Amit Európa és a Kárpát-medence népeinek okvetlen tudnia kell
Eleink a IX. és X. században, mint a hazatérő hun nép örökösei, egyedülálló szabadságban és függetlenségben éltek. Nem volt szolga és alárendelt. A hűbéri Európa ezt az életformát akarta és végül el is pusztította, még mi is részben a hűbéri rendszer alá kerültünk a kereszténységre térítés következtében.
Eleink a IX. és X. században, mint a hazatérő hun nép örökösei, egyedülálló szabadságban és függetlenségben éltek. Nem volt szolga és alárendelt. A hűbéri Európa ezt az életformát akarta és végül el is pusztította, még mi is részben a hűbéri rendszer alá kerültünk a kereszténységre térítés következtében.
I. István királyságának erősödését nem a föld mennyiségében, hanem a nép számában látta. Ezért megnyitotta az ország határait a betelepítésre. Jöttek németek, olaszok, csehek, szerbek, oroszok, lengyelek és még sok más nemzetiség. Ugyanakkor az egyház a testvérnépek betelepülését azzal az indokolással, hogy ”pogányok” -- ilyenek voltak a kunok, besenyők --, kik tőlünk keletre éltek és nem engedték be az ország területére. Ebből látható, hogy mindjárt az ország átszervezése után, a legemberibb bánásmódban részesítettük az idegeneket, a saját fajtánk kárára is. I. István az Enns és a Lajta folyók közét a németeknek adományozta. Átvette a frank rendszert, a belső erő megoszlásának és a lakosság védelmi rendszerének megszervezését. A királyi vagyon kezelését az ispán (curtis) látta el. A várakat, a várkatonaság és a környék népe védelmezte. A tiszttartók kevés kivétellel mind idegenek voltak. I. István adómentességet adott az idegen „vendégeknek”, ugyanakkor a magyarokat megadóztatta, utakat, templomokat építtetett velük, és a papok eltartását tőlük követelte meg. Lassan kicsúszott a föld a lábunk alól. Az Árpádkori okmányokból derült ki, hogy Géza, I. István apja, jó szántából, barátság jeléül, önként adományozta a német-római császárnak a bécsi medencét, azzal a feltétellel, hogy a jövőben a németek soha semminemű területi követeléssel nem lépnek fel ellenünk. Erre volt biztosíték „Gizella”.
I. István, amikor feleségül vette a német-római császár fiatalabbik leányát, aki úgy szerepel az okmányokban mint „Giesel” kezesség, biztosíték. Magyar történelmünk ezt a Giesel szót, amely hasonlít a Gizella leánynévre írta át és fogadta el királykisasszony neveként, mint Gizella. Felmerül a kérdés, mire volt Ő a kezes, a biztosíték? Úgy vélem a fentiek ismeretében itt nem kell magyarázatot adni.
A katolikus tanítás, megnyilatkozás szerint nagyon sajnálatos, csak az I. István, Szent István koronázásától, a Római katolikus keresztény hit felvételétől számítják Magyarország létezését. Az Árpádi bejövetelt, mint Atilla leszármazotta nem veszik figyelembe, Atilla és Árpád bejövetele közötti időt túl távolinak tartják, pedig ha figyelembe vennék Kálti Márk a Képes Krónika Árpád bejövetelének idejét, amely 200-300 évvel korábbi dátumot közöl és ez a közlés is kiegészíti Kézai Simon krónikásunk azon közlését is, amikor Atilláról három évszázaddal későbbről értekezik, vagyis hétszázas éveket említ. Ez az időtávlat, mindenképpen elfogadható az Atillai leszármazást illetően. (Krónika magyar szövege. Fordította Barsi János, Budapest 2003)
Szólnunk kell a nyugatiak által elhallgathatatlannak vélt, általuk állandóan rabló kalandozásoknak nevezett hadjáratainkról. A nyugatiak elhallgatják a Nagy Károlyi avar rablásokat, amelyek művészi értéke legendás. Hogy fogalmat kapjunk a kincsek mennyiségéről, amit Nagy Károly elrabolt, felsorolunk néhány helyet, ahová a kincseket Nagy Károly végrendelete szerint szétosztották: Aachen, Róma, Ravenna, Miláno, Aquileia, Grado, Köln, Mainz, Salzburg, Trier, Sens, Embrun, Besancon, Lyon, Rouen, Reims, Arles, Vienne, Bordeaux, Tours, Bourges.
Ezért volt az, hogy az őseink ezeket a katedrálisokat, bazilikákat, érsekségeket dúlták fel a kincsek visszaszerzéséért mint jogos tulajdont. (Fehér M. Jenő: Az avar kincsek nyomában. Buenos Aires. 1972. 89 old.)
Hadjáratainknak a másik indítéka az alakuló I. Ottó-i nagyhatalom létesítésének megakadályozása, amit Ottó fiainak és sógorának a felkérésére, sőt az ő vezetésükkel Vörös Konrád hajtotta végre, amint fellázadtak Ottó birodalom egyesítő politikája ellen és segítségünket kérték. Ezt elhallgatják, hogy a rablási rágalmat nyomatékosabban kiemelhessék. Ezt tudni kellene a történészeknek, mert hisz ez írott történelem. Ami a rablásokat illeti, az sajnos minden háború velejárója. Napóleon ugyanúgy végig rabolta egész Európát. Ezt mi magyarok éreztük a legjobban a két világháború folytán. A történészek elhallgatják Bulcsunak, mint hadvezérnek a tetteit, pedig hadjáratai felülmúlják még Hannibál tettét is.
Ami ugyancsak állandóan hangoztatott, az a barbárság. Ehhez csak annyit, hogy hadjárataink évszázadokkal előzték meg a Nyugat tartalék alakulatainak ellátó készségét, mert a magyar hadjáratok élelemben önellátók voltak, hónapokra elegendő húst és tejport vittek magukkal és még tömlőből készült fürdőt is.
Az időben a pogányság csak annyit jelentett, hogy nem tartozott a Rom. Kat. egyház kötelékébe. Már korábban megismerkedtek a Mani, Arianus, és keleti keresztény egyház tanaival.
Az a vádaskodás, magyarellenesség, hogy nem tartozunk az európai nemzetek csoportjába és nem vagyunk európai származékok, népek az olvasó figyelmébe ajánljuk a nemzetközi DNA elemzésének megismerését, és ebből minden ellenzőnek tudomására juthat, hogy The Genetic Legacy of Paleolithic Homo-Sapiens in Extant Europeans szerint a Y Chromozome Eu19 jelzi a kelet-európai népek örökítő jelzőit. A magyaroknál ez a Eu19 60.0%-ban mutatható ki, mely legmagasabb Európában. The History and Geography of Human Genes (Princeton University Press, 1994 könyv. 273 old. nyilatkozzák az ural-altaji finn-ugor ágban a finnek és magyarok európai örökítő jelzői 90%-ban vannak jelen és csak 10% urali.
A másik fontos tudnivaló, Dr. Obrusánszky Borbála 2007 évi kínai és mongol tanulmány útjáról hazatérve elmondja Friedrich Klára, Szakács Gábor: Tászok tetőtől a bosnyák piramisokig című 2007-ben kiadott könyvében, hogy helyben tanulmányozta a XVIII. századi mongol-magyar ellentétek hátterét és így tudta meg hogy Batu Kán 30 levélben kérte a magyarok velük való közös Német Római császárság elleni összeműködést, és azt, hogy Babenberg Friedrich kivégeztette a mongol követet. Ugyan ebben az időben, IV. Ince Pápa IV. Béla magyar királyt (1235-1270) és hazánkat kiközösítette.
Szerbekhez:
A kárpát-medencei népek mind hosszú évszázadokon át, a magyar királyság védelme alatt vészelték át – mint kis népességű nép – a tatár, török hódítások vészes idejét, és még mi magyarok, a Ti besegítésetekkel visszavertük a hódítókat, közösen áthidaltuk a német, keletre nyitás pán-germán, majd a Habsburg feudalizmus hódításait, lelket és testet emésztő, elnyomó kizsákmányolást, a vallási háborúk kegyetlen megtorlásait. Mindez időkben a magyar nemzet, mint a Kárpát-medence központi nagyhatalma éveken, évszázadokon át, harcolt a hódítók ellen. Így aztán egyre fogyatkozva, mivel a katonaság, a haza védelme ránk, magyarokra szorítkozott. Ti pedig, mindeddig a hegyekben, és a fontos útvonalaktól távol, ahová a hódítók hadai kevésbé hatolhattak be szaporodhattatok, nyelvben, kultúrában, mert mindezt a magyar vármegyerendszerünk megadta minden honpolgárának. Érdeme szerint, még a legmagasabb tisztség betöltését is, szinte megszámlálhatatlan nem magyar előkelősség került ügyintéző sorsot befolyásoló pozíciókba.
1690, április 6-án, III. Arzén szerb pátriárka 37-47.000 szerb családdal, a Temes bánságnak nevezett területre menekült. Ez az az a terület, amely a Duna, Tisza és a Maros között fekszik. (The New Universal Encyclopedia. Szerkesztette Sir John Hammerton, the Educational Book Company, London. 9. könyv. 7451)
1690, augusztus 21-én a császár leiratban biztosította a szerbek katonailag való megvédését, a görög katolikus vallásuk és ez szerinti naptár, a nyelvük szabad használatát, papi tized alól való felmentést és katonai szolgálat alóli mentességet. 1690. december 11-én tudatta határozatát a magyar kormánnyal, melyik kimondta, ha a szerb terület felszabadul a török megszállás alól, a Temesi bánságban menedéket kapott szerbek visszamennek felszabadult földjükre. A fenti kedvezményekből láthatjuk, láthatjátok, csak az Arzén pátriárkával ide menekült szerbekre vonatkozott, és csak ideiglenes letelepedésről volt szó. Az élet itt, védőszárnyaink alatt biztonságosabb volt, és élveztétek a kultúra előnyeit, ezért itt maradtatok földetek felszabadulása után is, és azért is, mivel mi nem üldöztünk titeket, bár tehettük volna, hisz többségben voltunk.
1737 és 1739 között IV. Arzén szerb pátriárka ismét népes csoporttal menekült e területre.
A magyar nép az 1790-ben évi országgyűlésen örök igazságként kinyilatkozta, hogy „valamely országba vagy tartományba bevándorló s itt székhelyet kereső, nem fegyverekkel szerző nép, vagy kevesebb államjogot, vagy annyit nyer, mennyivel a bennlakók bírnak, tehát az ilyen bevándorló nép soha sem fogadtatható be az országba, vagy tartományba, oly formán, hogy itt külön államot képezzen, mert ez nem volna befogadás, hanem új államnak, az ország terület részének elszakasztásával eszközölt alapítása, márpedig a világon azoknak egysége, melyek természetüknél fogva összekapcsoltatnak, szilárdságot, azok felosztása ellenben, amelyeknek természetüknél fogva egységet kellene képezniök, végveszélyt eredményeznek.” (Csobánczi Elemér: Nagy Magyarország vagy nemzethalál, II. rész: Dél-Magyarország pusztulása és elrablása, Marrickville, Australia, 1966. 23. old.
Az 1791 évi 21 törvénycikk megszűntette a szerbek oklevelekkel biztosított külön állóságát, amely sértette a magyar állam jogait, kimondva, hogy az ellentmondó törvények megszűntek, s a szerbek egyenjogúak a többi ország lakókkal: tehát olyan polgárjogokat nyertek, amelyek feljogosítják őket jószágszerzésre, birtoklásra és bármilyen hivatalos viselésre.
„Ezzel a törvénycikkel a magyarság, annak ellenére, hogy államjogi felfogása a nemzetállam szemléletben alakult ki, az életforma, a polgári jogok egyenlősége, tehát az államon belül az egyetlen polgári közösség létjogának elismerésével minden nemzetet megelőzött a földön.” (Csobánczi, 24)
1790 és 1792-ben II. Lipót császár, magyar király megbontotta a magyar-szerb jó viszonyt az állandó magyarellenes uszítással, amikor titeket, szerbeket használt fel Ausztria-Magyarország erőviszonyának egyensúlyozására. Az így kialakult feszült helyzetet sem a római-kat. egyház sem a „felvilágosult” magyar írók nem vették figyelembe, és ennek ellenére és magyar pénzen szerb iskolákat, papneveldéket létesítettek Károlyvárosban, Újvidéken, majd Pesten és Bécsben. 1826-ban Pesten alakult egy szervezet, amely a szerb nyelvet és szokásokat tanulmányozta. Ekkor terjedt, s vált legismertebbé a szerb hitrege, az ősiségben való hit.
A szerb népek egyesítésére egy tervet dolgoztak ki és papjaitok mindent elkövettek ennek érdekében. Karadzsik Vuk (1787-1864) volt az első, aki meghirdette a szerb szellemi mozgalmat. Szerb nyelvtant írt, melyet németül is kiadott. Kopitár 1847-ben szerbül kiadta az Új Testamentumot. Karadzsik és Kopitár a hercegovinai tájszólást határozták meg irodalmi nyelvként.
Rajics, görög katolikus pátriárka megírta a különböző szerb népek történetét, de azt a régi szláv nyelv alkalmazásával írta. Itt kijelenti, hogy mindaz a terület, ahol a szerbek éltek Ipek pátriárka alatt, szerb terület. E munkája sajnos helytelen történelmi és földrajzi dokumentum, amely később kútfője lett az utána következő történészeknek.
Az itt felsoroltak, a Ti szerb kultúrtörténetetek, amelyeket nem fogtok elhallgatni, letagadni, hisz ezzel saját magatokat, a valós történelmeteket tagadnátok meg. Ezekből tisztán újra értékelhetitek a magyarellenes érzelmeiteket, nem hinnénk azt, hogy saját magatoknak akarnátok valótlant állítani, vagy az igazságot, a történteket megváltoztatni. Mi hisszük azt, hogy egy nemzet, minden nemzet kizárólagosan csak igazságra tudja felépíteni a tartós államiságát. Láthatjátok, hogy népeink között, hosszú kapcsolatainak folyamán nem volt igazán nagymérvű ellenesség, mindaddig, amíg a Habsburg boszorkány politika nem mérgezte meg a békés együttélést, az ellenesség, magyargyűlölet szításával, hogy minket elgyengítsen, hogy meghódíthasson. Voltak olyan esetek a török időkben, taktikai okokból kifolyólag, hogy egyszer-egyszer a török oldalára álltatok, amikor az erőviszonyok azt mutatták, hogy a szultán oldalán előnyösebb helyzetbe kerültök, de legtöbb esetben visszatértetek és házasság kötésekkel többször is szentesítettük a közös közeledést. Talán a legkiemelkedőbb ellenességtek, az 1848-as szabadságharcunk idején, a Jelasics féle felkelésben nyilvánult meg, amikor élet-halál harcunk vívtuk az osztrák elnyomás ellen, az egész Kárpát-medence népeinek érdekében. Itt is az „Oszd meg és uralkodj” Habsburg politika volt a méregokozó. Tulajdonképpen ettől az időtől számíthatjuk a már becementezettnek hihető gyűlöletet.
De mi még hiszünk a józan észben, az igazság érzetetekben és nem a pillanatnyi előnyösebb helyzeteteket veszitek alapelvül a jövőt illetően, hanem a múlt bizonyított és általatok tapasztalt, népeink közötti jó viszonyt méltányoljátok és az igazságosságot.
1917. július 27-én a Korfui Egyezmény alapján, Jugoszlávia megkapta létjogosultságát, ugyanitt állítólag a dél-szláv kisebbségek kijelentették csatlakozási szándékukat Szerbiához. Nem az állítólagos elnyomott dél-szláv kisebbségek vezetői tárgyalták ezt a csatlakozási szándékot, hanem három magánember Wickman Steve, a Times politikai rovatvezetője, Seton-Watson, a londoni szláv propaganda végrehajtó bizottságának megbízottja, és Dr. Trumbics, Zara dalmát város volt polgármestere. (Pozzi Henri: Századunk bűnösei, translated by Dr. Frigyes Marjay, Budapest, 1936, 1996. 228. old)
Ezt az egyezményt Jugoszlávia részéről Trumbics, szerbek részéről pedig Pasics írta alá. A lelkiismeretekhez szólunk. Egy ilyenként végbement szerződéskötést elfogadnátok, ha ez a mi részünkről történt volna? Mi nem a békétlenség fokozását akarjuk terjeszteni, hanem felébreszteni az esetleg elfelejtett évszázados jó viszonyi együttélést.
A Monarchia ultimátumában, 1914. július 19-én a Vörös Könyv tanúsága szerint, Tisza István így nyilatkozott: „Ha Ausztria megnyeri a háborút, mi magyarok nem fogunk területcsatolást végre hajtani Szerbiával szemben.” Az itt írottak bizonyítékok, hogy Benes, Maszaryk propaganda hadjárata a köztudatot félrevezette, hogy Tisza is felelős a háború kirobbantásáért. Még akkor is ebben az izzó, feszült helyzetben a magyar emberiesség felül tudott kerekedni a gyűlöleten és szembe mert helyezkedni a feletteseinek és a legemberibb nyilatkozatot tette a legembertelenebb döntéskor.
Románokhoz:
Cihac, román nyelvész tanulmányozta a román szókészletet és arra a következtetésre jutott, hogy a román szóállomány 45,7%-a szláv, 31,5%-a latin, 8,4%-a török, 7,8%-a görög, 6%-a magyar és ugyancsak 6%-a albán eredetű. (Csobánczi, Elemér: Nagymagyarország vagy nemzethalál, 3. Fejezet. Kelet-Magyarország pusztulása és elrablása, 15. old.)
Államunk nem viseltetett ellenségesen Veletek szemben. A XV. században még adómentességhez is jutottatok. A görög keleti egyház még az egyházi tízed adót is elengedte Nektek. Családjaitok gyakran kaptak nemesi rangokat, amely biztosította a magyar nemességgel való kapcsolat kiépítését. A XVI. században Erdély fejedelmei támogatták azt az igyekezetet, amely a nemzet kialakulásában legfontosabb tényező lett, amikor a görög keleti egyház és az akkor még vlach nyelvet tette meg az igehirdetés nyelvének. A XVIII. században, a jezsuiták elkezdték az igehirdetését és így ellatinosították a nyelveteket. A korai vlachok még a ciril ÁBC-t használták. Röviddel ezután, Budán nyomtatták az első román nyelvű könyveket. Tehát mi magyarok és nem Ti saját magatok.
Báthory István (1571-1581) aki lengyel király lett, nagy tömegben hozott be benneteket a töröktől elfoglalt területekről és Erdélybe telepített Titeket. Itt kezdődött a román felvilágosulás, mert támogatta a román nyelvű kiadásokat, amit a Habsburg cselszövő politika megrontott.
Az 1791-ben megjelent „SUPPLEX LIBELLUS VALLACHORUM „ kiadványra II. Lipót császártól kértétek a magyar, székely és a szász népekkel való egyenjogúságot. Ez időben ilyen szocialista követelést nem érhettetek el, mivel a magyar nemesség és a székelyek kötelessége volt az ország védelme, ezért ők élvezték a politikai döntő jogot. Magának a magyar jobbágyságnak sem voltak ilyen jogai. Ezért a magyar kormányok és az uralkodó nem adhatták meg Nektek, akik ugyancsak jobbágyok voltatok azt, amit saját jobbágyaiktól megtagadtak. A Habsburg uralom alatt a jobbágyságnak nem volt joguk politikai határozathoz. Ahhoz hogy mi elismerhessük követeléstek, meg kellett volna szűntetnünk a kor hűbéri társadalmát, de ez a fennálló Habsburg elnyomás miatt, lehetetlen volt. Ugyanez ellen az elnyomás ellen lázadtunk és harcoltunk évszázadokon át, amit az 1848-as szabadságharcunkban sikerült kivívni, amikor a Habsburg házat hatálytalanítottuk, ekkor szabadítottuk föl a jobbágyságot, (szabad költözködés) de a Ti uraitok (Moldova) csak évtizedek múltán.
Az 1848-as szabadságharc után a Habsburgok földadományozásra kényszerültek, ezt főleg a Ti román előnyötökre hajtották végre, mert minket, székelyeket, magyarokat lázadóknak tekintettek, ugyanakkor Ti, románok, akik hátbatámadtátok e küzdelmünket nagy földadományokban részesítettek.
A császár visszautasította kéréstek, amit a magyar nemesség egy része támogatott. Így lett Pest a román nacionalizmus központja. (Csobánczi. 17) Az első román iskolát, Balázsfalván, Apafi fejedelem birtokán alapították. Rövid idő alatt, Erdélyben, 300 román iskola alakult, ami szinte azonnal 500-ra emelkedett. Balázsfalván képezték az első román értelmiségieket. 1831-ben megalakult a bölcsészeti, röviddel utána a teológia tanszék.
Barnitui Simon, Balázsfalván kihirdette a vlach nacionalizmust. A XVIII. században ennek elterjesztését az ortodox egyház szította.
1784, II. József császár idejében történt Hora nevű vlach vérengzést nem részletezem, csak annyit, hogy a sok vérengzést látva, a császár kénytelen volt rendet tenni. A lázadó két vezért kivégeztette. Ez időben, Oroszországtól kaptátok a „Nagy Románia” eszme meghirdetését és a vallási támogatást. 1770-ben Bécsben szerveztek egy „Frati De Cruce” nevű társulást, melynek célja a román nemzeti érzés további terjesztése. Nyelvetek 1715-ig a bolgár-szláv volt.
Az oláh nyelv kialakulása egyes erdélyi fejedelmek érdeme. Mosolygó József, egy görög katolikus főesperes írja A keleti egyház Magyarországon c. tanulmányában: A faj románság térítésére Rákóczi György fejedelem veti rá magát. Gelejei tanácsára 1643-ban rendeletet bocsájt ki, hogy a román templomokban a papok más, mint román nyelven ne merjenek szolgálni. E törvényt azonban nem követhették, mindaddig, amíg a Bibliát nem fordították le a román nyelvre. Ezért 1648-ban, Fogarassy István román nyelvre fordította a heidelbergi katekizmust és még ugyan ebben az évben az Új Szövetséget is. Három év múlva a Dávid zsoltárokat. Így indult útjára a románok elrománosítása.
Erdélyben mindkét vallás, a katolikus és a protestáns is ellenezte a román nyelv hivatalosan egyházi nyelvvé fogadását. Még a görög katolikus bukaresti püspök se támogatta ezt a kezdeményezést, attól tartva, hogy a két egyház közötti egyezség létrehozásához vezet majd. Félelme nem volt alaptalan, mert 1689-ben Kolonics bíboros és az erdélyi jezsuiták jelenlétében aláírták a két egyház közötti egyezményt. Ettől kezdve a román nyelv lett a liturgia nyelve. A románok később felismerték a két egyház egyesülésének előnyét. Obedinariu román történész írta: „A románok uniója fenséges eszme volt. E nélkül a románság még jobban elmaradt volna. Az unió nélkül ma se volna több kultúránk, mint a bolgároknak.” (Szőllőssy Sándor: Ez az igazság, Erdély a román nép és protektorai, London, 1968, 84. old.)
Azt a vádat, hogy kulturálisan elnyomtunk Titeket könnyű visszautasítani, csak idéznünk kell Moldován Gergely egyetemi tanárt, ki azt nyilatkozta, hogy 1857-től az I. Világháború kezdetéig a románoknak több mint 3000 iskolájuk volt Magyarországon. E szám rövid idő alatt 4.500-ra emelkedett – 15 kollégium, 15 teológia létezett. (Szöllössy, 84-85 old. Dr. Vágó Pál leveleiből.)
Soha sem említettek magyar emberbaráti cselekedetet, mintha ez nem is létezett volna. Ezért fel kell említenünk a múlt román megnyilatkozásotokat.
1911. augusztus 22-én a bukaresti Universul írta: „A magyarországi román parasztok helyzete összehasonlíthatatlanul jobb, mint a romániai parasztoké, ott minden paraszt tud írni- olvasni, és igen jó egészségügyi viszonyok között él.” (Szőllőssy, 85)
A Nemaul Romanesce 1918. január 1-i száma szerint: „Egy dolog megállapítható: az, hogy a románok Magyarországon gazdaságilag jobban állnak, mint a regátbeliek. A mi parasztságunk sokkal szegényebb, sokkal jobban megterhelt, és sokkal képzetlenebb, mint a magyarországi román parasztság.” (Szőllőssy, 85-86)
Az Adaverul bukaresti lap 1912. decemberi számában kijelenti: „A Magyarországon élő románok hatalmas tényezőt alkotnak, gazdaságilag és kultúra tekintetében állandóan fejlődnek. Az ott élő parasztság szociális és gazdasági élete összehasonlíthatatlanul jobb, mint az óromániai parasztságé.” (Szőllőssy, 86)
„Az 1906-os Bukaresti Értekezleten egy táblázati kimutatás szemléltette a világ-románság adatait. Ez értesítés szerint 1850 és 1900 között 309 magyar község vált románná.” (Szőllőssy, 86)
A fenti idézetek szerint elképzelhető-e az a vád, hogy elnyomtuk a kisebbségeket gazdaságilag, kulturálisan és vallásilag?
Szlovákoknak:
1918. október 28.-án a Cseh Nemzeti Tanács és négy párt vezető kikiálltották a Csehszlovák Köztársaság megalakulását. Október 30-án, ugyanez a Szlovák Nemzeti Tanács Túrócszentmártoni megbeszélésen 90 protestáns és 15 rom-kat. szlovák küldött kikiáltotta Felvidék Slovenskó elcsatolását. Ezt a függetlenségi nyilatkozatot 1920-ban elismerték, mint „népakarati döntést”. Hogyan lehet ezt elismerni, amikor az ott élő magyarok nem és csakis a szlovákok szavazhattak? A következő történelmi adatolás nem támadás akar lenni, elfogadott tanításaitok ellen, csupán a tények erejével, amelyek majd láthatjátok a Ti egykori íróitoktól származnak. Cosmas 1039-1125 cseh író történelmi munkájában, a szláv nemzetek között a szlovákokat meg sem említi. A XV. századi pozsonyi jegyzék is csak szlávokról tud, szlovákokról nem tesz említést, ugyanakkor gyakoriak az olyan elnevezések, mint tót, vend, hungari-slavoni, slaven, venden, stb. A szlovák névszót a mai szlovákság elnevezésére Bernolák Antal 1762-1813 rögzítette le. (Kostya Sándor, A Felvidék, Budapest. 1990. 9-3 old.).
A tót nép a magyar honvisszaszerzés után alakult ki, az összeházasodó szláv, avar, német, hun, kun, besenyő és magyar nép összeolvadásából a Felvidéken. Árpád-házi királyaink határőrségre a gyepükre telepítették e népeket. A XII. században nagy számú német, bajor, flamand, szász és sváb települt északra, Nyitra, Turóc, Trencsén, Liptó, Szepesség területére. A XVI. században románok ekkor még vlach pásztorokként vándoroltak a kárpát-medencei legelőkre. Az első nagy népkeveredés a tatárjárás után történt. A XVI. században kezdtek állam alakításra gondolni. A Ti ez irányú eltökéltségetek csak a XVIII. században nyilvánult meg. Elsőnek tót papok és tanítók kezdték hirdetni az eszmét. Később az ügyvédek vették kezükbe e mozgalom népszerűsítését. Vita volt a tót nyelv körül, amely végül is létrehozta a tót (szlovák) nemzetet, de ekkor még nem létezett egy önálló (szlovák) nyelv.
Három, egymástól lényegesen eltérő „tudományos” szláv elmélet alakult ki a szlovákokra nézve:
1. „Az általánosan elfogadott szláv elmélet szerint a szlovákok dél felé szivárgása még a többi szláv törzs szétválása előtt megkezdődött. A szlovákok azonban nem állapodtak meg véglegesen első letelepedésük helyén (Dévény, Modor, Nyitra térségében), hanem dél felé mozdulva elfoglalták Morvaország déli részét, délen az Enns és a Lajta folyók környékét is.
2. A csehek saját politikai céljaiknak megfelelően tagadják, hogy a szlovákok önálló nemzetet alkotnának. Állításuk szerint a szlovákok a csehekkel együtt faji, nyelvi és társadalmi egységben lépték át a szláv őshaza küszöbét, velük együtt keltek át a Visztulán és az Oderán. E szerint az elmélet szerint a szlovák nyelvjárás – amely szerintük a cseh nyelvnek „tájnyelve” – a közép-európai hazában szakadt ki a cseh népi közösségből, s csak századok folyamán különült el úgy-ahogy a cseh törzstől. Leegyszerűsített elméletük, hogy a mai szlovákok vagy elszlovákosodott csehek, vagy elszlovákosodott magyarok! A szlovákok leválását a cseh törzsről a magyarok Duna-menti megjelenése okozta volna, s Palacky Frantisek-től kezdődően a modern cseh tudomány ezt a legvégzetesebb eseménynek tekinti, amely nemcsak a déli és északi szlávok egységesítését tette örökre lehetetlenné, de megakadályozta a közép-európai nagy szláv birodalom kiépítését is.
3. A szlovákság csak részben fogadta el az elméletet. Romantikus elképzelésük szerint a szlovákság már az őshazában elkülönült a többi szláv csoporttól, s Kr. u. az első század első felében önálló törzsként érkezett a Közép-Duna tájára, a Mátra és a Tátra közötti területre. A történelem színpadára csak a IX. században lépett.” (Kostya, 12)
Egy állam csak akkor tud fennmaradni, ha állampolgárai valós nemzettudattal rendelkeznek. Ha ez hiányzik az rendszerint annak következménye, hogy a fiatalokat meghamisított történelemre tanítják. Felvidék igaz történetét még ez ideig egyetlen magyar hivatalos történész sem írta meg, annak dacára, hogy számtalan cseh, tót és német munka látott napvilágot. E munkák mind azt hangoztatják, hogy Felvidék tót terület volt. Az ok, hogy a magyarok nem írhattak e témáról az, hogy az önkényuralom alatt, Kiegyezés idejében, 1867, és a II. Világháború utáni Szocialista Népi Demokrácia idején, Magyarországon Trianonnak még az említése sem volt engedélyezett. A magyar történészek nagy része német-osztrák politikai szellemben nevelkedett és közülük több idegen származású volt.
A régészet és embertan kutatás bebizonyította, hogy az avar nép nem halt ki a Kárpát-medencében, túl élte a Nagy Károlyi hódítást. A nyugat politikusai körében az I. Világháború idején – még most is – ismeretlen volt az a tudat, hogy a kisebbségi elégületlenséget a pánszláv mozgalom indította el. A XIX-ik század elején, a tót, szerb, kárpát-medencei népek, a csehekkel egyetemben, a cári Oroszországtól várták, hogy egyesítse a szláv népeket. Amit elősegített a török-orosz háború (1877-78). A török alul felszabadult szláv népek orosz segédlettel abban reménykedtek, hogy valóban megkapják függetlenségüket. De ezen népek nem vették figyelembe, hogy Oroszország nem egy demokrata állam volt, hanem kegyetlen zsarnok uralom. A kisebb szláv népek felé e zsarnoki önkényt jól álcázták baráti politikájukkal, amely felgyújtotta a cseh, tót, szerb nép, orosz iránti lelkesedését. (Kostya, 15)
Ez időben a szlávok kihasználták az alkalmat, amit a Metternich önkény váltott ki. Erőteljesebben hirdették a szlavofil politikát, amit tudatlanságból az osztrákok is szorgalmaztak. Ekkor vált a pán-szláv irodalom központjává Lipcse. Rudnay Sándor Esztergom herceg prímása, 1830-i szentbeszédében, jelentette ki: „Én szláv vagyok!” Ez további tűz lett a szláv gerjedelemnek. A mozgalom, amely követelte a nemzetiség nyelvének használatát, nem volt egyéb, mint a pánszlávizmus álcázása.
1790-91-es nemzetgyűlésen követeltük, mi magyarok is, a magyar nyelv hivatalos elismerését. Ugyanez évben a horvátok és a szlavón nemesség kérvényt nyújtott be „Declaratio” cím alatt, elutasítva igyekezetünk. Pedig épp a pán-szláv izgatás és eszmeterjeszkedés végett, valamint az, hogy már ezer éven át magyar honban a hivatalos nyelv a latin és időnként a német volt, és a francia szabadelvű eszmék ránk is serkentően hatott. Ez okoknál fogva akartuk a magyar nyelvet megtenni az ország hivatalos nyelvévé, (Kostya, 18.)
Félévszázaddal később a tótok a pozsonyi országgyűlés megkerülésével küldöttségileg emlékiratban közvetlenül Metternich Kancellártól kérték, hogy létesítsen Magyarországon szlovák egyetemi tanszéket. Amit ő visszautasított. Talán ez a visszautasítás mérgesítette mélyebbre az érzéseket. (Kostya, 21)
1848-ban a tót politikusok Stur, Hodzsa és Húrban kilenc pontban összesítették követeléseiket az osztrák kormány felé. A kilenc követelés között volt olyan, amit eredeti formában lehetetlen volt megadni. Ehhez kellett volna a Nemzetgyűlés. Ilyen volt az etnikai határ meghatározása, a tót nyelv használata a magyar Nemzetgyűlésen és a nemzeti honvédelemben. Éppen a Húrban vezette lázadás miatt, amit az osztrákok támogattak, és mi magyarok levertünk, független tót csapatok segítségével. 1848 évi Habsburg osztrák elleni szabadságharcunk vezetői nem tudtak megegyezni a tót lázadók vezetőivel. 1850-ben beköszöntött a bécsi Bach korszak. 1852-ben kihalt az osztrák-szláv mozgalom politikai köre.
Történelmi Magyarországot 5 részre osztották, Kronland Ungarn, Vojvodina, Erdély, Partium, Horvát-Szlavónia és a határterületek. Tiszta magyar területeket megint csak 5 részre osztották. Pest, Pozsony, (Bratiszlava) Sopron, Kassa, (Kosice, Szlovákia), Nagyvárad, (Oradea) (Románia). E részeket tiszta magyar területeknek tartották a magyarellenes osztrákok. De akkor mi jogon adták Pozsonyt, Kassát Csehszlovákiának? (Kostya, 22, 23)
Szabadságharcunk elbukott az orosz 200000 főnyi túlerővel szemben, akit a megijedt és már megvert Ferenc József Habsburgi hatalom könyörgött ki segítségére. Bach ügyintézése, a magyarellenes megtorlások, az aradi 13, a pozsonyi 13, Battyányi Lajos, az első magyar független miniszterelnök kivégeztetése és Kossuth száműzetése nem valósíthatta meg a követeléseiteket.
A MAGYAR NEMZETISÉGI TÖRVÉNYEK
1849-ben, miután a rácok letették a fegyvert, remény volt arra, hogy az egyezség létrejön a kisebbségi kérdésben. A magyar parlament elfogadta Szemere Bertalan kisebbségi törvényjavaslatát. 1849. július 21-én a nemzetgyűlés megvitatta, és elfogadta a javaslatot, amely szerint: „Magyarország határai közt létező minden nemzetiség szabad fejlődése a következő intézkedések által biztosíttatik:
1. A kormányzati, igazgatási, törvényhozási és katonai hivatalos nyelv a magyar marad: az országban divatos többi nyelvekre nézve a következő szabályok érvényesek.
2. A községi gyűléseken mindenki a maga anyai nyelvén szólhat, a jegyzőkönyv nyelvét a többség szabadon határozza meg.
3. A megyei gyűléseken minden joggal bírók tetszésük szerint magyarul vagy saját nyelvükön szólhatnak. Azon megyékben, melyekben valamelyik nemzetiség a lakosság felét meghaladja, a jegyzőkönyv, ha a többség kívánja, ennek nyelvén vitetik. A levelezések azonban a kormánnyal és más hatóságokkal magyarul folynak.
4. Az esküdt székeknél s első folyamodási bíróságoknál, midőn az eljárás szóbeli, a 3. pontban kimondott elv alkalmazandó.
5. A nemzetőrség vezényleti nyelve ugyanaz lesz, melyen a községi ügyek tárgyaltatnak.
6. Az elemi iskolákban az oktatás mindig a község vagy az egyház nyelvén történik.
7. Az anyakönyvek s általában az egyházi ügyek nyelve mindig az egyházközség nyelve leend.
8. Folyamodásaikat a magánosok bármely hatósághoz tetszésük szerint bármi nyelven intézhetik.
9. Az óhitű egyház zsinata minden évben egybe hivatik, és olyan szabadon határozhat minden vallási és iskolai ügyek felett, mint a többi vallások. A zsinat jogához tartozik megválasztani a püspököket, és határozni azon kérdés felett: vajon a szerb és román nemzet egyházilag egyesülve maradjon-e vagy külön váljon egymástól?
10. Az óhitűek egyházai és iskolái mind azon előnyökben részesülnek, melyeket az állam a többi vallásbeliek egyházainak és iskoláinak engedményez.
11. Az óhitűek önmaguk igazgatják s kezelik egyházi és iskolai alapítványaikat.
12. Az óhitű egyházbeliek számára a budapesti egyetemnél teológiai tanítókör alapíttatik.
13. A kinevezések mindennemű hivatalokra és méltóságokra érdem és képesség szerint történnek minden tekintet nélkül a nemzetiségre és vallásra.
14. A kormány felhatalmaztatik s illetőleg köteleztetik az e törvényben kifejezett elveket foganatosítani.
15. A kormány felhatalmaztatik, és megbízatik különösen a tekintetben, hogy a szerbek és románok méltányos kívánságait meghallgatván, minden alapos sérelmüket megszüntesse, akár saját hatalma, akár a nemzeti gyűlés elébe terjesztendő törvényjavaslat által.
16. Végre a kormány teljes hatalommal ruháztatik fel a nemzet nevében amnesztiát adni mind azoknak, akik a meghatározandó idő alatt a fegyvert leteszik s a nemzeti függetlenségre hitet tesznek.” (Kostya, 31-32)
Decemberben a kormány hivatalosan be akarta iktatni az elfogadott törvényjavaslatot. Erre azonban nem kerülhetett sor.
1868. november 24-én a Magyar Nemzeti Gyűlés megvitatta a kisebbségi törvényjavaslatokat. Deák Ferenc, politikai nemzet eszméjével, meghatározta a törvény sorsát. Beszédét a magyar alkotmányra építette fel.
“. . . Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes magyar nemzet, amely oszthatatlan, amelynek a hon minden polgára bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. A másik amit tartok és hiszek, hogy ezen egyenjogúságot, csak annyiban lehet kölön szabályok alá vonni, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége s az igazság pontos kiszolgálása szükségessé teszi. Ezen két alapelvből kiindulva nem új dolgot mondok, mert eddig is az alkotmány alapelve szerint úgy állott, mint említem. Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek, ez a magyar nemzet, s ezen politikai nemzetnek minden honpolgára egyenjogú tagja. Kimondom továbbá, hogy a nemzet említett polgárai politikai egységénél fogva, ami az állam nyelvében történik, nem történhetik más nyelven főleg nem többféle nyelven: ennek az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie. Ennél fogva valamint eddig, úgy ezentúl is. Magyarországon a törvényhozás nyelvén, a törvényhozási tanácskozásokon és minden műkődésekben a magyar nyelvnek kell lennie: magyar nyelven kell alkotni a törvényeket, melyet hiteles fordításban más nyelveken kiadandók. A kormány nyelve pedig a kormányzó minden ágában szintén magyar.” (Kostya, 53, 54 old.)
A politikai nemzet fogalma teljesen egyezik a francia „államnemzet” fogalmával. Akkor miért váltott ki nálunk és a Trianoni Döntéskor ilyen nagy ellenességet, hogy ezt nem fogadhatták el? Kostya következtetése szerint, a pán-szlávizmus hívei előtt már ott volt a jövő képe, egy egységes szláv birodalom megalakulásáról. (Kostya, 54-70 old.)
Végül is a Deák-Eötvös törvényt 1868. december 5-én megszavazták. (1868. XLIV. tc.)
„A törvény hármas alaptételre épült. A politikai nemzet tanából, mint „előfeltétel”-ből folyik a második alapelv: az ennek keretén belül biztosítandó közigazgatási, törvényelőtti, egyházi, iskolai, egyesülési és általános kultúrpolitikai egyenjogúság, amely az állam minden polgárára vonatkozóan kifejezésre jut. A harmadik elv ismét az elsőből következik, és meghatározza a törvény eszmevilágát. Miután ugyanis az 1868: XLIV. tc. csak egy politikai nemzetet ismer el, a törvény alapja a nemzetiségi vezetők által sürgetett kollektív megoldás helyett a szabadelvű koreszmét kifejező egyéni elbírálás, az egyéni szabadságjogok erkölcsi és természetjogi védelme lett.” (Kostya, 43)
„A törvénycikk szerkezetében ez a három alapelv világosan kapcsolódik össze. A politikai nemzet elvi fogalmazását adó bevezetés és a törvény első szakasza a politikai nemzetegységből következő megállapításokat teszi, tehát a magyar államnyelvet, mint az országgyűlés hivatalos tanácskozási és ügykezelési nyelvét, ’a törvényhozás hivatalos nyelvének’ nyilvánítja. A törvény előtti közigazgatási, egyházi, iskolai és általános kulturális ’egyenjogúságot’, mint második alapelvet, a további szakaszok magyarázzák, míg az egyéni szabadságok védelme és az egyéni elbírálás indítéka a törvény szellemében következik.” (Kostya, 43 old. Varticova Marta: Historicky Casopias II, 1976, 195.)
Mind ebből látható, mennyire eltérő volt a magyar és a nemzetiségi szellemi megnyilatkozás. A templomi anyanyelv használatából fejlődött ki a nemzeti politika gondolata, na és természetesen a francia eszmék áramlata alapján, az a törekvés, hogy a nemzetiségek megtarthassák anyanyelvüket, hozta létre a liberális nemzeti eszmét, amely elterjedt a világ minden pontjára, akkor, amikor a nemzetiségek mindenhol megakarták szerezni az önrendelkezés jogát. Lehetséges-e egy nemzetiségi csoportnak alakítani egy államot a már sok évszázadra visszanyúló, jól szervezett országban? Ahol a kisebbségek meghívott „vendégek” vagy nagyhatalmak elől menekülő csoportok voltak, menekülve a rabszolga kereskedelem piaci elárusítása, vagy az akaratuk elleni új vallás rájuk erőszakolása elől.
Nem hinnénk, hogy mind ennek tudatában, Ti Népetek értelmiségi Vezetői nem látnátok be ezt az – egész biztosan általatok is – elfogadhatatlan igazságtalanságot. Amit nem fogadhattok el saját érdeketekben, azt erkölcsösségtek nem engedheti, kell hogy lázadjatok ellene. Ezért, méltányoljátok a jót, a múlt együttélésből és most emlékezzetek arra, hogy gyakran voltak idők, amikor mi magyarok segítettünk, akkor, amikor arra Nektek a legnagyobb szükségtek volt.
A II. Világháború utáni időkben sorsunk különösképpen rosszra fordult. A Rákosi kormánytól kezdve, kormányaink nem engedték meg a magyarként való gondolkodást. Megszűntették az állameszmét, a nemzetben való gondolkodást és annak történelmi iskolai tanittatását. Más érdekek és hatalmak kiszolgálói lettünk. A Népi Demokráciák korának káros időszakában, majd az 1956-os szabadságharcunk bukása utáni időszakban, a Kádár kormány végezte a magyar szellemiség legkárosabb pusztítását. Ez folytatódott talán még nagyobb hatállyal az Antall József ú.n. rendszerváltás korában.
Ugyanez időszakban, Ti is szenvedtetek a szovjet kommunista testvériség és Ti szlovákok a cseh ölelésben, kiszipolyozó népeket uralni akaró elnyomó hatalom által: de mégis jobb, előnyösebb, kedvezőbb körülmények között hidalhattátok át, e lélek ölő elnyomást, önkényuralmat, mert Nálatok engedélyezett lett, talán a „pán-szlávizmus” eszméje alapján, amit a szovjet is tovább patronált, a nemzeti szocializmus gondolatának istápolása révén. Nálunk ez teljesen tiltott volt. Most pedig egyenesen üldözést szenved. A nemzeti érzés kihalásával a nemzet rövid időn belül megszűnik. Nálunk ez van folyamatban. Ezt, a nem nemzetben gondolkodó Magyarországot most a világ globalizációs hatalmai akarják felvásárolni, megszűntetni. Akarják ezt tenni, mert Európa uralásához, Hazánk a Kárpát-medence központi elhelyezkedése, a Kárpátok védő övezete, az éghajlat, a föld kiválósága, a központi vízrendszer, a Duna, mint fő, olcsó kereskedelmi út, nagyon alkalmassá teszi. Különösen alkalmassá teszi az a tényező, hogy nincs magyarul érző, gondolkodó kormány, de még Magyar Tudományos Akadémia sem, amely tenne ez ellen.
Nálatok már a szocialista időkben is létező nemzetben gondolkodó szocialista kormányok voltak.
Szlovákia: 1939 -- Jozef Tiso
1948 – Klement Gottwald
1968 – Alexander Dubcek
1969 – Gustav Husák
1990 – Vladimir Meciár
1994 – Jozef Moravcik, Vladimir Meciár
1998 – Vladimir Meciár
Csehslovakia: 1948 – Klement Gottwald
1953 – Antonin Zápotocky
1957 – Antonin Novotny
1968 – Alexander Dubcek
1969 – Gustav Husak
1989 – Vaclav Havel
1992 – Vaclav Klaus
Csehország: 1993 – Vaclav Havel
1998 – Josef Tosovsky
Románia 1945 – Petru Groza
1952 – Gheorghe Gheorgiu-Dej
1965 – Nicolae Ceausescu
1989 – Ion Iliescu
1990 – Peter Roman
1991 – Ion Iliescu, Nicolae Vakaroiu
1996 – Emil Constantinescu, Victor Ciorbea
1998 – Radu Vasile
Serbia: 1989 – Slobodan Milosevic
1997 – Dragan Tomic, Milan Milutinovic
Ezért a Ti nemzeti érzéstek töretlen, erősek vagytok. A Trianon és a felsorolt okok következtében Népünk és nemzetünk jövője kérdéses.
Ha ez az összpontosító hatalom elfoglalja Hazánkat, a következő lépés a foglalásban Ti lesztek, egyenként, hiszen egy földrajzi egységről van szó. Mint kis nemzetek, egyenként könnyű préda lesztek, e nagy étvágyú világhatalomra törő erőknek.
Az Európai Unió is csak átmenet, egy lépcsőfok a hatalomhoz. Az EU nem fogja megadni a Ti nemzeti szabadságtokat, mert ez egy kommunista, kapitalista egyveleg, amely csak ideiglenesen fog fennmaradni, de addig is a francia, német, angol, spanyol érdekeltségek szolgálói lesztek velünk együtt.
Ezért, hogy ezt kivédhessük most nagy szükségünk van egymásra. A megoldás a kárpát-medencei népek közös összefogása.
Létfennmaradásunk tárgyalásakor, mert erről van szó, figyelembe kell vennünk mindkét oldal előnyeit és hátrányait.
Ha nálunk bekövetkezik a vázolt folyamat, az semmi esetre sem lehet előnyős a magyar népre. Az a sok nagy befektetéssel épült és épülő városrész, város, gazdag kivitelű máris elkerített lakótelep, nem a nincstelen magyar népnek épül, hanem a megbúvó pénzes hódítóknak. De ezt a luxus életformát, a beütemezett 6 millióra csökkentő magyarság lakossága, még rabszolga munkával sem fogja tudni eltártani. Ezt ők is tudják. Ezért már megkezdték a faj idegenek betelepítését, amit sem mi, sem Ti, majd nem fogjátok tudni beolvasztani. Ezt is vessétek a serpenyőbe, amikor az esély egyenlőséget elemzitek. Már egy évezreden át éltünk együtt, világokat bomlasztó, vagy formáló hatalmak idejében, amikor a mi földünk volt a tét. Megmaradtunk. Ti pedig megnépesedtetek. A választás a Tietek. Várjuk a becsületes jobb kezet.
A DUNAI FÖDERÁCIÓ
Itt ismertetem, felelevenítem a Magyar Vármegye Rendszer szerkezetét, amely közel ezer éven át szolgáltatott a Kárpát-medencében egy olyan rendszert, amely képessé tette, hogy idegen származású népek együtt éljenek. Ezt az ismertetést Dr. Varsányi Gyula cikkéből emelem ki: Regionalism in Practice – The Ethnographic Role of the Semi-autonomous County System of Historic Hungary, amely megjelent a Revue de Droit International 1985 január-márciusi számában, Genfben.
Az ősi magyar vármegyerendszer a magyar várakkal kezdődött, melyeket várnagyok irányítottak Könyves Kálmán király (1095-1116) uralkodása óta. A várkapitányok feladata volt megtartani függetlenségüket a királyi hatáskörtől. A jelen vármegyerendszer a XIV. században vált véglegessé. A vármegyéket „comitátes”-nek hívták. Werbőczi István a Tripartitum című könyvében, 1517-ben írta le a vármegyei törvényeket. Ez a szervezet, amely összekovácsolta a központi, királyi hatalmat az autonóm vármegye hatalmával. Ebben a politikai rendszerben minden nemzetiség szabadon használhatta nyelvét és szokását, amelybe sem a király, sem a helyi hatalom vagy ügyvitel nem akadályozhatta. A vármegyék ügyvitele független volt egymástól, az ügyintézést a föderáció megalakulásakor az állampolgárok közösségi testülete vezetné. A négy, vagy hat évenként történő kötelező választásoktól való tudatos távolmaradás súlyos pénzbüntetéssel járna. Így elkerülendő az esetleges nemzetellenes kis csoportok hatalomra kerülése. Ugyanakkor minden választó urnánál szigorú ellenőrzés lenne. Az egyetlen elvárás az őszinte, becsületesség igazságosság. A nemesi renden belül nem volt nyelvi vagy nemzetiségi elválasztódás. A szolga is kiemelkedhetett valamilyen hősi tettel. Erre sok példánk van. E szervezet tagjai, a politikai nemzet népei alkotják a törvényeket.
1867 után népszavazás útján történt a törvényhozás. Ezért a teljes hatalom, ezután is az összevont politikai nemzet kezében lesz.
Egyedül a Magyar Nemzetgyűlés hozhat változást, vagy új törvényeket. A Nemzetgyűlésen a politikai nemzetet képviselők tábora egyforma arányban szavazhat.
A vármegyerendszer az ország minden részéből küld képviselőket. Ez a rendszer mindenkinek egyenlő jogokat biztosít. Az elnyomás, amivel a tótok vádoltak a trianoni tárgyalásokon, egyszerűen nem létezhetett. A vármegyei törvényhatósági testületen a tótok részvétele a bizonyíték erre. A Felvidéken, amely most Szlovákia,
és a környező területeken, ahol a tótok éltek nagy számban, a tótok képviselete az ügyviteli hivatalokban, az alábbi megosztásban látható. Trencsén megyében 40%, Túróc megyében 43%, Zólyom megyében 36%, Liptó megyében 37.5%, Bars megyében, 26%, Nógrád megyében, 23%, Gömör megyében, 24%, Szepes megyében, 29%, a képviselők mind jó viszonyban voltak magyar és német képviselőtársaikkal.
Magyar védelem alatt fejlődött a kis szlovák etnikum néppé! 1920-ban már területi követeléssel állhattak elő. Varsányi Gyula írja, hogy ez a hihetetlen fejlődés egyedülálló Európában.
A szerbek, horvátok, németek és románok, mind a török veszedelem idejében telepedtek le a Kárpát-medencébe, egyes esetekben a magyar királyok hívására. Láthattuk, a szlovákok elfogadták uralmunkat és évszázadokon át, egyetértésben éltek a magyar politikai rendszerben. A magyar vármegyerendszerben megtarthatták nemzeti jellegüket. Részt vehettek a Nemzetgyűlésen, amely döntött az ország kérdéses dolgaiban. Magas pozíciókat érhettek el, mint püspök, érsek, várispán stb. Az a tény, hogy ezer éven át nem olvadtak be a többségi magyar népbe, a legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem óhajtottuk elmagyarosítani őket. Pontosan az ellenkezője történt velünk, mert amikor mi, idegen hatalom hibája által kisebbségbe kerültünk, az újonnan alakult államok erőszakkal akartak, akarnak beolvasztani, ami elég nagy arányban sikerült is.
Dr. Varsányi meglátása szerint, a vármegyerendszer miatt nem olvadtak be az idegenek a többségi magyar népbe. Vármegyerendszerünk minden állampolgárának megadta területi tájegységekként az autonómiát és szabad alkalmazását nemzeti jellegzetességüknek. Varsányi tárgyalja a nemzeti nacionalizmus és a túlzó nacionalizmus mibenlétét, amely megszüntetett egy jól bevált, békésen együtt élő ezeréves rendszert. A szétzilálás okait a francia és angol szabadelvű gondolkodásban látja. Javaslatot tesz a politikusoknak, hogy saját és Európa érdekében azokat a megoldásokat alkalmazzák, melyek már bizonyítottan beváltak a múltban, és ahol szükség van rá, ott modernizálják ezeket, hagyják figyelmen kívül azokat az ideákat és javaslatokat, melyeket a vak soviniszta politikusok hirdetnek, az elbujtatott pán-szlávizmus és nem a kárpát-medencei népek békés együttélésének érdekében.
A magyar vármegyerendszer – „comitátes” – a magyar alkotmányon nyugodott, ellentétben a német alkotmánnyal, amelyet összekötöttek a kialakuló feudalista társadalommal. Idő multával, az egész kormányrendszer az uralkodó magántulajdona lett. A magyar nép véleménye nem engedélyezte az egyéni érdek előretörését a közösségi életben. Ezért vármegyéink sohasem lettek magántulajdonai a várispánoknak. A vármegye főispánja a „comes” sohasem vált hűbérúrrá, mint nyugati hasonmásai. A főispánt mindig a király nevezte ki, és bármikor leválthatta. E kinevezést átruházhatjuk az egységes politikai nemzet képviselőire. A vármegyének főügyintézője volt. Hatalmát a nemzet törvénye korlátozta. Amikor a nyugati államokban a hercegségek vetélkedtek, a központi hatalom még nem létezett, ezért nem válhattak nemzetté, hazánk már ekkor egy egységes, törvénytudó, alkotmányos nemzet volt, ahol a vármegyerendszer behálózta a társadalmi rend minden ágát és az egész ország területét.
A vármegyei ügyvitel magasabb rendű hatóssággá fejlődött. Ez a vármegyerendszer behatással volt a világtörténelemre is, mert úgy jött életre, mint a magyar nép természetes fejlődése. Hazánk volt az első nemzet a világon, amely bevezette az önrendelkezési elvet, amelyet minden vármegyében alkalmazott, de ez nem veszélyeztette a nemzet egységét. Az igazságszolgáltatás a vármegyei autonómiából merített. Varsányi szerint kezdetben a király minden öt évben vármegyéről vármegyére járva szolgáltatott igazságot, már Könyves Kálmán király óta, egy megyei bíró kíséretében. Később a vármegyék élére magasrangú ügyviteli megbízottakat, bánokat, ispánokat, főispánokat választott a nép. A király helyett a nádor gyakorolta ez időtől kezdve az igazságszolgáltatást, és ennek távolétében a helyi bíróság dönthetett, de ilyen esetek csak kivételes esetekben fordultak elő. E hatáskört a XIII. századtól a bíróság látta el.
Sem a Nyugat politikusai, sem népei nem tudják, hogy Oroszország évszázados vágya volt a Földközi- és Adriai-tenger elérése, ennek érdekében idézték elő az orosz-török háborút. 1914-ben úgy nézett ki, hogy az oroszok már-már elérik céljukat, csak a Monarchia állt útjukban. Ezért hamis ígéretekkel szították a szabadságban élő kisebbségeket, ébresztgették nemzeti érzelmeiket. A cár bukása után, burkoltan, ez a cél folytatódott a csehek, tótok és rácok között. Fő céljuk volt: fajtánk kiirtása. A cári Oroszország nem tudta célját befejezni, de kis szövetségesei majdnem.
Ha a szláv népek egy tömbben egyesülnének, akkor Nyugat-Európa nagyon nehéz jövőnek nézne elébe. Ezért Nyugat távlati érdeke nem a szerb, cseh, szlovák és románok támogatása, hanem egy igazságos föderáció létrehozása a bizonyítottan megbízható, jól bevált vármegyerendszer felújításával. Így áthidalhatnánk a népeinkre irányuló egyesült európai vagy a globalizációs hatalmak térhódítását és fajidegen népek betelepítését.
Dolgoznunk kell, hogy a dunai népek megtalálják a közös nevezőt. Létre kell hozni egy szövetségi államot az ősi vármegyerendszer törvényeinek alkalmazásával.
Kossuth Lajos, az 1848-as Szabadságharc bukása után, mint elmenekült államférfi, javasolta a dunai népek föderálizálását. Kossuth a hangsúlyt a békés együttélés kialakításában látta, az idejétmúlt imperializmus helyett.
Kossuth a következő okok miatt látta szükségesnek a dunai föderáció megalakítását: „Nagyhatalmak vannak közelünkben”, írta, „szövetkezzünk, hogy egymást támogatva mindannyian megóvhassuk függetlenségünket. Ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeléstől meg nem óvatnak, Európában nem lesz szabadság, nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási, túlsúlyra-törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelől, örökös konspirációk. Én erősen meg vagyok győződve, hogy a Duna-völgyi kisebb nemzetek föderációja a történelem logikájának parancsoló követelménye.”
Láthatjuk, Kossuth nem hangsúlyozta ki egyik nép felsőbbségét sem. Kossuth föderációs elképzelése egy dunai népi szövetség volt. Gróf Teleki László, párizsi követ, 1849. március 7-i levelében hívta fel Kossuth figyelmét a dunai föderáció időszerűségére.
A kiegyezés ötlete az osztrákoktól származott, melyet Eötvös Károly, Kemény Zsigmond és a konzervativ Apponyi György támogatott, így aztán a föderációs elvet ejtették. Ez időben, két politikusunkat nagyon foglalkoztatta a kisebbségi kérdés. Kossuth és Teleki gróf az emigrációban, 1850-ben meggyőződtek, hogy a dunai kisebbségi probléma megoldása kizárólag a föderációval oldható meg. Magyar alkotmányosság nélkül élve, nem volt semmi lehetőség arra, hogy rendezzük a kisebbségi kérdéseket.
A kisebbségi kérdés elintézésének kérdése három esetben is felszínre került a Kárpát-medencében, 1850, 1854 és 1859-ben. 1854-ben a szerbeket Obrenovic Mihály herceg képviselte Londonban, minket Kossuth Lajos. Obrenovic Mihály herceg szavát adta Kossuthnak, hogy az egyetértésnek előmozdítására minden lehetőt el fog követni, s pozitív adatok alapján előre is biztosította, hogy ez részben nem lesz nehézség.
Kossuth föderációs eszméje nagymérvű ismeretről tanúskodik, melyet Obrenovic herceg és Klapka György tábornok támogatott. Kossuth eszméjét 1860. szeptember 15-én hirdették meg az általa kiadott Turini Memorandum-ban, melyet Klapka tábornok mutatott be a magyar kormánynak. 1861-ben, Kossuth megint csak megjelentette tervét Jászy-ban, (most Jassy).
A szerb Rastic Jovan írásából tudjuk, aki jó ismerője volt Obrenovic életének, a herceg mindent megtett a Londoni Egyezmény értelmében, hogy elterjessze a föderáció tervét és így megoldják a kisebbségi kérdést. A herceg két ízben tárgyalt a megbízottunkkal, Andrássy Gyulával, aki sajnálatosan kijelentette: lehetetlen a föderáció tervét keresztül vinni. Ez a nem várt diplomáciai akadály káros lehetett, mert elfogadása esetén kedvezően megváltoztathatta volna az 1868-as magyar kisebbségi törvényt. (LXIV. tc.) A szerb Obrenovic-misszió nem fejeződhetett be, a herceg hirtelen halála miatt. Ezt az igyekezetet két oknál fogva is érdemes említeni. Az első az, hogy a föderációs mozgalom nincs megemlítve történelemkönyveinkben. A másik az, hogy valamiféle kapcsolatot találunk, vagy észlelhetünk a Londoni Kossuth-Obrenovic Egyezmény és az általa vezetett balkáni tárgyalások között.
Mi volt itt a helyzet? A sikertelen budapesti tárgyalás után, Obrenovic támogatásával, a szerb miniszterelnök, Garasanin egyezményt írt alá Bukarestben a Bulgária Nemzeti Propaganda Bizottsággal, kihangsúlyozva a szerb-bolgár együttműködést. Márciusban, Ristic egyezségre jutott a montenegrói Nikita herceggel, egy Dél-szláv Föderáció megalakításáról. Obrenovic megbízta Garasanin-t, hogy tudassa a zágrábi püspökkel Strassmayer-el, hogy hívja meg a horvátokat is a Délkelet Európai Föderáció egyesülésébe. A szerb kormány és a Bulgár Emigrációs Bizottság Bukarestben megegyezett, hogy kidolgoznak egy szerb-bolgár alkotmányt. Obrenovic, Garasaninnal tárgyalt Görögországgal a bekapcsolódásról, mely szerint a Föderáció megóvná Görögország érdekeit. Ez volt a politikai helyzet 1868. június 10-én, amikor Obrenovic-et megölték. Nem úgy látszik, hogy a gyilkosságot Obrenovic ellenlábasai követték el, több mint valószínű, hogy Bécs keze volt a dologban.
Mi úgy látjuk, ez volt az utolsó alkalom, amikor még a szerbek, és közöttünk egyezség jöhetett volna létre, mert Obrenovic komolyan vette a londoni Kossuth tárgyalást. Ezt akkor adta fel, amikor a budapesti tárgyalások eredménytelenek lettek.
Borsody István írta 1950-ben: „Engesztelhetetlen ellentét alakult ki a területkövetelők, melyeket a győztes hatalmak támogattak, és a Wilson-i elv önrendelkezést követők között. Csakis a Duna térség federális újjászervezése oldhatja meg az ellentéteket – a szakértők és a beavatottak ezt tudták. . . Egy szövetséges federalista felszabadító politika, amely demokratikus összetartást hirdet a dunai népek között, képes egyesíteni a győzőket és a legyőzötteket. . . Valós politikai kifejezéssel, a szabadelvű politika a Habsburg birodalom fenntartását jelentette volna, a Habsburgok nélkül.”
A Békeparancs aláírása előtt, 1920. június 4-én Gróf Apponyi Albert kijelentette, hogy Magyarország elfogadja a határozatot, amely a népszavazást figyelembe veszi, és ennek alkalmazásához ragaszkodott. Ha ezt akkor elfogadják, elkerülhettük volna az azóta folytatólagos közép-európai lázongásokat és a XX. század végén dúló jugoszláviai vérfürdőt. A jövőben, minden okszerű megoldásnak, szilárd etnikai határ kijelölést kell alkalmazni, figyelembe venni a demográfiai ismereteket. Meg kell adnunk az ott élőknek a szavazati lehetőséget, a hovatartozás felől.
Georges Roux, politikus szerint e terület problémája onnan ered, hogy az itt élő népek képtelenek az együttélésre, pedig gazdaságilag egymásra vannak utalva. A földrajzi elhelyezkedés azt parancsolja, hogy a dunavölgyi népeknek meg kell találniuk a közös nevezőt az egyezséghez. Ez a Habsburg: „Oszd meg és uralkodj” politika eredménye!
A trianoni határozat hibája az volt, hogy a Nagyhatalmak felosztottak egy történelmileg és földrajzilag egységes területet, ahol a határokat a természet szabta. A Kárpát-medence egy központkereső vízhálózat. Ezt az egységet kell visszaállítani. Ilyen nyilatkozatok gyakran jelennek meg az újságok hasábjain.
Másik ok, amiért vissza kell állítani a Kárpát-medence egységét, az a mellékfolyók gondatlan kezelése, amely például egy cserző műhely szennyét és csersavát, minden tisztítás nélkül a felvidéki Bodrog folyó vizébe engedték, amely különösképpen a kezdetben olyan mérvű volt, hogy a folyó vize barnává változott. A csersav és egyéb vegyi anyagok, kipusztították a halakat és a bűzt már messziről érezni lehetett. A Bodrogot, a második szennycsatornának nevezik, a Sajó folyó után. Nem szabad említés nélkül hagynunk a Kárpát-medence második legnagyobb folyójának, Tisza cián mérgezését 2000-ben, melynek következtében halállománya elpusztult. A mérgezés a felelőtlen vöröspataki aranykitermelés következménye volt, mely előreláthatólag megismétlődhet napjainkban. Környezetvédő szervek Csernobil után a második legnagyobb természeti katasztrófának ítélték Európában. Az ember csinálta műhatárok, melyeket Trianonban határoztak meg, a folyók forrásvidékét majdnem mind az utód-államoknak juttatta, amelyek egy-két kivétellel, mind a központ, vagyis hazánk felé hozzák a halálos mérget. Mivel ezek a műállamok ellenséges érzülettel vannak irányunkban, nem érdekli őket a folyók szennyezése, amely ivóvizet ad Budapest, Szeged, Szolnok, Kecskemét, és az egész ország népének. Szükséges mielőbb létrehozni egy dunai föderációt, hogy a Kárpát-medencét egyesíthessük megint, és megakadályozzuk a magyar nép vegyi mérgezését. Központi elhelyezkedésénél fogva, Magyarország nélkül, a Duna völgyében nem lehet politikailag, és gazdaságilag jól működő rendszert létrehozni. Ez az egyesítés lehetséges, mert ez a magyar nép és minden dunai nép titkolt óhaja. Ez sokkal okszerűbb cél lenne, mint a dunai népek Egyesült Európához való csatlakozása, ahol Közép-Európa népei talán sohasem lennének egyenrangúak a nyugati államok népeivel. A Duna Föderációban a térség gazdaságilag megerősödne, senki nem lenne kolonc az EU-ban a nyugati államok nyakán.
Mi történt 1920 óta Csehszlovákiában és Jugoszláviában? Mindkét állam szétesett. Azok a politikusok, akik igazából keresik a kisebbségi kérdés megoldását, vegyék azt a fáradságot, hogy tekintsenek bele a valós történelembe. A Trianon előtti Magyarországon, a kisebbségek egy évezreden át használhatták nyelvüket és élhettek szokásaikkal.
Kossuth Lajos, már 1849-ben javasolta ezt, és az utána következő magyar kormány első volt Európában autonómiát adni a kisebbségeknek. A franciák még a napjainkban is megtagadják a baszkok autonómiáját.
Mi a Duna Föderációnak vagyunk támogatói. Javasoljuk a kárpát-medencei népek föderációját, mint ahogy a múltban volt, ahol egyik nép sem uralkodott, és nem fog a jövőben sem uralkodni a másik fölött. Ez egy évezreden át bevált és elfogadott törvényesség volt. Ha az elmúlt évezredet összehasonlítjuk a Trianon óta eltelt nyolcvanhét évvel, akkor látni fogjuk az ősi Vármegyerendszer alkalmazását a föderációban.
Padányi Viktor világítja meg azt a tényt, hogy az Entente, amikor alkalmazta a Wilsoni önrendelkezési jogot, akkor nem határozták meg, milyen ismérv alapján fogják használni. Végül is, ugyanaz a nyelv, vagy hasonló nyelv esetében jelölték meg a követelményt, amely alkalmassá teszi az új állam létrehozását. Miért helyezték előnybe a hasonló nyelv kapcsolatát, amikor tudott dolog, hogy a szlovákok és a csehek ellenségességgel viseltetnek egymás iránt, a hasonló szláv nyelv ellenére is, és sohasem éltek együtt egy közösségben? A szlovákok nyolcszáz éven át éltek velünk, magyarokkal egy politikai egységben hasonló vallással. Ez idő alatt nem volt számottevő lázadás. A másik két nemzet a horvát és a szerb úgyszintén szláv nyelvű, hasonló az eredetük, de éppen olyan ellenségesek egymáshoz, mint az orosz és a lengyel. Ez az ellenségesség sok évszázadra megy vissza. A megértést, az együttműködést a vármegyék egymástól teljesen független autonómia viszonya garantálja. A horvátok kulturálisan közelebb állnak hozzánk és a többi európai népekhez, és már nyolcszáz éven át éltünk társországként. Római katolikusok és országukat felajánlották Szent Lászlónak már a XI. században. 1920-ig, mint független állam létezett Magyarországon belül. Földrajzi elhelyezkedésük szintén azt jelzi, hogy egymásra vagyunk utalva. Ugyanez a kitétel áll Szlovákiára és Magyarországra is. Az Entente nem vette figyelembe e tényeket, de talán mi magunk, saját érdekünkben megbékélünk egymással. Horvátok, szlovének, bosnyákok igen nagy arányban avarok, csak az évszázados üldözés alatt nyelvet cseréltek!
Az Entente kiárulta ezt a térséget. Szerezzük vissza közös függetlenségünket. E területen figyelembe kell venni a földrajzi és kulturális tényezőket, és nem szabad megbontani az egységet, nyelvi meghatározással.
Itt vegyesen települt nemzetiségi népekről beszélünk, de a közös érdekvédelem, a hasonló világnézet és kultúra köti őket össze. Ilyen egységet vétek megzavarni nyelvi megfontolásból. Ha e népek között nyelvi ismérv létezik, (mint ahogy ez fennállt Trianonkor) biztos, hogy viszály üti fel a fejét.
Ilyen területen a föderális egyesülés nyújtja a leghathatósabb védelmet az itt élőknek. Hogy az megvalósulhasson, az államoknak be kell látniuk, hogy egymásra utaltak. A közös sorsvállalásra van szükség. Az itt élő népeket ugyanaz a veszély fenyegeti, és szorult helyzetükben a közös baráti kapcsolat segíthet. Mindezeket a tényeket figyelembe kell venni a közös érdekvédelemben, ami nem más, mint nemzeti öntudat. A nemzeti öntudat megmagyarázható a hazafiasság megnyilvánulásában, amikor az ország lakossága együtt harcol, saját érdekeiért, és nem, amikor arra kényszerítik. Egy ilyen Kárpát-medencei egységet, amely nyolcszáz vagy ezer éven át, így harcolt létéért, nem szabad nyelvi hasonlóság miatt megbontani.
Megoldás a Kárpát-medencei népközösségi kérdésben egy föderáció létrehozása Szlovénia, Szlovákia, Szerbia, Erdély, Románia, Horvátország, Magyarország, Ausztria és Lengyelország részvételével. A föderáció az ősi magyar vármegyerendszer törvényeit alkalmazná, mivel ez volt a leghosszabban tartó, a legjobban bevált, igazságos és legdemokratikusabb törvényesség egész Európában.
Winston Churchill a Monarchia felosztását „sarkalatos tragédiának” nevezte. Anthony Eden 1950-ben nyilatkozta: „Az Osztrák-Magyar Császárság összeomlása szerencsétlenség volt az európai béke számára. Ha az országok, amelyek alkották e Monarchiát egy nap megtalálnák azt az elrendezést, amely lehetségessé tenné a boldog egyesülést, együttműködést, megint milyen szívesen látott lenne ez.”
Botos Lászó
MAGYARSÁGTUDOMÁNYI INTÉZET
Visit our Website:
www.magtudin.org
I. István, amikor feleségül vette a német-római császár fiatalabbik leányát, aki úgy szerepel az okmányokban mint „Giesel” kezesség, biztosíték. Magyar történelmünk ezt a Giesel szót, amely hasonlít a Gizella leánynévre írta át és fogadta el királykisasszony neveként, mint Gizella. Felmerül a kérdés, mire volt Ő a kezes, a biztosíték? Úgy vélem a fentiek ismeretében itt nem kell magyarázatot adni.
A katolikus tanítás, megnyilatkozás szerint nagyon sajnálatos, csak az I. István, Szent István koronázásától, a Római katolikus keresztény hit felvételétől számítják Magyarország létezését. Az Árpádi bejövetelt, mint Atilla leszármazotta nem veszik figyelembe, Atilla és Árpád bejövetele közötti időt túl távolinak tartják, pedig ha figyelembe vennék Kálti Márk a Képes Krónika Árpád bejövetelének idejét, amely 200-300 évvel korábbi dátumot közöl és ez a közlés is kiegészíti Kézai Simon krónikásunk azon közlését is, amikor Atilláról három évszázaddal későbbről értekezik, vagyis hétszázas éveket említ. Ez az időtávlat, mindenképpen elfogadható az Atillai leszármazást illetően. (Krónika magyar szövege. Fordította Barsi János, Budapest 2003)
Szólnunk kell a nyugatiak által elhallgathatatlannak vélt, általuk állandóan rabló kalandozásoknak nevezett hadjáratainkról. A nyugatiak elhallgatják a Nagy Károlyi avar rablásokat, amelyek művészi értéke legendás. Hogy fogalmat kapjunk a kincsek mennyiségéről, amit Nagy Károly elrabolt, felsorolunk néhány helyet, ahová a kincseket Nagy Károly végrendelete szerint szétosztották: Aachen, Róma, Ravenna, Miláno, Aquileia, Grado, Köln, Mainz, Salzburg, Trier, Sens, Embrun, Besancon, Lyon, Rouen, Reims, Arles, Vienne, Bordeaux, Tours, Bourges.
Ezért volt az, hogy az őseink ezeket a katedrálisokat, bazilikákat, érsekségeket dúlták fel a kincsek visszaszerzéséért mint jogos tulajdont. (Fehér M. Jenő: Az avar kincsek nyomában. Buenos Aires. 1972. 89 old.)
Hadjáratainknak a másik indítéka az alakuló I. Ottó-i nagyhatalom létesítésének megakadályozása, amit Ottó fiainak és sógorának a felkérésére, sőt az ő vezetésükkel Vörös Konrád hajtotta végre, amint fellázadtak Ottó birodalom egyesítő politikája ellen és segítségünket kérték. Ezt elhallgatják, hogy a rablási rágalmat nyomatékosabban kiemelhessék. Ezt tudni kellene a történészeknek, mert hisz ez írott történelem. Ami a rablásokat illeti, az sajnos minden háború velejárója. Napóleon ugyanúgy végig rabolta egész Európát. Ezt mi magyarok éreztük a legjobban a két világháború folytán. A történészek elhallgatják Bulcsunak, mint hadvezérnek a tetteit, pedig hadjáratai felülmúlják még Hannibál tettét is.
Ami ugyancsak állandóan hangoztatott, az a barbárság. Ehhez csak annyit, hogy hadjárataink évszázadokkal előzték meg a Nyugat tartalék alakulatainak ellátó készségét, mert a magyar hadjáratok élelemben önellátók voltak, hónapokra elegendő húst és tejport vittek magukkal és még tömlőből készült fürdőt is.
Az időben a pogányság csak annyit jelentett, hogy nem tartozott a Rom. Kat. egyház kötelékébe. Már korábban megismerkedtek a Mani, Arianus, és keleti keresztény egyház tanaival.
Az a vádaskodás, magyarellenesség, hogy nem tartozunk az európai nemzetek csoportjába és nem vagyunk európai származékok, népek az olvasó figyelmébe ajánljuk a nemzetközi DNA elemzésének megismerését, és ebből minden ellenzőnek tudomására juthat, hogy The Genetic Legacy of Paleolithic Homo-Sapiens in Extant Europeans szerint a Y Chromozome Eu19 jelzi a kelet-európai népek örökítő jelzőit. A magyaroknál ez a Eu19 60.0%-ban mutatható ki, mely legmagasabb Európában. The History and Geography of Human Genes (Princeton University Press, 1994 könyv. 273 old. nyilatkozzák az ural-altaji finn-ugor ágban a finnek és magyarok európai örökítő jelzői 90%-ban vannak jelen és csak 10% urali.
A másik fontos tudnivaló, Dr. Obrusánszky Borbála 2007 évi kínai és mongol tanulmány útjáról hazatérve elmondja Friedrich Klára, Szakács Gábor: Tászok tetőtől a bosnyák piramisokig című 2007-ben kiadott könyvében, hogy helyben tanulmányozta a XVIII. századi mongol-magyar ellentétek hátterét és így tudta meg hogy Batu Kán 30 levélben kérte a magyarok velük való közös Német Római császárság elleni összeműködést, és azt, hogy Babenberg Friedrich kivégeztette a mongol követet. Ugyan ebben az időben, IV. Ince Pápa IV. Béla magyar királyt (1235-1270) és hazánkat kiközösítette.
Szerbekhez:
A kárpát-medencei népek mind hosszú évszázadokon át, a magyar királyság védelme alatt vészelték át – mint kis népességű nép – a tatár, török hódítások vészes idejét, és még mi magyarok, a Ti besegítésetekkel visszavertük a hódítókat, közösen áthidaltuk a német, keletre nyitás pán-germán, majd a Habsburg feudalizmus hódításait, lelket és testet emésztő, elnyomó kizsákmányolást, a vallási háborúk kegyetlen megtorlásait. Mindez időkben a magyar nemzet, mint a Kárpát-medence központi nagyhatalma éveken, évszázadokon át, harcolt a hódítók ellen. Így aztán egyre fogyatkozva, mivel a katonaság, a haza védelme ránk, magyarokra szorítkozott. Ti pedig, mindeddig a hegyekben, és a fontos útvonalaktól távol, ahová a hódítók hadai kevésbé hatolhattak be szaporodhattatok, nyelvben, kultúrában, mert mindezt a magyar vármegyerendszerünk megadta minden honpolgárának. Érdeme szerint, még a legmagasabb tisztség betöltését is, szinte megszámlálhatatlan nem magyar előkelősség került ügyintéző sorsot befolyásoló pozíciókba.
1690, április 6-án, III. Arzén szerb pátriárka 37-47.000 szerb családdal, a Temes bánságnak nevezett területre menekült. Ez az az a terület, amely a Duna, Tisza és a Maros között fekszik. (The New Universal Encyclopedia. Szerkesztette Sir John Hammerton, the Educational Book Company, London. 9. könyv. 7451)
1690, augusztus 21-én a császár leiratban biztosította a szerbek katonailag való megvédését, a görög katolikus vallásuk és ez szerinti naptár, a nyelvük szabad használatát, papi tized alól való felmentést és katonai szolgálat alóli mentességet. 1690. december 11-én tudatta határozatát a magyar kormánnyal, melyik kimondta, ha a szerb terület felszabadul a török megszállás alól, a Temesi bánságban menedéket kapott szerbek visszamennek felszabadult földjükre. A fenti kedvezményekből láthatjuk, láthatjátok, csak az Arzén pátriárkával ide menekült szerbekre vonatkozott, és csak ideiglenes letelepedésről volt szó. Az élet itt, védőszárnyaink alatt biztonságosabb volt, és élveztétek a kultúra előnyeit, ezért itt maradtatok földetek felszabadulása után is, és azért is, mivel mi nem üldöztünk titeket, bár tehettük volna, hisz többségben voltunk.
1737 és 1739 között IV. Arzén szerb pátriárka ismét népes csoporttal menekült e területre.
A magyar nép az 1790-ben évi országgyűlésen örök igazságként kinyilatkozta, hogy „valamely országba vagy tartományba bevándorló s itt székhelyet kereső, nem fegyverekkel szerző nép, vagy kevesebb államjogot, vagy annyit nyer, mennyivel a bennlakók bírnak, tehát az ilyen bevándorló nép soha sem fogadtatható be az országba, vagy tartományba, oly formán, hogy itt külön államot képezzen, mert ez nem volna befogadás, hanem új államnak, az ország terület részének elszakasztásával eszközölt alapítása, márpedig a világon azoknak egysége, melyek természetüknél fogva összekapcsoltatnak, szilárdságot, azok felosztása ellenben, amelyeknek természetüknél fogva egységet kellene képezniök, végveszélyt eredményeznek.” (Csobánczi Elemér: Nagy Magyarország vagy nemzethalál, II. rész: Dél-Magyarország pusztulása és elrablása, Marrickville, Australia, 1966. 23. old.
Az 1791 évi 21 törvénycikk megszűntette a szerbek oklevelekkel biztosított külön állóságát, amely sértette a magyar állam jogait, kimondva, hogy az ellentmondó törvények megszűntek, s a szerbek egyenjogúak a többi ország lakókkal: tehát olyan polgárjogokat nyertek, amelyek feljogosítják őket jószágszerzésre, birtoklásra és bármilyen hivatalos viselésre.
„Ezzel a törvénycikkel a magyarság, annak ellenére, hogy államjogi felfogása a nemzetállam szemléletben alakult ki, az életforma, a polgári jogok egyenlősége, tehát az államon belül az egyetlen polgári közösség létjogának elismerésével minden nemzetet megelőzött a földön.” (Csobánczi, 24)
1790 és 1792-ben II. Lipót császár, magyar király megbontotta a magyar-szerb jó viszonyt az állandó magyarellenes uszítással, amikor titeket, szerbeket használt fel Ausztria-Magyarország erőviszonyának egyensúlyozására. Az így kialakult feszült helyzetet sem a római-kat. egyház sem a „felvilágosult” magyar írók nem vették figyelembe, és ennek ellenére és magyar pénzen szerb iskolákat, papneveldéket létesítettek Károlyvárosban, Újvidéken, majd Pesten és Bécsben. 1826-ban Pesten alakult egy szervezet, amely a szerb nyelvet és szokásokat tanulmányozta. Ekkor terjedt, s vált legismertebbé a szerb hitrege, az ősiségben való hit.
A szerb népek egyesítésére egy tervet dolgoztak ki és papjaitok mindent elkövettek ennek érdekében. Karadzsik Vuk (1787-1864) volt az első, aki meghirdette a szerb szellemi mozgalmat. Szerb nyelvtant írt, melyet németül is kiadott. Kopitár 1847-ben szerbül kiadta az Új Testamentumot. Karadzsik és Kopitár a hercegovinai tájszólást határozták meg irodalmi nyelvként.
Rajics, görög katolikus pátriárka megírta a különböző szerb népek történetét, de azt a régi szláv nyelv alkalmazásával írta. Itt kijelenti, hogy mindaz a terület, ahol a szerbek éltek Ipek pátriárka alatt, szerb terület. E munkája sajnos helytelen történelmi és földrajzi dokumentum, amely később kútfője lett az utána következő történészeknek.
Az itt felsoroltak, a Ti szerb kultúrtörténetetek, amelyeket nem fogtok elhallgatni, letagadni, hisz ezzel saját magatokat, a valós történelmeteket tagadnátok meg. Ezekből tisztán újra értékelhetitek a magyarellenes érzelmeiteket, nem hinnénk azt, hogy saját magatoknak akarnátok valótlant állítani, vagy az igazságot, a történteket megváltoztatni. Mi hisszük azt, hogy egy nemzet, minden nemzet kizárólagosan csak igazságra tudja felépíteni a tartós államiságát. Láthatjátok, hogy népeink között, hosszú kapcsolatainak folyamán nem volt igazán nagymérvű ellenesség, mindaddig, amíg a Habsburg boszorkány politika nem mérgezte meg a békés együttélést, az ellenesség, magyargyűlölet szításával, hogy minket elgyengítsen, hogy meghódíthasson. Voltak olyan esetek a török időkben, taktikai okokból kifolyólag, hogy egyszer-egyszer a török oldalára álltatok, amikor az erőviszonyok azt mutatták, hogy a szultán oldalán előnyösebb helyzetbe kerültök, de legtöbb esetben visszatértetek és házasság kötésekkel többször is szentesítettük a közös közeledést. Talán a legkiemelkedőbb ellenességtek, az 1848-as szabadságharcunk idején, a Jelasics féle felkelésben nyilvánult meg, amikor élet-halál harcunk vívtuk az osztrák elnyomás ellen, az egész Kárpát-medence népeinek érdekében. Itt is az „Oszd meg és uralkodj” Habsburg politika volt a méregokozó. Tulajdonképpen ettől az időtől számíthatjuk a már becementezettnek hihető gyűlöletet.
De mi még hiszünk a józan észben, az igazság érzetetekben és nem a pillanatnyi előnyösebb helyzeteteket veszitek alapelvül a jövőt illetően, hanem a múlt bizonyított és általatok tapasztalt, népeink közötti jó viszonyt méltányoljátok és az igazságosságot.
1917. július 27-én a Korfui Egyezmény alapján, Jugoszlávia megkapta létjogosultságát, ugyanitt állítólag a dél-szláv kisebbségek kijelentették csatlakozási szándékukat Szerbiához. Nem az állítólagos elnyomott dél-szláv kisebbségek vezetői tárgyalták ezt a csatlakozási szándékot, hanem három magánember Wickman Steve, a Times politikai rovatvezetője, Seton-Watson, a londoni szláv propaganda végrehajtó bizottságának megbízottja, és Dr. Trumbics, Zara dalmát város volt polgármestere. (Pozzi Henri: Századunk bűnösei, translated by Dr. Frigyes Marjay, Budapest, 1936, 1996. 228. old)
Ezt az egyezményt Jugoszlávia részéről Trumbics, szerbek részéről pedig Pasics írta alá. A lelkiismeretekhez szólunk. Egy ilyenként végbement szerződéskötést elfogadnátok, ha ez a mi részünkről történt volna? Mi nem a békétlenség fokozását akarjuk terjeszteni, hanem felébreszteni az esetleg elfelejtett évszázados jó viszonyi együttélést.
A Monarchia ultimátumában, 1914. július 19-én a Vörös Könyv tanúsága szerint, Tisza István így nyilatkozott: „Ha Ausztria megnyeri a háborút, mi magyarok nem fogunk területcsatolást végre hajtani Szerbiával szemben.” Az itt írottak bizonyítékok, hogy Benes, Maszaryk propaganda hadjárata a köztudatot félrevezette, hogy Tisza is felelős a háború kirobbantásáért. Még akkor is ebben az izzó, feszült helyzetben a magyar emberiesség felül tudott kerekedni a gyűlöleten és szembe mert helyezkedni a feletteseinek és a legemberibb nyilatkozatot tette a legembertelenebb döntéskor.
Románokhoz:
Cihac, román nyelvész tanulmányozta a román szókészletet és arra a következtetésre jutott, hogy a román szóállomány 45,7%-a szláv, 31,5%-a latin, 8,4%-a török, 7,8%-a görög, 6%-a magyar és ugyancsak 6%-a albán eredetű. (Csobánczi, Elemér: Nagymagyarország vagy nemzethalál, 3. Fejezet. Kelet-Magyarország pusztulása és elrablása, 15. old.)
Államunk nem viseltetett ellenségesen Veletek szemben. A XV. században még adómentességhez is jutottatok. A görög keleti egyház még az egyházi tízed adót is elengedte Nektek. Családjaitok gyakran kaptak nemesi rangokat, amely biztosította a magyar nemességgel való kapcsolat kiépítését. A XVI. században Erdély fejedelmei támogatták azt az igyekezetet, amely a nemzet kialakulásában legfontosabb tényező lett, amikor a görög keleti egyház és az akkor még vlach nyelvet tette meg az igehirdetés nyelvének. A XVIII. században, a jezsuiták elkezdték az igehirdetését és így ellatinosították a nyelveteket. A korai vlachok még a ciril ÁBC-t használták. Röviddel ezután, Budán nyomtatták az első román nyelvű könyveket. Tehát mi magyarok és nem Ti saját magatok.
Báthory István (1571-1581) aki lengyel király lett, nagy tömegben hozott be benneteket a töröktől elfoglalt területekről és Erdélybe telepített Titeket. Itt kezdődött a román felvilágosulás, mert támogatta a román nyelvű kiadásokat, amit a Habsburg cselszövő politika megrontott.
Az 1791-ben megjelent „SUPPLEX LIBELLUS VALLACHORUM „ kiadványra II. Lipót császártól kértétek a magyar, székely és a szász népekkel való egyenjogúságot. Ez időben ilyen szocialista követelést nem érhettetek el, mivel a magyar nemesség és a székelyek kötelessége volt az ország védelme, ezért ők élvezték a politikai döntő jogot. Magának a magyar jobbágyságnak sem voltak ilyen jogai. Ezért a magyar kormányok és az uralkodó nem adhatták meg Nektek, akik ugyancsak jobbágyok voltatok azt, amit saját jobbágyaiktól megtagadtak. A Habsburg uralom alatt a jobbágyságnak nem volt joguk politikai határozathoz. Ahhoz hogy mi elismerhessük követeléstek, meg kellett volna szűntetnünk a kor hűbéri társadalmát, de ez a fennálló Habsburg elnyomás miatt, lehetetlen volt. Ugyanez ellen az elnyomás ellen lázadtunk és harcoltunk évszázadokon át, amit az 1848-as szabadságharcunkban sikerült kivívni, amikor a Habsburg házat hatálytalanítottuk, ekkor szabadítottuk föl a jobbágyságot, (szabad költözködés) de a Ti uraitok (Moldova) csak évtizedek múltán.
Az 1848-as szabadságharc után a Habsburgok földadományozásra kényszerültek, ezt főleg a Ti román előnyötökre hajtották végre, mert minket, székelyeket, magyarokat lázadóknak tekintettek, ugyanakkor Ti, románok, akik hátbatámadtátok e küzdelmünket nagy földadományokban részesítettek.
A császár visszautasította kéréstek, amit a magyar nemesség egy része támogatott. Így lett Pest a román nacionalizmus központja. (Csobánczi. 17) Az első román iskolát, Balázsfalván, Apafi fejedelem birtokán alapították. Rövid idő alatt, Erdélyben, 300 román iskola alakult, ami szinte azonnal 500-ra emelkedett. Balázsfalván képezték az első román értelmiségieket. 1831-ben megalakult a bölcsészeti, röviddel utána a teológia tanszék.
Barnitui Simon, Balázsfalván kihirdette a vlach nacionalizmust. A XVIII. században ennek elterjesztését az ortodox egyház szította.
1784, II. József császár idejében történt Hora nevű vlach vérengzést nem részletezem, csak annyit, hogy a sok vérengzést látva, a császár kénytelen volt rendet tenni. A lázadó két vezért kivégeztette. Ez időben, Oroszországtól kaptátok a „Nagy Románia” eszme meghirdetését és a vallási támogatást. 1770-ben Bécsben szerveztek egy „Frati De Cruce” nevű társulást, melynek célja a román nemzeti érzés további terjesztése. Nyelvetek 1715-ig a bolgár-szláv volt.
Az oláh nyelv kialakulása egyes erdélyi fejedelmek érdeme. Mosolygó József, egy görög katolikus főesperes írja A keleti egyház Magyarországon c. tanulmányában: A faj románság térítésére Rákóczi György fejedelem veti rá magát. Gelejei tanácsára 1643-ban rendeletet bocsájt ki, hogy a román templomokban a papok más, mint román nyelven ne merjenek szolgálni. E törvényt azonban nem követhették, mindaddig, amíg a Bibliát nem fordították le a román nyelvre. Ezért 1648-ban, Fogarassy István román nyelvre fordította a heidelbergi katekizmust és még ugyan ebben az évben az Új Szövetséget is. Három év múlva a Dávid zsoltárokat. Így indult útjára a románok elrománosítása.
Erdélyben mindkét vallás, a katolikus és a protestáns is ellenezte a román nyelv hivatalosan egyházi nyelvvé fogadását. Még a görög katolikus bukaresti püspök se támogatta ezt a kezdeményezést, attól tartva, hogy a két egyház közötti egyezség létrehozásához vezet majd. Félelme nem volt alaptalan, mert 1689-ben Kolonics bíboros és az erdélyi jezsuiták jelenlétében aláírták a két egyház közötti egyezményt. Ettől kezdve a román nyelv lett a liturgia nyelve. A románok később felismerték a két egyház egyesülésének előnyét. Obedinariu román történész írta: „A románok uniója fenséges eszme volt. E nélkül a románság még jobban elmaradt volna. Az unió nélkül ma se volna több kultúránk, mint a bolgároknak.” (Szőllőssy Sándor: Ez az igazság, Erdély a román nép és protektorai, London, 1968, 84. old.)
Azt a vádat, hogy kulturálisan elnyomtunk Titeket könnyű visszautasítani, csak idéznünk kell Moldován Gergely egyetemi tanárt, ki azt nyilatkozta, hogy 1857-től az I. Világháború kezdetéig a románoknak több mint 3000 iskolájuk volt Magyarországon. E szám rövid idő alatt 4.500-ra emelkedett – 15 kollégium, 15 teológia létezett. (Szöllössy, 84-85 old. Dr. Vágó Pál leveleiből.)
Soha sem említettek magyar emberbaráti cselekedetet, mintha ez nem is létezett volna. Ezért fel kell említenünk a múlt román megnyilatkozásotokat.
1911. augusztus 22-én a bukaresti Universul írta: „A magyarországi román parasztok helyzete összehasonlíthatatlanul jobb, mint a romániai parasztoké, ott minden paraszt tud írni- olvasni, és igen jó egészségügyi viszonyok között él.” (Szőllőssy, 85)
A Nemaul Romanesce 1918. január 1-i száma szerint: „Egy dolog megállapítható: az, hogy a románok Magyarországon gazdaságilag jobban állnak, mint a regátbeliek. A mi parasztságunk sokkal szegényebb, sokkal jobban megterhelt, és sokkal képzetlenebb, mint a magyarországi román parasztság.” (Szőllőssy, 85-86)
Az Adaverul bukaresti lap 1912. decemberi számában kijelenti: „A Magyarországon élő románok hatalmas tényezőt alkotnak, gazdaságilag és kultúra tekintetében állandóan fejlődnek. Az ott élő parasztság szociális és gazdasági élete összehasonlíthatatlanul jobb, mint az óromániai parasztságé.” (Szőllőssy, 86)
„Az 1906-os Bukaresti Értekezleten egy táblázati kimutatás szemléltette a világ-románság adatait. Ez értesítés szerint 1850 és 1900 között 309 magyar község vált románná.” (Szőllőssy, 86)
A fenti idézetek szerint elképzelhető-e az a vád, hogy elnyomtuk a kisebbségeket gazdaságilag, kulturálisan és vallásilag?
Szlovákoknak:
1918. október 28.-án a Cseh Nemzeti Tanács és négy párt vezető kikiálltották a Csehszlovák Köztársaság megalakulását. Október 30-án, ugyanez a Szlovák Nemzeti Tanács Túrócszentmártoni megbeszélésen 90 protestáns és 15 rom-kat. szlovák küldött kikiáltotta Felvidék Slovenskó elcsatolását. Ezt a függetlenségi nyilatkozatot 1920-ban elismerték, mint „népakarati döntést”. Hogyan lehet ezt elismerni, amikor az ott élő magyarok nem és csakis a szlovákok szavazhattak? A következő történelmi adatolás nem támadás akar lenni, elfogadott tanításaitok ellen, csupán a tények erejével, amelyek majd láthatjátok a Ti egykori íróitoktól származnak. Cosmas 1039-1125 cseh író történelmi munkájában, a szláv nemzetek között a szlovákokat meg sem említi. A XV. századi pozsonyi jegyzék is csak szlávokról tud, szlovákokról nem tesz említést, ugyanakkor gyakoriak az olyan elnevezések, mint tót, vend, hungari-slavoni, slaven, venden, stb. A szlovák névszót a mai szlovákság elnevezésére Bernolák Antal 1762-1813 rögzítette le. (Kostya Sándor, A Felvidék, Budapest. 1990. 9-3 old.).
A tót nép a magyar honvisszaszerzés után alakult ki, az összeházasodó szláv, avar, német, hun, kun, besenyő és magyar nép összeolvadásából a Felvidéken. Árpád-házi királyaink határőrségre a gyepükre telepítették e népeket. A XII. században nagy számú német, bajor, flamand, szász és sváb települt északra, Nyitra, Turóc, Trencsén, Liptó, Szepesség területére. A XVI. században románok ekkor még vlach pásztorokként vándoroltak a kárpát-medencei legelőkre. Az első nagy népkeveredés a tatárjárás után történt. A XVI. században kezdtek állam alakításra gondolni. A Ti ez irányú eltökéltségetek csak a XVIII. században nyilvánult meg. Elsőnek tót papok és tanítók kezdték hirdetni az eszmét. Később az ügyvédek vették kezükbe e mozgalom népszerűsítését. Vita volt a tót nyelv körül, amely végül is létrehozta a tót (szlovák) nemzetet, de ekkor még nem létezett egy önálló (szlovák) nyelv.
Három, egymástól lényegesen eltérő „tudományos” szláv elmélet alakult ki a szlovákokra nézve:
1. „Az általánosan elfogadott szláv elmélet szerint a szlovákok dél felé szivárgása még a többi szláv törzs szétválása előtt megkezdődött. A szlovákok azonban nem állapodtak meg véglegesen első letelepedésük helyén (Dévény, Modor, Nyitra térségében), hanem dél felé mozdulva elfoglalták Morvaország déli részét, délen az Enns és a Lajta folyók környékét is.
2. A csehek saját politikai céljaiknak megfelelően tagadják, hogy a szlovákok önálló nemzetet alkotnának. Állításuk szerint a szlovákok a csehekkel együtt faji, nyelvi és társadalmi egységben lépték át a szláv őshaza küszöbét, velük együtt keltek át a Visztulán és az Oderán. E szerint az elmélet szerint a szlovák nyelvjárás – amely szerintük a cseh nyelvnek „tájnyelve” – a közép-európai hazában szakadt ki a cseh népi közösségből, s csak századok folyamán különült el úgy-ahogy a cseh törzstől. Leegyszerűsített elméletük, hogy a mai szlovákok vagy elszlovákosodott csehek, vagy elszlovákosodott magyarok! A szlovákok leválását a cseh törzsről a magyarok Duna-menti megjelenése okozta volna, s Palacky Frantisek-től kezdődően a modern cseh tudomány ezt a legvégzetesebb eseménynek tekinti, amely nemcsak a déli és északi szlávok egységesítését tette örökre lehetetlenné, de megakadályozta a közép-európai nagy szláv birodalom kiépítését is.
3. A szlovákság csak részben fogadta el az elméletet. Romantikus elképzelésük szerint a szlovákság már az őshazában elkülönült a többi szláv csoporttól, s Kr. u. az első század első felében önálló törzsként érkezett a Közép-Duna tájára, a Mátra és a Tátra közötti területre. A történelem színpadára csak a IX. században lépett.” (Kostya, 12)
Egy állam csak akkor tud fennmaradni, ha állampolgárai valós nemzettudattal rendelkeznek. Ha ez hiányzik az rendszerint annak következménye, hogy a fiatalokat meghamisított történelemre tanítják. Felvidék igaz történetét még ez ideig egyetlen magyar hivatalos történész sem írta meg, annak dacára, hogy számtalan cseh, tót és német munka látott napvilágot. E munkák mind azt hangoztatják, hogy Felvidék tót terület volt. Az ok, hogy a magyarok nem írhattak e témáról az, hogy az önkényuralom alatt, Kiegyezés idejében, 1867, és a II. Világháború utáni Szocialista Népi Demokrácia idején, Magyarországon Trianonnak még az említése sem volt engedélyezett. A magyar történészek nagy része német-osztrák politikai szellemben nevelkedett és közülük több idegen származású volt.
A régészet és embertan kutatás bebizonyította, hogy az avar nép nem halt ki a Kárpát-medencében, túl élte a Nagy Károlyi hódítást. A nyugat politikusai körében az I. Világháború idején – még most is – ismeretlen volt az a tudat, hogy a kisebbségi elégületlenséget a pánszláv mozgalom indította el. A XIX-ik század elején, a tót, szerb, kárpát-medencei népek, a csehekkel egyetemben, a cári Oroszországtól várták, hogy egyesítse a szláv népeket. Amit elősegített a török-orosz háború (1877-78). A török alul felszabadult szláv népek orosz segédlettel abban reménykedtek, hogy valóban megkapják függetlenségüket. De ezen népek nem vették figyelembe, hogy Oroszország nem egy demokrata állam volt, hanem kegyetlen zsarnok uralom. A kisebb szláv népek felé e zsarnoki önkényt jól álcázták baráti politikájukkal, amely felgyújtotta a cseh, tót, szerb nép, orosz iránti lelkesedését. (Kostya, 15)
Ez időben a szlávok kihasználták az alkalmat, amit a Metternich önkény váltott ki. Erőteljesebben hirdették a szlavofil politikát, amit tudatlanságból az osztrákok is szorgalmaztak. Ekkor vált a pán-szláv irodalom központjává Lipcse. Rudnay Sándor Esztergom herceg prímása, 1830-i szentbeszédében, jelentette ki: „Én szláv vagyok!” Ez további tűz lett a szláv gerjedelemnek. A mozgalom, amely követelte a nemzetiség nyelvének használatát, nem volt egyéb, mint a pánszlávizmus álcázása.
1790-91-es nemzetgyűlésen követeltük, mi magyarok is, a magyar nyelv hivatalos elismerését. Ugyanez évben a horvátok és a szlavón nemesség kérvényt nyújtott be „Declaratio” cím alatt, elutasítva igyekezetünk. Pedig épp a pán-szláv izgatás és eszmeterjeszkedés végett, valamint az, hogy már ezer éven át magyar honban a hivatalos nyelv a latin és időnként a német volt, és a francia szabadelvű eszmék ránk is serkentően hatott. Ez okoknál fogva akartuk a magyar nyelvet megtenni az ország hivatalos nyelvévé, (Kostya, 18.)
Félévszázaddal később a tótok a pozsonyi országgyűlés megkerülésével küldöttségileg emlékiratban közvetlenül Metternich Kancellártól kérték, hogy létesítsen Magyarországon szlovák egyetemi tanszéket. Amit ő visszautasított. Talán ez a visszautasítás mérgesítette mélyebbre az érzéseket. (Kostya, 21)
1848-ban a tót politikusok Stur, Hodzsa és Húrban kilenc pontban összesítették követeléseiket az osztrák kormány felé. A kilenc követelés között volt olyan, amit eredeti formában lehetetlen volt megadni. Ehhez kellett volna a Nemzetgyűlés. Ilyen volt az etnikai határ meghatározása, a tót nyelv használata a magyar Nemzetgyűlésen és a nemzeti honvédelemben. Éppen a Húrban vezette lázadás miatt, amit az osztrákok támogattak, és mi magyarok levertünk, független tót csapatok segítségével. 1848 évi Habsburg osztrák elleni szabadságharcunk vezetői nem tudtak megegyezni a tót lázadók vezetőivel. 1850-ben beköszöntött a bécsi Bach korszak. 1852-ben kihalt az osztrák-szláv mozgalom politikai köre.
Történelmi Magyarországot 5 részre osztották, Kronland Ungarn, Vojvodina, Erdély, Partium, Horvát-Szlavónia és a határterületek. Tiszta magyar területeket megint csak 5 részre osztották. Pest, Pozsony, (Bratiszlava) Sopron, Kassa, (Kosice, Szlovákia), Nagyvárad, (Oradea) (Románia). E részeket tiszta magyar területeknek tartották a magyarellenes osztrákok. De akkor mi jogon adták Pozsonyt, Kassát Csehszlovákiának? (Kostya, 22, 23)
Szabadságharcunk elbukott az orosz 200000 főnyi túlerővel szemben, akit a megijedt és már megvert Ferenc József Habsburgi hatalom könyörgött ki segítségére. Bach ügyintézése, a magyarellenes megtorlások, az aradi 13, a pozsonyi 13, Battyányi Lajos, az első magyar független miniszterelnök kivégeztetése és Kossuth száműzetése nem valósíthatta meg a követeléseiteket.
A MAGYAR NEMZETISÉGI TÖRVÉNYEK
1849-ben, miután a rácok letették a fegyvert, remény volt arra, hogy az egyezség létrejön a kisebbségi kérdésben. A magyar parlament elfogadta Szemere Bertalan kisebbségi törvényjavaslatát. 1849. július 21-én a nemzetgyűlés megvitatta, és elfogadta a javaslatot, amely szerint: „Magyarország határai közt létező minden nemzetiség szabad fejlődése a következő intézkedések által biztosíttatik:
1. A kormányzati, igazgatási, törvényhozási és katonai hivatalos nyelv a magyar marad: az országban divatos többi nyelvekre nézve a következő szabályok érvényesek.
2. A községi gyűléseken mindenki a maga anyai nyelvén szólhat, a jegyzőkönyv nyelvét a többség szabadon határozza meg.
3. A megyei gyűléseken minden joggal bírók tetszésük szerint magyarul vagy saját nyelvükön szólhatnak. Azon megyékben, melyekben valamelyik nemzetiség a lakosság felét meghaladja, a jegyzőkönyv, ha a többség kívánja, ennek nyelvén vitetik. A levelezések azonban a kormánnyal és más hatóságokkal magyarul folynak.
4. Az esküdt székeknél s első folyamodási bíróságoknál, midőn az eljárás szóbeli, a 3. pontban kimondott elv alkalmazandó.
5. A nemzetőrség vezényleti nyelve ugyanaz lesz, melyen a községi ügyek tárgyaltatnak.
6. Az elemi iskolákban az oktatás mindig a község vagy az egyház nyelvén történik.
7. Az anyakönyvek s általában az egyházi ügyek nyelve mindig az egyházközség nyelve leend.
8. Folyamodásaikat a magánosok bármely hatósághoz tetszésük szerint bármi nyelven intézhetik.
9. Az óhitű egyház zsinata minden évben egybe hivatik, és olyan szabadon határozhat minden vallási és iskolai ügyek felett, mint a többi vallások. A zsinat jogához tartozik megválasztani a püspököket, és határozni azon kérdés felett: vajon a szerb és román nemzet egyházilag egyesülve maradjon-e vagy külön váljon egymástól?
10. Az óhitűek egyházai és iskolái mind azon előnyökben részesülnek, melyeket az állam a többi vallásbeliek egyházainak és iskoláinak engedményez.
11. Az óhitűek önmaguk igazgatják s kezelik egyházi és iskolai alapítványaikat.
12. Az óhitű egyházbeliek számára a budapesti egyetemnél teológiai tanítókör alapíttatik.
13. A kinevezések mindennemű hivatalokra és méltóságokra érdem és képesség szerint történnek minden tekintet nélkül a nemzetiségre és vallásra.
14. A kormány felhatalmaztatik s illetőleg köteleztetik az e törvényben kifejezett elveket foganatosítani.
15. A kormány felhatalmaztatik, és megbízatik különösen a tekintetben, hogy a szerbek és románok méltányos kívánságait meghallgatván, minden alapos sérelmüket megszüntesse, akár saját hatalma, akár a nemzeti gyűlés elébe terjesztendő törvényjavaslat által.
16. Végre a kormány teljes hatalommal ruháztatik fel a nemzet nevében amnesztiát adni mind azoknak, akik a meghatározandó idő alatt a fegyvert leteszik s a nemzeti függetlenségre hitet tesznek.” (Kostya, 31-32)
Decemberben a kormány hivatalosan be akarta iktatni az elfogadott törvényjavaslatot. Erre azonban nem kerülhetett sor.
1868. november 24-én a Magyar Nemzeti Gyűlés megvitatta a kisebbségi törvényjavaslatokat. Deák Ferenc, politikai nemzet eszméjével, meghatározta a törvény sorsát. Beszédét a magyar alkotmányra építette fel.
“. . . Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes magyar nemzet, amely oszthatatlan, amelynek a hon minden polgára bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. A másik amit tartok és hiszek, hogy ezen egyenjogúságot, csak annyiban lehet kölön szabályok alá vonni, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége s az igazság pontos kiszolgálása szükségessé teszi. Ezen két alapelvből kiindulva nem új dolgot mondok, mert eddig is az alkotmány alapelve szerint úgy állott, mint említem. Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek, ez a magyar nemzet, s ezen politikai nemzetnek minden honpolgára egyenjogú tagja. Kimondom továbbá, hogy a nemzet említett polgárai politikai egységénél fogva, ami az állam nyelvében történik, nem történhetik más nyelven főleg nem többféle nyelven: ennek az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie. Ennél fogva valamint eddig, úgy ezentúl is. Magyarországon a törvényhozás nyelvén, a törvényhozási tanácskozásokon és minden műkődésekben a magyar nyelvnek kell lennie: magyar nyelven kell alkotni a törvényeket, melyet hiteles fordításban más nyelveken kiadandók. A kormány nyelve pedig a kormányzó minden ágában szintén magyar.” (Kostya, 53, 54 old.)
A politikai nemzet fogalma teljesen egyezik a francia „államnemzet” fogalmával. Akkor miért váltott ki nálunk és a Trianoni Döntéskor ilyen nagy ellenességet, hogy ezt nem fogadhatták el? Kostya következtetése szerint, a pán-szlávizmus hívei előtt már ott volt a jövő képe, egy egységes szláv birodalom megalakulásáról. (Kostya, 54-70 old.)
Végül is a Deák-Eötvös törvényt 1868. december 5-én megszavazták. (1868. XLIV. tc.)
„A törvény hármas alaptételre épült. A politikai nemzet tanából, mint „előfeltétel”-ből folyik a második alapelv: az ennek keretén belül biztosítandó közigazgatási, törvényelőtti, egyházi, iskolai, egyesülési és általános kultúrpolitikai egyenjogúság, amely az állam minden polgárára vonatkozóan kifejezésre jut. A harmadik elv ismét az elsőből következik, és meghatározza a törvény eszmevilágát. Miután ugyanis az 1868: XLIV. tc. csak egy politikai nemzetet ismer el, a törvény alapja a nemzetiségi vezetők által sürgetett kollektív megoldás helyett a szabadelvű koreszmét kifejező egyéni elbírálás, az egyéni szabadságjogok erkölcsi és természetjogi védelme lett.” (Kostya, 43)
„A törvénycikk szerkezetében ez a három alapelv világosan kapcsolódik össze. A politikai nemzet elvi fogalmazását adó bevezetés és a törvény első szakasza a politikai nemzetegységből következő megállapításokat teszi, tehát a magyar államnyelvet, mint az országgyűlés hivatalos tanácskozási és ügykezelési nyelvét, ’a törvényhozás hivatalos nyelvének’ nyilvánítja. A törvény előtti közigazgatási, egyházi, iskolai és általános kulturális ’egyenjogúságot’, mint második alapelvet, a további szakaszok magyarázzák, míg az egyéni szabadságok védelme és az egyéni elbírálás indítéka a törvény szellemében következik.” (Kostya, 43 old. Varticova Marta: Historicky Casopias II, 1976, 195.)
Mind ebből látható, mennyire eltérő volt a magyar és a nemzetiségi szellemi megnyilatkozás. A templomi anyanyelv használatából fejlődött ki a nemzeti politika gondolata, na és természetesen a francia eszmék áramlata alapján, az a törekvés, hogy a nemzetiségek megtarthassák anyanyelvüket, hozta létre a liberális nemzeti eszmét, amely elterjedt a világ minden pontjára, akkor, amikor a nemzetiségek mindenhol megakarták szerezni az önrendelkezés jogát. Lehetséges-e egy nemzetiségi csoportnak alakítani egy államot a már sok évszázadra visszanyúló, jól szervezett országban? Ahol a kisebbségek meghívott „vendégek” vagy nagyhatalmak elől menekülő csoportok voltak, menekülve a rabszolga kereskedelem piaci elárusítása, vagy az akaratuk elleni új vallás rájuk erőszakolása elől.
Nem hinnénk, hogy mind ennek tudatában, Ti Népetek értelmiségi Vezetői nem látnátok be ezt az – egész biztosan általatok is – elfogadhatatlan igazságtalanságot. Amit nem fogadhattok el saját érdeketekben, azt erkölcsösségtek nem engedheti, kell hogy lázadjatok ellene. Ezért, méltányoljátok a jót, a múlt együttélésből és most emlékezzetek arra, hogy gyakran voltak idők, amikor mi magyarok segítettünk, akkor, amikor arra Nektek a legnagyobb szükségtek volt.
A II. Világháború utáni időkben sorsunk különösképpen rosszra fordult. A Rákosi kormánytól kezdve, kormányaink nem engedték meg a magyarként való gondolkodást. Megszűntették az állameszmét, a nemzetben való gondolkodást és annak történelmi iskolai tanittatását. Más érdekek és hatalmak kiszolgálói lettünk. A Népi Demokráciák korának káros időszakában, majd az 1956-os szabadságharcunk bukása utáni időszakban, a Kádár kormány végezte a magyar szellemiség legkárosabb pusztítását. Ez folytatódott talán még nagyobb hatállyal az Antall József ú.n. rendszerváltás korában.
Ugyanez időszakban, Ti is szenvedtetek a szovjet kommunista testvériség és Ti szlovákok a cseh ölelésben, kiszipolyozó népeket uralni akaró elnyomó hatalom által: de mégis jobb, előnyösebb, kedvezőbb körülmények között hidalhattátok át, e lélek ölő elnyomást, önkényuralmat, mert Nálatok engedélyezett lett, talán a „pán-szlávizmus” eszméje alapján, amit a szovjet is tovább patronált, a nemzeti szocializmus gondolatának istápolása révén. Nálunk ez teljesen tiltott volt. Most pedig egyenesen üldözést szenved. A nemzeti érzés kihalásával a nemzet rövid időn belül megszűnik. Nálunk ez van folyamatban. Ezt, a nem nemzetben gondolkodó Magyarországot most a világ globalizációs hatalmai akarják felvásárolni, megszűntetni. Akarják ezt tenni, mert Európa uralásához, Hazánk a Kárpát-medence központi elhelyezkedése, a Kárpátok védő övezete, az éghajlat, a föld kiválósága, a központi vízrendszer, a Duna, mint fő, olcsó kereskedelmi út, nagyon alkalmassá teszi. Különösen alkalmassá teszi az a tényező, hogy nincs magyarul érző, gondolkodó kormány, de még Magyar Tudományos Akadémia sem, amely tenne ez ellen.
Nálatok már a szocialista időkben is létező nemzetben gondolkodó szocialista kormányok voltak.
Szlovákia: 1939 -- Jozef Tiso
1948 – Klement Gottwald
1968 – Alexander Dubcek
1969 – Gustav Husák
1990 – Vladimir Meciár
1994 – Jozef Moravcik, Vladimir Meciár
1998 – Vladimir Meciár
Csehslovakia: 1948 – Klement Gottwald
1953 – Antonin Zápotocky
1957 – Antonin Novotny
1968 – Alexander Dubcek
1969 – Gustav Husak
1989 – Vaclav Havel
1992 – Vaclav Klaus
Csehország: 1993 – Vaclav Havel
1998 – Josef Tosovsky
Románia 1945 – Petru Groza
1952 – Gheorghe Gheorgiu-Dej
1965 – Nicolae Ceausescu
1989 – Ion Iliescu
1990 – Peter Roman
1991 – Ion Iliescu, Nicolae Vakaroiu
1996 – Emil Constantinescu, Victor Ciorbea
1998 – Radu Vasile
Serbia: 1989 – Slobodan Milosevic
1997 – Dragan Tomic, Milan Milutinovic
Ezért a Ti nemzeti érzéstek töretlen, erősek vagytok. A Trianon és a felsorolt okok következtében Népünk és nemzetünk jövője kérdéses.
Ha ez az összpontosító hatalom elfoglalja Hazánkat, a következő lépés a foglalásban Ti lesztek, egyenként, hiszen egy földrajzi egységről van szó. Mint kis nemzetek, egyenként könnyű préda lesztek, e nagy étvágyú világhatalomra törő erőknek.
Az Európai Unió is csak átmenet, egy lépcsőfok a hatalomhoz. Az EU nem fogja megadni a Ti nemzeti szabadságtokat, mert ez egy kommunista, kapitalista egyveleg, amely csak ideiglenesen fog fennmaradni, de addig is a francia, német, angol, spanyol érdekeltségek szolgálói lesztek velünk együtt.
Ezért, hogy ezt kivédhessük most nagy szükségünk van egymásra. A megoldás a kárpát-medencei népek közös összefogása.
Létfennmaradásunk tárgyalásakor, mert erről van szó, figyelembe kell vennünk mindkét oldal előnyeit és hátrányait.
Ha nálunk bekövetkezik a vázolt folyamat, az semmi esetre sem lehet előnyős a magyar népre. Az a sok nagy befektetéssel épült és épülő városrész, város, gazdag kivitelű máris elkerített lakótelep, nem a nincstelen magyar népnek épül, hanem a megbúvó pénzes hódítóknak. De ezt a luxus életformát, a beütemezett 6 millióra csökkentő magyarság lakossága, még rabszolga munkával sem fogja tudni eltártani. Ezt ők is tudják. Ezért már megkezdték a faj idegenek betelepítését, amit sem mi, sem Ti, majd nem fogjátok tudni beolvasztani. Ezt is vessétek a serpenyőbe, amikor az esély egyenlőséget elemzitek. Már egy évezreden át éltünk együtt, világokat bomlasztó, vagy formáló hatalmak idejében, amikor a mi földünk volt a tét. Megmaradtunk. Ti pedig megnépesedtetek. A választás a Tietek. Várjuk a becsületes jobb kezet.
A DUNAI FÖDERÁCIÓ
Itt ismertetem, felelevenítem a Magyar Vármegye Rendszer szerkezetét, amely közel ezer éven át szolgáltatott a Kárpát-medencében egy olyan rendszert, amely képessé tette, hogy idegen származású népek együtt éljenek. Ezt az ismertetést Dr. Varsányi Gyula cikkéből emelem ki: Regionalism in Practice – The Ethnographic Role of the Semi-autonomous County System of Historic Hungary, amely megjelent a Revue de Droit International 1985 január-márciusi számában, Genfben.
Az ősi magyar vármegyerendszer a magyar várakkal kezdődött, melyeket várnagyok irányítottak Könyves Kálmán király (1095-1116) uralkodása óta. A várkapitányok feladata volt megtartani függetlenségüket a királyi hatáskörtől. A jelen vármegyerendszer a XIV. században vált véglegessé. A vármegyéket „comitátes”-nek hívták. Werbőczi István a Tripartitum című könyvében, 1517-ben írta le a vármegyei törvényeket. Ez a szervezet, amely összekovácsolta a központi, királyi hatalmat az autonóm vármegye hatalmával. Ebben a politikai rendszerben minden nemzetiség szabadon használhatta nyelvét és szokását, amelybe sem a király, sem a helyi hatalom vagy ügyvitel nem akadályozhatta. A vármegyék ügyvitele független volt egymástól, az ügyintézést a föderáció megalakulásakor az állampolgárok közösségi testülete vezetné. A négy, vagy hat évenként történő kötelező választásoktól való tudatos távolmaradás súlyos pénzbüntetéssel járna. Így elkerülendő az esetleges nemzetellenes kis csoportok hatalomra kerülése. Ugyanakkor minden választó urnánál szigorú ellenőrzés lenne. Az egyetlen elvárás az őszinte, becsületesség igazságosság. A nemesi renden belül nem volt nyelvi vagy nemzetiségi elválasztódás. A szolga is kiemelkedhetett valamilyen hősi tettel. Erre sok példánk van. E szervezet tagjai, a politikai nemzet népei alkotják a törvényeket.
1867 után népszavazás útján történt a törvényhozás. Ezért a teljes hatalom, ezután is az összevont politikai nemzet kezében lesz.
Egyedül a Magyar Nemzetgyűlés hozhat változást, vagy új törvényeket. A Nemzetgyűlésen a politikai nemzetet képviselők tábora egyforma arányban szavazhat.
A vármegyerendszer az ország minden részéből küld képviselőket. Ez a rendszer mindenkinek egyenlő jogokat biztosít. Az elnyomás, amivel a tótok vádoltak a trianoni tárgyalásokon, egyszerűen nem létezhetett. A vármegyei törvényhatósági testületen a tótok részvétele a bizonyíték erre. A Felvidéken, amely most Szlovákia,
és a környező területeken, ahol a tótok éltek nagy számban, a tótok képviselete az ügyviteli hivatalokban, az alábbi megosztásban látható. Trencsén megyében 40%, Túróc megyében 43%, Zólyom megyében 36%, Liptó megyében 37.5%, Bars megyében, 26%, Nógrád megyében, 23%, Gömör megyében, 24%, Szepes megyében, 29%, a képviselők mind jó viszonyban voltak magyar és német képviselőtársaikkal.
Magyar védelem alatt fejlődött a kis szlovák etnikum néppé! 1920-ban már területi követeléssel állhattak elő. Varsányi Gyula írja, hogy ez a hihetetlen fejlődés egyedülálló Európában.
A szerbek, horvátok, németek és románok, mind a török veszedelem idejében telepedtek le a Kárpát-medencébe, egyes esetekben a magyar királyok hívására. Láthattuk, a szlovákok elfogadták uralmunkat és évszázadokon át, egyetértésben éltek a magyar politikai rendszerben. A magyar vármegyerendszerben megtarthatták nemzeti jellegüket. Részt vehettek a Nemzetgyűlésen, amely döntött az ország kérdéses dolgaiban. Magas pozíciókat érhettek el, mint püspök, érsek, várispán stb. Az a tény, hogy ezer éven át nem olvadtak be a többségi magyar népbe, a legnagyobb bizonyíték arra, hogy nem óhajtottuk elmagyarosítani őket. Pontosan az ellenkezője történt velünk, mert amikor mi, idegen hatalom hibája által kisebbségbe kerültünk, az újonnan alakult államok erőszakkal akartak, akarnak beolvasztani, ami elég nagy arányban sikerült is.
Dr. Varsányi meglátása szerint, a vármegyerendszer miatt nem olvadtak be az idegenek a többségi magyar népbe. Vármegyerendszerünk minden állampolgárának megadta területi tájegységekként az autonómiát és szabad alkalmazását nemzeti jellegzetességüknek. Varsányi tárgyalja a nemzeti nacionalizmus és a túlzó nacionalizmus mibenlétét, amely megszüntetett egy jól bevált, békésen együtt élő ezeréves rendszert. A szétzilálás okait a francia és angol szabadelvű gondolkodásban látja. Javaslatot tesz a politikusoknak, hogy saját és Európa érdekében azokat a megoldásokat alkalmazzák, melyek már bizonyítottan beváltak a múltban, és ahol szükség van rá, ott modernizálják ezeket, hagyják figyelmen kívül azokat az ideákat és javaslatokat, melyeket a vak soviniszta politikusok hirdetnek, az elbujtatott pán-szlávizmus és nem a kárpát-medencei népek békés együttélésének érdekében.
A magyar vármegyerendszer – „comitátes” – a magyar alkotmányon nyugodott, ellentétben a német alkotmánnyal, amelyet összekötöttek a kialakuló feudalista társadalommal. Idő multával, az egész kormányrendszer az uralkodó magántulajdona lett. A magyar nép véleménye nem engedélyezte az egyéni érdek előretörését a közösségi életben. Ezért vármegyéink sohasem lettek magántulajdonai a várispánoknak. A vármegye főispánja a „comes” sohasem vált hűbérúrrá, mint nyugati hasonmásai. A főispánt mindig a király nevezte ki, és bármikor leválthatta. E kinevezést átruházhatjuk az egységes politikai nemzet képviselőire. A vármegyének főügyintézője volt. Hatalmát a nemzet törvénye korlátozta. Amikor a nyugati államokban a hercegségek vetélkedtek, a központi hatalom még nem létezett, ezért nem válhattak nemzetté, hazánk már ekkor egy egységes, törvénytudó, alkotmányos nemzet volt, ahol a vármegyerendszer behálózta a társadalmi rend minden ágát és az egész ország területét.
A vármegyei ügyvitel magasabb rendű hatóssággá fejlődött. Ez a vármegyerendszer behatással volt a világtörténelemre is, mert úgy jött életre, mint a magyar nép természetes fejlődése. Hazánk volt az első nemzet a világon, amely bevezette az önrendelkezési elvet, amelyet minden vármegyében alkalmazott, de ez nem veszélyeztette a nemzet egységét. Az igazságszolgáltatás a vármegyei autonómiából merített. Varsányi szerint kezdetben a király minden öt évben vármegyéről vármegyére járva szolgáltatott igazságot, már Könyves Kálmán király óta, egy megyei bíró kíséretében. Később a vármegyék élére magasrangú ügyviteli megbízottakat, bánokat, ispánokat, főispánokat választott a nép. A király helyett a nádor gyakorolta ez időtől kezdve az igazságszolgáltatást, és ennek távolétében a helyi bíróság dönthetett, de ilyen esetek csak kivételes esetekben fordultak elő. E hatáskört a XIII. századtól a bíróság látta el.
Sem a Nyugat politikusai, sem népei nem tudják, hogy Oroszország évszázados vágya volt a Földközi- és Adriai-tenger elérése, ennek érdekében idézték elő az orosz-török háborút. 1914-ben úgy nézett ki, hogy az oroszok már-már elérik céljukat, csak a Monarchia állt útjukban. Ezért hamis ígéretekkel szították a szabadságban élő kisebbségeket, ébresztgették nemzeti érzelmeiket. A cár bukása után, burkoltan, ez a cél folytatódott a csehek, tótok és rácok között. Fő céljuk volt: fajtánk kiirtása. A cári Oroszország nem tudta célját befejezni, de kis szövetségesei majdnem.
Ha a szláv népek egy tömbben egyesülnének, akkor Nyugat-Európa nagyon nehéz jövőnek nézne elébe. Ezért Nyugat távlati érdeke nem a szerb, cseh, szlovák és románok támogatása, hanem egy igazságos föderáció létrehozása a bizonyítottan megbízható, jól bevált vármegyerendszer felújításával. Így áthidalhatnánk a népeinkre irányuló egyesült európai vagy a globalizációs hatalmak térhódítását és fajidegen népek betelepítését.
Dolgoznunk kell, hogy a dunai népek megtalálják a közös nevezőt. Létre kell hozni egy szövetségi államot az ősi vármegyerendszer törvényeinek alkalmazásával.
Kossuth Lajos, az 1848-as Szabadságharc bukása után, mint elmenekült államférfi, javasolta a dunai népek föderálizálását. Kossuth a hangsúlyt a békés együttélés kialakításában látta, az idejétmúlt imperializmus helyett.
Kossuth a következő okok miatt látta szükségesnek a dunai föderáció megalakítását: „Nagyhatalmak vannak közelünkben”, írta, „szövetkezzünk, hogy egymást támogatva mindannyian megóvhassuk függetlenségünket. Ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeléstől meg nem óvatnak, Európában nem lesz szabadság, nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási, túlsúlyra-törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelől, örökös konspirációk. Én erősen meg vagyok győződve, hogy a Duna-völgyi kisebb nemzetek föderációja a történelem logikájának parancsoló követelménye.”
Láthatjuk, Kossuth nem hangsúlyozta ki egyik nép felsőbbségét sem. Kossuth föderációs elképzelése egy dunai népi szövetség volt. Gróf Teleki László, párizsi követ, 1849. március 7-i levelében hívta fel Kossuth figyelmét a dunai föderáció időszerűségére.
A kiegyezés ötlete az osztrákoktól származott, melyet Eötvös Károly, Kemény Zsigmond és a konzervativ Apponyi György támogatott, így aztán a föderációs elvet ejtették. Ez időben, két politikusunkat nagyon foglalkoztatta a kisebbségi kérdés. Kossuth és Teleki gróf az emigrációban, 1850-ben meggyőződtek, hogy a dunai kisebbségi probléma megoldása kizárólag a föderációval oldható meg. Magyar alkotmányosság nélkül élve, nem volt semmi lehetőség arra, hogy rendezzük a kisebbségi kérdéseket.
A kisebbségi kérdés elintézésének kérdése három esetben is felszínre került a Kárpát-medencében, 1850, 1854 és 1859-ben. 1854-ben a szerbeket Obrenovic Mihály herceg képviselte Londonban, minket Kossuth Lajos. Obrenovic Mihály herceg szavát adta Kossuthnak, hogy az egyetértésnek előmozdítására minden lehetőt el fog követni, s pozitív adatok alapján előre is biztosította, hogy ez részben nem lesz nehézség.
Kossuth föderációs eszméje nagymérvű ismeretről tanúskodik, melyet Obrenovic herceg és Klapka György tábornok támogatott. Kossuth eszméjét 1860. szeptember 15-én hirdették meg az általa kiadott Turini Memorandum-ban, melyet Klapka tábornok mutatott be a magyar kormánynak. 1861-ben, Kossuth megint csak megjelentette tervét Jászy-ban, (most Jassy).
A szerb Rastic Jovan írásából tudjuk, aki jó ismerője volt Obrenovic életének, a herceg mindent megtett a Londoni Egyezmény értelmében, hogy elterjessze a föderáció tervét és így megoldják a kisebbségi kérdést. A herceg két ízben tárgyalt a megbízottunkkal, Andrássy Gyulával, aki sajnálatosan kijelentette: lehetetlen a föderáció tervét keresztül vinni. Ez a nem várt diplomáciai akadály káros lehetett, mert elfogadása esetén kedvezően megváltoztathatta volna az 1868-as magyar kisebbségi törvényt. (LXIV. tc.) A szerb Obrenovic-misszió nem fejeződhetett be, a herceg hirtelen halála miatt. Ezt az igyekezetet két oknál fogva is érdemes említeni. Az első az, hogy a föderációs mozgalom nincs megemlítve történelemkönyveinkben. A másik az, hogy valamiféle kapcsolatot találunk, vagy észlelhetünk a Londoni Kossuth-Obrenovic Egyezmény és az általa vezetett balkáni tárgyalások között.
Mi volt itt a helyzet? A sikertelen budapesti tárgyalás után, Obrenovic támogatásával, a szerb miniszterelnök, Garasanin egyezményt írt alá Bukarestben a Bulgária Nemzeti Propaganda Bizottsággal, kihangsúlyozva a szerb-bolgár együttműködést. Márciusban, Ristic egyezségre jutott a montenegrói Nikita herceggel, egy Dél-szláv Föderáció megalakításáról. Obrenovic megbízta Garasanin-t, hogy tudassa a zágrábi püspökkel Strassmayer-el, hogy hívja meg a horvátokat is a Délkelet Európai Föderáció egyesülésébe. A szerb kormány és a Bulgár Emigrációs Bizottság Bukarestben megegyezett, hogy kidolgoznak egy szerb-bolgár alkotmányt. Obrenovic, Garasaninnal tárgyalt Görögországgal a bekapcsolódásról, mely szerint a Föderáció megóvná Görögország érdekeit. Ez volt a politikai helyzet 1868. június 10-én, amikor Obrenovic-et megölték. Nem úgy látszik, hogy a gyilkosságot Obrenovic ellenlábasai követték el, több mint valószínű, hogy Bécs keze volt a dologban.
Mi úgy látjuk, ez volt az utolsó alkalom, amikor még a szerbek, és közöttünk egyezség jöhetett volna létre, mert Obrenovic komolyan vette a londoni Kossuth tárgyalást. Ezt akkor adta fel, amikor a budapesti tárgyalások eredménytelenek lettek.
Borsody István írta 1950-ben: „Engesztelhetetlen ellentét alakult ki a területkövetelők, melyeket a győztes hatalmak támogattak, és a Wilson-i elv önrendelkezést követők között. Csakis a Duna térség federális újjászervezése oldhatja meg az ellentéteket – a szakértők és a beavatottak ezt tudták. . . Egy szövetséges federalista felszabadító politika, amely demokratikus összetartást hirdet a dunai népek között, képes egyesíteni a győzőket és a legyőzötteket. . . Valós politikai kifejezéssel, a szabadelvű politika a Habsburg birodalom fenntartását jelentette volna, a Habsburgok nélkül.”
A Békeparancs aláírása előtt, 1920. június 4-én Gróf Apponyi Albert kijelentette, hogy Magyarország elfogadja a határozatot, amely a népszavazást figyelembe veszi, és ennek alkalmazásához ragaszkodott. Ha ezt akkor elfogadják, elkerülhettük volna az azóta folytatólagos közép-európai lázongásokat és a XX. század végén dúló jugoszláviai vérfürdőt. A jövőben, minden okszerű megoldásnak, szilárd etnikai határ kijelölést kell alkalmazni, figyelembe venni a demográfiai ismereteket. Meg kell adnunk az ott élőknek a szavazati lehetőséget, a hovatartozás felől.
Georges Roux, politikus szerint e terület problémája onnan ered, hogy az itt élő népek képtelenek az együttélésre, pedig gazdaságilag egymásra vannak utalva. A földrajzi elhelyezkedés azt parancsolja, hogy a dunavölgyi népeknek meg kell találniuk a közös nevezőt az egyezséghez. Ez a Habsburg: „Oszd meg és uralkodj” politika eredménye!
A trianoni határozat hibája az volt, hogy a Nagyhatalmak felosztottak egy történelmileg és földrajzilag egységes területet, ahol a határokat a természet szabta. A Kárpát-medence egy központkereső vízhálózat. Ezt az egységet kell visszaállítani. Ilyen nyilatkozatok gyakran jelennek meg az újságok hasábjain.
Másik ok, amiért vissza kell állítani a Kárpát-medence egységét, az a mellékfolyók gondatlan kezelése, amely például egy cserző műhely szennyét és csersavát, minden tisztítás nélkül a felvidéki Bodrog folyó vizébe engedték, amely különösképpen a kezdetben olyan mérvű volt, hogy a folyó vize barnává változott. A csersav és egyéb vegyi anyagok, kipusztították a halakat és a bűzt már messziről érezni lehetett. A Bodrogot, a második szennycsatornának nevezik, a Sajó folyó után. Nem szabad említés nélkül hagynunk a Kárpát-medence második legnagyobb folyójának, Tisza cián mérgezését 2000-ben, melynek következtében halállománya elpusztult. A mérgezés a felelőtlen vöröspataki aranykitermelés következménye volt, mely előreláthatólag megismétlődhet napjainkban. Környezetvédő szervek Csernobil után a második legnagyobb természeti katasztrófának ítélték Európában. Az ember csinálta műhatárok, melyeket Trianonban határoztak meg, a folyók forrásvidékét majdnem mind az utód-államoknak juttatta, amelyek egy-két kivétellel, mind a központ, vagyis hazánk felé hozzák a halálos mérget. Mivel ezek a műállamok ellenséges érzülettel vannak irányunkban, nem érdekli őket a folyók szennyezése, amely ivóvizet ad Budapest, Szeged, Szolnok, Kecskemét, és az egész ország népének. Szükséges mielőbb létrehozni egy dunai föderációt, hogy a Kárpát-medencét egyesíthessük megint, és megakadályozzuk a magyar nép vegyi mérgezését. Központi elhelyezkedésénél fogva, Magyarország nélkül, a Duna völgyében nem lehet politikailag, és gazdaságilag jól működő rendszert létrehozni. Ez az egyesítés lehetséges, mert ez a magyar nép és minden dunai nép titkolt óhaja. Ez sokkal okszerűbb cél lenne, mint a dunai népek Egyesült Európához való csatlakozása, ahol Közép-Európa népei talán sohasem lennének egyenrangúak a nyugati államok népeivel. A Duna Föderációban a térség gazdaságilag megerősödne, senki nem lenne kolonc az EU-ban a nyugati államok nyakán.
Mi történt 1920 óta Csehszlovákiában és Jugoszláviában? Mindkét állam szétesett. Azok a politikusok, akik igazából keresik a kisebbségi kérdés megoldását, vegyék azt a fáradságot, hogy tekintsenek bele a valós történelembe. A Trianon előtti Magyarországon, a kisebbségek egy évezreden át használhatták nyelvüket és élhettek szokásaikkal.
Kossuth Lajos, már 1849-ben javasolta ezt, és az utána következő magyar kormány első volt Európában autonómiát adni a kisebbségeknek. A franciák még a napjainkban is megtagadják a baszkok autonómiáját.
Mi a Duna Föderációnak vagyunk támogatói. Javasoljuk a kárpát-medencei népek föderációját, mint ahogy a múltban volt, ahol egyik nép sem uralkodott, és nem fog a jövőben sem uralkodni a másik fölött. Ez egy évezreden át bevált és elfogadott törvényesség volt. Ha az elmúlt évezredet összehasonlítjuk a Trianon óta eltelt nyolcvanhét évvel, akkor látni fogjuk az ősi Vármegyerendszer alkalmazását a föderációban.
Padányi Viktor világítja meg azt a tényt, hogy az Entente, amikor alkalmazta a Wilsoni önrendelkezési jogot, akkor nem határozták meg, milyen ismérv alapján fogják használni. Végül is, ugyanaz a nyelv, vagy hasonló nyelv esetében jelölték meg a követelményt, amely alkalmassá teszi az új állam létrehozását. Miért helyezték előnybe a hasonló nyelv kapcsolatát, amikor tudott dolog, hogy a szlovákok és a csehek ellenségességgel viseltetnek egymás iránt, a hasonló szláv nyelv ellenére is, és sohasem éltek együtt egy közösségben? A szlovákok nyolcszáz éven át éltek velünk, magyarokkal egy politikai egységben hasonló vallással. Ez idő alatt nem volt számottevő lázadás. A másik két nemzet a horvát és a szerb úgyszintén szláv nyelvű, hasonló az eredetük, de éppen olyan ellenségesek egymáshoz, mint az orosz és a lengyel. Ez az ellenségesség sok évszázadra megy vissza. A megértést, az együttműködést a vármegyék egymástól teljesen független autonómia viszonya garantálja. A horvátok kulturálisan közelebb állnak hozzánk és a többi európai népekhez, és már nyolcszáz éven át éltünk társországként. Római katolikusok és országukat felajánlották Szent Lászlónak már a XI. században. 1920-ig, mint független állam létezett Magyarországon belül. Földrajzi elhelyezkedésük szintén azt jelzi, hogy egymásra vagyunk utalva. Ugyanez a kitétel áll Szlovákiára és Magyarországra is. Az Entente nem vette figyelembe e tényeket, de talán mi magunk, saját érdekünkben megbékélünk egymással. Horvátok, szlovének, bosnyákok igen nagy arányban avarok, csak az évszázados üldözés alatt nyelvet cseréltek!
Az Entente kiárulta ezt a térséget. Szerezzük vissza közös függetlenségünket. E területen figyelembe kell venni a földrajzi és kulturális tényezőket, és nem szabad megbontani az egységet, nyelvi meghatározással.
Itt vegyesen települt nemzetiségi népekről beszélünk, de a közös érdekvédelem, a hasonló világnézet és kultúra köti őket össze. Ilyen egységet vétek megzavarni nyelvi megfontolásból. Ha e népek között nyelvi ismérv létezik, (mint ahogy ez fennállt Trianonkor) biztos, hogy viszály üti fel a fejét.
Ilyen területen a föderális egyesülés nyújtja a leghathatósabb védelmet az itt élőknek. Hogy az megvalósulhasson, az államoknak be kell látniuk, hogy egymásra utaltak. A közös sorsvállalásra van szükség. Az itt élő népeket ugyanaz a veszély fenyegeti, és szorult helyzetükben a közös baráti kapcsolat segíthet. Mindezeket a tényeket figyelembe kell venni a közös érdekvédelemben, ami nem más, mint nemzeti öntudat. A nemzeti öntudat megmagyarázható a hazafiasság megnyilvánulásában, amikor az ország lakossága együtt harcol, saját érdekeiért, és nem, amikor arra kényszerítik. Egy ilyen Kárpát-medencei egységet, amely nyolcszáz vagy ezer éven át, így harcolt létéért, nem szabad nyelvi hasonlóság miatt megbontani.
Megoldás a Kárpát-medencei népközösségi kérdésben egy föderáció létrehozása Szlovénia, Szlovákia, Szerbia, Erdély, Románia, Horvátország, Magyarország, Ausztria és Lengyelország részvételével. A föderáció az ősi magyar vármegyerendszer törvényeit alkalmazná, mivel ez volt a leghosszabban tartó, a legjobban bevált, igazságos és legdemokratikusabb törvényesség egész Európában.
Winston Churchill a Monarchia felosztását „sarkalatos tragédiának” nevezte. Anthony Eden 1950-ben nyilatkozta: „Az Osztrák-Magyar Császárság összeomlása szerencsétlenség volt az európai béke számára. Ha az országok, amelyek alkották e Monarchiát egy nap megtalálnák azt az elrendezést, amely lehetségessé tenné a boldog egyesülést, együttműködést, megint milyen szívesen látott lenne ez.”
Botos Lászó
MAGYARSÁGTUDOMÁNYI INTÉZET
Visit our Website:
www.magtudin.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése