MAGOK Vagyunk

Tánczos Katalin versei

Forrás.http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=88853&n=lambert&blog_cim=T%E1nczos%20Katalin%20versei
	Az én Miatyánkom Az imádság vers szerzője! A tévedések további terjesztésének elkerülésére! !!!!!!!!!!! Mikor a szíved már csordultig tele, Mikor nem csönget rád, soha senki se, Mikor sötét felhő borul életedre, Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe. Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele! Nézz fel a magasba, reményteljesen, S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN! Mikor a magányod ijesztőn rád szakad, Mikor kérdésedre választ a csend nem ad, Mikor körülvesz a durva szók özöne, Átkozódik a "rossz", - erre van Istene! Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele! Nézz fel a magasba, és hittel rebegd: Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED! Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág", Mikor elnyomásban szenved az igazság, Mikor szabadul a Pokol a Földre, Népek homlokára Káin bélyege van sütve, Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele! Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog, S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD Mikor beléd sajdul a rideg valóság, Mikor életednek nem látod a hasznát, Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve, Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne! Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele! Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod, S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD Mikor a "kisember" fillérekben számol, Mikor a drágaság az idegekben táncol, Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen", S millió szegény a "nincstől" hal éhen, Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele! Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed, S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET! Mikor életedbe lassan belefáradsz, Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz, Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd, Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT", Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele! Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet! Uram! Segíts! S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET! Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, Munkád elismerik, lakást is szereznek, Mikor verítékig hajszoltad magad, Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...! Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe! Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek: Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK! Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK, MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják, Mikor népeket a vesztükbe hajtják, S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM, MI ATYÁNK?! Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele! Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj! Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol! URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL! MENTS MEG A GONOSZTÓL! AMEN! UTÓHANG: S akkor megszólal a MESTER, keményen - szelíden, Távozz Sátán - szűnj vihar! BÉKE, s CSEND legyen! Miért féltek kicsinyhitűek? BÍZZATOK ! Hisz' én megígértem Nektek! Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok, S a végső időkig - VELETEK MARADOK! TÁNCZOS KATALIN: SZÍVEM UJJONGÁSA Fejem jótevőm keblére lehajtom, Hogy halljam e szívtenger moraját. Gyönyörbe merengek az ős csoda parton: Hol az Isteni szó szelíd emberi jajba Lágyan suhan át. Szívem liliom kelyhét sosem rágja Szomjas szívű vágy, bíborajkú szipoly. Nem kínoz a vénség tűzdala, vádja. Dalolásom nem veszi vércsesikoly. Nyisd meg Jótevőm mélyét keblednek, Érezze szívem hangod gyönyörét, Mit mézel a földön sajgó lelkemnek, Isten szerelemtől telt szívű ég. Már hallom léptei kopogását. Belőle zenél nekem a szeretet, Isteni dal! Sosem hallja a mását, Kinek útja önzéseken át vezetett. Hallom: e dalban mint zokog Ádám, Mint zeng bele Isten égi vigaszt; Hogy hördül bűn gyönyörében a sátán, Pokoli himnusza jajra riaszt. Hallom egy vad orgiadal Mint veri fel szelíd éjszaka csendjét; Kén-fáklya mezőben üszök ravatal: Jajgat a vér, a fájdalom, a veszteség, Nincs mentség! Hallok halk epedést, sóhajba fúló Prófétakiáltást, sok jajt, A messiási jövő sosem múló Lelki uralmát, amely e büszke világot Szelíd Isten igába kényszeríti majd. Egyszer csak halkul a múlt, jövő szava szólal, Hitvallók hite, lágy liliomdal, Mennyre mosolygó vértanú-sóhaj Borul e szívre szelíd hatalommal. Hallom Jótevőm szíve verését, Nincsen erőm elvenni fejem, Nem csalogathat semmi dicsőség, Sem tudomány, sem szűz szerelem, Ha ez Isteni szív szelíd gyönyörét Örökre-örökre dalolja nekem. TÁNCZOS KATALIN: NYUGTALANUL BOLYONGOK Érzem, ma újra rengetegben Töretlen utakon bolyongok. Bozótok sűrűje tépi a kedvem, És a szívem mosolysugár ruháját. Semerre sincs taposva nyomdok. Gondfák sötét tövén megállok. Körülöttem rémek, éjsakálok Üvöltenek vérre vágyakozva, És vár hullaéhes száz hiéna, Hogy hűlt szívem falatra fogja. Ős életösztön rázza bennem Halált riasztó vészharangját Nem hallja senki szörnyű hangját. Nincs hát a földön merre mennem? Csak a fagyos pad jut nekem? Kondul a lélek szava bennem, A rengeteg remeg belé Van még egy utam, én föld kivertje, Fel az ég, Isten felé! TÁNCZOS KATALIN : RAKD EL A VERSEMET Tedd el a versemet, a fiókodba mélyen, Ha talán szeretted is, tedd el, és felejtsd el, Bocsáss meg nem bírok az ősi szenvedéllyel, Rímeket csiszolok olykor gyermeki kedvvel. De te, bár legszentebb érzelem, mely a fürge Ügyeskedést hevíti csak, hogy mindenki lássa, És ötvözött szavakat fon koszorúba fűzve Az örök emberi lélek felmutatása: Te nézd játék után mikor hétköznapok Soroznak engem is be loholó katonának, És mint a többi, én is a garasért szaladok És olyan egyszerűen sír fel a lelkem te utánad. Nézd meg csak egyszer a jó ember szíve tájét, Amikor szavak híján fellendül a karja, Amíg a boldogságodért rebegi az esti imáját Csak szűköl, mint a kutya és az ég kapuját kaparja. TÁNCZOS KATALIN: EGYSZER ELJÖN A BÉKE Futunk utánad, és te futsz előlünk, miként az árnyak Pápaszemes komolykodással rólad beszélnek annyi bölcsek, Víziókban prófétalelkek várják, hogy a mindent betöltsed. Sötét jelenből vigasztalódni fehér, szelíd jövőben szállnak. És te futsz előlünk, miként az árnyak. Gyermek ajkak bölcső kacajjal öntudatlanul feléd köszönnek, És, ha fölzavarja álmuk nyugalmát, visszajáró jajos kísértet, Torz ajakkal, törött szívekkel, gyermekszemek érted esengenek. Te hűlt közönnyel nézed a vágyak tűzén melegvő tiszta könnyet, És nincs szavad a könnyözőnek. Ifjú szívek, fészekre várók halk dalokkal neked könyörögnek, Boldog jövőt, Istenszerelmet szűzi kézzel szőnek színesre, Kacagva kezdenek munkába reggel, és mosolyogva köszöntik este Az új reményt, mit ifjú tervek rájuk rogyott romja sem tört meg És te biztatást nem adsz a meggyötörtnek. Kihűlt tűzhelyek, család-romion kisírt szemekkel ülöngő lelkek, Csapzott hajú, szakadt ruhájú, kivert szemű, agg szívű múltak, Sors súly alatt görnyedt gerincfi, szegény halálra szomorultak, Akik egykor vidám ajkakkal neked hozsannát énekeltek. Kérdezik: mikor virul ki kerted? Az elhagyott, a milliószor könnyel esengett ősi éden, Hol egy beszédet ismerne mind, és emberszívek Istenszerelme Az éggyűlölő jajban könyörgő szenvedéllyel birtokra kelve Legyűrne minden ősi rosszat, és a jóság szent tengerében Tisztulna minden földön és égen? Ha majd ledől az ős kevélység eget kívánó szörnyű tornya, Ha majd ledőlnek emberek között az elválasztó nagy falak, És a mozgó ajkú szenvedélyek kihűlnek mind a szív alatt. Ha véget ér a világ szerelme, és mámorba fullad halotti torja, Ha a Lélek, az Ég szerelme riadóját belénk dalolja, Ha majd mosolyog az Ég, és mi rája új szívünkkel visszamosolygunk, E két mosoly szelíd beszéde. TÁNCZOS KATALIN: HIRDETEM! (Jótevőmnek, megmentőmnek) Hirdetem viharzenéjű hangon, Egy nagyszerű ember Istenes szívét, Ki földi kincsét egekre tárt kezével, Ahova csak érzők lelke ér el Istent rajongón mosolyogva önti szét. Töltse be a hangom városok határát, Messze mezőket, cifra palotát. Szólok a szívekhez istenünk szívével, Ki szent szerelmét epedve önti széjjel, És gyújt tüzet egész világon át. Hajnali ébredéskor Isten hatalmú hanggal Elűzöm a poklok éjsötét hadát. Bűnbe merültek mámoros szívének Légy riadó szóm, és balzsamos ének, Ha keserítenek lázas éjszakák. Ég öröm dalát vedd szárnyaidra, és szállj be Újra sötétült házak ablakán, Hogy földerüljön fáradt emberek keserve néha, Kiket halálra szaggat szörnyű héja, Nyugtalan álom kísértet éjszakán. Elsírom az éjnek Ég utáni vágyunk, Örök kínunk, halálos epedésünk. Kimondom: alattunk hogy sír e föld, Mit szenvedő emberek jaja betölt, És a bánatot, mi kínoz, ha lekésünk. Szólok, és szívem bíbor szerelmű kelyhét Kinyitom mézes, Istenes szódra, Iszom hangod gyönyörborát, És testvéri szívvel, vidáman átfonódva, Kart karba barangolunk tovább, Amíg el nem érjük örök vigasztalásunk Hozsannás gyönyörbe zsongó otthonát. TÁNCZOS KATALIN: EMLÉKEM NAGYMAMA FÁJÁRÓL Felettem foszló, fekete fellegek futnak, És az oszló sötéten pirosló fényét ontja, A merev fenyők feszes sorára a Nap, Mint tündérlány, ha bíbor kontyát bontja. Csupa zöld, csupa lomb, csupa illat lágy Melódiája mozdulatlan, méla csendnek, Amiben évszázados odvas, vén gesztenyefák Felrezzenő levelei beleremegnek. Körül a titokzatosan égbekémlelelő Csúcsok, mennyi fény, mennyi látomás, a lomha Szikkadt síkhoz szokott szememnek olyan a táj Akár a koldusnak a királyi pompa. Porral keresztelt tüdőm, fenyők friss ózonát Issza és a tiszta csendben megmerül a lelkem De gondolatban meddők. Gutaütött fánkat Átölelem a sivár, bús nagymama kertjében. TÁNCZOS KATALIN: IRGALOM 2004. OKTÓBER VERS I. DÍJ A padon elgyötörten üldögélek, Nyújtom felétek sovány két kezem. Irgalom, irgalom, adjatok világot. Mert szegény vagyok, nem érnek a fények. Kételkedem magamban, bennetek kételkedem, Nézek, de mégsem látok. A szeretetlenség vert szívemre csend bilincset Kiáltanék, de nincs ma hangom Szótlan jajom nem jár szívetekben, Hogy szánalomból adjatok cseppnyi kincset Szegény magamnak, bár a kezem kitartom: Fogadjatok be engem! A szeretetlennek ki hallja szörnyű szóját. Viharnak vadult szelek, ha róják A mélyeket? Vagy álmok szelíd dalát, Ha csendesül a jajj? Vagy az égi kérlelést? A megnemértés halálos szúja rág. És vert szívemen, megláttam A halálos sátáni rést. Fényt szememnek, szavakat ajkamnak. Süket fülemnek hangot adjatok! A koldus áldás kegyelme rajtatok. És, ha nem adsz, meztelenre fosztva Nyújtom feléd kincses világ, a két kezem: Add nekem rongyodat, hisz ősi végzetem, Hogy rongyokat szőjek a Királypalástnak, Másnak. TÁNCZOS KATALIN: SZENTESTE ISTENÉRT BÚSULOK 2004. DECEMBER VERS II. DÍJ Bús homlokom, mint szárnyaszegett madárka Gondterhesen béna kezembe hajtom. Lelkem ma újból kínok ekéje járja, És fájdalomföld borít föléje hantot. Zokogok, mint rögbe botló, kicsi gyermek, Felhőbe mártom könnyes két szemem, Míg körülöttem virágok énekelnek: Bennem a vágyak sötéten szárnyra kelnek, És erényszikláimon letörve elvéreznek. Küszködöm, és a fájdalmamat hordom szemérmesen: Ne lássa harcom, ne hallja soha senki. Mindhiába, rejtekben nem maradhat soha semmisem. Ha rám tekintenek vonagló, sápadt ajkam, Küszködése harci riadóját némán a szívem bezengi. Óh, én tudom erényeink égboltozat igája, Hogy nehezül le vállainkra néha. Szegénység sóhajfakasztó gálya A mi sorsunk. Mardossa álmainkat Örömszipolyozó, szürkeszárnyú héja. Mondom neked: ültem viharban szirten, Vert a hullám, és zsongott a szívem, fejem, A mélybe néztem le, mégis üdvözülten, És álltam vihart, villámot, égzengést. Benső erőm kísértetéjes tengeren Ekkor így szól jótevőm: bár üvölt a kínok árja. Kéz a kézben utamra jöjj velem: És a szirtet bátran állja, Míg hullámjáró Istennek arca. A nagyvízen mosolyogva meg jelen. TÁNCZOS KATALIN : A HÁLÁS VAKEMBER 2005. FEBRUÁR VERS II. DÍJ Színtelen szemmel, mereven nézőn Énekel a vak az utcasarkon Körülzsibongja a vidám gyereksereg Hallgatja a hajnal, bámulja az alkony, Hogy énekel a vak az utcasarkon. Reggeltől estig van sok hallgatója, Mégsem apad ki soha dala, szava. Kopott kalapját forinttal, rézgombbal Tölti irgalom, és gyerekcsúfolódás, Amíg a vak énekes mélabúsan nótáz. Nincs csörrenés, amit ne köszönne gonddal. Micsoda kegyetlenek lázongok én magamban, Nem meritek fel butuska gyerekésszel, Nagy baját szegény világtalannak? Aki a nyomorultat megcsúfolja hétszer, Jajt mond a föld is, jajt az ég is annak! Kegyetlenek, így lázongok én magamban. A sötét est jó éjszakát köszönt a vaknak. A játékosok gyorsan elszaladnak. A földre leülve kalapját ölébe rakva, Számol a vak és nem gerjed haragra, Amikor a pénzből a gombot kiválogatja. Zsebébe térnek a gombok is, a forint is. Ahogy útra kel a szívemet halk sóhaj repíti. Megállítom. Hahó. Te koldus ember, Add ide a gombokat, amit az utcatréfa Vak szemeddel visszaélve, léha Gondolattal a kalapodba vetett, Mindegyikért forintot adok cserébe. A két szem ablak sötétre van betéve. De szürke arca szavamra olyan mosolydús. A Jó Isten áldja suttog felém a koldus. De a pénze nekem még sem kell, Hiszen annyi jó kedv tapad a sárga gombokon. Hogyha arról a napsugarat lebontom. És meleg tavasznak lelkemre hintem én. Nincs boldogabb ember nálam a földtekén. Azóta, ha hozzám betekint az alkony Elgondolkodom, hogy milyen bölcse szólt egyszer A vak ember az utcasarkon. TÁNCZOS KATALIN : HAJLÉKTALAN ÖRÖMÖM Sokat dalolnak csengő kacajoknak, Napsugárnak, holdfényes éjnek, Csendmosolynak, mi száz világot ér meg, Mámoroknak, amik álmodó agyakban Körbe kavarognak. Sokat dalolnak kedélyes dáridóknak, Táncos hajnalt köszöntő virradásnak, (milyen sok az éjszaka, amit ébren ér a másnap!) Karneválos vigyorgó nóta mellett Vígan mulatóknak. Sokat dalolnak fehér ruhájú télnek, Zöld tavasznak, aranykalászú nyárnak, Tarka ősznek, ahol vén szelek zenélnek Szerenádot a fáradó erdőknek, amik újulásra várnak. Sokat dalolnak gyémántkoronáknak, Selyemruháknak, varázslatos szemeknek, Ahol égi fények, pokoltüzek remegnek. Sokat dalolnak gyönyört ivó ajaknak, Amely gyöngyöző kelyhet kínál a vágynak. Én hallgatón, máglyát rakok a földön, És rajta ágyazok tavasznak, nyárnak, ősznek, Amíg a téllel halálra kergetőznek. Napnak, éjnek, aranynak, drágakőnek, Lágy selyemnek, mosolynak, szép szemeknek, És a lelkem tüzét e kínhalomra töltöm. Ég a máglyán a sok ócska földi érték. Ha gyászdalukat a lángok elzenélték, És hamvukat szívem felé szétszitálom, Végül Istenhez imádkozom. TÁNCZOS KATALIN: FELJAJDULÁSOM A szenvedésről szeretnék kisírni Jajhúrokon sikongó éneket, A szenvedésről, amely nyomorék karommal Percek alatt kimart agyamból éveket. A fájdalomról szeretnék most kiáltani, Amely szívemből meleg, bő vért csapolt, És kínjaimnak sötétbíbor borával Ül szívemen most vad, garázda tort. Hívnám az orkánt, ordítson a jajról, Amely a sátrát szívemben verte fel, És tűzfelleget sűrít vidám egemre, Szivárványos, szelíd mennyéletembe Pokolvihart, halálnapot kever. De mégsem zúghat az orkán Gyötört szívem fájó sípjain, Hogy glóriáznék templomodban, Isten? Ha összetörné zordon viharával orgonám a kín. TÁNCZOS KATALIN : A TUDÓS MACSKÁI Sétálni ment a tudós, nyitva a szobája. Be is osont hirtelen mind a két cicája. Ha már tudós a tudós, az a dolog rendje, legyenek a cicák is tudománnyal telve! Nekilátnak hirtelen a könyvolvasásnak. Húzzák, vonják, szaggatják, tetejébe másznak. Zörg a papír, szakad is, ez ám jó mulatság, így hát a sok tudományt könnyen kikaparják. Ámde gonosz a világ, a buzgóság sérti. Íme belép a tudós, a tréfát nem érti. Botot ragad hirtelen a buzgó cicákra, máskor " ha sétálni megy " az ajtót bezárja. TÁNCZOS KATALIN: ALSZIK A HAJLÉKTALAN Felnézek az éjbe szélkifútta ablakon Minden alszik: Ég, magasság, földi mélység ősi csendje. Mintha minden lelkes élet néma szemfedője lenne; Alvó élet pihegését hallgatózva hallgatom. Minden alszik. Önfeledt imára kulcsolt kis kezekkel, Szende ajkon lágy mosollyal, angyallal álmodó gyermek, Vagy a rémmel küszködőben ébren alvó hentereg, És vár a fényre, réműzőre, jaj csak jönne már a reggel. Minden alszik: Ifjú agyban színes álmok kergetőznek, Ősködökből szembenéző, fényes arcú szebb jövők Ködbe tűnnek, újra jönnek, és az égre feltörőt A mélybe hántják morcos arcú ébredésnek. Minden alszik: Gond mezőkön jajba fáradó fejek, Több kenyéren, jobb ruhákon, boldogabb meleg lakáson, Hol ma koldus padokon hajléktalan hever rakáson. Kincses álmú deszkapárnán mélyen elmerengenek. Minden alszik: A gyilkos tőre párologva megpihen. Rab sírása börtönágyon álom kacagásba fordul, Jő a vágyak börtönőre, kulcs a zárban megcsikordul, És a szabadba lép a lélek, nem vigyázza senki sem. Minden alszik: Emberüdvön tépelődő szent erények, Harci kedvek, béke álmok, régi vágyak, új szerelmek, Álom ágyak vánkosán a múltak új erőre kelnek. Altatójuk égre hangolt fénycsiszolta csillagének. Minden alszik: Én az élet viharait keményen állom. Éjbe, ködbe, csillagokba, hegybe, völgybe, holdba nézek, És a messze végtelenből rám mosolyog a holdigézet. Érzem zsibbadó szememre szállva száll a végzet álom. Minden alszik: Jaj, ha alszom, míg e földön emberélet nyugton alszik, Én az új idők szószólója. Mielőtt új ébredésre szólna bíbor ajkú óra, Ki riasztja fel a várost, ha az éjjel ráviharzik? Minden alszik: Érzem zsibbadó karomra láncot ver a fáradás. Vissza innen, vasbilincses álmos arcú, bűnös árnyak. Lent a mélyben alvó lelkek hajnali ébredésre várnak. Hah, kirázza fel őket, ha jő az áradás? Minden alszik: Érzem zsibbadt szívemben lassan lankadó erőmet, Benn gyötör vén szívemben az ősi szent igézet. Kint a mélyből lélek éhes, vért imádó szörnyű vészek Részegülve, dalt kacagva padomra jőnek. Minden alszik: Szende ajkon lágy mosollyal angyallal álmodó gyermek, Ifjú lelkek, színes életálom kergetők, Gond mezőkön jajba fáradt jobb jövőt szövő fejek, És vész kisírta hangra újra útra kelnek ők. Minden alszik: És az árnyak mélybe szállnak rém kiszőtte szárnyakon, Jő a hajnal, új jövőt csírázni vágyó élet óra, És én az újuló világnak hajnal álmú álmodója, És az ÉN ISTENEM hírmondója! TÁNCZOS KATALIN: GYÖNYÖRKÖDÉSEM Bíbor gyümölcse fehér virágú fának, Áldozatul emészti fel magát. Örkény tövén ihlet szította vágyak Máglyatűzében égő kis barát. Szívében pásztortüzek égnek. Lángoszlopok magasra fellobogva, Miként, ha rajtuk kék alja az égnek, Édes mosollyal titkon megnyugodna. Látom a fényt sötétlő két szemében. Ártatlan láng bíborozza ajkát. Szép szeme párja mintha volna ében Hajkoronás, filigrán kis barát, Az égre néző Örkény szent tövében. Így hozta őt elém a nyári alkony. Amint mosolyogva anyja szemébe nézett, A vonatban csendes kicsi sarkon Bírta lelkem égi, szent igézet. Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm, Amíg szelíden anyja csókját elkerülte! Az ajkán maradt sok édes anyacsókot Mint megannyi rózsát csokorba átkötöm. És küldöm az Úrnak, aki a lemondás Apró angyalát közénk a földre küldte. Ha tudta volna, hogyan gyönyörködöm Alázatos tekintetén! E pillanaton még merengőn őrködöm, Én csókokban koldus szegény, Ha tudta volna hogyan gyönyörködöm Anyakézen égő könnyein. E könnyeket szívemre felfűzöm. És nézem gyönyörben tűzlő gyöngyeim. Boldog anya, ki máglyán földi gondot. És oltárnak ad bimbóban gyermeket. Akiről a földön könnyezve lemondott Azt az Úrtól bíborló rózsaszálban Ég illatában úszva nyerte meg. TÁNCZOS KATALIN : BÁNATOS SZÍVED VIGASZTALOM Én is tudnék ököllel Lágy habokba beletúrni, Tenger színén vihart zavarni, Hogy bömbölőn száguldjon át a sátán A szíveken; Tudnék viharral átvonulni, De nem teszem. Én is tudnék poklot kinyitni Oly könnyű törni zárakat, Hogyha belül feszült karokkal, Ősi dühvel, elszánt keményen Kapuszárnyat dönget az ördögáradat. Úgy érzem: Gonoszok hadát kihajítani tudnám, De nem teszem. Én is tudnék ostor hegyével Vad szilajon közéje csapni Négy lovaknak, és éjes éjjel Gyeplőt ledobni, hogy rohanjon A vén szekér, a bűnfogat át Pillanatnyi életen. Oly könnyű a féket elereszteni. De nem teszem. Hiszen engem arra hívott az Isten, Hogy emberek bőszült haragját Szelíd szavakkal csendesítsem; Pokolkaput szorosra zárják, Fékeveszett ember elébe álljak Örvény előtt megálljt kiáltsak, És bánatos, fáradt szegény szívedre Az alvó Krisztus édes álmát, A mennyek álmát reád terítsem. TÁNCZOS KATALIN: TANULJ! Tanulj, azért vagy itt, hogy megtanuld és megértsd hogy a kő, mit írásod beró, fejednek álmot kínál, megsimítja az alvók ráhajló füves haját, mert ő maga álomtalan. Azért vagy itt, hogy a kőnek fejed kínáld, hogy lágyan lüktető tarkód kínáld oda a kemény kőnek, add néki álmodat, azért vagy itt, hogy az iker-álom sátorcövekre leljen; hogy kemény, föltáruló koponyádat kevéske, nyirkos föld enyhítse meg, azért vagy itt, hogy várj a szélnyílásban és a meddő hangokat, a fölsarjadt füvet fél kézzel, egy nádszállal elcsitítsd azért vagy itt, hogy tőlük megtanulj szegényen, akár kenyértelen embervoltodban Ember maradni! TÁNCZOS KATALIN: EGY HAJLÉKTALAN ARSPOÉTIKÁJA Sokat dalolnak csengő kacajoknak Napsugárnak, holdfényes éjnek, Csendmosolynak mi száz világot ér meg. Mámoroknak, amik álmodó agyakban Körbe kavarognak. Sokat dalolnak kedélyes dáridóknak Táncos hajnalt köszöntő virradásnak, (Milyen sok az éjszaka, amit ébren ér a másnap!) Karneválos vigyorgó nóta mellett Vígan mulatóknak. Sokat dalolnak fehér ruhájú télnek, Zöld tavasznak aranykalászú nyárnak, Tarka ősznek, ahol vén szelek zenélnek Szerenádot a fáradó erőknek, Amik újulásra várnak. Sokat dalolnak gyémántkoronáknak, Selyemruháknak, varázslatos szemeknek, Ahol égi fények, pokol tüzek remegnek, Sokat dalolnak gyönyört ívó ajaknak, Amely gyöngyöző kelyhet kínál a vágynak. Én hallgatón, máglyát rakok a földön, És rajta ágyazok tavasznak, nyárnak, ősznek. Amíg a téllel, halálra kergetőznek. Napnak éjnek, aranynak, drágakőnek. Lágy selyemnek, mosolynak, szép szemnek, És a lelkem tüzét e kínhalomra töltöm. Ég a máglyán a sok ócska földi érték. Ha gyászdalukat a lángok elzenélték, Én hamvukat szívem felé szétszitálom, Végül Istenhez imádkozom. TÁNCZOS KATALIN : FELEJTÉS Felejt, De friss mámorát mégis forró múltamból issza, És az új nők remegő ajkaival én csókolom vissza. Rohan, De kocsiján velem sikítja az autóduda, Hogy ?igen? és ?nem? között én még mindig tétován ülök. Megcsal, De az öklöm a széllel ajtaján versenyt dörömböl, És rádöbben, hogy semmije sem marad az örömből. Megtagad, De hiába minden kicsinylés, nevetés, átok, Mert az időm messzeségén túl is a szívébe látok. TÁNCZOS KATALIN: ÚJÉVI KÉRÉSEM A JÓISTENHEZ Térdre borulok előtted az új esztendő pirkadatával, Megújulok, érzem, Felemelem Hozzád tiszta szívem, lelkem. Te ébresztettél reggelre fel, Te adtad, Istenem, megérnem az újév hajnalát. Térdre borulok a jóemberek körében, És Téged áldalak, Mert egy újév kezdődik előttünk, Új életet kell az idén kezdenünk. Istenem, tanítsál meg arra, hogy jó szívvel éljek, És jó úton járjak szüntelen. Világítsd meg szívemben a hitnek oltárát, Hadd legyen ez nekem kifogyhatatlan vezérvilágom, Ha az életemre sötétség borul. Add, Istenem, hogy akikért Te munkálkodni hívtál, Ne fáradjon el mellettem soha, Gyenge életemnek adj jó erőt, kitartást, Nélküled én összeroskadnék, érzem, A Te segítséged megerősít engem. Kérlek szépen vegyed védelmed alá a gyengéket, Nekünk nincs segítség nélküled. Takarj be szereteted jóságával, Ha nagy veszély fenyeget és lebeg fejünk felett, Emeljél fel, ha szívünk roskadoz. Add, Istenem, hogy boldog évünk legyen! TÁNCZOS KATALIN: ISTEN ELJÖN KARÁCSONYKOR Ma tegyétek le mindannyian a fegyvert, Halálmezőn szorongó harcosok, Ne legyen ma sem győzelem, sem megvert. A gyűlöletben tobzódó új időknek Szíve mélyén, ma békedal zokog. Ma tedd le a tollat a sarokba Ember, bánaton búsongó lelkű költő. Nem jár az ember mindig marakodva. Ma itt a Karácsony. Szelídre dermed egyszer Rohanó láb, tolongó, dühöngő emberöltő. Sötét talárod tedd ma nyugalomba Földi bíró, pihenni hagyd a vétkest Börtönében, lásd a napra lomha Éjszaka száll, kis ágya előtt a kisgyermek Rab apjának sírva pihenést esd. Ma csendet intsen ajkad, szörnyű szónok, Izgága hangú gyűlöletet szító. Vedd szívedbe a béke szót, ha szólok, És add tovább az emberekhez. Dal legyél ma, lelket andalító. Ne zúgjatok sóhajba zárt remények, A rossz sors porába kegyetlenül eltiportak. Nem tartanak örökkön a sötét éjek, A hosszú éjszakát felváltja majd a hajnal. Minden mára biztosan eljön a holnap. Ma minden utcát hóval terít az ég. Ma minden ajtón békét kopog az Isten. Ilyenkor a hajléktalanokat is megsegíti az Isten. A kicsi Jézus mosolyogva tárja szét Apró kis kezét, és hullajtja ránk az áldást, Hogy gondráncot szelídre simítson, És minden fájdalmas jajt vigaszra édesítsen az Isten Tánczos Katalin: HA MÁR NEM LESZEK Ha én már nem leszek veled, a versem melletted marad, és miként a hang, fény, vagy tengermély, veled maradnak álmaim, és gyötrelmeim És néha majd felszítják benned a reményt, hogy Istentől láthatatlan visszatérek - az új tavasszal, a viharral, záporokkal, És a madárcsicsergéssel. Tánczos Katalin:VÁGYAKOZÁS Sápadt kisfiú, cipőtlen, rongyos inges álldogál a villa kerítése alatt, és sóvár szemekkel les be a résen át, odabent selymeszöld füvön gazdag gyerek halad, szorgos cselédség vigyázza lábnyomát. Szívébe szúr a fájdalmas jaj, miért nem vagyok olyan boldog én is, mint a gazdagok? A kisfiú felnőtt lett azóta, villára cserélte lakását. Az utca, a szomszédok öregje, fiatalja büszkén mosolyogja szerencsecsillagát. A férfi pedig áll a vasrácsos ablakában, szomorúan, egymagában. Az utca porában vidáman játszanak a szegény, rongyos, piszkos gyerekek. Fényes szemükbe kacagva néz a Nap. Elnézi őket, bánatosan megremeg, sóhaj száll szívére és felzokog. Óh gyerekek, ti nagyon, nagyon boldogok! TÁNCZOS KATALIN HONLAPJA : Link A NÉHAI TÁNCZOS KATALIN : KEDVES BARÁTAIM, LÁTOGATÓIM! ÍRTAM DR . EŐRY AJÁNDOKNAK, TÁNCZOS KATALIN FELKAROLÓJÁNAK ÉS MEGKÉRDEZTEM TŐLE IGAZ-E, HOGY KATALIN MEGHALT, AHOGYAN EGY ISMERETLEN , "invisibilia" NÉVEN, ERRE AZ OLDALRA ÍRTA 2011-02-06 05:10:14 ÓRAKOR. NEM IGAZ!!!!!!!!!!!!!!!!!! KATALIN ÉL!!!!!!!!!!!!!!!!!!! MEGJELENT A VERSESKÖTETE: Link Link ELNÉZÉST KÉREK TÁNCZOS KATALINTÓL HALÁLHÍRÉNEK TERJESZTÉSÉÉRT ÉS SZÉLES KÖRBEN HIRDETNI FOGOM AZ IGAZAT. VERSEI AZ ÉN BLOGBEJEGYZÉSEIM KÖZÖTT IS OLVASHATÓK: Link ERŐT, EGÉSZSÉGET ÉS NAGYON SOK BOLDOGSÁGOT KÍVÁNOK NEKI! ISTEN ÉLTESSE SOKÁIG ÉS ÁLDJA MEG ŐT GAZDAGON! NYUGODT ÖREGKORT ÉS ÖRÖMÖKBEN GAZDAG ÉLETET! SAJNÁLOM, HOGY NEM ELLENŐRIZTEM A HÍRT ÉS VALÓTLANT TERJESZTETTEM!!!!! BOCSÁSSANAK MEG, MÁSKOR JOBBAN ODAFIGYELEK AZ INFORMÁCIÓK HITELESSÉGÉRE!!! http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&pid=88853&n=lambert&blog_cim=T%E1nczos%20Katalin%20versei