Dunántúli faluban élek. Nálunk is volt nagy árvíz, alsó utcában elöntött házak, fertőzött víz, kóbor kutyák százai (egyszerre 8 támadott meg, kissé szétszedték a bokám…), s szúnyogok milliárdjai. Azok még most is vannak, mert itt nem irtják. Persze a kutyákat sem, akiket nem is hibáztatok a pánikhangulatukért.
Aztán elment a víz.
Lassan kiszárad minden, az elöntött otthonokat is beleértve.
Bízunk abban, hogy többet ilyen nem fordul elő – bár ehhez itt a faluban is néhány módosítást kell ejteni a rendezési terven.
Talán még tavunk is lesz, szomorú fűzfákkal, aranyhalakkal és átfolyó patakkal…
Elment a ciklon, helyreállt a béke – itt nyugaton.
Ám az ország keleti feléből egyre riasztóbb hírek érkeznek.
Szinte hihetetlen, felfoghatatlan. Mindez itt?
Egy kis patak falvak tucatjait önti el?
Nem is akárhogy?
Másfél méteres víz áll az otthonokban?
Ahol egész családok teljes életeket éltek le?
Otthontalanná vált felnőttek, idősek, gyermekek százai?
Hova mehetnek, mi lesz velük?
Idős házaspár, nyolcvanon fölül – a víz a házukkal együtt mindenüket elvitte. Még egy fényképük sem maradt az emlékeik közül.
Közel hetven közös év törölve.
Állnak és nem néznek senkire – csak egymásra.
El tudjuk ezt képzelni?
A polgármester visszafojtott döbbenettel mondja: - Ők már senkitől semmit nem fogadnak el…
Síró gyermekek, csónakban, tábori ágyon,
Kicsi 4 éves lányom nézi, s kérdi: - Miért sírnak a gyerekek?
Mondom: - Mert semmi játékuk nem maradt, Felsőzsolcán mindent elvitt az árvíz.
Térül-fordul, majd hoz néhány plüss-állatot: - Apuci, elmegyünk Felsőzsolcára a vízárhoz? Szeretném odaadni annak a lánynak…
Most én is sírnék – de titkolom, nehogy nekem is adjon néhány plüsst…
A helyi lelkész – hasonlóan néhány paptársához – már szervezkedik. Gyűjtsünk a falvakban.
Nem pénzt, azt most szinte mindenki felajánl – de tudjuk, hogy otthonok újjáépítésére kevés lesz.
Mire elég néhány százezer, vagy millió forint – ebből még nem lesznek berendezett otthonai, bútorai, ruhái, játékai a károsultaknak.
Kell a pénz, de az rideg. Abban nem nyilvánul meg az emberek összefogása, segíteni akarása, szeretete. Nem látni a szemüket.
Nosza, néhány plakát a környező falvak főbb pontjain, közértek, kocsmák ajtaján.
S hihetetlen: valóságos áradat indul meg.
Naponta több autó fordul meg a gyűjtés központjaként kijelölt iskolaépület előtt, heti kétszer kell nagy teherautót indítani Zsolcára – és majd a többi településre is.
Hihetetlen, mi minden érkezik.
Kérdezik az emberek: - Mit hozhatnak?
Mindent – mondjuk, – ott az embereknek gyakorlatilag semmijük nem maradt. Úgy képzeljék el, hogy egy könyv, egy táskarádió, egy játék, egy használható bútordarab sem. Ez szinte elképzelhetetlen. Talán újjáépítik otthonaikat, de mit tesznek bele? Honnan lesz pénz öltözködni, bútorozni, Tv-re, hűtőszekrényre? Hol alhat a kisgyerek? Küldünk hatvanezret aztán oldják meg – mi itt biztonságban vagyunk, s ezzel még a lelkiismeretünk is tiszta?
Ez képtelenség.
Az emberek jönnek, egymásnak adják a kilincset. Öt falu hordja össze a holmit, bútorokat, háztartási gépeket, ruhákat, játékokat, sőt egy teljes óvoda-felszerelést, meg egy ház komplett berendezését.
Nincs egy sem a ruhák között, mit a küldő ki ne mosott, ki ne vasalt volna.
Nincs egy működésképtelen sem a háztartási gépek közt.
Az összes plüssmackónak megvan mindkét szeme.
Az első szállítmány tiszta pelenkától egy ottani anyuka sírva fakad: Napok óta kétes tisztaságú rongyokba tudja csak bugyolálni Kisbabáját.
Viszünk hát higiéniás termékeket, tisztítószereket – és még konzerveket is.
Egy városi pékség 300 kg kenyeret küld – természetesen frissen sütve, – túlóráztak a pékek.
Szemetet, rongyot nem küldünk, nem is hoznak.
Ma egy hatodik falu reklamált, hogy ők miért nem járulhatnak hozzá adományaikkal az elúszott életek újrakezdéséhez?
Hogyne járulhatnának? Ide és ide kell hozni mindent. A helyi kocsmatulajdonos raktárat ürít – gyűljön ott, ne kelljen mindenkinek külön szaladgálni – s naponta egy fordulóval majd áthoznak mindent.
Nem félünk, hogy selejtet küldenének.
Ők is érző emberek és láthatták már, mire képes a víz. Nem lomtalanításra indulnak, hanem segíteni.
Amit küldenek, abban kicsit benne van a lelkük is. És az tiszta. Mint a segélycsomagjuk.
Zsolcára tegnap ment el az ötödik nagy teherautó, de már akár holnap jöhetne egy, mert már nem férünk a raktárainkban. És a hatodik falu csak holnap kezd gyűjteni.
Nem félünk, hogy bárki rongyokat küldene.
Néhány éve mi szerveztük az egyik legnagyobb gyűjtést a székely árvíz után – ez még Pesten volt egy könyvnagykereskedésben.
Naponta-kétnaponta mentek kisebb-nagyobb teherautók tőlünk a Nyárád- és a Nyikó-mentére.
Közvetlen házakhoz szállítva mindent, nemcsak leszórva a falvak határában.
Ahogy most idehaza is.
És akkor is minden tiszta volt, vasalt, illatos ruhák, ágyneműk, játékok, könyvek, bútorok, háztartási eszközök.
Pont, mint most, itt.
Ezért hát én nem félek az adakozó emberektől.
Nem tőlük árad a szemét.
És még egy gondolat – olyan jó volna már hallani arról is, hogy az árteret beépíttető multi-áruházak eszközzel, élelmiszerrel vagy bármi hasznos áruval hozzájárultak a miattuk elöntött falvak lakosságai fájdalmának enyhítéséhez.
Szerintetek lesz ilyen hír is majd valamikor?
Vagy marad a tőzegláp-betemető project Dunakeszin – mint fő tevékenység?
A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése