Ma is keresik, de nem tanáltatik…
Mondatöredékből való archaikus sor ez. Benne egy mondatba sűrítve azok sorsa, akiknek igazi valóját sosem lelhetjük már meg, régvolt életüket a mítoszok köde rejti, az írott szót csak az utókor rögzíthette róluk, így kerestetnek, de meg nem találtatnak.
A legendatitkokban gazdag homokvilág, Dél-Alföld megannyi misztikus történetet őriz eleinkről, a legrejtelmesebb köztük a hunok nagy királya, Attila életsora. Nyugvóhelyét e vidéken sokfelé vélik tudni, bizonyosságot talán már soha nem nyerhetünk. A nagy hódító az emlékezet szerint az „Isten ostora” címet maga adományozta saját magának, hisz Lupus troyes-i püspök ezerháromszáz éve kelt legendája szerint ő mondja: „Ego sum Attila, rex Hunnorum, flagellum Dei”. Vagyis én vagyok Attila, a hunok királya, Isten ostora.
Nevezetes kardjáról a szeged-gyálai nép körében őrzött hagyományt Kálmány Lajos így jegyezte le: „Mikor Átillának a kardja leesött az égbül, bódéjával, azaz markolatával esött lefelé. Annyira lemönt, hogy nem láthatta mög senki se.” A király gulyása aztán „a botjával kiásta, Átillának átadta. Evvel vót Átillának olyan ereje, hogy az egész világon körösztülmönt. Az Úristen avval ajándékozta mög.
A kardot vele eggyütt eltemették. Ma is keresik, de nem tanáltatik mög.”
Nem „tanáltatik” arra se perdöntő bizonyság, amit a 18. századi szegedi piarista, Fiala Jakab latin nyelvű eposza nyomán mégis csak föltételezhetünk: hogy Szeged városát Attila alapította, s itt volt a hunok fővárosa. A szegedi kegyesrendi szerzetes, az első magyar regény szerzője, Dugonics András az Etelkában ezt meg is örökíti, s Priskos rhetor följegyzései alapján a későbbi történetírók is osztják e nézetet. Arra, hogy a királyi sátor a mai Szeged szívében állt, a 19. századi legenda utal, a tápaiak körében élt hagyomány viszont a sátorhelyet Öthalomnak tulajdonította. Akárhogy is, itt vagy ott – a népi emlékezet sosem a kis részleteken bukdácsol, hanem a dolgok lényegét ragadja meg. Mint a honfoglaló Árpád nagyfejedelem esetében is. Ezen a tájon tizenegy évszázad óta is a kivételeseknek járó mítosz, töretlen tisztelet övezi.
Gyanútlan mondavilág
Anonymus nyomán tudhatjuk: az első országgyűlés helye a Szeged közeli Szer. Ennek emlékezetét a középkorban a szeri pusztán megtelepedett bencések híven ápolták. Monostorukat az Árpád-ház patrónája, Szűz Mária tiszteletére szentelték. A templom és a rendház maradványai a szeri puszta legbecsesebb értékét jelentik.
A múlt századi kutatók némelyike a szeri gyűlés tényét ugyan kétségbe vonta, de Anonymus szava mindennél erősebbnek bizonyult. Egyébként is, figyelmeztet Bálint Sándor, a monda „gyanútlan világa” és a néphagyomány a változásban is időtálló.
A hatalmas szeri puszta birtoklása a 19. század végéig Szeged és Kecskemét között oszlott meg. A millenniumi megemlékezésekre készülve a két város valóságos háborút indított, hogy melyiküket illesse az emlékműállítás joga. Az országgyűlésnek kellett döntenie, s a történészek szakvéleménye alapján végül Alsópusztaszer-Sövényháza, a mai Ópusztaszer kapta a lehetőséget. Itt emeltek aztán méltó emlékművet, amely máig megbecsült zarándokhely.
A világmagyarság hajlékánál
A jó évszázada töretlen hagyomány szerint minden esztendőben megtartották az emlékezést, amelyet az egykoriak árpádbúcsúnak, szobori búcsúnak neveztek. A mostani ünnepen is sok ezren gyűltek össze a nevezetes Árpád-emlékmű uralta hatalmas parkban, az egykoriakra emlékezni.
Együtt az ország! E közös jelszó szellemében, az összefogás jegyében zajlott a Szent István-napi megemlékezés Ópusztaszeren. Tömegek zarándokoltak a Feszty-körképóriást, a Magyarok bejövetelét rejtő rotundába. A körcsarnok most meglepetéssel várta a vendégeket: hatalmas, ezer négyzetméteres bemutatótérben Szent István napjára öt új tárlat nyílott. Helyet kapott az Őseink arcai elnevezésű kiállítás, aztán a csengelei kunok életét bemutató tárlat a régészeti szenzáció, a Magyarországon első hitelesen feltárt kun vezéri sír bemutatásával. A magyar őstörténet dokumentumai a keresztény Európába térésünk idejéről mesélnek. Külön tárlat szól a szeri legenda születéséről, a monostorról, a feltárásokról. Itt, ahogy a szervezők megfogalmazták, ismét a „múltba nyíló ablakok” tárultak ki. A szabadtér is ünneplőkkel telt meg, a skanzen szépséges házai meg az eurázsiai sztyeppék világát idéző nomád park is. A látogatók bejárták a Csete György által ide álmodott jurtavárost. Tisztelegtek a Világmagyarság hajlékánál. Megálltak a Koronát idéző mamutfenyő háznál, ahol az ezernyolcszáz évvel ezelőtt „született”, ma már holt fenyőóriás héttonnás szeletén, az évgyűrűk határán a magyarság történetének jeles dátumai láthatók. Végigjárták az Erdők temploma kiállításait. És megcsöndesedtek a szemközti dombon lévő kéttornyú kápolnánál…
A Nemzeti Történeti Emlékpark a hagyományőrzés és az értékmentés műhelye, az önismeret-építés gyakorlóterepe – fogalmaz a Csongrád megyei közgyűlés elnöke, Magyar Anna országgyűlési képviselő. Elmondja, hatalmas összeget, 640 millió forintot – kétharmad részt a megyei önkormányzat önerejéből! – áldoztak arra, hogy a rotunda megújuljon, és a pótolhatatlan értékű körkép végre biztonságban lehessen. Az új kiállításokra is égető szükség volt, hiszen a látvány százszorta beszédesebb, mint a legokosabb leírás. A látogató így a legerősebb impulzust kapja arra, hogy fölébredjen benne a múltismeretigény.
Egy „kenyérnyi” együttérzés
Évente számos nagy rendezvény, tíz-ezreket megmozgató tömegprogram várja a vendéget, lovas- és íjásztalálkozók, mesterségünnepek, harcművészeti bemutatók, vásárok, művészeti szemlék. Ópusztaszer nemzeti érték és nemzetiérték-mentő alkotóműhely is egyben. Ezért is fájó, hogy míg a skanzenek szerte az országban százmilliós támogatást élveznek, a történeti emlékparkot az állam magára hagyta. De túlélték a krízist, erősödtek. Hiszik, most fordulat lesz ebben, a nemzeti kormány szívügyének tekinti a megmaradás szeri jelképét.
A Szent István-napot a szeri házigazdák a „máltaiakkal” szövetkezve az adománygyűjtésnek is szentelték. Az együtt érző emberektől egy vekni árának felajánlását kérték az árvízkárosultak számára. Az adományokból építőanyagot és háztartási gépeket küldenek a katasztrófa sújtotta településeken élőknek. Akiknek esélyük se volt a szeri ünnepségen részt venni.
Amerre Árpád ment seregével
A kozmosz egyik tüneményét magyarázó, Kálmány által följegyzett monda szerint „Árpád apánk az édösanyjával álmodott, akinek az emlőjébül mögeredt a tej, és végigfolyt az égön. Ezt híjjuk Tejútnak. Arra mönt Árpád apánk is a serögivel.”
Csaba királyfi meg Emese álma legendája fonódik egybe a nagyfejedelem történetével ebben a képzelt világban, a néplélek élesztette ősköltészetben. Amelynek szó szerint egy eleme se igaz – és mégis, igaz az egész, mert a gyökérzet, az a való. Hogyha tudunk még, magunk megerősítésére, múltat álmodni.
Erről beszél Ópusztaszer.
Várkonyi Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése