek a magyar nép felszabadításáért fojtatott harcokban. Pável Grigorjevics Novikov. Balics, Ivan, Petrovics. Anyaga: műkő, fekete márvány. | |
tragédiája ![]()
![]()
Hatvanöt éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg.
Idegen földön védem a hazát, / Hitet, családot, Európát.
"Ezek az emberek megfagytak és elvéreztek és meghaltak és megsebesültek és hóvakságot kaptak és éhen haltak, és kihunyó tudatuk utolsó értelmes fellobbanásával hazagondoltak, igen, a hazájukra, amiről bizonyosan tudták, hogy nem a Donnál kell megvédeni.
„Szeretnék majd hazatérni, mesélni a fiamnak, / Nem hazudni sose néki, se másnak, se magamnak."
A legénység egy része levágta a ráfagyott bakancsot a lábáról, és pokrócdarabokba göngyölte be véres húscafatokban lógó lábait.
„Ne hagyj itt, testvér, oda a lábam, / Jönnek a tankok a hegyről felénk."
A „minden gondoskodást megérdemlő" német csapatokból hírmondó sincs már a Don partján, ezzel szemben a becsületét veszített magyar honvéd még mindig a Don partján van!
„Megállt az élet, akár az óra, / Várunk a jelre, a vezényszóra! / Távol a haza, távol az Úristen, / Iszunk egy kortyot, hogy segítsen!"
Vörösmarty látomása rajzolódik szemünk elé: „Most tél van és csend és hó és halál."
„Nővérke, csókoljon meg.Így nem hiába halok meg."
Ha volt a magyar történelemnek valaha igazi Mohácsa, úgy a 2. hadsereg pusztulása az.
„Csillag ül a vállamon, csillag száll az égen, / Csillag nyög a rabokon, a csillag sose szégyen. / Választottam magamnak otthon egy csillagot, / Védjen meg és őrizzen meg, ha majd bajba jutok.Könnyemet a tündérek ne lássák az éjben, / Nyomomat a vérebek ne leljék meg a szélben, / Vezess át a vérmezőn, át a temetőkön, / Segíts az anyákon és az édes szeretőkön."
Csöndes, borult éjszaka volt, eső azért nem esett. A növekvő hold az éjszaka első felében árasztott még valamennyi fényt a felhőkön keresztül, de éjfél után teljes sötétség borult ránk. A félhomály, majd sötétség leple alatt mintha szellemek jártak volna, a zászlóalj teljesen hangtalanul elfoglalta kiindulási helyzetét. A front csöndes volt. A távolból hallatszó egyegy lövés csak még fokozta a feszültséget, s felborzolta az idegeket. Cél az észrevétlen felvonulás, a meglepetésszerű támadás volt. Az éjszaka első felében felderítő körutat tettem. Nem messze tőlünk a tüzérek vonultak fel. Nem láttam még ennyi ágyút egy rakáson. 15 cm-es ütegek, összesen négy, vagyis egy erős tüzérosztály. A gyalogos zászlóaljnak a tüzéreknél az osztály felel meg, tehát támadásunkat egy tüzérosztály támogatja. Egyébként egy zászlóaljhoz szervezetszerűen egy üteg jár. Egy üteg négy löveget jelent, tehát tizenhat löveg egyenként 60 lövést fog leadni!
2008.01.12. 10:00 / honvedelem.hu / MTI
Hatvanöt éve, 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, amelynek során szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg. A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki az orosz frontra. Az 1941-es villámháború kudarca után a németek szövetségeseiktől csapatokat követeltek a következő évre tervezett keleti hadjárathoz. Ezt Budapesten nem tudták, illetve nem is akarták visszautasítani, mert a Hitler kegyeiért versengő, Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő Románia azonnal teljesítette a német igényeket. Emellett a részvételtől újabb területek visszacsatolását remélték.
Hosszas alkudozás után sikerült leszorítani a német igényeket, de csak azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendeljék alá, a felfegyverzést illetően pedig megelégedtek a németek szóbeli ígéreteivel. A teljes sorállomány 20 százalékát küldték a frontra, a többit a tartalékosok tették ki. Az 1942 októberében a 197 ezres létszám 20 százalékát a nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát a zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták.
A hadsereg élére az 59 éves Jány Gusztáv vezérezredes került. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt, a vezetés a megígért német kiegészítésre számított. A csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. Itt a kifáradt egységek védelembe mentek át, Voronyezs és Pavlovszk között 208 kilométer hosszú szakaszon. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt hídfők felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A hadsereg vezetése már ekkor felismerte, hogy képtelen a hosszú szakasz védelmére, de sürgetése ellenére sem kapta meg a beígért fegyverzetet és felszerelést. 1942 novemberében, a sztálingrádi csata miatt a németek fokozatosan kivonták csapataikat a doni térségből. A szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben kezdődött meg az urivi hídfőből kiindulva, az első napon 8-12 kilométer mélyen ékelődtek be a magyar védelembe.
Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult, a 3. harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak, de mert a hivatalosan Jánynak alárendelt német hadtest vezetését Hitler magának tartotta fenn, Jány csak tétlenül szemlélhette a mind rosszabbra forduló helyzetet. Már január 15-én elrendelhette volna ugyan a visszavonulást, amivel a hadsereg egy részét megmenthette volna, de nem merte megszegni a kitartást előíró parancsot. Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a hadsereget, az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. Jány január 17-én hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását, az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest még harcolt és csak január végén sikerült kijutnia a szovjet gyűrűből.
A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadiparancsának megfogalmazására: "...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A 3. pont deklarálta: "A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani.". A sértő és igazságtalan parancs a tisztek körében is felháborodást keltett, sok helyen ki sem hirdették. A maradék csapatokat március 5-én hátravonták a Dnyepr nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal hagyta el a Szovjetuniót, Horthy 1943. augusztus 5-én felmentette hadseregparancsnoki tisztéből. 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélték és 1947. november 23-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt emelt vád alól. A veszteségekről pontos adat még ma sincs. 1943. március elején a hadsereg létszáma 54 029 főt tett ki, de ezek jelentős része hadtápos volt.
A 2. magyar hadsereg 93 500 (más adatok szerint 120 ezer, illetve 147 971) főt vesztett, ebben benne foglaltatnak a hősi halottak, az eltűntek és a sebesültek. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége volt, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember pusztult el, mint a mohácsi csatában.
Hosszas alkudozás után sikerült leszorítani a német igényeket, de csak azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendeljék alá, a felfegyverzést illetően pedig megelégedtek a németek szóbeli ígéreteivel. A teljes sorállomány 20 százalékát küldték a frontra, a többit a tartalékosok tették ki. Az 1942 októberében a 197 ezres létszám 20 százalékát a nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát a zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták.
A hadsereg élére az 59 éves Jány Gusztáv vezérezredes került. A fegyverzet és felszerelés hiányos és korszerűtlen volt, a vezetés a megígért német kiegészítésre számított. A csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. Itt a kifáradt egységek védelembe mentek át, Voronyezs és Pavlovszk között 208 kilométer hosszú szakaszon. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt hídfők felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A hadsereg vezetése már ekkor felismerte, hogy képtelen a hosszú szakasz védelmére, de sürgetése ellenére sem kapta meg a beígért fegyverzetet és felszerelést. 1942 novemberében, a sztálingrádi csata miatt a németek fokozatosan kivonták csapataikat a doni térségből. A szovjet 40. hadsereg támadása 1943. január 12-én, 30-35 fokos hidegben kezdődött meg az urivi hídfőből kiindulva, az első napon 8-12 kilométer mélyen ékelődtek be a magyar védelembe.
Január 14-én a voronyezsi front középső és déli részén is támadás indult, a 3. harckocsi-hadsereg a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törte át a magyar védelmet. Az első napokban a magyar csapatok szívósan ellenálltak, de mert a hivatalosan Jánynak alárendelt német hadtest vezetését Hitler magának tartotta fenn, Jány csak tétlenül szemlélhette a mind rosszabbra forduló helyzetet. Már január 15-én elrendelhette volna ugyan a visszavonulást, amivel a hadsereg egy részét megmenthette volna, de nem merte megszegni a kitartást előíró parancsot. Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a hadsereget, az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. Jány január 17-én hajnalban rendelte el a VII. hadtest visszavonását, az elvágott, és német alárendeltségbe került III. hadtest még harcolt és csak január végén sikerült kijutnia a szovjet gyűrűből.
A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadiparancsának megfogalmazására: "...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A 3. pont deklarálta: "A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani.". A sértő és igazságtalan parancs a tisztek körében is felháborodást keltett, sok helyen ki sem hirdették. A maradék csapatokat március 5-én hátravonták a Dnyepr nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal hagyta el a Szovjetuniót, Horthy 1943. augusztus 5-én felmentette hadseregparancsnoki tisztéből. 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélték és 1947. november 23-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett miatt emelt vád alól. A veszteségekről pontos adat még ma sincs. 1943. március elején a hadsereg létszáma 54 029 főt tett ki, de ezek jelentős része hadtápos volt.
A 2. magyar hadsereg 93 500 (más adatok szerint 120 ezer, illetve 147 971) főt vesztett, ebben benne foglaltatnak a hősi halottak, az eltűntek és a sebesültek. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége volt, idegen földön, idegen érdekekért négyszer annyi ember pusztult el, mint a mohácsi csatában.
Ölök, hogy éljek. Élek, hogy öljek.
Kétszázötvenezer magyar férfi áll a Don partján 1943. január 12-én. A hőmérséklet váratlanul jelentősen csökken: mínusz 35 fokot mutat a hőmérő. Befagytak az akkumulátorok, az őrök keze ráfagy a puskára. Vakító fehérség, csend. Csak meghalni lehet, hátrálni nem.
1943. februárjában a németek megszállta Európával Sztálingrád halottait gyászoltatták. Ugyanakkor semmisült meg a 2. magyar hadsereg is. Bár ez a hadsereg utolsóként hagyta el Don-parti állásait, és százötvenezer embert veszített két hét alatt, csakhogy a német csapatok háborítatlanul viszszavonulhassanak, a magyar sajtó egy sóhajtást sem küldött utánuk. Még veszteni is csak a németeknek volt szabad.Idegen földön védem a hazát, / Hitet, családot, Európát.
"Ezek az emberek megfagytak és elvéreztek és meghaltak és megsebesültek és hóvakságot kaptak és éhen haltak, és kihunyó tudatuk utolsó értelmes fellobbanásával hazagondoltak, igen, a hazájukra, amiről bizonyosan tudták, hogy nem a Donnál kell megvédeni.
„Szeretnék majd hazatérni, mesélni a fiamnak, / Nem hazudni sose néki, se másnak, se magamnak."
A legénység egy része levágta a ráfagyott bakancsot a lábáról, és pokrócdarabokba göngyölte be véres húscafatokban lógó lábait.
„Ne hagyj itt, testvér, oda a lábam, / Jönnek a tankok a hegyről felénk."
A „minden gondoskodást megérdemlő" német csapatokból hírmondó sincs már a Don partján, ezzel szemben a becsületét veszített magyar honvéd még mindig a Don partján van!
„Megállt az élet, akár az óra, / Várunk a jelre, a vezényszóra! / Távol a haza, távol az Úristen, / Iszunk egy kortyot, hogy segítsen!"
Vörösmarty látomása rajzolódik szemünk elé: „Most tél van és csend és hó és halál."
„Nővérke, csókoljon meg.Így nem hiába halok meg."
Ha volt a magyar történelemnek valaha igazi Mohácsa, úgy a 2. hadsereg pusztulása az.
„Csillag ül a vállamon, csillag száll az égen, / Csillag nyög a rabokon, a csillag sose szégyen. / Választottam magamnak otthon egy csillagot, / Védjen meg és őrizzen meg, ha majd bajba jutok.Könnyemet a tündérek ne lássák az éjben, / Nyomomat a vérebek ne leljék meg a szélben, / Vezess át a vérmezőn, át a temetőkön, / Segíts az anyákon és az édes szeretőkön."
Az álló betűvel szedett idézetek Nemeskürty istván Requiem egy hadseregért című könyvéből, a dőlt betűs sorok pedig HOBO Földes László tollából vannak.
DISPUTA
DIÓSZEGI István
A doni katasztrófa a magyar történelemben
A rideg számadatok ismeretesek. A doni katasztrófa során, 1943 januárjában százezer magyar állampolgár lelte halálát. A második világháború a mai államterületre vetítve hatszázezer, az akkorira számítva egymillió emberéletet követelt. Alig akadt család Magyarországon, amely ne öltötte volna magára a gyász fekete színeit.
A döbbenet érzésétől az utókor történésze is nehezen tud szabadulni. De ha csupán az érzelem húrjain játszik, aligha teljesítheti hivatását. Hiszen tudja, hogy a háborúk mindig hozzátartoztak és ma is hozzátartoznak az államokra tagolt emberiség életéhez, és a fegyverek nélküli világ mind ez ideig a pacifisták vágyálma maradt. Gyalogmenetek, katonavonatok, újabban csapatszállító repülőgépek indultak és indulnak a frontra, mert a mindenkori propaganda terminológiájával élve: „veszélyben a haza", vagy a történetírás szenvtelen fogalmi nyelvezetét használva azért, mert „az állam szuverenitása, biztonsága vagy területi épsége" veszélybe került. A történész nem tehet mást, mint hogy a háborús döntés motivációit utólag vizsgálat tárgyává teszi, és mintegy racionalizálva az ésszerűtlent, szembesíti a meghozott áldozatot az elért eredménnyel.
A háború lehetőségét az 1918-ban független államiságát visszanyert Magyarország kezdettől magával hurcolta. Részint történelmi okokból. Trianon következtében a nemzet elveszítette etnikai állományának egyharmadát, és nincs példa a történelemben arra, hogy ilyen mértékű veszteség fölött bárhol is napirendre tudtak volna térni. Meg lehet és meg kell gondolni, hogy a 19. és a 20. század sok áldozattal járó háborúi jórészt a nemzeti területek egyesítéséért, illetve elhatárolásáért folytak, és az a háború, amely jelenleg déli határaink mellett dúl, ugyanilyen indíttatású. De a háború a geopolitikai adottságokból következően is leselkedett Magyarországra. A közép-kelet-európai térség peremén nagyhatalmak helyezkedtek el, amelyek képesek voltak arra, hogy egymás elleni háborúikban magukkal vigyék az itt elhelyezkedő államokat. Ahogy ezt Napóleon Grande Armee-ja és II. Vilmos Wehrmacht-ja is megtette. A történelem és a geopolitika kölcsönhatásban állt egymással. Az a külpolitikában egyébként szokványos jelenség, hogy egy kis ország saját területi céljai elérése érdekében nagyhatalmi támogatásra volt utalva, csak növelte annak veszélyét, hogy idegen érdekek szolgálatában sodródjunk háborúba.
A háborúba lépés különös esete volt 1941. június 27-e. Ugyanis amikor a magyar kormány kinyilvánította, hogy a Szovjetunióval beállt a hadiállapot, és ezzel mintegy előre megszövegezte százezer ember halálos ítéletét, a háborút kiváltó két ok közül egyik sem játszott szerepet. A magyar területi revízió listáján a Szovjetunió nem foglalt helyet, és a Szovjetuniónak sem voltak területi követelései Magyarországgal szemben. Magyarországot az 1940 novemberében aláírt háromhatalmi egyezmény nem kötelezte a háborúban való részvételre, és ilyen igényt a német kormány sem támasztott. Az indítékok más természetűek voltak.*
A sietős, és a kassai bombázással igazolt, háborúba lépés egy bizonyosnak mondott feltevésen, és két, attól részint független, részint azzal összefüggő következtetésen alapult. A feltevés az volt, hogy a Vörös Hadsereg képtelen a tartós ellenállásra és a Szovjetunió néhány hónap alatt, még 1941 folyamán, összeomlik. A prognózisról nagyon hamar kiderült, hogy hibás, és a magyar kormány számára aligha lehet mentség, hogy vele együtt a német vezérkar és az angol–amerikai katonai vezetés is alaposan tévedett. Németország végül is saját bőrére kockáztatott és kockáztatnia is kellett: abból a kilátástalan helyzetből, amelybe a hajthatatlan brit ellenállás és a növekvő amerikai elkötelezettség juttatta, a Szovjetunió legyőzésével vélte megtalálni a kiutat. Az angol és az amerikai vezérkar pedig, amikor 1941 tavaszán a Németország elleni stratégiai tervet kidolgozta, egyszerűen nem is számolt a Szovjetunióval. A háború végső kimenetele szempontjából számukra közömbös volt a Szovjetunió háborús részvétele és fennmaradása. A politikában, ha nem kell mindent egy lapra feltenni, és ha a következményekkel is számolni kell, óvatosabban szokás kalkulálni.
A magyar kormány türelmetlen tettvágya a premisszában gyökerező eleve hibás következtetésekből adódott. Az egyik – bizonyos politikai körökben ma is méltánylást találó – konklúzió az volt, hogy Magyarország nem maradhat távol a bolsevista diktatúra elleni keresztes hadjárattól, és részt kell vállalnia az európai civilizáció megmentésében. A külpolitika kategóriarendszerén teljességgel kívülálló szempont volt ez, mert az államközi kapcsolatok alakulásában az ideológiai-belpolitika szempont általában semmiféle szerepet sem játszik. Elég csak arra utalni, hogy a liberális Anglia a feudális monarchiákkal szövetkezett a francia forradalom ellen, és hogy a nyugati demokráciák a cári önkényuralom fegyvertársai voltak az első világháborúban. Miért, miért nem, az önálló magyar külpolitika nem tudott és ma sem tud megszabadulni ettől a téves beidegződéstől.
A másik következtetés úgy hangzott, hogy Magyarország csak a háborús részvétellel tarthatja meg Németország oldalán elért területi gyarapodását, és reménykedhet további revíziókban, és megfordítva: a kimaradással nemcsak a további revíziót kockáztatja, de az eddigieket is elveszítheti. Külpolitika-idegen feltételezés volt ez is, amelynek nemcsak nemzetközi, de a közvetlen magyar tapasztalatok is ellene szólnak. A döntési pozícióba jutó nagyhatalmak általában nem a jószolgálatot honorálják és a vétkeket torolják meg az új határok meghúzásával, hanem szigorúan az érdekütközések és az érdektalálkozások csapásán mozognak. Ahogy például Franciaország 1920-ban, amikor Romániának juttatta Erdélyt, jóllehet az utóbbi 1918-ban, szerződéses kötelezettségeit megszegve, békét kötött a központi hatalmakkal, vagy Németország 1940-ben, amikor Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, paradox módon éppen azért, mert az akkori magyar magatartás nem harmonizált a német elgondolásokkal. A magyar külpolitikai gondolkodásba valahogy mégis berögzült és makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a hatalmak nem az érdek, hanem az érdem szerint jutalmaznak és büntetnek.
Védhetetlenek az 1941-es háborús döntés előfeltevései és következtetései az utólagos kritikával szemben. Azt kell azonban mondani, hogy az eljárás a belső logikát is nélkülözte, és saját szempontjaival is feloldhatatlan ellentmondásba került. Kis ország részéről végül is természetes tünet, hogy a maga javára kihasználja a nagyhatalmak konfliktusait, és a végelszámolás alkalmával a győztes jobbján akar helyet foglalni. A magyar magatartásban ott mutatkozott az ellentmondás, hogy felelős kormánykörök egy részének is meggyőződése volt, hogy Németország, ha le is győzi a Szovjetuniót, a tengeri hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal szemben végül is alul marad. Hogyan tartható meg ebben az esetben is a Németország oldalán elért területi gyarapodás? A magyar kormány eredetileg úgy szándékozott áthidalni az ellentmondást, hogy óvakodott a Németország oldalán történő háborúba lépéstől. Már ez az elgondolás sem volt teljesen megnyugtató, hiszen a közvetlen riválisok részben az ellentáborba tartoztak, de legalább a háborútól megkímélte az országot. A Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozás után az eredeti elgondolás érvényben tartásához valóságos logikai akrobatamutatványt kellett végezni. Azt kellett feltételezni, hogy a nyugati hatalmak méltányolják Magyarország részvételét az antibolsevista keresztes háborúban, és kompromisszumos békét kötnek Németországgal, meghagyva nekik a kelet-európai döntőbírói szerepet. A hatalmi politika természetét ismerve egyik feltevés sem tűnt igazán megalapozottnak.
De ha a háborúba lépés pillanatában volt is még helye az esélylatolgatásnak, 1941 decemberére nem kellett és nem is lehetett többé feltevésekre hagyatkozni. Minden tisztázódott. A moszkvai csata megmutatta, hogy a Szovjetunió gyors legyőzéséhez fűzött német remények nem egyebek, mint hiú ábrándok, a szovjet–angol–amerikai szövetség létrejötte rávilágított, hogy a nyugati hatalmak mit sem törődnek az ideológiai szempontokkal, a három nagy szövetséges megnyilatkozásai pedig nem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy a háborút Németország teljes leveréséig szándékoznak folytatni. A kör ezzel Magyarország számára be is zárult. Magyarország, miként az első világháborúban, most is ott helyezkedett el a biztos vereség felé masírozó Németország oldalán, és nem számíthatott másra, minthogy a német vereség következményeiben neki is osztoznia kell. Amikor 1942 elején döntés született arról, hogy a második magyar hadsereget a keleti frontra vezénylik, az elhatározásnak nem volt, nem is lehetett – akár csak az akkori döntéshozók elgondolásaiba illeszkedő – racionális és logikus politikai tartalma.
A magyar kormány mentségére azt szokás felhozni, hogy ha 1941 júniusában nem is siet a csatlakozással, a németek oldalán való háborús részvételt a későbbiekben úgysem kerülhette volna el. Azt is szokás emlegetni, hogy a csatlakozással a Magyarországra nehezedő német nyomást mérsékelte, és legalább annyit elért, hogy 1944. március 19-e, a maga szörnyűségeivel együtt, nem korábban következett be. Ezeket az ellenvetéseket valóban nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A nagyhatalmak egymás elleni harcából az ütközőzónában egyetlen európai kis ország sem marad hatott ki, és a német erőtérben elhelyezkedő államok vagy csatlósok lettek, vagy áldozatok.
A döntéshozók szándékai azonban ettől nem kerülnek kedvezőbb megvilágításba. A háborúba lépés részükről nem kényszerből történt, hanem hibásnak bizonyult számításból, és nincs nyoma annak, hogy a német megszállás várható legnagyobb szörnyűségének elhárítása – mint motiváció – valaha is szerepelt volna a számvetésekben. A magyar állam közegeinek részvétele a deportálásokban mindenesetre nem erre mutat. A végkifejlet ismeretében sem lehet azt mondani, hogy az ország teljesen ki lett volna szolgáltatva a sors szeszélyének. Ha a kormány 1941 júniusában megmarad a fegyveres semlegesség álláspontján – és nyugodtan megmaradhatott volna – egészen más pozícióból tárgyalhatott volna 1942 januárjában, amikor a németek a fokozottabb magyar háborús részvételt először reklamálták. Hiszen akkor nem a második magyar hadsereg frontra küldése, hanem a magyar hadüzenet lett volna a tárgyalás témája. Az előremenekülésnek mint ténynek a legitimációja is erősen problematikus. A német megszállásra 1944 tavaszán a magyar magatartástól függetlenül, a sikeres brit dezinformáció következtében került sor, amely elhitette a németekkel, hogy a második front megnyitása a Balkánon esedékes. A keleti front véráldozata és a német megszállás késlekedése között nincs és nem is mutatható ki semmiféle összefüggés.
A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. A tatárjárás során az ország lakosságának egyharmada, a török dúlás idején egynegyede elpusztult, az első világháború pedig elvitte a férfinépesség színe-virágát. A háborúk vagy olyanok voltak, mint a természeti csapás, amely elől nem volt menekvés, vagy pedig a helyzetből adódóak, amelyeket vállalt az ország, akár a kihívás elfogadása, akár a kezdeményezés formájában. A meghozott áldozat nem állt mindig arányban az elért eredménnyel, sőt gyakran maga az eredmény is elmaradt, de az áldozat a politikai elgondolás keretei között értelmes áldozatnak minősült. A magyar politikának a második hadsereg frontra küldésének idején nem volt olyan elgondolása, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott, ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozat lehetett. A Don-kanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak az örök mementója.
A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott „Magyar tragédia a Don-kanyarban" c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.)
* Vö. ezzel a História 1992/2. számát! (A szerk.)
DIÓSZEGI István
A doni katasztrófa a magyar történelemben
A rideg számadatok ismeretesek. A doni katasztrófa során, 1943 januárjában százezer magyar állampolgár lelte halálát. A második világháború a mai államterületre vetítve hatszázezer, az akkorira számítva egymillió emberéletet követelt. Alig akadt család Magyarországon, amely ne öltötte volna magára a gyász fekete színeit.
A döbbenet érzésétől az utókor történésze is nehezen tud szabadulni. De ha csupán az érzelem húrjain játszik, aligha teljesítheti hivatását. Hiszen tudja, hogy a háborúk mindig hozzátartoztak és ma is hozzátartoznak az államokra tagolt emberiség életéhez, és a fegyverek nélküli világ mind ez ideig a pacifisták vágyálma maradt. Gyalogmenetek, katonavonatok, újabban csapatszállító repülőgépek indultak és indulnak a frontra, mert a mindenkori propaganda terminológiájával élve: „veszélyben a haza", vagy a történetírás szenvtelen fogalmi nyelvezetét használva azért, mert „az állam szuverenitása, biztonsága vagy területi épsége" veszélybe került. A történész nem tehet mást, mint hogy a háborús döntés motivációit utólag vizsgálat tárgyává teszi, és mintegy racionalizálva az ésszerűtlent, szembesíti a meghozott áldozatot az elért eredménnyel.
A háború lehetőségét az 1918-ban független államiságát visszanyert Magyarország kezdettől magával hurcolta. Részint történelmi okokból. Trianon következtében a nemzet elveszítette etnikai állományának egyharmadát, és nincs példa a történelemben arra, hogy ilyen mértékű veszteség fölött bárhol is napirendre tudtak volna térni. Meg lehet és meg kell gondolni, hogy a 19. és a 20. század sok áldozattal járó háborúi jórészt a nemzeti területek egyesítéséért, illetve elhatárolásáért folytak, és az a háború, amely jelenleg déli határaink mellett dúl, ugyanilyen indíttatású. De a háború a geopolitikai adottságokból következően is leselkedett Magyarországra. A közép-kelet-európai térség peremén nagyhatalmak helyezkedtek el, amelyek képesek voltak arra, hogy egymás elleni háborúikban magukkal vigyék az itt elhelyezkedő államokat. Ahogy ezt Napóleon Grande Armee-ja és II. Vilmos Wehrmacht-ja is megtette. A történelem és a geopolitika kölcsönhatásban állt egymással. Az a külpolitikában egyébként szokványos jelenség, hogy egy kis ország saját területi céljai elérése érdekében nagyhatalmi támogatásra volt utalva, csak növelte annak veszélyét, hogy idegen érdekek szolgálatában sodródjunk háborúba.
A háborúba lépés különös esete volt 1941. június 27-e. Ugyanis amikor a magyar kormány kinyilvánította, hogy a Szovjetunióval beállt a hadiállapot, és ezzel mintegy előre megszövegezte százezer ember halálos ítéletét, a háborút kiváltó két ok közül egyik sem játszott szerepet. A magyar területi revízió listáján a Szovjetunió nem foglalt helyet, és a Szovjetuniónak sem voltak területi követelései Magyarországgal szemben. Magyarországot az 1940 novemberében aláírt háromhatalmi egyezmény nem kötelezte a háborúban való részvételre, és ilyen igényt a német kormány sem támasztott. Az indítékok más természetűek voltak.*
A sietős, és a kassai bombázással igazolt, háborúba lépés egy bizonyosnak mondott feltevésen, és két, attól részint független, részint azzal összefüggő következtetésen alapult. A feltevés az volt, hogy a Vörös Hadsereg képtelen a tartós ellenállásra és a Szovjetunió néhány hónap alatt, még 1941 folyamán, összeomlik. A prognózisról nagyon hamar kiderült, hogy hibás, és a magyar kormány számára aligha lehet mentség, hogy vele együtt a német vezérkar és az angol–amerikai katonai vezetés is alaposan tévedett. Németország végül is saját bőrére kockáztatott és kockáztatnia is kellett: abból a kilátástalan helyzetből, amelybe a hajthatatlan brit ellenállás és a növekvő amerikai elkötelezettség juttatta, a Szovjetunió legyőzésével vélte megtalálni a kiutat. Az angol és az amerikai vezérkar pedig, amikor 1941 tavaszán a Németország elleni stratégiai tervet kidolgozta, egyszerűen nem is számolt a Szovjetunióval. A háború végső kimenetele szempontjából számukra közömbös volt a Szovjetunió háborús részvétele és fennmaradása. A politikában, ha nem kell mindent egy lapra feltenni, és ha a következményekkel is számolni kell, óvatosabban szokás kalkulálni.
A magyar kormány türelmetlen tettvágya a premisszában gyökerező eleve hibás következtetésekből adódott. Az egyik – bizonyos politikai körökben ma is méltánylást találó – konklúzió az volt, hogy Magyarország nem maradhat távol a bolsevista diktatúra elleni keresztes hadjárattól, és részt kell vállalnia az európai civilizáció megmentésében. A külpolitika kategóriarendszerén teljességgel kívülálló szempont volt ez, mert az államközi kapcsolatok alakulásában az ideológiai-belpolitika szempont általában semmiféle szerepet sem játszik. Elég csak arra utalni, hogy a liberális Anglia a feudális monarchiákkal szövetkezett a francia forradalom ellen, és hogy a nyugati demokráciák a cári önkényuralom fegyvertársai voltak az első világháborúban. Miért, miért nem, az önálló magyar külpolitika nem tudott és ma sem tud megszabadulni ettől a téves beidegződéstől.
A másik következtetés úgy hangzott, hogy Magyarország csak a háborús részvétellel tarthatja meg Németország oldalán elért területi gyarapodását, és reménykedhet további revíziókban, és megfordítva: a kimaradással nemcsak a további revíziót kockáztatja, de az eddigieket is elveszítheti. Külpolitika-idegen feltételezés volt ez is, amelynek nemcsak nemzetközi, de a közvetlen magyar tapasztalatok is ellene szólnak. A döntési pozícióba jutó nagyhatalmak általában nem a jószolgálatot honorálják és a vétkeket torolják meg az új határok meghúzásával, hanem szigorúan az érdekütközések és az érdektalálkozások csapásán mozognak. Ahogy például Franciaország 1920-ban, amikor Romániának juttatta Erdélyt, jóllehet az utóbbi 1918-ban, szerződéses kötelezettségeit megszegve, békét kötött a központi hatalmakkal, vagy Németország 1940-ben, amikor Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, paradox módon éppen azért, mert az akkori magyar magatartás nem harmonizált a német elgondolásokkal. A magyar külpolitikai gondolkodásba valahogy mégis berögzült és makacsul tartja magát az a hiedelem, hogy a hatalmak nem az érdek, hanem az érdem szerint jutalmaznak és büntetnek.
Védhetetlenek az 1941-es háborús döntés előfeltevései és következtetései az utólagos kritikával szemben. Azt kell azonban mondani, hogy az eljárás a belső logikát is nélkülözte, és saját szempontjaival is feloldhatatlan ellentmondásba került. Kis ország részéről végül is természetes tünet, hogy a maga javára kihasználja a nagyhatalmak konfliktusait, és a végelszámolás alkalmával a győztes jobbján akar helyet foglalni. A magyar magatartásban ott mutatkozott az ellentmondás, hogy felelős kormánykörök egy részének is meggyőződése volt, hogy Németország, ha le is győzi a Szovjetuniót, a tengeri hatalmakkal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal szemben végül is alul marad. Hogyan tartható meg ebben az esetben is a Németország oldalán elért területi gyarapodás? A magyar kormány eredetileg úgy szándékozott áthidalni az ellentmondást, hogy óvakodott a Németország oldalán történő háborúba lépéstől. Már ez az elgondolás sem volt teljesen megnyugtató, hiszen a közvetlen riválisok részben az ellentáborba tartoztak, de legalább a háborútól megkímélte az országot. A Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozás után az eredeti elgondolás érvényben tartásához valóságos logikai akrobatamutatványt kellett végezni. Azt kellett feltételezni, hogy a nyugati hatalmak méltányolják Magyarország részvételét az antibolsevista keresztes háborúban, és kompromisszumos békét kötnek Németországgal, meghagyva nekik a kelet-európai döntőbírói szerepet. A hatalmi politika természetét ismerve egyik feltevés sem tűnt igazán megalapozottnak.
De ha a háborúba lépés pillanatában volt is még helye az esélylatolgatásnak, 1941 decemberére nem kellett és nem is lehetett többé feltevésekre hagyatkozni. Minden tisztázódott. A moszkvai csata megmutatta, hogy a Szovjetunió gyors legyőzéséhez fűzött német remények nem egyebek, mint hiú ábrándok, a szovjet–angol–amerikai szövetség létrejötte rávilágított, hogy a nyugati hatalmak mit sem törődnek az ideológiai szempontokkal, a három nagy szövetséges megnyilatkozásai pedig nem hagytak kétséget abban a tekintetben, hogy a háborút Németország teljes leveréséig szándékoznak folytatni. A kör ezzel Magyarország számára be is zárult. Magyarország, miként az első világháborúban, most is ott helyezkedett el a biztos vereség felé masírozó Németország oldalán, és nem számíthatott másra, minthogy a német vereség következményeiben neki is osztoznia kell. Amikor 1942 elején döntés született arról, hogy a második magyar hadsereget a keleti frontra vezénylik, az elhatározásnak nem volt, nem is lehetett – akár csak az akkori döntéshozók elgondolásaiba illeszkedő – racionális és logikus politikai tartalma.
A magyar kormány mentségére azt szokás felhozni, hogy ha 1941 júniusában nem is siet a csatlakozással, a németek oldalán való háborús részvételt a későbbiekben úgysem kerülhette volna el. Azt is szokás emlegetni, hogy a csatlakozással a Magyarországra nehezedő német nyomást mérsékelte, és legalább annyit elért, hogy 1944. március 19-e, a maga szörnyűségeivel együtt, nem korábban következett be. Ezeket az ellenvetéseket valóban nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A nagyhatalmak egymás elleni harcából az ütközőzónában egyetlen európai kis ország sem marad hatott ki, és a német erőtérben elhelyezkedő államok vagy csatlósok lettek, vagy áldozatok.
A döntéshozók szándékai azonban ettől nem kerülnek kedvezőbb megvilágításba. A háborúba lépés részükről nem kényszerből történt, hanem hibásnak bizonyult számításból, és nincs nyoma annak, hogy a német megszállás várható legnagyobb szörnyűségének elhárítása – mint motiváció – valaha is szerepelt volna a számvetésekben. A magyar állam közegeinek részvétele a deportálásokban mindenesetre nem erre mutat. A végkifejlet ismeretében sem lehet azt mondani, hogy az ország teljesen ki lett volna szolgáltatva a sors szeszélyének. Ha a kormány 1941 júniusában megmarad a fegyveres semlegesség álláspontján – és nyugodtan megmaradhatott volna – egészen más pozícióból tárgyalhatott volna 1942 januárjában, amikor a németek a fokozottabb magyar háborús részvételt először reklamálták. Hiszen akkor nem a második magyar hadsereg frontra küldése, hanem a magyar hadüzenet lett volna a tárgyalás témája. Az előremenekülésnek mint ténynek a legitimációja is erősen problematikus. A német megszállásra 1944 tavaszán a magyar magatartástól függetlenül, a sikeres brit dezinformáció következtében került sor, amely elhitette a németekkel, hogy a második front megnyitása a Balkánon esedékes. A keleti front véráldozata és a német megszállás késlekedése között nincs és nem is mutatható ki semmiféle összefüggés.
A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. A tatárjárás során az ország lakosságának egyharmada, a török dúlás idején egynegyede elpusztult, az első világháború pedig elvitte a férfinépesség színe-virágát. A háborúk vagy olyanok voltak, mint a természeti csapás, amely elől nem volt menekvés, vagy pedig a helyzetből adódóak, amelyeket vállalt az ország, akár a kihívás elfogadása, akár a kezdeményezés formájában. A meghozott áldozat nem állt mindig arányban az elért eredménnyel, sőt gyakran maga az eredmény is elmaradt, de az áldozat a politikai elgondolás keretei között értelmes áldozatnak minősült. A magyar politikának a második hadsereg frontra küldésének idején nem volt olyan elgondolása, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott, ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozat lehetett. A Don-kanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak az örök mementója.
A Magyar Történelmi Társulat és a Magyar Ellenállók Szövetsége 1993. február 1-jén tartott „Magyar tragédia a Don-kanyarban" c. emlékülésen elhangzott előadás. (A szerk.)
* Vö. ezzel a História 1992/2. számát! (A szerk.)
Vízhiány, partizántámadások, aláaknázott utak. Mindezek tetejébe jött az időhiány, ami folyamatos erőltetett menetet kényszerített emberre és állatra (a hadsereg lóvontatású volt), a végkimerülés határáig lefárasztva őket.
És ekkor. a 2. magyar hadsereg még 1200 km-re volt a Dontól!!!
Galicsi, 1942. június 23.
Tegnapelőtt, vasárnap mise volt. Bán Jenő, az ezred tábori lelkésze tartotta. Mise után Kaltróy kitüntetéseket osztott ki. Ma tiszti gyűlés volt. Szigorúan bizalmasan közölte az öreg, hogy hamarosan várható a támadás megindítása. Csak attól függ, hogy mikor szakad vége az esőzésnek és szárad föl a talaj. Az utolsó esős naptól számított ötödik napon várható. Mától kezdve minden nap este tiszti futár közli a jelszót valamennyi parancsnokkal. "Budavár" azt jelenti, hogy azon az éjszakán még nem indulunk meg. "Drégelypalánk" jelenti a támadás napját. Délután végigjártuk a körletek egy részét.
A 17/II zászlóalj tábori miséje Galicsiban.
Az emberek nyugodtak, fegyverükkel, ruházatukkal foglalkoznak, tisztítják, gombot varrnak, bakancsot pucolnak. Máshol kártyáznak, vagy csak hevernek a fűben egy-egy szájharmonikás köré csoportosulva. Sokan, talán többen mint máskor, tábori lap írásával vannak elfoglalva.Feszültség vibrál a levegőben. Vagy csak én érzem? A katonák többet gondolnak az otthonra, a családra. A nosztalgia egy kicsit mindenkit a hatalmába kerít. Írnak, amit írhatnak az érzéseikről a vágyódásaikról. "Tiszteltetem az otthoniakat... Ha nem térnék haza... Volt-e otthon eső?... Drága kis gyerekünkre vigyázzál... - És hasonlók vannak a tábori lapokban. Ismerem, mert nekem kell cenzúráznom a beosztottaim lapjait.
A következő napon is folytatódott az előnyomulás. Veszteségünk kevesebb volt, mint abban a bizonyos rozstáblában, de a terepviszonyok és a szovjet sereg rendkívül ügyes védekező, visszavonuló taktikája miatt, jelentéktelennek sem lehet mondani. Oroszország ezen részére az észak-déli irányba húzódó dombhátak a jellemzők, közöttük völgyekkel, melyekben a nyári szárazságot kivéve víz is akadt a sásos, füzes mélyedésekben. A támadás ezekre a dombhátakra merőlegesen, kelet felé irányuIt. A szovjet egységek a dombélen megjelenő, aztán előnyomuló magyar csapatot gyorstüzelő ágyúkkal lőtték. Pergőtüzet zúdítottak üldözőikre, majd gyorsan kocsira rakták fegyvereiket, és rövid idő múlva már a következő dombról lőttek. Ezeket a 7.65 cm-es ágyúkat katonáink "csinbumm"-nak nevezték el az elsütéskor hallatszó éles "csin" , majd a becsapódás "bumm"-ja miatt. Némelyik lövegük már hernyótalpas önjárón mozgott. Az oroszok a terepet előre előkészítették a védelemre. Olyan jól álcázott bunkereik voltak, hogy csak egészen közelről lehetett őket észrevenni.
A magasabb hadvezetőség későn jött rá, nagy veszteségeink okára. Megalakították ugyan a Major ezredes parancsnoksága alatt muködő gépkocsizó gyorscsapatot, de márkésőn. Hamarabb lett volna rá szükség.
Zászlóaljunkat Rédey László főhadnagy ütege támogatta. Lövegei könnyűek, mozgékonyak voltak.
Lépést tudott tartani a gyalogsággal. Régi világháborús célzási módszerét egyesek kinevették, ennek ellenére hatásosnak bizonyult. Bakáink között gyorsan népszerűvé vált. Előfordult, hogy spontán kiáltották felé az elvonuló katonák:
- Éljen Laci bácsi!
És ő mosolyogva integetett vissza.
Július l-jén értünk Tyim alá. Az utolsó akadály egy harckocsiárok volt, amin zászlóaljunknak erős tűzharc árán sikerült keresztüljutni. Most is gyalog, a kötszeres ládát cipelve igyekeztünk csapatunk nyomába. Megint a sebesültek hátraküldésévei volt a gond. Természetesen a harckocsiárkon kocsival nem lehetett átjutni, és ki tudja, mekkora kerülőt kellett volna megtenni, hogy valahol hidat találjunk. Az utászok földet hordtak az árok fenekére, és lassan, de nőtt a töltés. Délután már átjöttek a kocsik.
Lépést tudott tartani a gyalogsággal. Régi világháborús célzási módszerét egyesek kinevették, ennek ellenére hatásosnak bizonyult. Bakáink között gyorsan népszerűvé vált. Előfordult, hogy spontán kiáltották felé az elvonuló katonák:
- Éljen Laci bácsi!
És ő mosolyogva integetett vissza.
Július l-jén értünk Tyim alá. Az utolsó akadály egy harckocsiárok volt, amin zászlóaljunknak erős tűzharc árán sikerült keresztüljutni. Most is gyalog, a kötszeres ládát cipelve igyekeztünk csapatunk nyomába. Megint a sebesültek hátraküldésévei volt a gond. Természetesen a harckocsiárkon kocsival nem lehetett átjutni, és ki tudja, mekkora kerülőt kellett volna megtenni, hogy valahol hidat találjunk. Az utászok földet hordtak az árok fenekére, és lassan, de nőtt a töltés. Délután már átjöttek a kocsik.
Rédey László főhadnagy egyik fogatolt lövege menetben.
Egész nap folytak a harcok a városért. Ahogy később megtudtam, nem volt jó az együttműködés a tüzérséggel (most nem Rédeyék támogattak). A rossz irányítás következtében a mieink is belekerültek a szórásba. Amikor pedig fellőtték a fehér rakétákat, jelezvén, hogy ott már magyarok vannak, az oroszok zúdítottak rájuk aknatüzet. Késő délután sikerült a várost birtokba venni.
Ebben a harcban az egész 9. könnyű hadosztály kivette a részét, de a legnagyobb vesztesége megint a mi zászlóaljunknak volt. Este találkoztam Kaltróyval. Fáradtnak, levertnek látszott. Érdeklődött a sebesültek számáról. Jelentettem neki, hogy a támadás megindulása óta, az elmúlt négy nap alatt csaknem 300 sebesültet láttunk el. Megítélésemszerint ennek 10 százaléka volt életveszélyes. Szomorúan csóválta a fejét. A századoktól hozzá beérkező jelentések szerint ennél nagyobb volt a sebesültek száma. Voltak, akik valamilyen járművön, a segélyhely megkerülésével jutottak hátra az egészségügyi oszlophoz, mások a kavarodásban valamelyik szomszédos alakulat segélyhelyére
kerültek.
- A németek elégtelen felderítése miatt - mondta - nagyon nagyok a veszteségeink. El lehetett volna kerülni. A mi korszerűtlen felszerelésünkkel nem lett volna szabad ilyen remek harcmódot folytató ellenséggel harcolnunk. Itt hiába a vitézség, nem azon múlik a siker. A legdrágábbal, emberi életekkel kellett fizetnünk technikai elmaradottságunkért. Ha csak néhány páncélosunk volna, lényegesen kevesebb veszteséggel érjük el ugyanezt az eredményt. Hogy hányan estek el, azt pontosan nem tudom. Ha Kaltróyt kérdeztem, kitérő választ adott. Véleményem szerint legalább negyvenen haltak meg, nem számítva azokat, akik a szállítás közben vagy kórházban hunytak el.
kerültek.
- A németek elégtelen felderítése miatt - mondta - nagyon nagyok a veszteségeink. El lehetett volna kerülni. A mi korszerűtlen felszerelésünkkel nem lett volna szabad ilyen remek harcmódot folytató ellenséggel harcolnunk. Itt hiába a vitézség, nem azon múlik a siker. A legdrágábbal, emberi életekkel kellett fizetnünk technikai elmaradottságunkért. Ha csak néhány páncélosunk volna, lényegesen kevesebb veszteséggel érjük el ugyanezt az eredményt. Hogy hányan estek el, azt pontosan nem tudom. Ha Kaltróyt kérdeztem, kitérő választ adott. Véleményem szerint legalább negyvenen haltak meg, nem számítva azokat, akik a szállítás közben vagy kórházban hunytak el.
Egynapos pihenő után, most már harcok nélkül menetelt a zászlóalj Sztarij Oszkol irányába.
Úgynevezett erőltetett menetben gyalogoltunk. Ez napi 35 kilométert jelentett. Az esők megszűntek, kánikula köszöntött be. Eleinte a menetelés még egymagában nem lett volna különösebben megterhelő, ha biztosítják hozzá a megfelelő élelmezést. A hadsereg-ellátóoszlop nem volt kellő számú gépkocsival ellátva, amelyek az élelmet megfelelő ütemben tudták volna a csapatok után szállítani. Kicsi volt a gépkocsipark, és használt, ún. "bevonultatott" tehergépkocsikból állt. A gépkocsivezetők nagy része nem rendelkezett megfelelő gyakorlattal. Nyúzták, gyötörték az autókat az amúgy is rossz utakon. Sok kocsi tönkrement, s még súlyosabbá vált a helyzet. Az elonyomuló csapatoknak tehát élelem ért szekereket kellett visszaküldeniök, némelykor egynapi járóföldnyire is. El lehet képzelni, milyen nehézségek árán és mennyire késve érkezett az élelmiszer, amikor a csapat a következő napon már 30 kilométerrel előbbre volt.
Úgynevezett erőltetett menetben gyalogoltunk. Ez napi 35 kilométert jelentett. Az esők megszűntek, kánikula köszöntött be. Eleinte a menetelés még egymagában nem lett volna különösebben megterhelő, ha biztosítják hozzá a megfelelő élelmezést. A hadsereg-ellátóoszlop nem volt kellő számú gépkocsival ellátva, amelyek az élelmet megfelelő ütemben tudták volna a csapatok után szállítani. Kicsi volt a gépkocsipark, és használt, ún. "bevonultatott" tehergépkocsikból állt. A gépkocsivezetők nagy része nem rendelkezett megfelelő gyakorlattal. Nyúzták, gyötörték az autókat az amúgy is rossz utakon. Sok kocsi tönkrement, s még súlyosabbá vált a helyzet. Az elonyomuló csapatoknak tehát élelem ért szekereket kellett visszaküldeniök, némelykor egynapi járóföldnyire is. El lehet képzelni, milyen nehézségek árán és mennyire késve érkezett az élelmiszer, amikor a csapat a következő napon már 30 kilométerrel előbbre volt.
A 17/II zászlóalj menetben. (Balról a harmadik - a lovat nem számítva - Dr. Viczián Antal zászlóaljorvos. Nem ez a helye, elkódorgásban kapatott lencsevégre.)
Bármennyire tiltva volt a háború következtében amúgy is elszegényedett lakosság fosztogatása, ezt nem lehetett elkerülni, hiszen nem volt ennivalójuk a katonáknak. Azt hiszem, kevés baromfi maradt élve azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk.
A lakosság kitelepítése...
A másik gondot a nyári hőségben a vízhiány okozta. Megkönnyebbülést jelentett, amikor az Oszkol völgyében végre folyó partjára értünk. Víz most már volt, csak rendkívül szennyezett. Fokozott mértékben be kellett tartani az eloírásokat; a víz - fogyasztás előtti - szűrését és forralását. Nehezen lehetett a katonákat rászoktatni, hogy a tikkasztó, 40 fok feletti hőségben meleg teát igyanak. Nem volt lehetőség a tea vagy forralt víz lehűtésére, legfeljebb éjszaka hűlt le valamennyire. A nagy melegben a forró tea fogyasztása célszerű, a trópusokon szokásban is van, de a magyar baka ehhez nem tudott hozzászokni. Voltak víztisztító berendezéseink, azbesztszűrős, szivattyús készülékek, de azokon rendkívül lassan, cseppekben szivárgott csak át a víz. Nem győzték a vízigényt kielégíteni. Persze itták a katonák a szűretlen, forralatlan vizet is. Nem lehetett megakadályozni. Ennek aztán meg is lett a következménye, egyre több bélhurutos beteg jelentkezett. Ez a kritikus időszak néhány napig tartott.
Amikor elhagytuk az Oszkol völgyét, és már egyenesen a Don felé tartottunk, a helyzet javult, s megfelelő kutakból lehetett már vizet nyerni. Sztarij Oszkol után a németek vették át az üldözést. Mi már csak második lépcsőben vonultunk utánuk. A harcok alatti súlyos veszteségek, komoly létszámcsökkenés, a rossz ellátás legyengítette, alkalmatlanná tette hadosztályunkat bármilyen harci cselekményre. Egymagában a menetelés is megerőltető volt. Egyre több katona került a kocsikra, akik különböző okok miatt járóképtelenné váltak. Az egészségügyi kocsin is állandóan hárman-négyen ültek. Szerencsére az utak fölszáradtak, így a lovak elbírták a nagyobb terhet is. Nehézséget legfeljebb az emel kedők okoztak. Itt akit lehetett, leszállítottunk a kocsiról. Járóképtelenné váltak a bélhurutosok is a néhány napos folyadékhiány miatt. A súlyosabbak természetesen az egészségügyi oszlophoz kerültek. Sok volt a lábfájós. Egy részüknél megvolt az oka a panaszoknak, de többeknél semmiféle elváltozás sem magyarázta a járóképtelenséget. Amíg lehetett, amíg volt hely, felültettem őket a kocsikra. Igaz, néha vitatkoznom kellett Gézával, mert ő meg a lovait féltette a túlterheléstől, de azért mindig meg tudtunk egyezni.
Sztarij Oszkolnál a németek oxigénelvonó fegyvert alkalmaztak. Én nem láttam a hatását, de ahogy Géza elmondta, megdöbbentő látvány lehetett.
- Az erdő szélén magányosan álló épület előtt - mesélte -legalább 30 orosz harckocsi állt, mintha egy javítómuhely udvarán várakoznának. Semmi külsérelmi nyom nem volt rajtuk. Sejtelmünk sem volt arról, hogy miért állnak ott. A németek a következőképpen magyarázták: repülőfelderítés alapján megtudták, hogy az oroszok nagy páncélos erőket vontak itt össze. Ennek elhárítására alkalmazták az oxigénelvonó lövedéket. A hatás döbbenetes volt. A harckocsikban lévők, az épületben pihenők abban a helyzetben fulladtak meg, ahogy éppen voltak. A priccseken félkönyökre támaszkodva beszélgetők úgy maradtak. Semmi más nem látszott az embereken, csak az orrukból szivárgott vér.
- Az erdő szélén magányosan álló épület előtt - mesélte -legalább 30 orosz harckocsi állt, mintha egy javítómuhely udvarán várakoznának. Semmi külsérelmi nyom nem volt rajtuk. Sejtelmünk sem volt arról, hogy miért állnak ott. A németek a következőképpen magyarázták: repülőfelderítés alapján megtudták, hogy az oroszok nagy páncélos erőket vontak itt össze. Ennek elhárítására alkalmazták az oxigénelvonó lövedéket. A hatás döbbenetes volt. A harckocsikban lévők, az épületben pihenők abban a helyzetben fulladtak meg, ahogy éppen voltak. A priccseken félkönyökre támaszkodva beszélgetők úgy maradtak. Semmi más nem látszott az embereken, csak az orrukból szivárgott vér.
Ugyanerről az esetről a III hadtestbéli Görgényi Dániel vezérkari százados is, "Signum Laudis" c. könyvében:
Beszélgetésünk közben kiértünk az országútra. Betessékeltem a kocsimba és irányításával futottunk jó három kilométert, Sztarij Oszkoltói déli irányba. Útikalauzom figyelmeztetett, hogy mikor az út mentén egy bugaci csárdához hasonló épületmaradványhoz érünk, álljak meg. Így is történt. Itt aztán efordultunk balra, ahol kocsim számára járható útra kerültünk. Nem futhattunk néhány száz méternél többet, amikor a főhadnagy figyelmeztetése nélkül, magamtól is lestoppoltam.
Előttünk egy hatalmas tisztáson utászok halottakat földel tek el. Ahogy megyünk mélyebben befelé, valami szokatlan és furcsa, a megedzett ember számára is irtózatos látvány fogad. Szovjet katonák, mintha viaszbabák lennének, dermedt mozdulatlansággal vigyorognak a nyári alkonyatban. Iszonyatos kép. Némelyikük ül. Az egyik úgy áll, mintha fához támaszkodna. Szemük nyitva, arcukon megalvadt vér. Pár perc múlva mellettünk áll a temetést irányító utászszázad parancsnoka. Megszólal :
- Itt valószínű, hogy különleges fegyver hatásával állunk szemben. Ezeket az orosz katonákat egy furcsa gáz ölhette meg. Nézzétek. . .
Nem is kellett erre a figyelmünket felhívni, mert amit láttunk, abból világos volt, hogy ezek gázzal mérgezett emberek. Megállapodtunk abban, hogy itt még az elföldelést is azonnal abba kell hagyni, és értesíteni a gázmentesítő századot, lépjenek közbe, nehogy valami baj történjék utászainkkal.
Míg ezen meditálunk, odaérkezik Winkler ezredes, a hadtesthez beosztott német összekötő törzs parancsnoka és kioktat bennünket:
- Ilyen apróságot, Herr Hauptmann, kár jelenteni, mert nem német vagy magyar, hanem orosz katonákról van szó. És ezzel, urak, azt hiszem, befejeztük a vitát.
Meggyőződésünk szerint itt a németek valami ismeretlen töltetű gázlőszert próbáltak ki, és most amennyire csak lehet, titkolni akarják.
Még ezen a napon Siklósival is kijöttünk az erdőbe. Parancsnokom is megdöbbent a látottakon. A halott szovjet katonákat még mindig természetellenes helyzetben találtuk. Temetetlenül hevertek, és voltak köztük olyanok is, akik az óvóárokban öklükre támaszkodva feküdtek, megmerevedve
Június legvégén vagy július elején hozták végre az újságok és a képeslapok, hogy Tyim területén megkezdték támadásukat a magyar egységek, és heves harcok vannak folyamatban. Az egyik legelterjedtebb német képesújság, a Der Spiegel kicsit túl is lőtt a célon, mert a honvédség harcainak dicsőítését tartalmazó cikkben, éppen címoldalon ez a kifejezés szerepelt: "Die ungarischen Soldaten haben mit dem uralt en Schlachtruf - »No baszd meg!« - die Russen angegriffen." (A magyar katonák az ősi csatakiáltással - "No baszd meg!" - támadtak az oroszokra.) A képeslap nagy derültséget keltett, és órákon belül beszedték az árusoktól. Nekem viszont kevés kétségem maradt afelől, hogy a német haditudósító gyakran hallotta ezt a kifejezést honvédeinktől, csak a jelentését felejtette el megkérdezni." (5. 196. old.)
"...Galicsi, 1942. június 27.
Ma délután közölték a jelszót: Drégelypalánk! Kaltróy tiszti gyűlést hívott össze, és a következő tájékoztatást adta: Ma éjjel, pontosan 2 óra 15 perckor megindul a támadás. Mindenki készüljön fel. A legcsekélyebb zaj, zörgés vagy fény használata sem engedhető meg. Cigarettára is csak lefödött lánggal szabad rágyújtani. Biztosítani kell a járművek zajtalan vonulását.
A zászlóalj Bezedinónál veszi fel megindulási helyét. 2 óra 15 perckor a tüzérség 10 percig tartó pergőtüzet nyit a velünk szemben lévő orosz állásokra. Ezután a rohamutászok és lángszórósok nyitnak rést a drótakadályokon. Közvetlenül utánuk indul a zászlóaljunk rohamra."
A zászlóalj Bezedinónál veszi fel megindulási helyét. 2 óra 15 perckor a tüzérség 10 percig tartó pergőtüzet nyit a velünk szemben lévő orosz állásokra. Ezután a rohamutászok és lángszórósok nyitnak rést a drótakadályokon. Közvetlenül utánuk indul a zászlóaljunk rohamra."
Az utolsó eligazítás a Tyim felé történő előretörés megkezdése előtt.
1942. július 1-re, a 9. könnyű hadosztály súlyos harcokban már Tyim nyugati széléig törte előre magát.
Az éjszaka folyamán a 40. szovjet hadsereg a bekerítés veszélyének elkerülése érdekében, az eddig szívósan védett Tyim kiürítésére kényszerült, csapatai megkezdték a visszavonulást.
Az éjszaka folyamán a 40. szovjet hadsereg a bekerítés veszélyének elkerülése érdekében, az eddig szívósan védett Tyim kiürítésére kényszerült, csapatai megkezdték a visszavonulást.
A város kiürítését észlelő 6. könnyű hadosztály 22. gyalogezrede erre egy puskalövés nélkül bevonult a kiürített városba. Parancsnoka, Haynal Alajos ezredes kitűzette a zászlót a templomtoronyra, és a "Tyim oroszlánja" elnevezést adományozta önmagának. "Dicsőséges" lenyúlása a 9. könnyű hadosztály - 20 százalokos veszteséggel elért - véres küzdelmei eredményének.
Gremjacsje, 1942. július 12..
"Két hete, vasárnap hajnalban indult a támadás Bezedinónál. Ma is vasárnap van és végre nyugalom, elfogadható szállás, normális élelmezés. Rám is fér a pihenés, nehéz két hét van mögöttünk.
Tegnap értük el a Don partján lévő Gremjacsje falut. Védelemre rendezkedik be a zászlóalj. Azt hiszem, új szakasz kezdődik életünkben. Az oroszok visszavonulóban vannak, sehol a környéken nincs harci tevékenység.
Tegnap értük el a Don partján lévő Gremjacsje falut. Védelemre rendezkedik be a zászlóalj. Azt hiszem, új szakasz kezdődik életünkben. Az oroszok visszavonulóban vannak, sehol a környéken nincs harci tevékenység.
A hőmérő 30 fokot mutat, igazi nyári kánikula. Tegnap és ma is lent voltunk a folyó partján, jólesett a hűs hullámokban megfürdeni. A falu nagyrészt dombon helyezkedik el, de lehúzódik a folyó partjáig. A zászlóalj törzs a dombhajlat mögötti házakban települt. Bádogtetős, fából készült épületek ezek. Mi egy háromszobás házban lakunk. Az első szoba a segélyhely, a mellette lévő nagyobb helyiségben a legénység, a folyosó végén levő kis szobában én lakom. A szobámban ágy, asztal, székek, polc, ennyi elég is. Az eddigiekhez képest főúri elhelyezés. Talán a parancsnoki sátor volt hasonlóan kényelmes Dubrovkában, de annál jobb, mert egyedül vagyok. Most megint asztalnál ülve írom a naplót. Napok óta lövést sem hallottunk, és Kaltróy szerint egyelőre nyugodtan is alhatunk, mert a felderítés szerint a Don túlsó partján nincs senki, az oroszok valószínűleg arra számítottak, hogy átkelünk a folyón és folytatjuk az előnyomulást.
Szállásunkkal szemben, a mienknél nagyobb házban van a zászlóaljiroda, Kaltróy szobája, a segédtiszt szobája, egy ebédlő, valamint egy elég tágas fedett tornác. Nem messze tőlünk lakik, ugyancsak külön házban Tóth Feri és a híradós szakasz. A környékbeli házakba a zászlóalj törzs többi része, gh.-sok stb. települtek. Megpróbálom felidézni az elmúlt két hét eseményeit. Azon a június 27-ről 28-ra virradó éjszakán senki sem aludt. Egyrészt mert el kellett foglalnunk a kiindulási helyzetet, másrészt mert olyan feszültség vett erőt mindenkin, hogy nem is tudtunk volna aludni. Persze az izgatottságot mindenki igyekezett palástolni, de az idétlen viccelődésből, a rengeteg elszívott cigarettából azért következtetni lehetett a lelki állapotra.
Csöndes, borult éjszaka volt, eső azért nem esett. A növekvő hold az éjszaka első felében árasztott még valamennyi fényt a felhőkön keresztül, de éjfél után teljes sötétség borult ránk. A félhomály, majd sötétség leple alatt mintha szellemek jártak volna, a zászlóalj teljesen hangtalanul elfoglalta kiindulási helyzetét. A front csöndes volt. A távolból hallatszó egyegy lövés csak még fokozta a feszültséget, s felborzolta az idegeket. Cél az észrevétlen felvonulás, a meglepetésszerű támadás volt. Az éjszaka első felében felderítő körutat tettem. Nem messze tőlünk a tüzérek vonultak fel. Nem láttam még ennyi ágyút egy rakáson. 15 cm-es ütegek, összesen négy, vagyis egy erős tüzérosztály. A gyalogos zászlóaljnak a tüzéreknél az osztály felel meg, tehát támadásunkat egy tüzérosztály támogatja. Egyébként egy zászlóaljhoz szervezetszerűen egy üteg jár. Egy üteg négy löveget jelent, tehát tizenhat löveg egyenként 60 lövést fog leadni!
Csigalassúsággal múltak az órák, aztán a negyedórák. Féltem, nem tagadom. Nekem nem az első vonalban volt a helyem, de annyit tudtam, hogya támadás más lesz, mint a védelem. Bármennyire is igyekeztek a katonákban és a tisztekben is az önbizalmat felkelteni, hiába mondta Kaltróy, hogy hatalmas tűzerővel támadunk, azért tisztában voltam azzal, hogy visszalőnek, és a védelemben lévő előnyben van a támadóval szemben. A keleti égbolton még alig kezdett derengeni, amikor a távolban eldördült az első ágyúlövés. A vezérüteg megadta az első jelet. Utána megszólalt a mi tüzérségünk. Kilövés... gránátok zúgása felettünk, becsapódások. Szünetnélkül. Elszabadulta pokol. Félelmetes volt hallgatni, de még szörnyűbb lehetett azoknak, akikre zúdult. Megállás nélkül. Meddig tartott? Nem tudom. Kivilágosodott, de még nem volt vége. Szédületes gyorstüzelés, megsemmisítő tüzérségi csapás. Később távolabbra helyezték a tüzet, s másfajta robbanásokat is lehetett hallani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése