Ifj. Tompó László - Hunhír.info
Miért, hogy Wass Albert még mindig nem érettségi és főiskolai, egyetemi tananyag, miért, hogy a mindenkori történelemhamisítók még holtában is félnek tőle? Erre a kérdésre kívánunk válaszolni legelhallgatottabb írásaival. Már múlt századunk harmincas éveiben megismerte az „Erdélyi Szépmíves Céh" mindmáig megcsodált származásorientált tagjai jövendő életműve kiteljesedését 1945 előtt még meggátolni nem tudó, de akaró irodalompolitikájának céljait.
Ennek okáról alábbi írásában vallott 1993-ban.
ÍGY BÉLYEGEZTEK ANTISZEMITÁVÁ
»Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának
nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni. Verseim és elbeszéléseim megjelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári „Ellenzék”-ben, és így bejáratos voltam a szerkesztőségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyadi Sándorral és Ligeti Ernővel, kik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentősége volt, mert elsősorban mind erdélyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: „Nem gürcölök én itt tovább, hanem kimegyek Amerikába, és ott leszek újságíró.”
Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a „New York Times”-nál.
Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyarellenes hangulat egyre sűrűbb magyarveréseket eredményezett, ezekről azonban nem tettek említést sem a rádió, sem az idegen nyelvű újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniök előle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket, ahogy lehetett. Behívtak katonának s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.
Engem Bajorföldre sodort a vihar, ott nyomorogtam néhány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliőr. Közben megírtam néhány könyvet is. Ebben az időben jelent meg egy aprócska elbeszélésem Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: „Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!”
Így lett belőlem először antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobámban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: „Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy megmentjük magát. Egy javaslattal jöttem.”
A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt ők kívánják, és „ők” bestsellert csinálnak belőle, a „Readers Digest” is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy „miképpen kívánják”, nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: „Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!”
Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem,
hogy igazat mondott. Amikor első kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, néhány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlődött, megalapítottam az „Amerikai Magyar Szépmíves Czéh”-et, erdélyi mintára, és később a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettő megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a „Transylvanian Quarterly”, „Hungarian Quarterly” és „The Central European Forum” nevezetű folyóiratokat.
Az antiszemita jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni
ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.
De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, ki szégyenszemre eladja magát.«
1945-öt Wass Albert sem felszabadulásként, hanem minden képzeletet felülmúló leigázásként élte át, megtapasztalva, milyen világ az – Kiss Károly magyar honvédtiszt doni naplójának találó címét idézve –, „ahonnan elszállt a lélek”. Erről leghívebben „Az Antikrisztus és a pásztorok” című regényén kívül „Kicsi Anna sírkeresztje” című elbeszélése tanúskodik.
KICSI ANNA SÍRKERESZTJE
»Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.
A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta
esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót.
Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szép eszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a kétféle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték, hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakot.
Amit tettek, legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallottákbe, hogy bizony nem tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé.
A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás lakat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt.
A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledező falak
alját ellepték.
Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut,
meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája?
Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között – elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta a pinceajtó lakatják.
– Adjon Isten jó reggelt – mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut.
Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre, majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz.
Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon
megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz valakinek.
Nem is történt semmi hiba.
Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok! Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már.
Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban.
– Felszabadultunk! – örvendett meg a két ember a pincében s erősen a lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék.
Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották
a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz.
– Jöszte a kulccsal! – kiáltották oda már messziről kicsi Annának.
Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.
– Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket.
Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora.
Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát is megölelgette a végin a kovács.
– Ne félj, kislány! – mondotta neki könnyben úszó szemekkel –, mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként hálálják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet!
Aztán mentek nagy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.
Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni.
Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után. De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott nekik.
– Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin, kommuniszt!
– Dobre, dobre – bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.
– Ponciusát ennek a világnak – mérgelődött a kovács –, nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!
Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik:
– Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!
Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.
Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt.
– Hő? – mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.
– Elvtárs! – kiáltotta képéből kikelve Bihora. – Hogy tűrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én...
A parancsnok odaintette a tolmácsot.
Az rámordult Bihorára.
– Mi bajod van?
– Elvtárs! – fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát – én, mint igaz kommunista magyar kérem magukat...
– Te kommunista vagy? – nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélő pisztolyos ember.
– Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...!
– Mit tettél a kommunizmusért? – szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos.
A kovács megzavarodott.
– Hogy...?
– Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?
– Én – húzta ki magát Bihora sértődötten –, hallja-e, én nem vagyok se gyilkos,
se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik, az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak az!
– Mars ki! – üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora fején. – Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki!
Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok!
Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe futott. Egy öregasszony.
– Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem, kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!
Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna.
Megrázkódott ettől. Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak!
Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elűzte a gazdát. Minden, csak ez nem! Fölkapott a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.
– Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele!
Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán.
Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson. Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a komiszszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt temettek még azon a napon.
Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak
egyenesen a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete betűkkel:
„Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság.
Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba.
Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.
– Mi az ott? – ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre.
– Kereszt – felelte Bihora keményen.
– S neked meghalt a szabadság?
Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.
– Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él!
Már csattogott is a korbács Bihorán. Aztán elvitték.
Félév multával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.
Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot.
– Mit csinál itt, jóember?
– Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.
Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:
– Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.
Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott.
– Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.
Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.
– Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt!
– De akkor már csak annyit kell ráírjak – tette hozzá lassan –, hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.«
Wass Albertnek ezt a remekbe szabott elbeszélése a Havas Emilek azonnal haragját váltotta ki. Erről tanúskodik alábbi vallomása.
ÁLARCOS BOHÓZAT KICSI ANNA SÍRKERESZTJE KÖRÜL
»Három esztendővel ezelőtt írtam meg Mezőbölkény erdélyi község történetét. Úgy, ahogy megtörtént 1944. szeptember 26-án, Kicsi Annával, Bihorával, a kováccsal és Weis
úrral, a szatóccsal. A történelem így jegyezte föl: a bölkényi vérfürdő.
De sem akkor, amikor megtörtént, sem három évvel ezelőtt, amikor én megírtam, és amikor különböző lapok lehozták magyar, német s francia nyelven, nem érdekelt különösebben senkit. Akik szívükön viselték a Kicsi Annák sorsát, azoknak ezer s ezer hasonló rémséges valóságemléke nehezedett a lelkére s csak sóhajtani tudtak. Másokat pedig ugyan mit érdekelt volna? Nem volt Mezőbölkény fölelevenített történelmében – semmi politikai lehetőség. Most azonban, amikor az Amerikai Magyar Népszava 1952 májusában leközölte ugyanezt az elbeszélést, egyszerre csak felvisított tőle New Yorkban egy parányi kis klikk. Ugyan, miért?
A magyarázat egyszerű. Ez a társaság az 1919-es magyarországi kommunista rémuralom levitézlése után menekült ki és surrant be az Egyesült Államokba. Itt huszonegynéhány évig furkált, hazudozott és izgatott a demokrácia és a szabadság védőszárnyai alatt, hogy bekövetkezzék Magyarországon, az be is következett 1945-ben. Ekkor részeg ujjongással ünnepelte a magyar népre rázuhanó bolseviki terrort és a véres tömegmészárlásokat. Tapsolt, amikor Mindszenty hercegprímást börtönbe vetették s megkínozták, tapsolt, amikor a magyar parasztság ezreit hurcolták el soha véget nem érő kényszermunkába. De mégsem ment haza, hogy Budapesten ünnepeltesse emigrációs babérait. Nem. Mert akkor már más feladatot látott maga előtt. Amerika bolsevizálásának előkészítését, a demokrácia fölszámolását. A szovjet világuralom előharcosai rangjára pályázott még ez a kis társaság 1949-ben.
Azóta azonban megváltozott a helyzet. Amerika népének kinyílt a szeme. S Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje rémülten igyekszik megkapaszkodni valamiben, hogy fogantyúban legyen a keze, amikor az amerikai szovjet diktatúra álma végleg kicsúszik a lábai alól és elmerül a történelmi törvények könyörtelen tengerében. Egyik ilyen fogantyú, amelyikbe ezek a szegény levitézlett diktátorembriók kapaszkodni próbálnának: a zsidóság. S így történhetett, hogy amikor Mezőbölkény erdélyi község tragédiája három évi pihenés után, ez év májusában újra megjelent szemük előtt és elibük tárta mindazt a rémséget, amit európai elvtársaik elkövettek s, amit ők is szerettek volna itt, Amerikában elkövetni, de amerikai politikusok éleslátása folytán erre már módjuk többé soha sem lesz, egyszerre felüvöltöttek és kimondták a nagy jelszót, mely eddig még mindég hatásosnak mutatkozott, ha arról volt szó, hogy el kell némítani valakit, aki kellemetlen igazságokat mond: „antiszemita”. S utána rögtön: „vallásüldözés! Pogrom!”
Régi módszer ez: elterelni a figyelmet arról, hogy mi történt. A Kicsi Annákról, a megkínzott asszonyokról, a véres mészárlásokról, a kommunizmusban lelkük mélyéig megcsalatkozott kovácsokról, a bolsevizmus szörnyűségeiről. Mindezekről elterelni a figyelmet és helyette kiragadni egy mondatot az elbeszélésből, egy kis mellékfigurát, egy bizonyos Weis nevű zsidó szatócsot, aki egy orosz tiszt autóján indul a városba, kiragadni és meglengetni, mint egy zászlót: íme az antiszemita propaganda! Az egész elbeszélésből egy szó sem igaz, az egész azért íródott csak, hogy vérét követelje a zsidóságnak!
Szegény kis levitézlett elvtársak ott New Yorkban: két lényeges nagy hibát követtek el ijedtükben. Az egyik az, hogy nem számoltak Amerika józan izraelita polgáraival. Nem számoltak azzal, hogy ez a sok minden vészen keresztülment zsidóság nagyon is jól
tudja már, hogy mi az antiszemitizmus és mi nem az. És nem hajlandó azonosítani magát sem Kun Bélával, sem Rákosi Mátyással, sem Göndörrel, sem azzal a bizonyos Weis nevű
szatóccsal, aki Kicsi Anna történetében szerepel, s aki ma Albu név alatt nevelésügyi pártmegbízott Erdélyben. Hiába üvöltöttek szegénykék, az amerikai zsidóságot nem tudták
megtéveszteni. Ôk nem érzik maguk közül valónak Albu elvtársat, hiába próbálják
rájuk erőszakolni. Nem vállalnak közösséget vele, és nem vállalják az antiszemitizmus
kifejezését mindenre, ami a bolsevizmus ellen irányul, hiába szeretnék ezt egyesek elérni.
Mindezt egy izraelita rabbitól tudom, akivel együtt hallgattam végig Taft szenátor előadását. A rabbi figyelmesen elolvasta „Kicsi Anna” angol szövegét és az „Ember” című gyászirat erre vonatkozó cikkének angol fordítását. Utána megcsóválta a fejét és ezt mondta: „Tudja uram, kik itt az antiszemiták? Akik Önt ezen elbeszélés miatt támadják. Antiszemiták, mivel zsidó ügyet akarnak csinálni a bolsevizmus ügyéből, hogy ezáltal a mi nyakunkon ügyesen kikapaszkodhassanak a gödörből, amit saját maguk ástak meg!”
Egy izraelita lelkipásztor mondta ezt. És utána hosszú beszélgetés keretében világosított föl arról a valóban antiszemita aknamunkáról, amelyet bizonyos hurokba került kommunista ágensek folytatnak ma szerte Amerikában, hogy ügyüket a zsidóság ügyéhez tudják kapcsolni, és ezáltal eltereljék a közfigyelmet a maguk bűneiről.
Ez volt az egyik nagy hiba, amit ez a bajba jutott kis társaság ijedtében elkövetett. A másik hiba még nagyobb: a „Magyar Jövő” végleg kibujtatta az amúgy is rosszul elrejtett szöget a zsákból. Összekapcsolta Kicsi Anna ügyét egy Dél-Amerikában megjelent cikkemmel, melyben Taft szenátor mellet foglalok állást. Kimondja nyíltan, hogy ha minden úgy lenne itt Amerikában, ahogy ő szeretné, akkor senkinek se lenne szabad politikai véleményét hangoztatni, legkevésbé egy írónak. S végül még meg is kérdi: ugyan kit is akar ez a Wass Albert nevű rohadt vakond felszabadítani Magyarországon? Hiszen, ha itt Amerikában is olyan szabadság lenne, mint ott, akkor lenne csak jó világ! Akkor ezt a Wass Albert nevű megnyüvesedett fejű ökröt Taft nevű hasonszőrűjével együtt nyomban felköthetnénk az első útszéli fára!”
Szegény, szegény kis rémült patkányok ott, New York zugaiban. Lám rémültükben vesztik el a fejüket. Sajnálom őket. S nem is akarom bántani szegénykéket. Ugyan ki vadászik patkányokra? Mindezt csak azért írtam meg, hogy akik nem tudnák, együtt örvendezhessenek velem: közeleg a hajnal, emberek! Egészséges, friss szelek szaggatják már az éjszaka felhőit keleten, s maholnap fölkél a nap a várhegyen, Budán. Az éjszaka sötét kis árnyai eszelősen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik. S a „Magyar Jövő” szerkesztőségi szobájában rajzolták már remegő kezek a megfelelő új címlapot: „Kommunista Múlt. Örvendezzetek magyarok!”
Én pedig ünnepélyes ígéretet teszek, hogy bár életemben soha sem mostam tányért, hiába álmodták meg ilyen szépen egy magyar író sorsát a New York-i elvtársak – szabad Magyarországon első vasárnapomat azzal töltöm el, hogy sorra mosogatom Rákosi, Weis Albu, Göndör [utalás Göndör Ferencre (Krausz Náthánra), Kun (Kohn) Béla egykori sajtófőnökére – Ifj. T. L.] és társaik összes pléhcsajkáit – Vácon!«
A Havas Emilekről, Göndör Ferencekről írta – nem származásuk, hanem kizárólag magatartásuk miatt! – már 1940-ben „Csaba” című regényében, hogy „kullancsai ennek az országnak, kiszipolyozó szemétbogarai”, akik 1945-től már korántsem csak a „nyilasok”-kal, hanem egész népünkkel akartak leszámolni, amit mi sem mutat jobban például, mint Zsolt (Greiner) Béla magatartása, aki uszító cikkeiben Féja Géza és Németh László felakasztását követelte.
Ennek okáról alábbi írásában vallott 1993-ban.
ÍGY BÉLYEGEZTEK ANTISZEMITÁVÁ
»Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának
nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni. Verseim és elbeszéléseim megjelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári „Ellenzék”-ben, és így bejáratos voltam a szerkesztőségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyadi Sándorral és Ligeti Ernővel, kik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentősége volt, mert elsősorban mind erdélyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: „Nem gürcölök én itt tovább, hanem kimegyek Amerikába, és ott leszek újságíró.”
Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a „New York Times”-nál.
Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyarellenes hangulat egyre sűrűbb magyarveréseket eredményezett, ezekről azonban nem tettek említést sem a rádió, sem az idegen nyelvű újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniök előle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket, ahogy lehetett. Behívtak katonának s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.
Engem Bajorföldre sodort a vihar, ott nyomorogtam néhány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliőr. Közben megírtam néhány könyvet is. Ebben az időben jelent meg egy aprócska elbeszélésem Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: „Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!”
Így lett belőlem először antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobámban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: „Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy megmentjük magát. Egy javaslattal jöttem.”
A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt ők kívánják, és „ők” bestsellert csinálnak belőle, a „Readers Digest” is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy „miképpen kívánják”, nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: „Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!”
Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem,
hogy igazat mondott. Amikor első kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, néhány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlődött, megalapítottam az „Amerikai Magyar Szépmíves Czéh”-et, erdélyi mintára, és később a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettő megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a „Transylvanian Quarterly”, „Hungarian Quarterly” és „The Central European Forum” nevezetű folyóiratokat.
Az antiszemita jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni
ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.
De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, ki szégyenszemre eladja magát.«
1945-öt Wass Albert sem felszabadulásként, hanem minden képzeletet felülmúló leigázásként élte át, megtapasztalva, milyen világ az – Kiss Károly magyar honvédtiszt doni naplójának találó címét idézve –, „ahonnan elszállt a lélek”. Erről leghívebben „Az Antikrisztus és a pásztorok” című regényén kívül „Kicsi Anna sírkeresztje” című elbeszélése tanúskodik.
KICSI ANNA SÍRKERESZTJE
»Elmondom, hadd tudja meg végre a világ kicsi Anna igaz történetét.
A falu neve, ahol mindez történt, Mezőbölkény, és a falu szélén van egy ócska, düledező gabonás, amelyik valamikor egy uradalomhoz tartozott. Az uradalom még az első világháború után megszűnt, és a gabonás a község tulajdonába ment át, de már a község sem használta
esztendők óta semmire, olyan rozoga volt. Ez alatt a gabonás alatt van egy pince. És ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót.
Nem azért tették ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlságosan szerették volna a zsidókat. Nem. Egyszerűen csak azt tartották, hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy az egyiknek elvette az Isten a szép eszit és kommunistává tette, a másikat pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a kétféle emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincéjébe. Levittek nekik két ágyat, meg két széket és egy asztalt. Petróleumlámpát is adtak hozzá, csak éppen a lelkükre kötötték, hogy ha világosságot csinálnak, elébb tömjék bé szalmával a pinceablakot.
Amit tettek, legjobbkor tették a bölkényiek, mivel másnap reggel megjelent a faluban négy német katonaféle meg két csendőr és egyenesen Weiss urat keresték, meg Bihorát, a kovácsot. A kovácsnak a családja volt otthon s azok megmondták, hogy az ember elment volt éjszaka s nem tudják hova. A csendőrök összekutatták a házat, végigkeresték a falut, de Bihorát nem lelték meg. Így jártak Weiss úrnál is. Neki ugyan nem volt családja, de ott meg a szomszédok vallottákbe, hogy bizony nem tudják, mi lett a zsidóval. Ott volt, aztán egyszerre csak nem volt ott többé.
A németek szitkozódtak a maguk nyelvén, a csendőrök kerestek, estig ott ültek a falu nyakán, aztán elmentek. Két hétig majdnem minden második nap visszajöttek, megjárták az erdőket is, faggatták az embereket, aztán leszoktak Bölkényről rendre. Weiss úr, meg Bihora pedig ültek szépen és türelmesen az ócska gabonás pincéjében, melynek az ajtaján gyermekfejnyi nagy rozsdás lakat fityegett s annak a lakatnak a kulcsa pedig ott csüngött a kicsi Anna nyakában, az ing alatt.
A Kicsi Anna a falu árvája volt és egy özvegyasszonynál lakott az alvégen. Ő pásztorolta a falu bárányait és a báránylegelő ott volt az ócska gabonás körül. Így került hozzá a kulcs. Ő volt az egyetlen, aki föltűnés nélkül ülhetett le naponta a magányos épület árnyékába, míg bárányai szorgalmasan tépegették az öles gyomnövények leveleit, melyek a düledező falak
alját ellepték.
Minden hajnalban valaki más tért be az özvegyasszony házához batyuval a kezében, és vitte a kicsi Annának az ebédkosztot. Így volt ez eddig is. Éppen csak, hogy a batyuk lettek súlyosak és terjedelmesek, mióta Weiss úr meg Bihora a pincét lakták. Kicsi Anna pedig fogta a batyut,
meg az elmaradhatatlan mogyorófapálcát s indult végig a falun, összeszedni a bárányokat. Nemegyszer találkozott ilyenkor össze a csendőrökkel, meg német katonákkal, de azok rá se néztek. Mit is néztek volna egy vézna, sápadt, tizennégyéves leánykán, akinek két szőke hajtincsében még csak pántlika sincs? Aki mezítláb tapossa a falu porát serény kis báránykák megett, színét vesztett ruhácskában, soványan és nagy bámuló kék szemekkel? Akinek hangját sem lehet hallani, aki olyan észrevétlen, amilyen csak az lehet, aki a falu árvája?
Kicsi Anna pedig kiterelte minden reggel a falu bárányait az ócska gabonás melletti báránylegelőre s leült az elhagyott épület alá. Odébb egy mélyedés volt a dudvák között, valamikor falépcsők voltak benne és ez a mélyedés vezetett le a pinceajtóhoz. Egy ideig üldögélt ott, aztán mikor látta, hogy sehol nem mozdul semmi a környéken, besurrant a mélyedésbe - ügyelve, hogy nyomot ne taposson az öles gyomok között – elővette ingéből a nagy rozsdás kulcsot és kinyitotta a pinceajtó lakatják.
– Adjon Isten jó reggelt – mondotta szelíden, amikor beadta nekik az aznapi batyut.
Az ajtón kinyújtottak ilyenkor egy korsót, azzal leszaladt a vízre, majd megkérdezte, hogy kívánnak-e még valamit. Néha pénzt adtak dohányra, olykor egy-egy levelet. A kovács megkérdezte, mi van otthon, Weiss úr is kérdezett ezt-azt, aztán kicsi Anna rájok zárta az ajtót és visszament a bárányaihoz.
Napközben néha meghallotta a Weiss úr füttyét, olyankor körülnézett, s ha nem volt senki, odaszaladt a pinceablakhoz. Izentek vele ezt-azt, megbízták, mit hozzon holnap, s kicsi Anna becsületesen elintézett mindent. Olykor Bihora jött az ablakhoz és halk dörmögő hangon
megkérte kicsi Annát, hogy énekelne odakint valamit, mert attól kellemesebben telik az a nyavalyás idő. És kicsi Anna ilyenkor énekelt. Szívesen tette, jól esett tudnia, hogy az ő cérnahangocskája is örömet okoz valakinek.
Nem is történt semmi hiba.
Egy este aztán végigszaladt a falun a hír: jönnek az oroszok! Messziről ágyúzást lehetett hallani, és az embereket kigyűjtötte az izgalom a piacra. Akadtak, akik azt is tudták, hogy melyik falunál vannak már.
Másnap reggel, batyuátadáskor, elmondta kicsi Anna, hogy mit hallott a faluban.
– Felszabadultunk! – örvendett meg a két ember a pincében s erősen a lelkére kötötték kicsi Annának, nehogy a nagy felszabadulásban róluk megfeledkezzék.
Hát ettől nem kellett féljenek. Az óvatos bölkényiek nagyon is számon tartották
a maguk két emberét. Amikor úgy dél felé hallani lehetett már a puskalövéseket is, és néhány fülig poros német végigzörgött lóhalálában rablott szekereken a falun, néhány esküdt, élükön a bíróval, kivonult ünnepélyes processzióban, de igen serényen az ócska gabonáshoz.
– Jöszte a kulccsal! – kiáltották oda már messziről kicsi Annának.
Úgy nyitotta ki a bíró az ajtót, mint aki szertartást végez.
– Úgy na, mink magukat megsegítettük. Most aztán maguk segítsenek meg minket.
Boldogan szökött elő a pincéből Weiss úr, meg Bihora.
Sírva ölelgették a bírót, meg az esküdteket s fogadkoztak erősen, hogy haja szála sem görbülhet Bölkényben senkinek. Még kicsi Annát is megölelgette a végin a kovács.
– Ne félj, kislány! – mondotta neki könnyben úszó szemekkel –, mától fogva az én lányom vagy! Az ország lánya vagy! Az egész felszabadult kommunista közösség lánya vagy! Meglátod, miként hálálják meg a világ felszabadult proletárjai a jócselekedetet!
Aztán mentek nagy sietve, hogy fogadják illően a felszabadulást.
Hát oroszok, azok jöttek. Bár nagyrészük a fővölgyeken haladt előre, délutánra azért Bölkénynek is jutott belőlük egy század. Az emberek behúzódtak előlük a házaikba. Mert akármilyen felszabadulást is hirdettek a kovácsék, az egyenruhához mégsem volt túlságosan sok bizalmuk. Majd ha ezek odébb mennek, gondolták, majd akkor meglátjuk, mit kell ünnepelni.
Hanem azok nem mentek odébb. Megszállták a falut. Betódultak az udvarokra. Berúgták a házak ajtaját. Leütötték a falról a Krisztus-képeket. Ordibáltak, pisztollyal lődözték az ólbeli disznókat s a házakban rátámadtak a fehérnépekre. Egyszeriben megtelt a falu jajgatással, sivalkodással, lőporfüsttel. Az emberek szaladtak a falu kommunistája után. De volt annak baja egyedül is. Ott vitatkozott a kapuban három muszkával. A muszkák hajtották kifelé a tehenét, ő meg magyarázott nekik.
– Én kommuniszt! Hallod, továris? Én kommuniszt! Sztalin, Lenin, kommuniszt!
– Dobre, dobre – bólogattak a muszkák és elvitték a tehenet.
– Ponciusát ennek a világnak – mérgelődött a kovács –, nem tudok beszélni velök! Hol van Weiss úr? Az érti a nyelvöket!
Szaladtak az emberek a kováccsal együtt Weiss úrhoz. De az már akkor ott ült egy autóban, valami tisztféle mellett s csak ennyit kiáltott vissza nekik:
– Szükség van reám a városban! Ha kell valami, forduljanak csak bizalommal a parancsnok elvtárshoz! Van mellette tolmács!
Azzal elrobogott. Akkor már egyetlen tébolyult sikoltás volt a falu. Tépett ruhájú asszonyok futkostak eszelősen búvóhelyet keresve. Véresre vert férfiak hörögtek az udvarokon. Röhögő, durva katonák vonszoltak hajuknál fogva sikoltozó leányokat. Valahol égett egy ház.
Az emberek szaladtak a kováccsal a parancsnokhoz. Fél órába került, míg megtalálták. Ott ült a plébánia szobájában, elterpeszkedve. Előtte egy kancsó bor. Két katona akkor taszigált be hozzá éppen egy síró leányt.
– Hő? – mordult rá a kovácsra, amikor az elébe toppant.
– Elvtárs! – kiáltotta képéből kikelve Bihora. – Hogy tűrheti, amit ezek csinálnak? Én kommunista vagyok, én...
A parancsnok odaintette a tolmácsot.
Az rámordult Bihorára.
– Mi bajod van?
– Elvtárs! – fordult feléje kétségbeesetten a kovács, hogy végre talált valakit, aki megérti a szavát – én, mint igaz kommunista magyar kérem magukat...
– Te kommunista vagy? – nézett végig rajta bizalmatlanul a magyarul beszélő pisztolyos ember.
– Igen, elvtárs! Húsz éve vagyok kommunista és ezek az emberek itt megvédtek, elrejtettek...!
– Mit tettél a kommunizmusért? – szakította félbe türelmetlenül a pisztolyos.
A kovács megzavarodott.
– Hogy...?
– Azt kérdeztem, mit tettél? Miféle érdemeid vannak? Hány embert öltél meg? Hány hidat robbantottál? He?
– Én – húzta ki magát Bihora sértődötten –, hallja-e, én nem vagyok se gyilkos,
se robbantós! Én becsületes, békés kommunista magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, becsületes ember! De ami itt folyik, az szörnyűség! Az megcsúfolása Marx tanainak az!
– Mars ki! – üvöltött rá a tolmács, azzal fölkapta a parancsnok asztaláról a szíjkorbácsot és teljes erővel végigsújtott vele Bihora fején. – Mars ki disznó! Még bírálni mered, pimasz kulák létedre, hogy mit csinálunk! Mars ki!
Azzal ütötte, verte a szíjkorbáccsal, ahol érte. Bihora vakon támolygott ki a plébániáról. Érezte, hogy csurog arcáról a vér. De nem az fájt. Hallotta a háta mögött sikoltani a szerencsétlen behurcolt leányt, durva állati röhögést hallott, és az fájt rettenetesen. Hogy ezek azok, akikre húsz évig várt. Akikben úgy hitt, mint a papok a maguk Istenében. Akik a szabadulást, az emberiességet, az egyenlő jogokat és boldog békességet hirdették. Ezek azok!
Félrelökték, belerúgtak. Csak támolygott vakon az utcán. Valaki elébe futott. Egy öregasszony.
– Bihora úr! Bihora úr! Jöjjön gyorsan! Jaj én Istenem, én Istenem, kicsi Anna...! Nyolcan is reámentek, arra a gyerekre! Jaj Istenem, jaj! Ilyet kellett megérjünk, jaj!
Csak annyit hallott, hogy kicsi Anna.
Megrázkódott ettől. Pillanat alatt magához tért. Nem, ez nem szabad megtörténjék! Minden, csak ez nem! Ez nem lehet. Ez nem szabad. Kicsi Anna! Minden, csak ez nem! Ha ez megtörténik, vége a világnak!
Rohant az alvég felé. Lihegve, hörögve csörtetett be a szűk kis udvarba. Az ajtó nyitva volt, szélesen, mint az olyan ajtók, ahonnan a rémség elűzte a gazdát. Minden, csak ez nem! Fölkapott a fal mellől egy heverő karót. Bevágódott az ajtón. A szűk kis ház tele volt katonával. Gonosz vigyorgásokkal tülekedtek az ágy körül. A kovács közéjük ugrott a karóval.
– Kifelé innen, disznók! Kifelé! Bitangok! Aljasok! Kifele!
Leütötték hamar. Csizmák tapostak reá. Rúgások érték. Fejbe vágták. Még ájultan is ütötték, rúgták. Azt hitték, halott. Kidobták az udvarra. Hajnalban akadt reá a felesége. Úgy vitték haza saroglyán. Véres habot hörgött a szája. Véres habot hörgött az egész falu, azon az éjszakán.
Kicsi Anna másnapra meghalt. Akkorra már odébb mentek a katonák, csak egy komisszár maradt utánok. Géppisztollyal uralkodott a plébániáról a felszabaduláson. Pap nélkül temették kicsi Annát. A plébánost pincébe zárva őrizte a komiszszár. Alig volt a temetésen valaki. Sok embert, asszonyt s leányt temettek még azon a napon.
Három hétig feküdt Bihora, a kovács. Akkor fölkelt valahogy, átvánszorgott a műhelybe és hosszan matatott ott. Mikor kijött, vadonatúj sírkereszt volt a vállán. Nem nézett senkire, csak
egyenesen a temetőkertbe ment. Megkereste a kicsi Anna sírját. Nagy nehezen fölállította rá a keresztet. A kereszt fájába bele volt égetve fekete betűkkel:
„Itt nyugszik Kicsi Anna és a szabadság.
Állt előtte még egy ideig és nézte. Talán imádkozott is. Aztán hazavánszorgott és visszafeküdt az ágyba.
Másnap hívatta Bihorát a komisszár. A temetőbe.
– Mi az ott? – ordított rá dühtől vörösen és rámutatott korbácsával a keresztre.
– Kereszt – felelte Bihora keményen.
– S neked meghalt a szabadság?
Bihora ránézett a komisszárra, egyenesen a szemébe.
– Nem csak nekem, elvtárs. Mindenkinek, aki itten él!
Már csattogott is a korbács Bihorán. Aztán elvitték.
Félév multával került csak elő. Elcsigázottan, nyomorékra verve. Akkor már egyetlen keresztfa sem állott a bölkényi temetőben. A komisszár ledöntette valamennyit. Mert a kereszt a reakció jelvénye, s még a halottaknak sincs joguk reakcióhoz a felszabadulás országában.
Egy napon kis tölgyfacsemetét hozott be Bihora az erdőről. Egyenesen a temetőkertbe vitte. S ráültette kicsi Anna sírjára. Oda éppen, ahol a kereszt állott volt. A plébános úr ott sétált éppen a sírok között és meglátta a kovácsot.
– Mit csinál itt, jóember?
– Keresztet ültetek kicsi Anna sírjára, plébános úr kérem.
Aztán látva a plébános csodálkozó arcát, hozzátette még halkan:
– Ebből ácsolok majd keresztet egyszer, ha eljön rá az idő.
Nézte a plébános a kis tölgyfacsemetét s mellette a törődött arcú megvénült embert, aztán sóhajtott.
– Isten tudja, mikor lesz az, Bihora.
Az ember ott a sírnál ránézett a papra. Konok tűz sötétlett a szemében.
– Mentől későbben lesz, plébános úr, annál nagyobb és szebb lesz majd a kereszt!
– De akkor már csak annyit kell ráírjak – tette hozzá lassan –, hogy itt nyugszik kicsi Anna. Mert a szabadság addigra föltámad.«
Wass Albertnek ezt a remekbe szabott elbeszélése a Havas Emilek azonnal haragját váltotta ki. Erről tanúskodik alábbi vallomása.
ÁLARCOS BOHÓZAT KICSI ANNA SÍRKERESZTJE KÖRÜL
»Három esztendővel ezelőtt írtam meg Mezőbölkény erdélyi község történetét. Úgy, ahogy megtörtént 1944. szeptember 26-án, Kicsi Annával, Bihorával, a kováccsal és Weis
úrral, a szatóccsal. A történelem így jegyezte föl: a bölkényi vérfürdő.
De sem akkor, amikor megtörtént, sem három évvel ezelőtt, amikor én megírtam, és amikor különböző lapok lehozták magyar, német s francia nyelven, nem érdekelt különösebben senkit. Akik szívükön viselték a Kicsi Annák sorsát, azoknak ezer s ezer hasonló rémséges valóságemléke nehezedett a lelkére s csak sóhajtani tudtak. Másokat pedig ugyan mit érdekelt volna? Nem volt Mezőbölkény fölelevenített történelmében – semmi politikai lehetőség. Most azonban, amikor az Amerikai Magyar Népszava 1952 májusában leközölte ugyanezt az elbeszélést, egyszerre csak felvisított tőle New Yorkban egy parányi kis klikk. Ugyan, miért?
A magyarázat egyszerű. Ez a társaság az 1919-es magyarországi kommunista rémuralom levitézlése után menekült ki és surrant be az Egyesült Államokba. Itt huszonegynéhány évig furkált, hazudozott és izgatott a demokrácia és a szabadság védőszárnyai alatt, hogy bekövetkezzék Magyarországon, az be is következett 1945-ben. Ekkor részeg ujjongással ünnepelte a magyar népre rázuhanó bolseviki terrort és a véres tömegmészárlásokat. Tapsolt, amikor Mindszenty hercegprímást börtönbe vetették s megkínozták, tapsolt, amikor a magyar parasztság ezreit hurcolták el soha véget nem érő kényszermunkába. De mégsem ment haza, hogy Budapesten ünnepeltesse emigrációs babérait. Nem. Mert akkor már más feladatot látott maga előtt. Amerika bolsevizálásának előkészítését, a demokrácia fölszámolását. A szovjet világuralom előharcosai rangjára pályázott még ez a kis társaság 1949-ben.
Azóta azonban megváltozott a helyzet. Amerika népének kinyílt a szeme. S Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje rémülten igyekszik megkapaszkodni valamiben, hogy fogantyúban legyen a keze, amikor az amerikai szovjet diktatúra álma végleg kicsúszik a lábai alól és elmerül a történelmi törvények könyörtelen tengerében. Egyik ilyen fogantyú, amelyikbe ezek a szegény levitézlett diktátorembriók kapaszkodni próbálnának: a zsidóság. S így történhetett, hogy amikor Mezőbölkény erdélyi község tragédiája három évi pihenés után, ez év májusában újra megjelent szemük előtt és elibük tárta mindazt a rémséget, amit európai elvtársaik elkövettek s, amit ők is szerettek volna itt, Amerikában elkövetni, de amerikai politikusok éleslátása folytán erre már módjuk többé soha sem lesz, egyszerre felüvöltöttek és kimondták a nagy jelszót, mely eddig még mindég hatásosnak mutatkozott, ha arról volt szó, hogy el kell némítani valakit, aki kellemetlen igazságokat mond: „antiszemita”. S utána rögtön: „vallásüldözés! Pogrom!”
Régi módszer ez: elterelni a figyelmet arról, hogy mi történt. A Kicsi Annákról, a megkínzott asszonyokról, a véres mészárlásokról, a kommunizmusban lelkük mélyéig megcsalatkozott kovácsokról, a bolsevizmus szörnyűségeiről. Mindezekről elterelni a figyelmet és helyette kiragadni egy mondatot az elbeszélésből, egy kis mellékfigurát, egy bizonyos Weis nevű zsidó szatócsot, aki egy orosz tiszt autóján indul a városba, kiragadni és meglengetni, mint egy zászlót: íme az antiszemita propaganda! Az egész elbeszélésből egy szó sem igaz, az egész azért íródott csak, hogy vérét követelje a zsidóságnak!
Szegény kis levitézlett elvtársak ott New Yorkban: két lényeges nagy hibát követtek el ijedtükben. Az egyik az, hogy nem számoltak Amerika józan izraelita polgáraival. Nem számoltak azzal, hogy ez a sok minden vészen keresztülment zsidóság nagyon is jól
tudja már, hogy mi az antiszemitizmus és mi nem az. És nem hajlandó azonosítani magát sem Kun Bélával, sem Rákosi Mátyással, sem Göndörrel, sem azzal a bizonyos Weis nevű
szatóccsal, aki Kicsi Anna történetében szerepel, s aki ma Albu név alatt nevelésügyi pártmegbízott Erdélyben. Hiába üvöltöttek szegénykék, az amerikai zsidóságot nem tudták
megtéveszteni. Ôk nem érzik maguk közül valónak Albu elvtársat, hiába próbálják
rájuk erőszakolni. Nem vállalnak közösséget vele, és nem vállalják az antiszemitizmus
kifejezését mindenre, ami a bolsevizmus ellen irányul, hiába szeretnék ezt egyesek elérni.
Mindezt egy izraelita rabbitól tudom, akivel együtt hallgattam végig Taft szenátor előadását. A rabbi figyelmesen elolvasta „Kicsi Anna” angol szövegét és az „Ember” című gyászirat erre vonatkozó cikkének angol fordítását. Utána megcsóválta a fejét és ezt mondta: „Tudja uram, kik itt az antiszemiták? Akik Önt ezen elbeszélés miatt támadják. Antiszemiták, mivel zsidó ügyet akarnak csinálni a bolsevizmus ügyéből, hogy ezáltal a mi nyakunkon ügyesen kikapaszkodhassanak a gödörből, amit saját maguk ástak meg!”
Egy izraelita lelkipásztor mondta ezt. És utána hosszú beszélgetés keretében világosított föl arról a valóban antiszemita aknamunkáról, amelyet bizonyos hurokba került kommunista ágensek folytatnak ma szerte Amerikában, hogy ügyüket a zsidóság ügyéhez tudják kapcsolni, és ezáltal eltereljék a közfigyelmet a maguk bűneiről.
Ez volt az egyik nagy hiba, amit ez a bajba jutott kis társaság ijedtében elkövetett. A másik hiba még nagyobb: a „Magyar Jövő” végleg kibujtatta az amúgy is rosszul elrejtett szöget a zsákból. Összekapcsolta Kicsi Anna ügyét egy Dél-Amerikában megjelent cikkemmel, melyben Taft szenátor mellet foglalok állást. Kimondja nyíltan, hogy ha minden úgy lenne itt Amerikában, ahogy ő szeretné, akkor senkinek se lenne szabad politikai véleményét hangoztatni, legkevésbé egy írónak. S végül még meg is kérdi: ugyan kit is akar ez a Wass Albert nevű rohadt vakond felszabadítani Magyarországon? Hiszen, ha itt Amerikában is olyan szabadság lenne, mint ott, akkor lenne csak jó világ! Akkor ezt a Wass Albert nevű megnyüvesedett fejű ökröt Taft nevű hasonszőrűjével együtt nyomban felköthetnénk az első útszéli fára!”
Szegény, szegény kis rémült patkányok ott, New York zugaiban. Lám rémültükben vesztik el a fejüket. Sajnálom őket. S nem is akarom bántani szegénykéket. Ugyan ki vadászik patkányokra? Mindezt csak azért írtam meg, hogy akik nem tudnák, együtt örvendezhessenek velem: közeleg a hajnal, emberek! Egészséges, friss szelek szaggatják már az éjszaka felhőit keleten, s maholnap fölkél a nap a várhegyen, Budán. Az éjszaka sötét kis árnyai eszelősen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik. S a „Magyar Jövő” szerkesztőségi szobájában rajzolták már remegő kezek a megfelelő új címlapot: „Kommunista Múlt. Örvendezzetek magyarok!”
Én pedig ünnepélyes ígéretet teszek, hogy bár életemben soha sem mostam tányért, hiába álmodták meg ilyen szépen egy magyar író sorsát a New York-i elvtársak – szabad Magyarországon első vasárnapomat azzal töltöm el, hogy sorra mosogatom Rákosi, Weis Albu, Göndör [utalás Göndör Ferencre (Krausz Náthánra), Kun (Kohn) Béla egykori sajtófőnökére – Ifj. T. L.] és társaik összes pléhcsajkáit – Vácon!«
A Havas Emilekről, Göndör Ferencekről írta – nem származásuk, hanem kizárólag magatartásuk miatt! – már 1940-ben „Csaba” című regényében, hogy „kullancsai ennek az országnak, kiszipolyozó szemétbogarai”, akik 1945-től már korántsem csak a „nyilasok”-kal, hanem egész népünkkel akartak leszámolni, amit mi sem mutat jobban például, mint Zsolt (Greiner) Béla magatartása, aki uszító cikkeiben Féja Géza és Németh László felakasztását követelte.
Miért fekete bárány még mindig Wass Albert? (2. rész)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
A mindenkori világhódítókról szerzett keserű tapasztalataival persze nem maradt egyedül Wass Albert. Amikor elhunyt emigrációbeli leleplezőik közül Marschalkó Lajos (1903-1968), a „Világhódítók” és az „Országhódítók” legendás hírű, emigráció-szerte páratlan népszerűségű írója, megrázó nekrológban búcsúzott tőle.»Valahányszor egy óriásfa kidől, a roppanásba beleremeg az erdő. Fejüket összedugják a szálerdő tömegfái és suttogva adják tovább a hírt. A hegygerincek őrt állói, a ritkuló óriások, sötéten összenéznek s számítani kezdik az időt, ami még hátra van.
A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidőlt az őrizők sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepű. Olyan ember dőlt ki, akinek helyére nem termett utánpótlás.
Országokon és tengereken túl miként szólhatna méltó emlékezéssel a kortárs? Méltatni az eltávozott bajtársat mögöttünk jövő nemzedékek dolga. Mi, öregek külön-külön hitet tettünk a magunk lelkiismerete és tudatos meggyőződése szerint s megpróbáltunk ennek alapján élni. Hogy emlékünket kővel dobálják, avagy márványba vésik, keveset számít. Éltünk, küzdöttünk, álltuk az időt, ahogy azt a lélek parancsa bennünk megkívánta. Másképpen nem tehettünk, ennyi az egész.
Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepűt körömszakadtáig, utolsó leheletéig, mert mást nem tehetett. Önmagát adta életének minden percében s véres betűkkel viselte homlokán a jelszót: „Ne bántsd a magyart!“ Ember ennél többet nem tehet, minthogy önmagát veti küzdelembe, amikor nemzetéért síkra száll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétől végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint, hogy a megrendülő föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. Az igazi nagy eredmények csupán a kihatások és összefüggések hosszú láncolatainak során mutatkoznak majd s az abból fakadó gyümölcsöket jövendő nemzedékek új sarjai élvezik. A gyepűk viaskodó óriásainak csak a küszködés jut, meg a sebek, amiket nyílt ellenség, vagy pártütő barát fegyvere okoz.
Sok sebből vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepűn. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia előtt.
Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar őrgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kőbe véssék a magyar írás e hősi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: „Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!“
De az ő számára ma már ez se fontos. Óriások természetrajzához tartozik – s ez különbözteti meg őket a törpéktől –, hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengő aranyakért teszik, hanem egyszerűen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek.
Óriásfák tulajdonsága az is, hogy mankóval nem élhetnek. Amikor dőlnek, egymagukban dőlnek és egészen. Tegnap: viharral dacoló eleven valóság. Ma: föltépett seb a hegygerincen, sajgó üresség a láthatár peremén, szorongató emlékezés. A szemlélődés távlatából nézve kopár folt az egyre jobban elszegényedő magyar láthatáron.
Sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek.«
A törpék, a nácivadászok azonban nem elégedtek meg írónk antiszemitizmusának hangoztatásával: amint fiai közül Huba visszaemlékezésében olvassuk, „1979 késő nyarán megjelent egy levél a Gainsville-i „Daily Sun” napilapban, amely Czegei Wass Albertet háborús bűnösként vádolja, mint aki a ocalai nemzeti erdőben rejtőzködik. A cikket más cikkek követték néhány közép-floridai újságban, amelyekben interjúkat közöltek, melyeket szomszédos lakókkal, az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma meg nem nevezett forrásaival, a Simon Wiesenthal Bécsi Központjával és magával Czegei Wass Alberttel készítettek. Mint kiderült, a Floridai Egyetem rovartani professzora részt vett Bukarestben egy rovartani konferencián. Czegei Wass Albert és politikai szövetségesei azért lobbiztak, hogy Romániának addig ne adják meg a kedvezményezett ország státuszt, amíg az emberi-polgári jogok betartásában nincs javulás. A román kormány kiadta az ott látogató professzornak azokat a régi jegyzőkönyvet 1945-ből, amelyet a Simon Wiesenthal Központnak és az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma részére készítettek, amelyben Czegei Wass Albertet és édesapját halálra ítélték az 1940 szeptemberében történt határ menti incidensek miatt. Azóta e bizonyos jegyzőkönyvekről kiderült, hogy 65 jelentős földbirtokos állampolgárt fogtak perbe és ítéltek halálra távollétükben, tehát 1945. július 13-án egy egész napos perben, amely a jogrend minden alapelvének a kigúnyolása. Olyan bűntények miatt vádolták, amiket nem követhetett el, mert nem is volt jelen, de mégis neki tulajdonítják a megfélemlített és nem tiszta szándéktól vezérelt egyének tanúvallomásai alapján.”
Wass Albert regényköltészete, akárcsak Szabó Dezsőé, népmesei egyszerűséggel csak homo moralis-t és homo immoralis-t ismer, erkölcsöst és erkölcstelent, függetlenül származásuktól. Az utóbbiakról szól „fiatal magyaroknak” írt „tanulságos meséje".
PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA
»Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak, és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk – gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
– Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott bajával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
– Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. – Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett másik ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok között. – Szemtelenség, gyalázat! – kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. – Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! – És fellázadtak. – Mienk a ház – hirdették ki maguk között –, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virágoknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon. Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!«
A „patkányemberek” szemében a „moral insanity”, az „erkölcsön kívüliség” rabjai, akik mindegy, kit, mit, mikor, hol szolgálnak, örökösen (amint egyik, róluk szóló regénye címe is tükrözi) „átoksori kísértetek” maradnak mindenütt. „Marschalkó Lajos után szabadon” további adalékokkal is szolgált a patkánylét anatómiájához.
ADALÉKOK A PATKÁNY TERMÉSZETRAJZÁHOZ
»A patkány a rágcsálóknak ama fajtájához tartozik, amely kísérteties biztonsággal megérzi a veszélyt és elmenekül, ha süllyed a hajó. Gondos és alapos kísérleteknek köszönhető, hogy sikerült kitenyészteni egy korszerűsített patkányfajtát, amely újságírónak adja ki magát, írogat, és miután azt hiszi, hogy a hajó el fog süllyedni, igyekszik megrágni a tartógerendákat. Hátha hamarabb következik be a katasztrófa. Mert a patkány azt hiszi, hogy hozzá kegyelmesek lesznek az elemek. Ha siet kirágni eddigi otthonát, lisztraktárát, kényelmes jólétét, akkor a lyukakon és a réseken nem jön be a víz. Megáll a határok előtt akármilyen áradat, akármilyen özönvíz legyen is, és Tenger őfelsége azt mondja majd: ezt a lyukat tiszteletben tartom, mert itt lakik a patkány, az én barátom, szövetségesem. A világot elsöpröm, meghódítom, de őt magát megmentem. A patkánynak nem kell menekülni, se megfutni, hiszen ő a világ legaljasabb állatfajtájához tartozik, reá szüksége van mindenkinek – véli saját magáról. Ebből is látszik, hogy a földkerekség legostobább teremtménye a patkány.
Ez a modern patkány korábban valamelyik baloldali lap szerkesztőségében lakott és mert hát patkány, akkor ott rágcsált. Kicsit tehetségtelen volt, hát rágta a tehetségesebbet. Másoknak jobban ment, tehát ette, csipdeste a gazdagabbat, az értékesebbet, vagy a szebbet. Én jobb patkány vagyok, mint ők, mert jobban tudok rágni! – gondolta. Odaát tehát leninistább volt Leninnél, marxistább Marxnál, sztálinistább Sztálinnál s mikor már szétmorzsolta saját környezetét, mikor mindenütt megutálták, főként pedig mikor elfogyott a kommunista habostorta, ráébredt, hogy át kell térni az ember-rágcsálásról a világnézeti patkányeledelre. Ez a baloldali hajó már úgyis süllyed! Így hát csupsz! – egyet csobbant a víz és a patkány már jelentkezett is valamelyik jobboldali szervezetnél, lapnál, mozgalomnál. Azt hitte, hogy itt zsákszámra áll a cukor s abból neki részesülni kell, mert rágni muszáj valamit.
Most, mikor nektek áll a világ – gondolta úgy 1989 táján –, akkor nekem, a neofita hazafinak még jobb sorsra van igényem. Én akarok itt kosztolni, élni, hősnek látszani, dinamikusabbnak feltűnni. És a patkány erre nemzeti alapon rágott.
Aztán, mivel a várt hatás és a hálapénz elmaradt, eszmetársai kasszájával a hóna alatt átiszkolt valamelyik áporodott szagú lap haladó, liberális szerkesztőségébe s most már onnan rágcsálta a régi elvbarátait. Azok kérlek fantaszták! – mondta. – Nekünk patkányoknak az a kötelességünk, hogy haladva a korszellemmel szétrágjuk őket, mert a demokráciát – ugyebár – meg kell menteni. Persze, legjobb, ha azért óvatosan lavírozunk, mint a patkánynépek szoktak két süllyedő hajó között. Amelyik nem merül el, arra majd csak felszállunk, illetőleg felszállnak patkányék, mert nekik zsebükben van a Népszabadság és a Magyar Fórum számozott előfizetési nyugtája, az összes jobboldali és baloldali pártok tagsági igazolványa, nem beszélve a vörös-csillagról, zsidó-csillagról, izraeli útleveléről. Csak rágni kell valamit, valakit szorgalmasan, célirányosan és a patkány biztosan életben marad.
Aztán, úgy 1993 tájékán valami olyasmi történt, amire még nem volt példa. A patkány kijelentette, hogy ő megszűnik patkány lenni. Ô oroszlán, sőt oroszlánabb az oroszlánnál. Ő hungarista! Sőt, az egyetlen hivatásos hungarista! Guruló dollárok, vagy megbízói által beígért hétágú gyertyatartó reményében mérgesen megmart mindenkit, aki már évtizedek óta itt volt. Ez nem elég száz százalékos! Ez nem elég fajvédő! Amaz nem elég erőteljesen képviseli az Eszmét. Kikezdett mindenkit, apró fogaival megőrölt minden jó szándékot. Tenyérnyi nyilaskeresztet hordott, zsidót falt és kommunistát reggelizett.
Eljött aztán a nap, amikor végleg megelégelték túlzásait és hirtelen elsüllyedt számára az a hajó, amelyen a patkány már kezdett otthonossá válni. Amíg nem lehetett világosan látni, a patkány sápadtan cincogott összekunyerált kacatjai között, hogy mi lesz eddigi kiadós táplálékával, a frontvonalban hősiesen megkeresett kenyerével, amelyből ő olyan kiadós adagot tudott harapni magának. Mikor aztán észrevette, hogy az ügyeken nem tud változtatni, hirtelen újra kitört belőle a rágcsáló természet. Újra meg kell rágni a tegnapi barátokat, de a patkány-sorsot így vagy úgy biztosítani kell. A patkány tehát feltűzte a becsületesség tenyérnyi jelvényét és elővette az 1989-es dinamizmust. Átvertek bennünket! – cincogta. –Pedig mi patkányok mindig hősök, jobboldaliak, nacionál-szocialisták voltunk. Mivel rikácsolása süket fülekre talált, 180 fokos fordulattal végigloholta az összes rózsaszínű szerkesztőségeket - nem árt a sajtóval jóban lenni - és rimánkodni kezdett. Hát most ti, akik ellen én olyan keményen harcoltam, írjátok meg helyettem a leghazugabb cikkeket, tegyetek meg mindent az érdekemben, vigyétek vásárra a hírneveteket, hogy az enyém megmaradjon, mert én mindig az igazság bajnoka voltam, a Kacsa Magazin hasábjain, a Jurta Színház rejtelmes szeánszain, szellemi honvédő koromban, de akkor is, amikor hungarista tigrisnek álcáztam patkányságom nyomorult mivoltát.
Most aztán már nincs hol és nincs mit rágni. A patkány tehát rágja a hazát. Egyszemélyes mozgalmának vezéreként, aki egy kopott bérház zárt ajtajú szobájában úgy hajol össze saját magával, hogy egy személyben Zrínyinek és Frangepánnak képzeli magát a sub rosa teremben. Most a cél nagyobb, mint eddig volt. Most ki kell rágni a magyar megmaradás egyetlen támasztékát, főként ki kell rágni az emberekből minden hitet, hősiességet, világnézetet, be kell mocskolni, hiteltelenné tenni mindent és mindenkit, aki felismerte valódi lényét. A patkány tehát rág, hogy megmentse egzisztenciáját: hol hazafias álarcban, hol nyíltan, hol titkon, mert semmi se fontos a világon, se haza, se becsület, se világnézeti elkötelezettség. Isten a patkányokért teremtette a világot. Ez a patkánylogika.
Megérdemelné, de mégse kívánjuk neki, hogy ugyanaz a sors érje őt is, mint Herczeg Ferenc Bizáncának őspatkányait, akik csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy nincs többé olyan hajó, amelyre át lehet úszni, lavírozni és fölötte is elmondhatná Giovanni: „A patkányhad addig rágta a ház alapjait, amíg rászakadt. Most ijedten visítanak: Isten tégy csodát. Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért“.
Azoknak, akik még mindig nem tudnák, ismételjük: Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért!«
Oknyomozó összeállításunk végén egy rendhagyó – eredetileg a „Hungary Today” hasábjain 1993. szeptember 10-én angolul közölt – Wass Albert-vallomást ismertetünk (dr. Dabas Rezső fordításában), egy igazlátó igazságküzdelmeinek történelemösszegző testamentumát.
ANTISZEMITIZMUS: A HUSZADIK SZÁZAD ÁMÍTÁSA
»Kíváncsi vagyok, mi történne, ha egyik szép napon New York főrabbija nyilatkozatot tenne közzé, amiben azt hirdetné, hogy a kultúrát és civilizációt a zsidók hozták Amerikába, és ha mindazt, amit a zsidók adtak ennek az országnak, magukkal vinnék, akkor nem maradna egyéb, mint mokaszin és viszki? Nos, az amerikaiak valószínűleg jót nevetnének, és néhány könyvet küldenének a jó rabbinak, amelyekből olyasmit tanulhatna Amerikáról, amire nem volt lehetősége New Yorkban.
Ám ezt a nyilatkozatot nem a New York-i főrabbi tette, hanem az, aki Budapest héber hitközségének a feje. Éppen ezért teljesen más eredménnyel végződött. A magyar nép sértve érezte magát és hangot adott eme érzésének. Nos, a zsidók Magyarországon és másutt is, azon nyomban megfújták a kürtöt és elkezdték üvölteni a jól ismert jelszót: ANTISZEMITA! ANTISZEMITA!
Mindenekelőtt ez a csalóka jelszó mintegy négyszázmillió emberre vonatkozik. Arabokra, etiópiaiakra, egyiptomiakra, stb., akiknek a héberek mindössze elenyésző töredékét képezik. A zsidó szóhasználat szerint azonban mindenki antiszemita, még az arabok is, ha bármit is elleneznek, amit a hatalmas zsidóság netalán elhatároz. Ennél fogva a jelszót le kellene fokozni arra, amit kifejez: ANTIZSIDÓ.
De hadd vizsgáljuk meg vajon használható- e olyan nemzettel szemben, amely megengedte a zsidók bevándorlását, tetszés szerinti szabad letelepedésüket bárhol és ugyanazon jogok élvezetét, mint amelyekkel a bennszülött lakosság rendelkezett?
Mi az oka annak, hogy most, több századnyi együttélés után, a zsidók antiszemitának (helyesen: antizsidónak) hívják a magyarokat, ugyanakkor a másik oldal antimagyarnak tekinti a zsidókat?
Vallásnak mindehhez semmi köze, hiszen a kereszténység a héber hitből fejlődött és mindkét fél az Ótestamentumot tekinti szent könyvének. Az első pillanattól kezdve a zsidóknak kiváltságos helyzetük volt Magyarországon. Ők képezték a kereskedő osztályt, más bevándorlókkal ellentétben, mint a románok, tótok, szerbek, lengyelek és bulgárok, akiknek mint munkásoknak, a társadalom legalsóbb fokán kellett kezdeniük. A zsidók viszont kereskedőkként indultak és gyorsan haladtak előre. Némelyikük idővel nagyon meggazdagodott. Zsidók lettek a nemesség pénzkölcsönzői. Mint ilyenek, még a császárt is szolgálták, amiért azután bárói rangot is kaptak. Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeztek, soha semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak, és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból. Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet különösen a középosztályt, a zsidóságtól. De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezető szerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuelly fivérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését.
Miután visszatértek a „német haláltáborokból”, vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista kormányzat a „rendszer ellenségeinek” tekintett. A magyar hadsereg minden tagját, aki őrmesternél magasabb rangot viselt, „háborús bűnösnek” tartották és a legkegyetlenebb „vizsgálatnak” vetették alá. A kivizsgálók kivétel nélkül bosszúálló zsidó férfiak és nők voltak, akik minden magyart hibáztattak azért, mert nem akadályozták meg a zsidók elszállítását Magyarországról. Hóhéraikat, akik a verést és a kínzások többségét végezték, a társadalom aljából, mint bűnözőket toborozták. A vallatások módszerei a legkegyetlenebbek voltak, amelyeket valaha is elkövettek emberek ellen. Körmüket tépték le, nők emlőbimbóit égették cigarettával, heréket vertek laposra botokkal és papi, magas rangú katonatiszt, vagy főnemesi vádlott esetében a verés után, a szájba vizelés aljasságát rendszeresítették. Mindszenty bíboros, volt kormánytagok és tábornokok kényszerültek elszenvedni ezt a megaláztatást, miközben a fiatal zsidó vádlók végezték a „szórakoztató” kínzásokat.
Nem csoda hát, hogy mindezek az embertelen cselekmények mélységes gyűlöletet váltottak ki a zsidók ellen általában, ami valóban szomorú jelenség. Életem korai szakaszában nekem is volt néhány zsidó barátom Erdélyben, ahonnan származom. Fiatal költők, szerzők, jó barátok, szeretetre méltó emberek. A Jó Isten a megmondhatója annak, hogy mi történt velük. Manapság a zsidóellenesség olyan méretet öltött, amihez fogható ismeretlen volt annak előtte. Amidőn a szovjet megszálló csapatok kitakarodtak az országból, a zsidóknak nem lett többé alkalmuk a kommunizmus fenntartásara. Mérhetetlen összegű nyugdíjat szavaztak meg maguknak, nyugalomba vonultak és az ország közgazdaságának vezetését vették át, a sajtóval, televízióval és a bankhálózattal együtt. „Demokratikusnak” kijelentve magukat, demokratikus pártokat alapítottak és választásokat tartottak. Magyarország ismét szabad lett, de pénzügyileg és gazdaságilag a zsidók kezében, beleértve a sajtót és a hírszolgálat valamennyi ágát.
Napjainkban Magyarország Európa egyik legszegényebb országa. Jövőre új választások lesznek és előkészítésként arra törekednek, hogy minél több pártra szakítva a nemzetet, a többséget továbbra is kezükben tarthassák. És ha nem sikerül, ugyan mit számít? A „nagy főnökük” magánrepülőgépeikbe ülnek és elmenekülnek az országból, miután svájci bankba csempészték zsákmányukat. Akkor azután elkezdik a régi játszmát, a szegény üldözött zsidó szerepében, miközben összeharácsolt vagyonukat másik országban fektetik be. Ezzel az ügyködésükkel párhuzamosan ugyanazt a régi gyakorlatot folytatják majd, ami folyvást csak ezt visítozza: ANTISZEMITA! ANTISZEMITA!, mihelyt valaki manipulációik ellen szót emel.«
HÁROMFÉLE MAGYAR VAN EBBEN AZ ORSZÁGBAN
Wass Albert minden műve tükör, amelybe ha bármikor belenézünk, megláthatjuk külsőnkre is kirajzolódó lelki kontúrjainkat, képet kapva Kárpát-medencénk mentális állapotáról, a mindennapjainkat ma is meghatározó „háromféle magyar”-ról.
Szerinte„háromféle ember van ebben az országban, háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte. Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett. Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért…érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép.”
Műveinek igazi hősei, mint Szabó Dezső „Csodálatos élet” című regényének székely Szabó Pistája, álmokat álmodó, metafizikai mélységeket mélybúvárló magyarok, akik elmondhatják (Hagyaték):
„Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! Elhagyta-e az úr valaha is azokat, akik őbenne bíztak, akik az ő törvényei szerint éltek, akik az ő parancsolatait követték? Soha! Az Úr nem hagyta el az ő magyarjait! A magyarok hagyták el az Urat! Térjetek vissza hozzá, s Ő megvédelmez benneteket, magosra emel, de tudjátok is ezt, lássátok magatok előtt a boldogságos szép jövendőt, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek s a lélekkel együtt pusztul a nép. Tiszteld a te Uradat, Istenedet és rajta kívül más isteneid ne legyenek! Minden bajodnak Ő az orvosa és minden harcodban az Ő pajzsa védelmez és az Ő ereje győzedelmeskedik benned! Az Úr erejében, szeretetében és védelmében sohase kételkedj. Minden erőd Tőle való és minden cselekedeted Őt kell szolgálja. Tiszteld Őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és hazát. Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. Légy becsületes, tisztességes és igaz, mert csak így nyered el az Úr szeretetét. Soha el ne feledd, egy pillanatra sem, hogy saját képére alkotott az Úr. Ameddig őt tükrözöd tettedben és gondolataidban, az Ő ereje lakozik benned. Ha elhagyod Őt, Ő is elhagy téged. Ha nem csak hiszed, de tudod is az Istent, az Isten ereje benned van, és hegyeket tudsz mozgatni vele!”
Ez az, amit sohasem fognak megérteni az őt még mindig „fekete bárány”-nak tekintők és tekinttetők, a népek és nemzetek közötti állandó árokásók, élünkön olyan szellemi kútmérgezőkkel, mint Márkus Béla, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára, aki szerint „alaptalanul rekonstruálták utólag” életművét, „amikor azt állították róla, hogy nagy, magányos szellemóriás volt, holott ez semmilyen szempontból nem igaz”, hiszen „ellentétben például Németh Lászlóval, a háború előtt nem volt semmiféle magyarság- vagy kisebbségkoncepciója, és olyan jel sincs, ami azt mutatná, hogy az emigráció jelentős íróalakja, »fejedelme« lett volna”, felháborodottan kérdezve, hogy „ha Wass Albert a legnagyobb író, akkor hol van Móricz, Kosztolányi, vagy Erdélyből Tamási Áron?”
Fájjon neki bármennyire, Wass Albert is köztük van, ő is az Égi Magyarország birtokosa, életművével hirdetve a csodát, hogy LESZ MÉG FELTÁMADÁS!
(Vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése