2012. augusztus 09. 12:51
Pásztori Tibor Endre - Hunhír.info
Lehetetlen és értelmetlen a határozott nemzeti öntudat gyakorlása közben – a magunk hasznát, igazságát; álláspontját, személyét mellőzve a „mindenkinek mindenkor” kedvébe járással, engedékenységgel társadalmi, közéleti feladat áldozataiként bűnös megalkuvásba süllyednünk.
Lehetetlen a „mindenben kedvében járás” művészetét úgy gyakorolni, hogy meg ne botránkoztassuk a ránk bízottakat és ne merüljön fel sokszor az engedelmesség, alázatosság helyébe a megvetés, megalázás.
Nehéz feladat a folyamatos öncsonkításra igent mondani annak a nemzetnek, akinek múltja a függvénytan alapfogalmából kizárja a hajbókolást és hízelgést. Az adiafora és női bölcsesség általános erkölcstanában és „jó modorban” helyet találhatnak, de a magyar szellemiség értékrendjében az a szemlélet, amely minősíti azokat a cselekedeteket, dolgokat, amelyek se nem jók, se nem rosszak; nem szépek s nem rútak – semmiképpen nem. Minthogy negyvenhatnapos kórházi kezelés ideje alatt Marosvásárhelyen a Szívérsebészet betegjeként hallanom kellett, de nem elhallgatnom, hogy ott (némelyek még ma sem tudják „elnőni”a hajdani magyar tannyelvű Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem fogalmát!) milyen szakszerű és központi vezérlésű nemzetsorvasztó politika folyik. Azt sem, hogy Erdélyben a „magyar-trojka” (nem az orosz sztyeppén!) milyen szép eredményes nemzetpolitikát kíván igazolni? Az öreg szívem (mert velem egyidős!), és a Felvidékről anyaországban tanuló öt unokám már sejtjük, hogy valami nincsen rendjén. Már a kecskeméti Bács Zöld-ért vitéz Gulyás János is a „román partner” által súlyosan megkárosított, barátom is tudja, hogy a román igazságszolgáltatás Brüsszelben végződik... Egy akarattal már minden magyar tudja világon, hogy most már oda, egymásra is és önmagunkra is kell figyelnünk!
Ugyancsak tudja Bíró András Zsolt a Kurultaj főszervezője, a „Magyar út” program szervezet, hogy föl kell emelnünk tekintetünket is a szívünk után. Atilla hun királynak állítunk méltó emlékművet a fővárosban, Budapesten az egyik leggyakrabban látogatott helyen. Szobrot! – kiáltom én is Erdélyből a világtörténelmet alakító hun hadvezérnek. „A világtörténelem egyik – mert ez a fontos! - legjelentősebb uralkodójáról és hadvezéréről van szó, aki akkor átrajzolta a korabeli Európa térképét és hatalmi viszonyait, aki itt nyugszik magyar földben, ugyanakkor számtalan (főleg kelet, távoli) nép saját ősének tekinti vagy próbálja beállítani. A hun-magyar rokonság olyan kérdés, amelynek van tudományos és közéleti vonatkozása is. A hunok és magyarok őstörténetének összefüggéseit mindenképpen indokolt kutatni, hiszen számos olyan tudományos eleme van a kérdésnek, amelyek alapján összefüggések mutathatók ki.
A szoborállítás gesztusértékű üzenet is egyben, mely közös eredetünket, összetartozásunkat erősíti, valamint megmutatnánk a világnak, hogy ősi legendáinkat, hagyományainkat és kulturális gyökereinket nem feledtük el.” „Az eddigi információ gyűjtés alapján elmondható, – folytatja Bíró – hogy igen nagy a támogatottsága az emlékmű felállításának, majd azzal zárja: legyünk méltók a nagy ősök emlékéhez és legyünk bátrak, hogy megvalósuljon több generáció álma; legyen méltó emlékhelye történelmünk egyik legnagyobb alakjának Atilla Nagyfejedelmünknek!” (civilkorzo)
Csak örvendeni tudok annak a kitüntető feladatnak, hogy itt talál helyet vitéz Cey-Bert Róbert Gyula történelmi regényének Atilla, a hun birodalom tengrikútja - synopsis bemutatására, a nagyszerű mű megjelenése előtt.
Igen fontos, hogy a legújabb történelmi kutatások eredményeinek ismeretében, egyre gyakrabban hangzik el a kérdés a történelmet kedvelő emberek körében, hogy ki is volt valójában Atilla, az V. században élt hun uralkodó? Az Apokalipszis rémisztő lovasa volt-e, aki kegyetlen hadjárataival meg akarta semmisíteni a keresztény Európát, vagy inkább egy rendkívül tehetséges és toleráns uralkodó volt, aki emberségesen és igazságosan uralkodott a Közép-ázsiai Tien Sántól az Atlanti Óceánig elterülő hatalmas birodalomban?
A válasz tizenöt évszázadon keresztül egyértelmű volt. Az előítéletekkel teli ókori szerzők hun-ellenes tudósításait valós tényeknek tekintő, a történészek a lehető legfeketébbre festették és a végletekig démonizálták a hunokat és uralkodójukat, Atillát. A legtöbbet idézett római történész Marcellinus Ammianus, már akkor meghalt, amikor Atilla ötéves gyermek volt (Kr.u. 400.) és soha nem látott egyetlen hunt sem, a hunokat mégis az ördög szövetségeseiként, a legvadabb és legbarbárabb népként írta le, „akik rablásból és gyilkolásból élnek, még a sütés-főzési eljárásokat sem ismerik, mindent nyersen fogyasztanak, és nyereg alatt puhítják a húst”.
Az utóbbi évtizedekben azonban a fentebbi kérdésre adott válasz kezd árnyaltabbá válni és lassan megváltozni. Az ókori híradások és az új történelmi ismeretek kritikai elemzéseinek a tükrében egy történelmi valósághoz közelebb álló Atilla képet kezdünk megismerni. Az amerikai Wess Roberts nagy világsikert elért könyveiben, mint pl. („Leadership secrets af Atilla, the Hun” és „Victory secrets of Atilla the Hun”) Atilla kivételes vezetői képességének az elveit elemezte, példaként beállítva a jelenkori gazdasági és katonai vezetők számára. A francia Eric Deschodt, Maurice Bouvier-Ajam és a magyar Szász Béla pedig Atilla élettörténetét írták meg teljesen új és tényszerű megvilágításban.
A történelmi igazságnak megfelelőbb Attila kép rávilágít a hun uralkodó kivételes emberi és uralkodói nagyságára. Kitűnően megszervezte és előrelátóan irányította a hatalmas Hun Birodalmat, jóságos és nagyvonalú volt a legyőzött népekkel, meghagyta javaikat, földjeiket, uralkodóikat és szövetséget kötött velük. Az ókort jól ismerő hadtörténészek szerint Atilla Julius Caesar és Nagy Sándor mellett az ókor legnagyobb hadvezére volt, minden csatáját és háborúját megnyerte, de Julius Caesarral és Nagy Sándorral ellentétben képes volt visszafogni magát, amikor nagylelkűen megkegyelmezett a védtelenül hagyott Konstantinápolynak és Rómának és nem semmisítette meg a catalaunumi csata másnapján a germán szövetségesek által magukra hagyott római légiókat.
A szerző az ókori ellentmondásos történelmi forrásokat tekintetbe véve, hun oldalról, Atilla szemszögéből mutatja be az V. század első felének legjelentősebb eseményeit és legfontosabb személyiségeit: Theodosius bizánci császárt, Honorius és Valentinius római császárt, Galla Placidia császárnőt, Leo pápát és Teodorik vitigót királyt.
Atilla szellemileg mindannyiukat felülmúlta intelligenciájával, erkölcsi értékrendjével, műveltségével. A hun mellett tökéletesen beszélt latinul, gótul, görögül, ugyanakkor jól ismerte a görög-római műveltséget (fiatal korában két évet tanult Rómában és Ravennában), úgy, mint a keleti kínai taoista és buddhista műveltséget, amellyel 431-432-es távol-keleti útján ismerkedett meg. A római-görög gőg beképzelt magasabbrendűség érzése és rasszista előítéletekkel teli gondolkodásmódja képtelen volt elfogadni, hogy egy keletről jött, más műveltségű és más fajú nép sorozatosan megleckéztette és legyőzte őket, nemcsak a csatatéren, de őszintébb, természetközelibb, erkölcsösebb, emberségesebb életszemléletével is.
A regény fellebbenti a fátylat Atilla életének megfejthetetlennek tekintett misztériumairól, Aetiussal való barátságáról, a titokzatos távol-keleti út okáról a catalaunumi csata utáni döntéséről és Leo pápával való négyszemközti titkos tárgyalásokról, lelki párbajáról.
Az olvasó megismerheti Atilla gondolkodásmódját, szellemi és lelki értékrendszerét, az uralkodó és hadvezéri döntések lélektani hátterét, mély, őszinte istenhitét, amely messze túlmutat a máig fennmaradt önző, előítéletekkel teli kétszínű felekezeti vallásosságon és csak egyetlen egy utat fogad el helyesnek, az Isten felé közelítő emberi jó szándékot és együttérzést szorgalmazó jótett útját.
Egyetlen kreatívan és életszerűen megírt történelmi regényben kialakul szükségszerűen egy megfelelő és elfogadható egyensúly a valós történelmi események, a fikció és a szerző szépirodalmi fantáziája között, amely végül is meghatározza az olvasó közönség megítélését és a regény sikerét.
Atilla korából valóban kevés, hitelesnek tekinthető leírás maradt. Azért is indokolt, hogy a meglévő adatok, régészeti leletek, kiásott fegyverek, a nép ajkán megőrzött mondák ismeretében és azok alapján megalkotni egy olyan Atilla-képet, amely megközelíti a valóságban a lehetséges alakját. Ezt csak olyan személy képes megtenni, aki nem csupán európai, hanem az ázsiai hiteles leletanyag birtokában van és rendelkezik azzal a szakrális istenadta többletérzékenységgel, szépirodalmi tehetséggel, művészeti és szimbolikai gondolkodásmóddal, amelynek alapján képes kitölteni a hézagot.
Ilyen ember Cey-Bert Róbert Gyula, a könyv szerzője, aki számos ázsiai kutatóútjának eredményeként, nem csupán tényszerű ismereteket, hanem olyan gondolkodásmódot, beleérző képességet sajátított el, amelynek birtokában maximális otthonossággal mozog a régmúlt évszázadaiban. Hiánytalanul ismeri a hunok mindennapi életét, étkezési szokásait, vallását, szokásrendjüket, családi és nemzeti hagyományvilágukat, jelképrendszerüket, egyszóval mindazt, amelynek alapján egy ilyen nagyívű történelmi regényt meg lehet alkotni.
Magam is többször átvizsgáltam Belső-Mongólia fővárosának, Hahhotnak, aztán Dongshengnek (régi hun nevén Ordosnak) a hun múzeumi anyagát, aztán az ujgur tartományi fővárosnak, Ürümcsinek gazdag múzeumi gyűjteményét, de sehol nem találtam olyasmit, amely ellentmondott volna a történelmi regény leírásának.
Az érdekes és izgalmas párbeszédekre és színes hangulati és környezeti leírásokra felépített tartalom több egymást kiegészítő cselekménysorozaton keresztül mutatja be Atilla hun környezetét, főfeleségét Arikánt, legjobb hun barátját Önögész fővezért, az elit sasíjász testőrség elkötelezett hűséges vezéreit, a legközelebbi szövetségeseit Valamir osztrogót királyt és Aldarik gepida királyt és ádáz ellenfeleit Galla Placidia császárnőt, Theodosius bizánci császárt, Valentinius nyugat-római császárt, Leo pápát és Teodorik vizigót királyt, nevelője Torda atakám tanítását, amely felkészítette a fiatal trónörököst a hun uralkodói feladatok méltó betöltésére, Atilla és Aetius kivételes barátságát, amelynek drámai alakulásában tükröződik a regény egyik legfontosabb mondanivalója, a mómai (ravennai) bizánci császári udvart, a pápaság és Teodorik vizigót király cselszövő ellenséges politikáját,amely végül is a hunok bizánci, galliai és itáliai hadjáratának az elindítója lett, a hun uralkodó legjelentősebb döntéseinek lélektani hátterét és okait (miért nem vonult be a védtelenül hagyott Konstantinápolyba és Rómába és miért nem semmisítette meg Aetius, germánok által magukra hagyott légiót a catalaunumi csata másnapján), Atilla szellemi és lelki céljait, a lovas kultúrájú hun-tudatú népek egyesítését kelet-Ázsiától Európáig, a Hun Birodalom hídszerepének a kiépítését kelet és nyugat között, összekötve a Kínai Birodalmat az európai birodalmakkal és megingathatatlan törekvését, hogy tetteivel és életszemléletével egy olyan lelki nyomot hagyjon maga után, amelynek megerősítő üzenete eljut a távoli évezredekig.
Végeredményben, a szerzőnek sikerült egy rendkívül jól felépített szintézist létrehozni a valószínűsíthető történelmi háttér és a szépirodalmi minőségi tartalom között, amely érdekfeszítően mutatja be az V. század ellentmondásosan kódolt eseményeit, a főszereplők lélektani különbözőségeit, a hun legendák szimbólumokkal és ősképekkel teli misztikus világát, és a hun uralkodó birodalomépítő törekvéseit és harmóniára törő világszemléletét, a hivatalossá tett korai keresztény egyház erőszakos hittérítő tevékenységét, intoleráns valláspolitikáját és a simoniára épülő vagyonharácsoló gazdasági törekvéseit, és a Nyugat-Római Birodalom borzalmas erkölcsi züllését, amely elkerülhetetlenné tette bukásait.” – írta a regény előszavában professor L.Bardi, a Pécsi Tudományegyetem Ázsiai központjának az igazgatója. Soha jobbkor! Mind a történelmi regény üzenete, mind a felhívás az ősök iránti tiszteletre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése