Hatvanezer forintot gyűjtöttem össze. Sok pénznek számított. Büszke voltam magamra, és boldog, hogy hazamehetek. Mintha börtönből szabadultam volna ki! Végre! Otthon, édes otthon!Rossz hír fogadott. Édesapám kórházban volt, nehéz műtét várt rá. A megkeresett pénzem jó helyre ment. Nem sajnáltam egy kicsit sem, mert hála a jó Istennek, a műtét sikerült. Két hét múlva már nyugodtan mehettem vissza Csíkszeredába az iskolába.
A következő évben majdnem minden ugyanúgy zajlott. Karácsony előtt elmentem megint dolgozni. Senki sem tudta. Pár hétvégén szaloncukrot csomagoltam. Nem kerestem sok pénzt, de elég volt egypár apró ajándékra a testvéreimnek.
A nyári szünetben Lajos atyával, barátnőimmel – Lucia, Mónika, Teréz, Budai Lucia, Laura – meg a pusztinai Andrással nekivágtunk egy hosszú útnak. Heten, mint a gonoszak – viccelődött Lajos atya. Szeged, Budapest, itt vízumkérés, majd irány Bécs! Szép napok voltak! Sok emlékem maradt.
– Ne aludjatok folyton! – mondta Lajos atya. – Nézzétek az utat, a tájakat, véssétek agyatokba. Ismerjétek meg a világot! Hasznotokra lehet még.
Tényleg sok hasznos dolgot tanultam, és sok minden újat megismertem azon az úton. Csak azt nem tudom, honnan volt Lajos atyának az a mérhetetlen nagy türelme hozzánk. Hét kamaszhoz egy ilyen hosszú úton. Folyton mesélt valamit. Mindenről eszébe jutott valamilyen történet. Ha néha elaludtunk hátul, jó nagyokat fékezett, hogy felébredjünk. Sok-sok csángó népdalt énekeltünk. Bár megjegyzem, a hallásom, hangom, nem a legjobb, de ugyanúgy énekeltem én is a többiekkel. Néha Teréz vagy Laura – mindkettőjüknek gyönyörű hangjuk volt – egy-egy hosszú, szinte elfelejtett balladát énekelt a szerelemről, az otthonról, a testvérekről, az elszakadásról. Ilyenkor, bár boldogok voltunk, mindnyájunknak elszorult a szívünk. Nem egyszer láttam, hogy rajtam kívül a többiek is a könnyeikkel küszködnek. Még Lajos atya is. Hát ő is csak ember, gondoltam. Egy csodálatos ember.
Amikor megismertem, Csíkmenaságon szolgált, egy gyönyörű kis erdélyi faluban, ahol nagyon kedves emberek laknak. Lajos atya megszervezte, hogy egy jó pár hétvégén barátnőimmel együtt Menaságon legyünk. Családoknál kaptunk szállást. Néha a plébánián is laktunk. Segítettünk a plébánia körül, már amit Anna néni megengedett, mert ő volt a plébánia örök rendtartója. Kedves néni volt. Szó nélkül tűrte a zajos, jókedvű, éneklő társaságot. És mindig finom ebédeket főzött nekünk.
Ha jó idő volt, akkor kirándulni mentünk a környező erdőkbe, ha havazott, akkor szánkóztunk. Ha rossz volt az idő, akkor magyar filmeket néztünk. Akkor láttam az összes Jókai Mór-regény alapján készült filmet. Vagy olvastunk. Mert Lajos atyánál rengeteg könyv volt. Mikor először ott voltam, és láttam azt a sok könyvet, szinte megbolondultam. Annyi mindent akartam egyszerre elolvasni, hogy ily bőségben nem tudtam, mivel is kezdjem. Valahányszor felsikoltottam, amikor egy olyan könyv került a kezembe, amit már rég el akartam olvasni. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet elaludni ennyi könyv társaságában, anélkül, hogy elolvasnám!
Lajos atya.
Ő segített nekem mindenben. Amikor már azt hittem, mindenki elfelejtett, ő ott volt. Ott volt, ha sírtam, ott volt, ha boldog voltam, ott volt, ha tévedtem, ott volt, ha sikerem volt. Támaszom volt.
Egyszer Lujzi-Kalagorba jött, és misét tartott a házunkban. Tele volt a ház emberekkel. A nagypapám is élt még. Ő is ott volt. Láthattam akkor azt, amit addig sohasem. Az emberek szemében és arcán egyszerre volt jelen a büszkeség, a félelem, a szenvedés és az öröm. Sírt mindenki. Sírtam én is.
Történt, hogy egyszer a templomban is tartott egy magyar misét. Kiharcoltuk a papjainknál. De ott már nem voltak sokan. Mert az nyilvános volt. És az emberek attól már féltek. Nem merték vállalni magyarságukat. Magukat. Akik ott voltak, boldogok voltak.
Csíkszereda volt életem egyik leggyönyörűbb korszaka. Megtanultam magyarul.
Megismertem a világ legjobb embereit. Megismertem az Istent másik oldaláról.
A legjobb általános iskolai tanáraimat.
A legjobb általános iskolai osztályfőnöknőmet.
A legjobb általános iskolai igazgatónőmet.
A legvidámabb gimnáziumi osztályfőnöknőmet.
A legjobb gimnáziumi osztálytársaimat.
Csodálatos embereket.
Amikor ott éltem, egyedül éreztem magam. De aznap, amikor elmentem a városból, rájöttem, hogy ott van az életem egy része.
És otthagyom.
Távolra elmegyek.
Messze idegenbe.
Magyarországra.
Gábor Felicia
hargitakiado.ro
http://erdely.ma/publicisztika.php?id=88198&cim=csango_vagyok_azza_valtam_20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése