Kis-Moszkva - így nevezték a helybeliek a Nagyvázsony melletti, máig szigorúan őrzött objektumot. A bázis iskolával, óvodával, színházzal, bolttal, étteremmel, uszodával rendelkezett, hogy a családtagoknak is csak a legszükségesebb külső mozgásra legyen szükségük. A katonák a bejárat körüli panelházakban laktak, ezek közül az utolsó 1985-ben épült. Hozzá a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat szállította az elemeket, de csak a kapuig - ott a magyar sofőr helyére szovjet katona ült.
SZUPERTITKOS BUNKER
Tizenöt éve folyik a találgatás, hol tárolhatták a szovjetek a Magyarországra telepített rakétákhoz az atomtölteteket. Régóta sejthető volt, hogy a raktárt a Bakonyban, de mindenképpen az Észak-Dunántúl erdővel borított hegyes részein kell keresnünk. Sajtos Sándor nyugalmazott alezredessel, a hadtudományok kandidátusával végigjártuk az "atomgyanús" helyeket, ám Császár és Baj község egykori szovjet laktanyáiban nyomát sem találtuk az atomfejraktárnak.
A harmadik lehetséges helyszín Nagyvázsony, amelynek Németh Miklós volt miniszterelnök visszaemlékezései alapján is kulcsfontosságú szerep jutott. A kormányfő, miután 1988 decemberében aláírta az elsőként Kádár János által szignált magyar-szovjet atomszerződést, szovjetunióbeli tárgyalásain kérte Gorbacsovot, vonja ki hazánkból az atomfegyvereket. Kérésének teljesítéséről 1989 szeptemberében értesítette őt Rizskov miniszterelnök - nyilatkozta a korabeli kormányfő Tőkés Rudolf Kialkudott forradalom című könyvében. Németh Miklós az atomfegyverek kivonásáról folytatott tárgyalásról jegyzeteket készített, s ezekben is szerepel Nagyvázsony neve és katonai kódja. Az objektumot ma is szigorúan őrzik, lapunk több mint egy hónapig várt engedélyre, hogy a területre bejussunk. A magyar sajtó munkatársai közül elsőként léphettünk be a szupertitkos objektum belső, zárt részébe.
Az amúgy is szigorúan őrzött külső laktanyán belül egy másik körzetet is kiépítettek külön őrséggel, szögesdróttal, nyomsávval, hatalmas reflektorokkal. Erdős környezet rejtette el a műholdak elől a föld alatti két, egymással összeköttetésben nem álló atomrakétafej-raktárt. A bunkerszerű építmények tökéletes tükörképei egymásnak, ám az egyiket fémtolvajok kirabolták.
A máig sértetlen, kívülről konténernek álcázott másik atomraktár meredek lépcsőjén két szintet haladunk lefelé a szűk személyi lejáraton. Kézi reflektorral és elemlámpával keressük az utat, pedig csak a földön heverő gumikesztyűt kellene felvenni, felállni a műanyag dobogóra, meghúzni egy kart, és újraindulna az elektromos rendszer. Ezt mégsem tesszük, mert Sajtos Sándor szerint a raktárt levágták az energiaellátását békeidőben biztosító földkábelről. A pótenergiát egy hatalmas, a bunker folyékony üzemanyagtartályaiból táplált, hajókon használt aggregátor biztosította. Beindításával nappali fényhez juthatnánk, de a Honvédelmi Minisztérium által kirendelt vezetőnk közli, erre nincs engedélyünk.
Pedig a raktár ma is működőképes. Ha magunkra zárnánk a személyi bejáró és az atomfejek számára biztosított másik két kijárat zsiliprendszerű kapuzatait, bekapcsolnánk a légtelenítő berendezést, ma is kiszippanthatnánk a levegőt az úgynevezett vákuumszobákból. Ekkor pedig a föld alatti objektum oxigénfejlesztő, víz- és szennyvíztároló rendszere, egykoron feltöltött élelmiszerraktára jóvoltából átvészelhetnénk egy atomtámadás első halálos tűzviharait is, és addig maradnánk, amíg a parancs - ha még lesz kitől - megérkezik.
FÖLD ALATTI FÉNYŰZÉS
Atombiztosságra persze nem a bent lévő nukleáris töltetű fejek sugárzása miatt volt szükség. A hazánkba telepített fegyverarzenál nem atomhatalommá, hanem lehetséges célponttá tette Magyarországot. Nagyvázsony elsőként kerülhetett volna a célkeresztbe, ettől kellett a föld mélyébe rejtett atomfejeket és persze a különlegesen képzett személyzetet megvédeni. A raktárban 20-30 fő válthatta egymást - erre következtethetünk a nyílt és a zárt helyiségek arányából. (A termek egy részébe még az ott szolgálatot teljesítők sem léphettek be. Az ajtókat falakatokkal zárták, ezekre gyurmaszerű anyagba nyomott, személyre szóló egyedi pecsét került. Az ajtót nem lehetett annak megsértése nélkül kinyitni.)
Már a bejáratnál rájöhettünk, hogy kint kell hagynunk azokat az előítéleteket, amelyeket a szovjet csapatok magyarországi állomásozása során szereztünk elavult haditechnikájukról. A másfél évtizede üresen álló bázis tonnányi tömegű kapui könnyedén nyithatók, az egyébként dermesztően hideg helyiségek hőmérsékletét máig modernnek ható légkondicionáló berendezésekkel állították be. A személyzetet szokatlan fényűzés fogadta, a közös helyiségekben angol WC, az atomtámadás idején szállást nyújtó egyik teremben tükör, a székek kárpitozottak; s bár a tükröt összetörték, más vandalizmusnak nincs nyoma, minden lámpa, berendezés ép.
Egy hatalmas, kétszintes átrakodócsarnokba érkezünk. Az alsó szinten lévő négy teremben tárolták az atomfejeket. "Beszélő objektum" - értékel Sajtos alezredes. Az atomtöltetraktárak padlózatán két sorban helyezték el azokat a görgős dobozokat, amelyekben a fejeket tárolták, a ládákat pedig fémkampókkal rögzítették a bunker padlózatához.
Nem nehéz rekonstruálni a kocsi méreteit, az emeléshez ugyanis mindig ugyanoda kellett állítani őket a csigasor alá, ezért a padlózatra felfestették a körvonalait. A konténerek 1,5 méter szélesek és 2,5 méter hosszúak lehettek. Soronként hét, tárolóhelyiségenként 14, raktáranként 56 darabot, a két bunkerben tehát 112 ilyen gördíthető atomfejtárolót helyeztek el. (Ez persze nem jelenti azt, hogy csak ennyi atomtöltet lehetett Nagyvázsonyban. A raktárból a magyar és a szovjet hadseregnek biztosítottak volna rakétafejeket, s mint látni fogjuk, a mieink számára is többet tárolhattak 112 fejnél.)
MEGSEMMISÍTETT RAKÉTÁK
A ládákat a padlózaton felfestett gördítőpályákon gurították az átrakócsarnokba. A jelekre azért volt szükség, hogy riadó esetén egyszerre több fejtárolót tudjanak az összeütközés veszélye nélkül a csigasor alá tolni. A sötét, néma objektum az alezredes nyomfejtése közben egészen megelevenedik. Egyszer talán "élő múzeum" lesz belőle, ahol, mint egykoron, katonai egyenruhás férfiak - a szovjet hivatásos állomány elitje dolgozott itt - feszülnek majd a súlyos ládáknak, ügyelve, hogy a földre festett vonalak között gurítsák őket a mennyezeten végigfutó csigasor alá (ezt a szovjetek távozásukkor lángvágóval levágták). Nappali a világosság és patikai a tisztaság, a katonák nyakán kidagadnak az erek, ahogy az emeléshez rögzítik a halálos tartalmú konténereket. A feszültség tapintható, hiszen sosem közölték velük, hogy csak gyakorlatoznak-e, avagy éles a bevetés. A terem másik végében ugyanilyen csigán további csoportok dolgoznak. Az emelőszerkezet imbolygás nélkül továbbítja terhét, hogy a galérián álló társaik leválaszthassák a daruról a ládát, és továbbgördítsék a tárva-nyitva álló hatalmas kapuzatokon. Most már a felszínen vannak, felülről ócska palatető, oldalról álcaháló fedi az átrakót. Négy fejszállító gépjármű áll ott járó motorral, a rámpáról döccenő nélkül tolják át a raktérbe a konténereket. Egy fejtárolóból egyszerre két teherautót tudtak megrakni, a négy tárolóból nyolcat.
A magyar hadsereg kétféle tüzérségi rakétarendszert tartott szolgálatban. A Luna-M elnevezésű 10-30 kilotonna hatóerejű atomtöltet célba juttatására volt alkalmas. Ebből a magyar honvédségnek 18 indítóberendezése és 107 darab hordozórakétája volt. Az ennél jóval nagyobb, akár száz kilotonna hatóerejű - amerikai nevén Scud-B - rakétarendszerből a Magyar Néphadsereg kilenc indítóberendezéssel és 24 hordozórakétával rendelkezett. Tehát a magyar rakétásoknak 131 atomképességű tüzérségi ballisztikus rakétájuk volt. Ebből következően tudhatjuk, hogy a nagyvázsonyi gördíthető konténerekben biztosan nem egy atomtöltetet tároltak. A kisebb rakétából négy, a nagyobból egy fért el a ládában, a magyar rakétáknak szánt fejek pedig a raktár harmadát foglalhatták el. A milliárdos költségen vásárolt rakéták dicstelen véget értek. Mint ahogy az NDK-ból, Csehszlovákiából és Lengyelországból, a szovjetek tőlünk is elvitték az atomfejeket. A fej nélküli rakéta viszont nem rakéta, így a tüzérségi rendszerek elemeit, beleértve a hordozórakétákat is, megsemmisítették.
A szovjet csapatok magyarországi atomarzenáljának mennyiségéről viszont csak elképzeléseink vannak - de legalább kétszerese lehetett a Magyar Néphadseregének. Szentesi György mérnök ezredes, a hadtudományok kandidátusa 50-60-ra becsüli az indítóberendezések számát s 160-180 darabra a hozzájuk tartozó hordozórakéták mennyiségét.
A nagyvázsonyi objektumban tapasztaltak alapján joggal feltételezhetjük, hogy a szovjetek 1983 körül lecserélték korábbi rakétáik egy részét. Erre utal, hogy ebben az évben készült el új oktatóközpontjuk. Sajtos Sándor szerint Marx, Engels és Lenin minden bizonnyal egy újonnan telepített komplett rakétarendszerre tekintett le az óriási csarnok falán elhelyezett képről. Az időpontból Szentesi György arra következtet, hogy a több varsói szerződésbeli ország hadseregében is rendszerbe állított Tocska (SS-21) rendszerekből hozhattak hazánkba is.
(Folytatjuk)
http://hetivalasz.hu/itthon/atomraktar-nagyvazsonyban-12203/?honnan=Nemzeti_Hirhalo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése