Siklósi András Kergessük el megszállóinkat, fejezzük be 1956-ot!

Siklósi András

Kergessük el megszállóinkat, fejezzük be 1956-ot!

Minden nemzet életében vannak kivételes alkalmak, meghatározó történelmi események, melyek méltók az utódok főhajtására s más népek megbecsülésére, elismerésére is. A magyarság viharvert, küzdelmes sorsa ugyancsak bővelkedik ilyen dicsőséges s egyben tragikus végű fordulatokban. Legszebb győzelmeinket, legszomorúbb vereségeinket mindig a szabadság és függetlenség kivívásáért vagy megtartásáért folytatott harcokban értük, ill. szenvedtük el. Tisztességből, lovagiasságból és hősiességből nemegyszer hihetetlen, lenyűgöző példát adtunk az egész világnak. Akkor is, amikor még nagyok, erősek voltunk, s később is, mikor megfogyva, legyengülve, félig eltaposva is szembeszálltunk nálunk sokkal hatalmasabb ellenségeinkkel. Ki tudja honnan, de mindig vettük a bátorságot, és akkor is fölléptünk az önkény ellen, amikor mindenki más összegörnyedve hallgatott. A mi népünk barátságos, békés természetű, s nem könnyű „táncba vinni”, de ha ősi jussát, jogait csorbították, sohasem habozott kiáltani és kardot ragadni. A magyarnak egészen máig volt gerince, tartása, hite, és tudta, mivel tartozik hazájának. Ha a szükség megkívánta, kötelességét valahányszor büszkén teljesítette, gyakran vére, élete árán is.

Honalapító Árpád fejedelmünk óta szülőföldünket nem tiporta brutálisabb, primitívebb, mohóbb hódító, mint az 1945-ben beözönlő istentelen orosz bolsevik horda. Tatár, török, osztrák, német együtt sem okozott akkora pusztulást, mint a vörösök által ránk kényszerített, velejéig romlott, hazug és kegyetlen rendszer. 1956 októberében mégis fölszabadítottuk magunkat, pár napra széttéptük láncainkat, s csaknem fegyvertelenül, külső segítség nélkül legyőztük vérszomjas hóhérunkat. Európa és a földgolyó embertömegének jobbik része a mi vitézségünket dicsérte, csodának beillő diadalunkat zengte, s a rab nemzetek ébredésének kezdetét ünnepelte. 1956 páratlan tett a világtörténelemben, egy nép lelkének, jellemének fényes megnyilatkozása, élni akarásának, szabadságvágyának legmarkánsabb bizonyítéka. Olyan tiszta, fenséges és szűzies, mint egy látomás vagy egy áldozati oltár. Beszennyezhetetlen, ellophatatlan, meghamisíthatatlan és elvitathatatlan.

1956 halálos sebet ütött a kommunizmus sátáni testén; elsöpörte a szadista ávós pribékek rémuralmát, és úgy megrendítette a behemót ruszki medvét, hogy kimúlásáig tántorgott belé. Ez az össznépi forradalom rég nem látott egységbe kovácsolta a nemzetet, valamint előtérbe helyezte az emberi együttélés új, szolidárisabb formáját, s lerakta egy jövőbe mutató, humánus demokrácia alapjait. Egyaránt elvetette a marxista-sztálinista totalitáriánus diktatúrát, de az álságos liberálkapitalizmust és imperializmust is. Olyan szabad, független, semleges és igazságos országot teremtett, mely a saját útján járva kívánta érvényesíteni népének felségjogait, érdekeit és akaratát. Nem reformálgatta a gyűlölt, aljas és javíthatatlan rendszert, hanem egy csapásra megdöntötte. 1956 először leplezte le egyetemlegesen a kommunizmus erkölcsi és társadalmi szélhámosságát s az egész világot fenyegető erőszakos mivoltát. A csöppnyi Magyarország ezúttal is Európa legszilárdabb védőbástyája volt, mint már korábban annyiszor. Abban is egyedülálló 1956, hogy a szabadságharcosok mindvégig kerülték a terrort, a bosszúállást, a lincselést s a faji megkülönböztetést. Nem volt lopás, rablás, fosztogatás sem; semmilyen folt nem esett a nemzet becsületén.

A fővárosi gyárakban, üzemekben s a vidéki településeken pillanatok alatt megalakultak a forradalmi munkástanácsok, melyek sokkal hatékonyabban működtek, mint bármiféle beszűkült pártbürokrácia, vagy osztályérdekek, ideológiák mentén létrehozott kormány. Ezzel az alulról induló önszerveződéssel egy valódi népképviseleti forma csírázott ki, lehetőséget nyújtva a természetes kiválasztódásra, a tehetséges, felkészült, vezetésre termett egyéniségek érvényesülésére. Hova juthattunk volna azóta, ha ebben az irányban mehetünk előre, s megvalósíthatjuk valamennyi elképzelésünket?! Ám a rövidlátó Nyugat nemhogy katonai segítséget, még diplomáciai támogatást sem nyújtott; egyszerűen elárult és áldozatul dobott bennünket. Így az oroszok vérszemet kaptak, s iszonyú erővel törtek ránk újra. 19 hadosztály, több mint 5000 páncélos és rengeteg bombázó repülő bevetésével szörnyű vendettát rendeztek; 30 ezer magyar halott és 200 ezer menekült terheli kiegyenlíthetetlen számlájukat. Ki volt a nagyobb bűnös, a tőkés hatalmak vagy a Szovjetunió? – nehéz eldönteni. Különösen most, amikor már kiderült, hogy mindkét oldalt ugyanaz a zsidó maffia pénzelte, s az egész hidegháborús komédiában ez az élősködő vámpírcsorda mozgatta a bábokat. Ilyen gonosz játék csak úgy nyer értelmet, ha rávilágítunk, hogy Kelet és Nyugat – minden alakoskodása dacára – a mi kiirtásunkra, fölszámolásunkra szövetkezett. Nem egymás tényleges ellenfelei voltak ők, hanem egyazon nációhoz és valláshoz tartozó sanda gyilkosaink.

Mi változott vajon 54 év alatt? 1956-ban azt harsogták a tüntetők, hogy „Ruszkik haza!” S ma nem üvölthetjük-e ugyanannyi joggal, hogy „Jenkik haza!”, vagy „Zsidók haza!”, kiterjesztve persze ezt minden rosszarcú idegenre. Mert csupán rabtartóink személye és módszere cserélődött, de a nyakunkba akasztott járom ma is ugyanaz. Helyzetünk hajszálnyit sem javult, sorsunk semmit sem könnyebbedett. Sőt, soha ekkora veszélyben nem voltunk, ilyen közel nem álltunk még a nemzethalálhoz. Úgy tűnik, az a genocídium, ami az 1956-os pufajkás sortüzekkel és az 57-es kádári megtorlásokkal kezdődött, majd a gulyáskommunizmussal s a „rendszerváltással” folytatódott, lassan eléri célját. Népünk rohamosan fogy és öregszik, anyagi és szellemi nyomorban tengődik, gyógyíthatatlan betegségekben szenved. Mindenben és mindenkiben csalódott, reménye sincs már egy szebb jövőre; öntudata, hite régen szétrohadt, életkedve és harci szelleme alig pislákol. Üres bombatölcsér, kopár sivatag, lidérces mocsár, bűzlő szemétdomb, vörösiszap-áradat az egész ország! Javait széthordták, természeti kincseit elprédálták, értékeit kiárusították a kohnbélák, róthmanók fivérei és 

utódai; a köpenyt fordított, „megtévedt” mészárosok, akik változatlanul agyunkban, szívünkben, gyomrunkban és zsebünkben kotorásznak mocskos mancsaikkal. 1956 egykori résztvevői, az ártatlanul meghurcoltak pedig némán vicsorognak, vagy éppenséggel kicsinyes dolgokon marakodnak, ahelyett, hogy sírásóinkat vágnák orrba.

Kossuth Lajos, 1848-49 legendás vezére – akit mostanában gyakorta megkérdőjeleznek és besároznak huszadrangú, föltűnést kereső álhazaffyak –, emigrációs magányában írta egyszer: „Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak gátat vetettünk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy legalább ellenálltunk.” Nagyon nehéz, szinte lehetetlen fektünkből megint talpra ugrani és kitörni ebből az áldatlan szolgasorból, s ennyi külső-belső ellenséggel szemben keresztülvinni megmaradásunkat, és előmozdítani egészséges nemzeti fejlődésünket. Muhi után, Mohács után, Nagymajtény után, Arad után, Trianon után sikerült újra és újra föltámadnunk; 1956 kataklizmája s az azt követő zord idők után is meg kell próbálnunk magunkhoz térni. Egyedül a Teremtő tudja, mért sújtott bennünket ennyi megpróbáltatással. Bizonyára komoly terve van még velünk, s ezt az általa kiszabott küldetést be kell töltenie a magyarságnak. Derék elődeink, tündöklő hőseink és mártírjaink emléke is arra kötelez, hogy ne adjuk fel a küzdelmet, hanem vigyük át életünket, sok évezredes kultúránkat, hagyományainkat a túlsó partra. Olyan fáradhatatlan kitartással, szívós eltökéltséggel, legyőzhetetlen bizalommal, ahogy őseink tették. Mert ez a pokoli globális világrend hamarosan el fog tűnni oligarcháival, talpnyalóival, helytartóival együtt. Jön majd egy jobb kor, egy nagy tisztulás, egy gyökeres átrendeződés, amit meg kell érnünk.

Folytatnunk kell a harcot, be kell fejeznünk a torzóban maradt 1956-ot, el kell kergetnünk megszállóinkat, tűzre kell vetnünk minden kártékony férget! Nem hunyhatunk szemet a gazságok fölött, nem békülhetünk meg, nem engesztelődhetünk ki gyilkosainkkal, nem züllhetünk agymosott csürhévé! Ha meg kell halnunk, tegyük méltósággal, fegyverrel a kézben, rendíthetetlen magyarként, ahogy illik! Személyes boldogulásunk nem lehet fontosabb, mint a haza becsülete, mint a nemzet szabadsága! Védjük meg, ami megmaradt, s szerezzük vissza, amiből a másságos ragadozók alantas módon kisemmiztek! Miénk az igazság, itt minden minket illet; nem tűrhetjük tovább, hogy sehonnai bitangok uralkodjanak rajtunk! Hitvány rongy, aki meghátrál, aki gyáva önzésében megtagadja népét, s néhány morzsáért megalkuszik az emberarcú ördögökkel! Foglaljuk el, lakjuk be végre a Kárpát-medencét, s építsük föl újra hajdani államunkat, a szabad, virágzó Magyarországot! Isten minket úgy segéljen!

Siklósi András 15 forradalmi és hazafias verse

Elszántság

1.

Soha magam meg nem adom

nincs az a gyilkos túlerő

Holtomban is zeng a dalom

s vagyok a győztes fölkelő

2.

Szakadatlan vívom harcom

nem rémít börtön temető

Ha szétverik könnyes arcom

fölébük hág a nevető

Megkínzott Magyarország

 

Megnyomorított test

gyógyíthatatlan lélek

Elszürkített ünnepek

megtagadott jelképek

meghamisított múlt

kiirtott emlékezet

Senkiházi urak

talpnyalók és rabszolgák

Süketek vakok

elnémított szószólók

börtönbe csukott

vezérnek valók

Írások elkobozva

kincsek pincékbe dugva

szobrok ledöntve s összezúzva

Költők gúzsba kötve

lázadók Dózsa-trónon

hősök tömegsírban

Aszályok

árvíz

jégtől tönkrevert mezők

gyökerestől kitépett fák

Dögkeselyűk

éhség

kegyetlen pusztítás

Kifosztott milliók

borba fojtott álmok

vergődő szárnyalás

Sajtócsászárok

ránk szabadított bankok

álnok köztársaság

Szétvert középosztály

kibírhatatlan terhek

céltalan dühöngés

Elvtársi jólét

vérengző kormányok

zsidó s cigány Paradicsom

Szétkergetett családok

elhagyott öregek

ízekre vagdalt magzatok

Elzüllesztett nép

megsemmisített erkölcs

megbénított iskolák

Csillagrohadás

Elhamvadt szeretet

szénfekete sötétség

hazug ideálok

pokoli gonoszság

Önsorsrontás

külföldre menekülés

öngyilkossági mámor

Kitüntetett hóhérok

magasztalt árulók

óriássá tett törpék

Fizetett naplopók

tolvaj idegenek

Sárkánylakodalom

Halálhoz való jog

zsivány- és rablótörvény

kirakat-demokrácia

Árokba lőtt ország

Földünkre éhező

ostoba szomszédok

gátlástalan őrült honfoglalók

Romba dőlt városok

sivár üres falvak

„túlnépesedett” temetők

Örökös sarki tél

belső tatárdúlás

újszülött Trianon

Megmérgezett élet

reménytelen jövő

megölt föltámadás

Menj haza

(Édesapámnak 1986-ban, egy költői versenyünk emlékére)

40 éve vérünk iszod

aljas minden gondolatod

Betörtél az életünkbe

belegázoltál lelkünkbe

Csizmáiddal szánkba rúgtál

tankjaiddal letiportál

Jöttél hogy védj óvj bennünket

s megmérgezted a hitünket

Tönkretetted fiainkat

bemocskoltad lányainkat

Tépett szívünk sárban dobog

öntudatunk ronggyá kopott

40 éve fogyunk veszünk

pusztulásba menekülünk

Mindenünket elraboltad

sírunkat is fölforgattad

Bíránk és hóhérunk voltál

mindnyájunkra dögvészt hoztál

Mit akarsz itt mire vársz még

helyed otthon lenne már rég

Készülj pakolj szedd a sátrad

hagyd el végre a hazánkat

Érted zeng a Kreml harangja

sír a sztyeppe nyög a tajga

neked intenek a hegyek

jeges tundrák sebes vizek

Határtalan birodalmad

ne falja föl országunkat

Menj azonnal fuss el innen

ne képzeld hogy te vagy Isten

Menj rakétán repülővel

– egyenest vagy kerülővel –

ágyútalpon medveháton

csengős trojkán kerékpáron

Menj hajóval gyalogszerrel

tűnj el összes emlékeddel

 

Menj némán vagy trombitával

nyírfasíppal guzlicával

harmonika ritmusára

balalajka bús szavára

Menj aszfalton menj erdőben

víz alatt vagy levegőben

tűző napon s éjszakákon

Vissza se nézz a határon

Vidd el sarlód kalapácsod

bitófád és börtönrácsod

Vár otthonod vár a néped

gyermekeid feleséged

Nincs itt dolgod nem volt soha

Mit akarsz még Menj menj haza

Embertelen vad hatalmad

porig égett s összeroskad

Ne kezdd újra soha többször

Takarodj a magyar földről

Gyilkosaink ellen

Még dőzsöl a zsarnok zabál és iszik

Vérünkben áztatja szennyes mancsait

s javainkban dúskál Sandán vigyorog

Bilincsbe vert lelkünk némán háborog

Elpusztítanak hogyha nem vigyázunk

széttépik jövőnket s meglopják álmunk

Vissza kell térnünk őseink hitéhez

gyökereinkhez s az éltető Fényhez

Micsoda sors az amit nekünk szántak

pribékjei a rettentő Sátánnak?

Elég a nyomorból nem tűrünk tovább

Mától hóhéraink hordjanak igát

mert mi itthon vagyunk ez a mi hazánk

édes szülőföldünk ölelő anyánk

Eljött a mi időnk Bár nincs fegyverünk

végre eltiprónk szemébe nézhetünk

Rongyosok vitézek ne aludjatok

veszély fenyegeti szabadságotok

Nem bocsáthatunk meg nincs több szeretet

Isten se véd meg egy puhány nemzetet

Előre halálig Nincs mit vesztenünk

csak ha bátran küzdünk akkor győzhetünk

Tüzes magyarok rontsunk a gonoszra

űzzük innen el vagy fojtsuk a porba

Akkor is mondd

(Nagy Lászlónak)

mondd a költőnek: ne írjon

anya fiáért ne sírjon

szólj a gitárnak: ne pengjen

kovácsüllőnek: ne csengjen

kivágott fának: ne dőljön

büszke szarvasnak: ne bőgjön

mondd a madárnak: ne szálljon

lándzsának kardnak: ne vágjon

virágos rétnek: ne nyíljon

pöffeszkedőnek: ne bízzon

bőszült tengernek: ne rengjen

tüzes vulkánnak: ne zengjen

jeges árvíznek: apadjon

bukott komcsinak: szaladjon

kiáltsd a napnak: ne süssön

verőlegénynek: ne üssön

mennykőcsapásnak: ne ártson

eltipródat kérd: ne bántson

mondd az árvának: nevessen

sarki ringyónak: szeressen

papnak és szentnek: ne higgyen

mondd a zsidónak: adj ingyen

vedd rá a foglyot: ne szökjön

súgd a gyilkosnak: ne öljön

mondd a pestisnek: ne sújtson

atombombának: ne gyújtson

mondd a halottnak: ébredjen

bíztasd a halált: tévedjen

mondd a némáknak: szóljanak

nézz a vakokra: lássanak

üzend a pártnak: itt a vég

nincs több türelem haladék

mondd a zsarnoknak: sápadjon

beteg népednek: lázadjon

csonka hazádnak: reméljen

ellenségek közt se féljen

mondd ha gúnyolnak leráznak

küzdj bár megvernek bezárnak

bármi lesz sorsod ne csüggedj

álmos közönybe ne süppedj

ne kérdezd hol hogyan minek

akkor is mondd ha nincs kinek

ha a világ embertelen

te légy a fény a lelkeken

röptesd a zászlót magasra

költözz az örök tavaszba

költő vagy vágyad a minden

bölcsen szólj akár az Isten

1956 tüze

(Pongrátz Gergelynek)

Emberrel telt meg az utca Vad láng gyulladt a szívekben

Ezrek mentek puszta kézzel a ránk törő tankok ellen

Porrá vált sok hamis törvény szétfoszlott a sok hazugság

Föllélegzett a magyar nép ujjongott az egész ország

Győztünk Félve földbe bújtak a testünket rágó férgek

ijedtükben elrejtőztek a vérszomjas gaz pribékek

Megingott trónján a Sátán és haláltól félt a hóhér

Sok hős esett el az utcán Ömlött ömlött a magyar vér

Friss örömpír öntötte el a kicsinyek nagyok arcát

mert igazi csoda történt: megszületett a szabadság

Ám a dühödt bolsevizmus új hadakat zúdított ránk

Kivirágzott életünket kegyetlenül eltiporták

De a meggyújtott tűz égett s világított minden tájon

Az elnyomás gyűlölete végigsöpört a világon

Sok alvó nép fogott fegyvert sok rabszolga-nemzet kelt fel

Szembefordult a zsarnokkal s harcolt lángoló lélekkel

Minket újra leigáztak árva népünk megint vérzett

Kiküzdött szép szabadságunk ködbe veszett semmivé lett

Előjöttek a rongy senkik a talpnyalók a hóhérok

Hőseinken bosszút álltak Mindenfelé magyar vér folyt

Hosszú évekig kínoztak Végül ismét talpra álltunk

leráztuk bilincseinket összetörtük durva láncunk

Ám csatánknak ma sincs vége mert még most is megrabolnak

Le kell győznünk immár végképp a férgeket árulókat

Mert itt élnek ma is köztünk a vérszopók a júdások

Szálljunk harcba újra bátran Vívjuk ki a szabadságot

Gyászbeszéd a kommunizmus fölött

Kettétörted életemet

kiskoromtól gyűlöltelek

Megkínoztad a világot

megölted a szabadságot

eltiportad a hazánkat

az Istent is leigáztad

Patkányok ültek lábadnál

hiénák az asztalodnál

varjak voltak a fiaid

farkasok a barátaid

hóhér az édestestvéred

gyilkos tőr a feleséged

Korhadt odú az otthonod

börtönudvar az udvarod

könny és vér a fürdővized

tömegsír az öltözeted

bilincscsörgés a muzsikád

sikoly hörgés volt az imád

Ágyúcső a lábad kezed

tányérakna a két szemed

beleid bélsáros utak

vállaid leszakadt hidak

a bordáid éles kések

az ágyékod genny és méreg

Tüdődben kígyó sziszegett

atombomba volt a szíved

puskaropogás a hangod

karvaly a békegalambod

De most holt vagy de most véged

a hatalmad semmivé lett

Zsarnok voltál erőszakos

törvénytelen gyalázatos

Senki se tart többé veled

nem érdemelsz kíméletet

Nélküled az élet szebb lesz

már az ördögnek se kellesz

Hulla vagy rothadó halott

rút szörny ezerszer átkozott

Körötted gyűlölet-hegyek

férgek rágják szét testedet

Uralmad borzalmas tél volt

vessen ki a föld s az égbolt

Ne kerülj sohase fényre

tűnj el a fekete éjbe

(Szeged, 1989. október 23-án)

Harc

(Válasz Szentmihályi Szabó Péternek,

a „Térdre magyar!” írójának)

Lehetnék vidám büszke is talán

mert ilyen áldott csodás a hazám

Enyém Budapest enyém a Tisza

minden árva rög falu és tanya

a sok tarka rét erdő és berek

templomok gyárak barlangok vizek

kincses Erdély s a zordon Felvidék

ahol még zengnek bús magyar igék

Hazám szívébe tart minden utam

mérem az időt s nézem hogy rohan

Nincsen bár semmim mégis úr vagyok

százszor gazdagabb mint a gazdagok

Lelkemben zsongnak porló őseim

vezetnek óvnak s írják verseim

Játszom a széllel csillagot szedek

körültáncolnak baráti szívek

A lenti sárból fölfelé török

csupán a fény vonz csak ami örök

Így élek néha máskor bús vagyok

mert szenvedő népemre gondolok

Fojtogat mar a tömérdek panasz

s érzem hogy nincs rá semmilyen vigasz

Minden nap új veszedelmet hoz ránk

kínlódik nyög egész Magyarország

Fejünk fölül eladják a házat

kiröhögnek durván megaláznak

A világban hitelünket rontják

bemocskolnak jövőnket rabolják

Nem sajnálnak nem kímélnek senkit

szeretnének legyűrni mindenkit

Ki próbálnak semmizni bennünket

el óhajtják foglalni földünket

Nemzetközivé kívánnak tenni

ki akarnak hazánkból kergetni

Így tervezik ám aligha jó így

Ez a vidék mindig magyar lesz itt

Bármit tesznek bárhogy mesterkednek

sose tudnak eltiporni minket

Fölkészülünk minden vad veszélyre

nem esünk a gazok előtt térdre

Nem hátrálunk Fölvesszük a harcot

Nem viselünk el már több kudarcot

Isten velünk van Együtt küzd velünk

Legyőzöttekből győztesek leszünk

Ajánlatok egy pribéknek

(A magyarság kínzóinak)

Ne legyen több nyugodt álmod

se örömöd se barátod

Omoljon rád az éjszaka

csillagtalan sötét fala

Hallgass ezer börtönmesét

őrök rugdossák szét veséd

Verjenek naponta százszor

s robbanj föl trópusi láztól

Tapossanak el mint barmot

a hódító gyilkos tankok

Inged legyen pusztai szél

nyakravalód hóhérkötél

fürdővized véres tócsa

pihenőd az akasztófa

mulatód rút sintértelep

szeretőid veszett ebek

szobrod bamba bőgő ökör

koporsód egy meszesgödör

Legyél sánta vak és süket

patkány harapdálja füled

Csontrepesztő fagy vidítson

tüzes kemence pirítson

Szorítsanak kurtavasba

s ássanak bűzös ganajba

Kések csiklandozzák torkod

sósav marja szét a gyomrod

Áram rázza mellkasodat

szaggasson szét a gyorsvonat

Rozsdás kard szúrja át szíved

gránát tépje le a fejed

Csipkedjenek kígyók hangyák

üvöltésed meg se hallják

Hollók osztozzanak rajtad

hullarabló sakálfajzat

Gyűlölünk megvetünk téged

sorsodtól semmi se véd meg

Szégyene vagy a hazánknak

gonoszabb mint a vadállat

Üldözzön a hősök átka

kiket te küldtél halálba

Győzni fogunk

(Harci induló 1956 ötvenedik évfordulójára)

Zord vihar dúl remeg a föld

jég veri a magyar mezőt

Az aranyló búzaszemek

érett gyöngye sárba pereg

Kertünkben a liliomot

megfojtják a hitvány gyomok

Termőfáink elsorvadnak

gyümölcseink megrohadnak

Megmérgezve folyónk tavunk

a kíntól majd’ megfulladunk

Hős nemzetünk megtört beteg

ki szól érte ki menti meg

Virágzik a lopás csalás

a hazugság és besúgás

Gyermekeink nem születnek

falvaink kiüresednek

Tengődünk csak nem is élünk

félő hogy végleg elvérzünk

Mért kellene sírba mennünk

s miért békében elvesznünk

Nem tűrhetjük a rombolást

állítsuk meg a pusztulást

Kiáltsunk egy szörnyű nagyot

söpörjük el a zsarnokot

Tépjük szét a rabláncokat

döntsük le a bálványokat

Kötözzük be népünk sebét

s tegyük jobbá az életét

Ma még kivert senkik vagyunk

de nő erőnk s akaratunk

Égig lobog bennünk a láng

fényes hajnal virrad reánk

Kitárjuk mind karunk szívünk

állj közénk és harcolj velünk

Jöhet bármi veszedelem

csak a hazánk szabad legyen

Vegyük vissza ősi jussunk

ellenségtől meg ne fussunk

Ha vállaljuk a küzdelmet

az Isten is megvéd minket

Mindenképpen győzni fogunk

s holtunkból is föltámadunk

Kárpátország árva népe

jogot nyert az üdvösségre

Rendőrterror

(2006. okt. 23. fájó emlékére)

A vadállat csak szükségből öl

ti viszont kéjjel gyűlölködve

Vipera könnygáz páncélököl –

így jó a nép: félholtra verve

Talpig fegyverben állig pajzsban

rontottatok ránk ti rongy ebek

Hiába rítt a sok ártatlan

mert reccsent a csont s vérzett a seb

(A bűnözők szabadon járnak

ellenük egy lépést se tesztek

Könnyedén szétlopják hazánkat

míg velünk telnek meg a sittek)

Ávós csőcselék gaz pribékek

zsarnok szolgái korrupt zsaruk

Fajtánk helyett idegent védtek

ezért lelketek pokolra jut

Pöffeszkedtek sátáni gőggel –

inkább fussatok s reszkessetek

Ha a nemzet dühében fölkel

senki se óvhat benneteket

(Ezt a versemet együtt érző szeretettel ajánlom

a szétvert és meghurcolt tüntetőknek.)

Riadó

Hány szörnyű évtized törte szívünk össze

s gyilkolt rabolt minket mennyi gonosz törpe

Leterítve fekszik szinte egész népünk

s mikor ütnünk kéne még szólni is félünk

Régi dicsőségünk vitézségünk porban

őseink aggódnak fönt a csillagokban

Elvesztettünk mindent amit ők szereztek

hitvány szolgák lettünk gyalázatos nemzet

Maroknyi hazafi küzd az ellenséggel

védi szülőföldjét s harcol puszta kézzel

A többség csak kushad cselekedni nem mer –

hitehagyott magyar tán már nem is ember

Igazság szabadság boldogság reménység –

föl se tudja fogni egy ilyen korcs népség

Úgy éri a halál hogy nem is élt semmit

súlyos nyomorában nem érzi a vesztit

Vérünk szívja megnyúz elpusztít a zsarnok

Meddig tűritek még ugyan mit akartok

Ébredj mély álmodból istenverte csorda

rázd le rút tetveid s kergesd a pokolba

Kivégzés

(Politikai üldözött testvéreimnek)

Fegyverrel kísérik egy borús hajnalon

Bajtársak dobolnak a cellarácsokon

Csupa kék-zöld sebhely kínzó láztól remeg

Csattogó bilincsben végső útjára megy

Kötéllel fojtják meg a szadista latrok

s egy gödörbe dobják mint elhullott barmot

Dolgozik a hóhér Némán sír az ország

Ömlik a magyar vér Dühöng a zsarnokság

De fordult a kocka Itt az új virradat

Véget ért a rabság minden ember szabad

Hanem a farkasok báránybőrbe bújtak

tovább lopnak-csalnak és tovább hazudnak

A kétes jövőbe simán áteveznek

nem gyilkosok többé csak „megtévesztettek”

Jöjj szabadság segíts Fújj süvíts át rajtunk

nehogy az új korban is rabok maradjunk

A 298-as parcellában

Szénfekete az éjszaka

öklét rázza száz kopjafa

Háborog a sok hős lélek

ma se talál békességet

Eltűnt a hold nincs egy csillag

áll az idő sose virrad

Véres könnyes néma gyász van

megfúlunk a hazugságban

Zúgó szélben nyirkos őszben

kószálok a temetőben

Fagyos a föld s az éjfélben

vadlúdcsapat húz az égen

Körülvesznek a bús árnyak

sorakozik a csont-század

Szemük lángol szívük dobog

úgy éneklik a Szózatot

Megindulnak rendületlen

lyukas zászló a kezükben

Jó őseink bölcsek bátrak

mentsétek meg dúlt hazánkat

Mert nincs jövőnk nincs otthonunk

menekülünk s egyre fogyunk

Javainkba ellenség ül

a mi fajtánk sírba szédül

Idegenek ócska férgek

habzsolják a dicsőséget

Tengernyi a tányérnyaló

áruló és magyarfaló

Gyengék vagyunk rongy rabszolgák

mindenünket elorozzák

Orcátlanul belénk kötnek

becsapnak és összetörnek

Bajainkkal nem törődnek

gúnyolják a szenvedőket

Öngyilkosságba hajszolnak

s hamvainkon mulatoznak

Kikaparják gyermekünket

eltapossák reményünket

Még múltunkat is ellopják

országunkat szétrombolják

Hova futunk miért félünk

meddig kell sötétben élnünk

Mért nem rázzuk le a terhet

mikor támad föl a nemzet

Így töprengek elmenőben

az éjféli temetőben

Ám a holtak nem felelnek

s fájó szívem jéggé dermed

De a lelkem most is lázad

Besorozom s harcba viszem